Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Granasztói György búcsúztatása - Orbán Viktor gyászbeszéde

Az volt a tervem, hogy idén, amikor az ősz beszökik, és Szent Mihály útján suhan, vele és Martonyi Jánossal – ha egy napra is, de – kiszökünk Párizsba. Megírták ugyanis, hogy elkészült Párizs szívében az a hatalmas ortodox templom, amelynek felszentelése néhány napra a politikai hírek élére állítja a francia fővárost, s hetekig teret nyit az Európáról, a civilizációk jövőjéről, a politika és a kultúra kapcsolatáról szóló eszmefuttatásoknak. Már előre – mint látható, túlságosan is korán – örültem annak a délutánnak, amelynek izgalmas történetfilozófiai beszélgetéseiben én majd érdeklődő hallgatással vehetek részt. A magamfajta örök diák mérföldekről, és ha szabad ezt mondanom: szagról felismeri az örök tanárt. Így csapódtam én Granasztói György, az örök tanár mellé, és ezért ragaszkodtam hozzá addig, amíg tehettem. A tanároknak ez a fajtája nem ad órákat, nem tart előadásokat, és nem vizsgáztat. A tanároknak az a fajtája, amelyhez Granasztói György is tartozott, egyszerűen csak van, létezik, él, és megengedi, hogy mi vele együtt létezhessünk. Nem magyaráz, nem bizonyít, csak elmond, ha beszélsz, figyel, ha szamárságot mondasz, rápirítás helyett elegáns ellentörténetet hoz föl, s te beismerés nélkül is ráébredhetsz szamár voltodra. És ha eredeti gondolatod támad, valami titkos módon érzed, hogy ő is veled örül.

A veszteségünk hatalmas és felmérhetetlen. Nem melldöngető, nem égbekiáltó, inkább csendes és mély veszteség ez. Olyan veszteség, amely nem dönt le a lábadról, nem sújt a földre, nem rendít meg drámaian, de érzed, hogy sokáig nem tudsz majd szabadulni a tompa fájdalomtól, érzed, hogy hiánya évekig fog kísérni nap mint nap. Még a hiánya is olyan lesz, mint az élete volt: decens, kimért és mély. Mindig is azt gondoltam róla, hogy ha van ősalakja a polgárnak, ha van megtestesülése a Márai-féle embereszménynek, ha van még túlélő példánya ennek az osztálynak, akkor az minden kétséget kizáróan ő. A magyar polgár. Aki, bár magától értetődőnek tekinti a szellem elsőbbségét az anyaggal szemben – elvégre nem beszélő állatok vagyunk –, sohasem esett azok hibájába, akik az értelmet, a kulturáltságot, a műveltséget az emberi karakter elé helyezték. Ő tudta, hogy az embereket állat módjára táborokban tartó náci tisztek esetenként elegánsan és szép iskolázottsággal játszottak hangszereken, és azt is, hogy kiemelkedő filozófusok voltak képesek a vörösterror aljasságaira. „Igen, uraim” – tanította minden mozdulatával –, „tudjátok, mégiscsak a jellem a legfontosabb. ”Ezért volt, így lehetett kimagasló műveltsége, a szellemi arisztokráciába szóló klubtagsága mellett is demokrata. Elvégre ha a tanuláshoz és a művelődéshez nem férhetünk is hozzá egyenlően, az erős karakterre, a szilárd jellemre, a becsületes életre mindenkinek van esélye. És ez az esély ott van az orrunk előtt, csak a kezünket kell kinyújtani érte, pontosabban a szívünket kell kinyitni előtte. Örültem, amikor hallottam őt cifrán és indulatosan beszélni, amikor kijött a sodrából, persze nem úgy, mint mi, népfiak, csak úgy decensen, granasztóisan. Mert igen, voltak olyan dolgok és voltak olyan emberek, akik átlökték őt a népnyelv erőteljesebb kifejezéseinek világába. Nem tűrte a hazaárulást, és nem szenvedhette a hazaárulókat, tartozzanak akár a szellem magasabban jegyzett régióihoz is. Magyar volt, és szeretett magyar lenni, sőt ez volt számára a legfontosabb. Nem tűrte, ha bántották a magyarokat. Nem tűrte, ha méltánytalanok voltak velünk, ha lenéztek, ha sértegettek bennünket. Ilyenkor ő nem a morgolódó többséghez, hanem a hangos kisebbséghez tartozott. A magyar mára olyan fajtává lett ugyanis, amelynek többsége morog, dohog, önérzetesen felfújja a mellkasát, de csak kisebbik része emel szót, ragad tollat, vagy fog botot, hogy túllépve a sértettségen, védekezzen, elégtételt vegyen, vagy egyszerűen csak harcoljon. Granasztói György bátor ember volt. Szót emelt, tollat ragadott, és ha úgy hozta volna az élet, a bot is jól állt volna a kezében. Jó volt vele egy sorban verekedni a magyarok becsületéért. Bátorsága is afféle polgári bátorság volt, minden kardcsörtetés és hetvenkedés nélküli. Jó katona volt, aki sosem felejtette el, hogy nem azok ellen harcolunk, akik szemben állnak velünk, hanem azokért, akik mögöttünk vannak. Igen, tisztelt gyászoló gyülekezet, távozásával egy nagy harcost veszítettünk el.

Egy tehetséges és művelt nemzedék azon részéhez tartozott, amely a rendszerváltáskor nem ingott meg, pontosan és a villámcsapás gyorsaságával felmérte, hol a helye. Minden nagyképűség és manír nélkül, pontosan tudta, hogy az Antall József körül gyülekezők az egyetlen olyan csoport, amely képes lehet szellemi, minőségi és politikai alternatívát állítani az állampártból lett posztkommunista és később hozzájuk csatlakozott liberális erőkkel szemben. A hűséges embereknek két fajtájuk van. Vannak, akiktől erőfeszítést követel, hogy kitartsanak valami mellett, akiknek komoly energiákat kell mozgósítaniuk, hogy életüket a megfelelő ösvényen, a hűség útján tartsák, és még inkább ahhoz, hogy az időnként padkára csúszó szekerük lovait visszatereljék a biztos úttestre. És vannak, akik számára a hűséges élet természetes módon árad. Ha kell, a kitaposott ösvényeken, ha kell, új utakat törve halad a beteljesülés felé. Ő az utóbbiak közé tartozott. Gyermekként élte meg a magyar szuverenitás elvesztését, az ország hadszíntérré válását, a totális diktatúrák kiépülését, a nemzet hol egyik, hol másik csoportjának kirekesztését, elhurcolását, megsemmisítését, kitelepítését, lassú elszáradásra ítélő hátratételét, az ezeréves értékek rombolását, a nemzet múltjának eltörlését célzó igyekezetet. Mindazt, amit a két nappal nélküli éjszaka hozott magával. S ő ebben az embert, jellemet, fizikai és lelkierőt próbára tevő történelmi és erkölcsi labirintusban könnyed eleganciával követte a hűség útját, volt és maradt történelmi osztályának, hazájának és civilizációjának méltó képviselője. Európai, magyar, polgár. Érdekes, milyen magától értetődő módon hitt abban, hogy a szovjet megszállás sem tud bennünket elszakítani a Nyugattól. Milyen magabiztosan hitt abban, hogy a mi kompunk nem ragadhat a keleti parton, és milyen rendíthetetlen hittel vallotta, hogy csak rajtunk, pontosabban a mi emberi minőségünkön múlik, hogy megmarad-e az a sodrony, amely segítségével majd – ha eljön az idő – visszahúzódzkodhatunk a nyugati partra. És igaza lett. Sohasem árulta el, csalódott volt-e, hogy visszatérésünkkor nem az a Nyugat fogadott bennünket, amelyet elhagyni kényszerültünk. Nem beszélt erről, de úgy láttam, fájt neki. De nem engedte meg magának a reménytelenség önfeladásra és henyélésre ítélő luxusát, annak a nyílt összeesküvésnek volt a részese, amely azért dolgozik, hogy Európa ismét megtalálja szabad, életvidám, derűs, keresztény önmagát. Köszönettel tartozunk, tartozom, hogy munkatársai és barátai lehettünk. A veszteség és a köszönet érzése most összekeveredik a lelkünkben. A kettő közötti arány, a veszteségérzet és a köszönet aránya általában az elhunyt életkorától függ. Minél előrehaladottabb korban hagy itt bennünket, annál inkább látjuk úgy, hogy befejezett volt az élete. Bár most könnyeinkkel küszködünk, mégis inkább a köszönet uralja a búcsút. Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy barátunk, Granasztói György teljes életművel a háta mögött, élettel betelve távozik közülünk.

Olyan ez itt most, mintha a jobbik énünktől búcsúznánk.

Kedves Gyuri, legyen a Jóisten ítélete Rólad olyan méltányos, mint amilyen méltányos Te voltál itt velünk, ebben az árnyékvilágban. Isten Veled!


« vissza