Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Granasztói György búcsúztatása – Kodolányi Gyula gyászbeszéde

Amikor hirtelen távozik el valaki, aki nagyon közel áll hozzánk, különösen megüti szívünket a halál. Aztán lassan magunkhoz térve a bénultságból, a gyász első napjaiban arra döbbenünk rá, hogy az eltávozottnak hány olyan vonása van, amelyet sosem próbáltuk megfogalmazni magunknak. Amíg itt volt velünk, mindennapjaink színes folyamának részeként folyton mozdult-alakult az ő képe is, ahogy a pillanat magával hozta. Ahogy annyi arca van mindnyájunknak, ahány barátunk, ahány fontos ügyünk. Most viszont szeretnénk megkísérelni a lehetetlent, végleges képet foglalni keretbe róla.

Mégis, a személyiségben ott működnek a változatlan vezérlő mélyáramok, s ezeket eredetüknél meg lehet látni, a forrásoktól lehet követni a kiteljesedés felé. Granasztói Györggyel, Gyurkával, félévszázados barátság köt össze, az egyik legerősebb az életemben. Családjainkat is összefűzte, összefűzi ez a kötelék. Az évek során tehát lassan rábukkanhattam szemérmes személyisége forrásaira.

Hogy mivé válunk, függ genetikai örökségünktől, génjeink egyszeri, egyetlen s olykor meglepő kombinációjától. De függ a kortól is, amelybe születtünk, s az öröklött és választott tradicióktól. Ezek segítenek bennünket abban, hogy sorshelyzetünk kihívásaira olyan választ adjunk, amelyik testünk-lelkünk méltó kibontakozását teszi lehetővé.

Granasztói Györggyel mi olyan korban nőttünk fel, amikor maguk a tradíciók váltak üldözötté az ádáz romboló hatalom szemében. 1947-től kezdve a Rákosi klikk gépezete kérlelhetetlen gyűlölettel dolgozott azon, hogy a magyar társadalom természetes szövete minden részében szakadjon szét. Nemcsak az úgynevezett úri osztályokat akarták eltűntetni, de a középosztályt, a parasztságot és a hagyományos munkásosztályt is, és minden társadalmi és szakmai közösséget, minden hagyományos intézményt az egyházaktól a dalárdákig. Egy szerkezetétől és vagyonától, szokásaitól és emlékezetétől megfosztott masszává akartak gyúrni bennünket, amelyet tetszés szerint terrorizálhatnak, gyalázhatnak s nevezhetnek bűnös nemzetnek.

Ebben a helyzetben ellenálló lett mindenkiből, aki a maga környezetében csendben és hűségesen fenntartotta a hagyomány gondolatait, az értékekeket és a szokásokat. Minden magyarból, aki 1956 emlékét és szellemét úgy őrizte magában, mint legnagyobb kincsét, mint titkos reményt. Örzőnek lenni feladat és hivatás lett, és sok-sok család és kis közösség választotta, vállalta ezt a dacos küldetést a maga helyén. Így történhetett, hogy Magyarország a kommunizmus négy évtizedét a várhatónál jobb erkölcsi és szellemi állapotban élte túl.

Ilyen megőrző és fenntartó környezetből származott Granasztói György is. Abból a nagyszerű magyar középből, amelynek tagjai az igaz oldalon álltak 1944-1945-ben, 1948-ban, 1956-ban és 1990-ben is. A jó oldalon – vagyis a Jó oldalán. Az is kiment a divatból fél évszázad alatt, hogy emlegessük felmenőinket, Granasztói Györgyöt pedig jó ízlése tartotta vissza mindig bármiféle hivalkodástól. Mi azonban most megemlíthetjük, hogy a szepességi származású, pécsi Granasztói-Riemerek közeli rokonságban álltak a Fischerekkel – köztük volt az elszántan náciellenes belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc is, akit 1944 március 19-én a megszálló németek a mauthauseni koncentrációs táborba hurcoltak. Sok nevezetes cselekedete közt ő nevezte ki id. Antall Józsefet menekültügyi kormánybiztosnak, és az ő maradék jó emberei látták el titokban, ezerszámra, tökéletes kitöltetlen személyi okmányokkal Raoul Wallenberget és csapatát.

Granasztói György hűséges maradt ehhez a nemes családi hagyományhoz, amelyet az ő számára író és urbanista édesapja, Granasztói Pál személyesített meg. Fontos volt számára az is, hogy édesapja baráti köréhez tartozott Ottlik Géza, akit Gyurka mindvégig a legnagyobbnak tartott a modern magyar regényírók között. Fontos tudatformáló szerepe volt életében édesanyja párizsi orosz-francia rokonságának, akiknek tehetségét nagyapja, Rózsaffy Dezső festőművész fémjelezte. De sorsformáló lett az ő életében felesége, Györffy Katalin művészettörténész és családja is, melynek tagjai közt a magyar szellemi életnek olyan nagy alakjai találhatók, mint Györffy István néprajztudós, és Györffy György, az Árpád-kor történésze. Vagy Katalin édesapja, ifj. Györffy István, az európai hírű szemészprofesszor, a műanyag kontaktlencse megalkotója. Vagy olyan politikus, mint Bisztrai Farkas Ferenc közgazdász, aki 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt, 1956-ban a Petőfi Párt egyik vezetője volt, Illyés Gyula benső barátja.

Bámulatos ez a lista, de nem azért említem meg, hogy fényesítsem vele barátom nevét, hanem mert oly sokan örököltünk hozzá hasonló személyes hagyományt, ha kevésbé nevezetesek is vagy éppen névtelenek a tagjai. Nem a nevek ismertsége a fontos, hanem a személyes múlt eleven hálózata, az elfogadott, választott múlt ajándéka és súlya. Ilyen volt Gyurka ritkán emlegetett öröksége, amelynek ajándékával az életútnak vágott – s ilyen volt rajta a láthatatlan teher, mert ilyen őrszellemeknek és mestereknek tartozott elszámolással az életéért a Mindenhatón túl.

Valóban, most mondaná nekem azt Gyurka, akit arányérzéke és iróniája ritkán hagyott cserben, és a méltatás mindig zavart: ” Jól van Gyuszikám, hagyjuk ezt”. De ez a névsor mást is jelent: egy sokarcú, organikus magyarságkép bontakozik ki belőle – olyan kép, amelyben orosz, francia, német s ki tudja milyen származású kiváló embereket fog össze az a közös törekvés, hogy jó magyarok akarnak lenni, és jó európaiak is. S e névsor olvastán még természetesebb lesz számunkra, hogy Granasztói György döntő szerepet vállalt magára a miniszterelnök mellett abban, hogy 2015-re elkészüljön Esztergomban az Árpád-kori királyi kápolna csodálatos falfestésének rekonstrukciója. S az is, hogy történészként a középkori európai és magyar városok életével foglalkozott, de érdekelte az is, hogy az alföldi mezővárosok paraszt-polgársága hogyan alakította ki a maga gazdagon differenciált életrendjét.

Sok ezren voltunk az értelmiségben, s még többen azon kivül, akik nemzedékünk felnőtté válásának idején, a puhuló de nyomasztó középső Kádár-korszakban a szellemi ellenállás útját választottuk a rendszerrel szemben, amelynek uniformizáló ereje egyre inkább az igénytelenségben, a restségben és a cinizmusban nyilvánult meg. Megtaláltuk azokat a szakmai zugokat, ahol megbízhatatlanként is dolgozni hagytak bennünket. A margót választva elkerültük a karrier csapdáit, és sosem ejtettük ki szánkon azt a szót 1956-ról szólva, hogy ellenforradalom. Messze nyújtottuk ki szellemi antennáinkat a múltba és a jelen szabadabb külvilágába. Lépést akartunk tartani a világgal, képtelenül biztos ösztönnel bízva abban, hogy értelme van az önépítésnek, a szellemi gyarapodásnak, mert egy ismeretlen de biztos jövőben szüksége lesz az országnak mindarra, amit tudunk, mert egyszer majd helyre áll az értékek rendje.

Idővel, amikor a rendszer nyitással próbálta magát megújítani egyre mélyülő válságában, kutatóként külföldre mehettünk, s ezeken az utakon “magántanulmányokat” folytattunk az egészséges, teljes életet élő nemzetek politikai életéről és intézményeiről. Gyurka a francia nyelvterületen, én az angolon. Gyurkát a társadalomtörténet érdekelte, s ennek lett itthon új iskolát teremtő mestere. Kutatta a történelmi közösségek rendjét, és a valóság rendetlenségét és anomáliáit. A szellemi és anyagi kultúrát. A törvényeket és a mélyen természetünkbe ágyazott eredetüket. Napunk emberi káoszát is, mert egyik lábával a jelenben állt biztosan. Hús-vér ember volt, szerette az életet, és kivette a részét sok apró öröméből. Nem titkolta, hogy a kultúra ünnepeiként becsüli és élvezi mindazt a jót is, amit a konyhaművészet, a borászat és a serfőzés létrehozott, amerre csak járt a világban.

Ez az életöröm egy tőröl fakadt egész egyéniségével. Gyurkát az emberi közeg érdekelte szenvedélyesen, létünknek ez a sűrű szövevényekből álló középső régiója, amely a csillagos ég és a föld között terül el. Félelmetes megfigyelője, elemzője volt az emberi természetnek, akár egy regényíró – szerette szépségét és elszenvedte hitványságait. Ez utóbbiban, mint posztmodern korunk elviselésében is, segítette két legendás képessége: mesélő tehetsége és humorérzéke, amelynek áldásaival bőven ajándékozta meg barátait és tanítványait. A társalgás ősi s oly emberi műfajának páratlan művésze volt. A groteszkségek és ocsmányságok olykor felbőszítették, s ő jól kiengedte haragjának gőzét – többnyire azonban történetté formálta, és humorával fonákjukra fordította őket. Hányszor fordult elő velünk, hogy a lelki gödörből Gyurka humora emelt bennünket fel, bajunkat az ő oldó és eltávolító derűje tette a helyére. Öníróniája pedig olyankor ért a csúcsra, amikor saját balfogásait, fenékre huppanásait mesélte el harsány nevetéssel – hogy hogyan járta meg néhányszor a digitális technológia iránti rajongása miatt, vagy hogyan ürítették ki egyszer ismeretlenek az autója teli csomagtartóját, amelyet ő órákon át feledett tárva-nyitva a leányfalusi nyaraló mellett az utcán. Az ilyen humor mögött alázat áll, a lélek igazi hitele és ereje.

Természetes, hogy az ilyen ember közösség-szervező lesz – Gyurka könnyedén teremtett kapcsolatokat, s átjárást a társadalom különböző körei és szférái között. Ez a tehetsége 1988 táján szökött igazán virágba, végre a nyilvánosság fényében is– mintha egész addigi élete csak felkészülés lett volna a nagy változásra. Egy szabad, szabadságra törekvő társadalomban szellemi embernek kötelessége részt venni a közéletben - ahogy eleink is tették, ha tehették. Ez volt a magyar közép hagyománya. Nem csoda hát, hogy 1990 őszétől Gyurka Antall József hármas nagyköveti megbízatásával dolgozott Brüsszelben, s ott hamarosan a nagyköveti kar egyik legnépszerűbb tagja lett, olyan személyes barátokat szerezve magának s nekünk mindnyájunknak, mint Manfred Wörner NATO-főtitkár.

Ebben a konstellációban telt munkás életének utolsó negyed százada, elképesztő tevékenységi lázban. Miközben a magyar-francia Atelier doktoriskolában új szemléletű történészek nemzedékeit nevelte ki, a Batthyány Lajos Alapítnány elnökeként a magyar jobbközép önszerveződésének és eszmélésének kulcs-szereplője lett, és nagy szerepe volt abban, hogy létrejött az a széles híd az 1990 utáni magyar jobbközép első és második nemzedéke közt, amely ma politikai életünk gerincét képezi. Felsorolni is nehéz volna e közéleti szereplés fórumait– de elengedhetetlen, hogy megemlítsük a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületet, amelynek elnöke is volt 2000 és 2002 között, és a Friends of Hungaryt, Magyarország külföldi barátainak egyesületét, amelynek alapítói közt volt 2012-ben.

Mindezek után talán természetesnek tekinthetjük, hogy barátunkat belső munkatársának hívta meg Mádl Ferenc és Orbán Viktor is.

Nekem az utolsó negyed században barátságunk a közös munkát jelentette a diplomáciában és a közéletben, különösen pedig két folyóiratunk, a Magyar Szemle és a Hungarian Review szerkesztésében és kiadásában. Sokévtizedes szellemi hálózatunkra építve, akartunk egy magyar folyóiratot, amelyben közérthető esszékben folyik a gondolkodás múltról, jelenről és jövőről. És akartunk egy angolnyelvű folyóiratot, amely a legmagasabb színvonalon képviseli a nagyvilágban az újjászülető Magyarország és Középeurópa szellemi arculatát. Gondjainkat együtt beszéltük meg kedves Mádl Ferenc Körünk rendszeres diskurzusaiban.

Drága Gyurka, nagyon nehéz nélküled. Köszönjük a Mindenhatónak, hogy megajándékozott bennünket kivételes lényeddel. De nem búcsuzom, mert tudom, hogy itt vagy a közelben, itt maradsz továbbra is, és segítesz nekünk derűddel és szellemeddel.


« vissza