Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A progresszió hullahegyei

 

(Olvasónapló I.)


 

Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ezt kérdezi a Gondolatok a könyvtárban nagy eszmefuttatásában Vörösmarty közel két évszázaddal ezelőtt. Azt gondolom, bizonyosan ment. De ahelyett, hogy ezt próbálnám bizonygatni, először inkább megfordítanám a kérdést: ment-e a világ visszafelé azért, mert nem ismertünk vagy nem olvastunk el időben bizonyos könyveket? Alighanem erre a kérdésre is igenlő lehet a válasz.

Előhoznék mindjárt néhányat, amelyek sajátos megvilágításba vonják mai helyzetünket. Mondhatnám úgy is, hogy mai helyzetünk (a magyar helyzetre gondolok, 2007-re) ad különös aktualitást egyes szerzőknek és könyveknek. Az aktuális diskurzus többnyire megáll a leírás, vagy jobb esetben a taktikai mozgások elemzésének a szintjén. Aminél azonban, ha helyzetünket meg akarjuk érteni, s szeretnénk legalább elméletileg továbblépni, egyértelműen többre, szélesebb spektrumú gondolkodásra volna szükség.

Az első szerző, akiről szólni szeretnék, s akiről jóval többet és gyakrabban kellene disputálnunk, Nyikolaj Bergyajev. Bergyajev volt marxista is fiatal korában, de azután hamar másfelé tájékozódott; Török Endre a nagy orosz vallásbölcselők közé sorolja. 1922-ben űzték el, más jelentős írókkal és filozófusokkal egy időben, a Szovjetunióból, attól kezdve Franciaországban élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Legnagyobb hatású könyve a Dosztojevszkij világszemlélete, amely – érdekes gesztus egy nem rendszerteremtő filozófus részéről – megpróbálja gondolatrendszerbe fogni a nagy regényíró világát. Oroszul írott s rögtön franciára fordított könyveinek, melyek többnyire a perszonalisták írásaival dialogizálnak, az 1920-as, 1930-as években komoly sikere volt Párizsban, ma viszont alig hozzáférhetőek. Ritkán adják ki újra, talán nem véletlenül. Bergyajev ugyanis sohasem alkalmazkodik az éppen divatos felfogáshoz; épp ellenkezőleg, gondolatmenetének gerincét legtöbbször az uralkodó elméletek alapozásának vizsgálata és kíméletlen kritikája adja. Ilyen az a rövid írása is (fejezet A történelem értelme című, 1923-ban megjelent könyvéből), amelyik a Kádár-rendszer idején suba alatt Magyarországra behozott könyvek közül talán a legérdekesebbikben, Gaëtan Piconnaka Korunk szellemi körképe címet viselő pazar antológiájában jelent meg, és amelyik a progresszió fogalmát elemzi.

A haladásét. Amióta eszemet tudom, ezzel az eszmével bombáznak és lelkesítenek. Hogy a jelen ugyan nem teljesen rózsás, vannak még hibák, lehetne jobb is, de nemcsak lehetne, hanem hamarosan lesz is. Hogy a jövő: csodálatos. Az első idevágó történet, ami most eszembe jut, a metró. Az ötvenes évek elején kötelezően előfizetett Pajtás újság folytatásos képregényt közölt a metró építkezéséről és felavatásáról. Akkor még gyorsabban fúrtak, mint ma, így aztán az első gyönyörűen csillogó-villogó szerelvény már el is indulhatott Rákosi pajtás hatvanadik születésnapján, 1952-ben.

A képregényt elolvastuk, eltelt egy vagy két év, de a metróból nem láttunk többet, mint egy elhanyagolt építési területet a Széna téren, a közepén egy ócska három-négy méteres torony éktelenkedett. Eltelt megint két év, metró sehol, de az építkezés mégsem folyt hiába: 56 októberében a készülő Széna téri állomás lett Szabó bácsiék támaszpontja.

A hatvanas években Hruscsov jövőképével traktáltak bennünket, azzal, hogy két-három éven belül utolérjük, és azután rögtön alaposan le is előzzük az Egyesült Államokat. Ne legyünk türelmetlenek, hiszen kéznyújtásnyira tőlünk Eldorádó, a tökéletes világ. Eltelt még egy évtized, de az olajválság sem volt képes lehűteni a progresszió elszánt hirdetőinek optimizmusát. Hogy hozzánk nem gyűrűzik be. Hogy most, igaz, kénytelenek vagyunk emelni az árakat, de a megszorítás a jövő érdekében történik. Hogy most talán egy kicsit nehezebb, de erőfeszítéseink hamarosan meghozzák gyümölcsüket. A hetvenes-nyolcvanas években lassan megszokottá vált ez a megszorítós szöveg: ne türelmetlenkedjetek, már csak egy-két év, és ott vagyunk. De hol?

A rendszerváltoztatás sem hozott változást a haladás hirdetőinek fejében. Az első metróvonal, amelyet 1952-re, Rákosi pajtás születésnapjára ígértek, az ígéret elhangzása után húsz évvel kezdte meg működését. Az új budapesti ígérgető a rendszerváltozás pillanata óta, tizenhét éve húzogatja előttünk a legújabb metróvonal mézesmadzagját. Lepipálja vajon a másik pajtás rekordját? Hamarosan kiderül. De a posztmodern metróígérgető nincsen egyedül. A hetvenes-nyolcvanas évek vidám megszorítóinak mai utódja – miközben hetente szorosabbra srófolja a spanyolcsizmát – ugyanúgy tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígér, mint annak a kornak a miniszterelnökei. És közben progresszív platformot alakíttat legbenső híveivel.

Blöff volna a progresszió? Pusztán elméleti kategória volna a haladás eszméje? Nem blöff és nem pusztán elmélet, mondja Bergyajev. Rosszabb annál. A haladás, mint a felvilágosodás minden fontos eszméje, keresztény eredetű, egy keresztény eszme profanizált változata. Bergyajev nem ért egyet azokkal, akik szerint nincsen fejlődés, vagy akik szerint a haladás látszat csupán, önmagába visszatérő kör. Van haladás. Csak éppen a humanizmus progresszióeszményének, mondja a filozófus, kevés a köze a kereszténység progresszióeszményéhez. Mert az igaz, hogy a kereszténység felfogása szerint is minden az időben történik, és hogy a jelen megpróbáltatásaiért majd a jövő kárpótolhatja az embert. Az időbeliség a teremtéstől az Apokalipszisig terjed.

A profanizált változat ugyanezt a sémát követi. A humanista variáns is, a munkásmozgalomé is. „Semmik vagyunk és minden leszünk.” Látjuk a célt, csak éppen el nem érhetjük. Haladunk előre az időben, de a célhoz soha nem kerülünk közelebb. Majd talán az utódaink, majd a következő nemzedék. S épp itt van, fejti ki Nyikolaj Bergyajev, a nagy különbség a keresztény szemlélet, illetve a humanizmus és a marxizmus szemlélete között, éppen ebben nyilvánul meg a progresszió eszméjének kegyetlensége. A kereszténység ugyanis feltámadást ígér, s ez az ígéret mindenkinek szól. A progresszió viszont a mindenkori jelen emberiségének önfeláldozását követeli a jövő haszonélvezői érdekében. A csúcsra, ahová a progresszió igyekszik, hullahegyeken át vezet az út.

Előre látta volna Bergyajev, hogy a kommunizmus merre tart? A történelem irányát látta alighanem. Egy évvel A történelem értelme után adta közre Egy új középkor című könyvét. Ennek alaptézise egyszerű és egyértelmű: a kommunizmus és a kapitalizmus nem ellentétes egymással, a kettő ugyanazon éremnek a színe és a visszája. Ugyanis mind a kettő, mondja a filozófus, a materializmusra épül. Mindkettő megbillenti, méghozzá rossz irányba billenti azt az egyensúlyt, amelynek a szellemi és az anyagi világ közt kellene fönnállnia.

A könyv apámtól maradt rám, 1993-ban akadt a kezembe, olvasni kezdtem, nem tudtam abbahagyni. Újabb kiadása tudomásom szerint nincsen, gondolom, a maga idejében habókosnak tartották Bergyajevnek azt a felfogását, mely szerint a régi világra, amelynek álszent jellegét Nietzsche oly világosan kimutatta, ne következnék Keleten egy szebb és jobb új világ. A kilencvenes évek elején persze nem a kommunizmusról adott képe volt érdekes, a rendszer retrográd voltát tudtuk, a saját bőrünkön megtapasztaltuk. Bergyajev arra mutatott rá, hogy az alternatíva, melynek szellemében gondolkozunk, álalternatíva, az igazi alternatíva másutt keresendő. Hogy a kommunizmus után következő rendszer nem a kommunizmus ellentettje, hanem pusztán az érem gyors megfordítása. Hogy nem véletlen, inkább törvényszerű, ha az újnak hitt szisztémában ugyanazok maradnak fölül, akik a régi szisztémában is fölül voltak.

Új középkorra volna szükségünk, ez Nyikolaj Bergyajev végkövetkeztetése. A középkor az ő felfogása szerint természetesen nem sötét, nem a progresszió egyik előző fokozata, hanem az a korszak, amely tudja a szellemi világ fontosságát. A valódi alternatíva tehát nem a kommunizmus vagy a kapitalizmus közti választás, hanem egy másik: választás az anyagi világ dominanciája és egy olyan rendszer közt, melyben a szellemi világ megfelelő súllyal van jelen.

És hogy mit jelenthet ez ma? Azt, hogy választanunk kellene az érem két oldala és valami más között. Amit nevezhetünk kereszténydemokráciának, vagy a szolidaritásra épülő szociális piacgazdaságnak.



« vissza