Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Búcsú Csoóri Sándortól

"Csoóri Sándor e földi elvesztésénél még fájdalmasabb számomra, hogy fájdalommal ment el. Nem fizikai szenvedés miatt, nem is egyéni elmúlása okán. Mint apám, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbításáért folytatott harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Úgy illő, hogy a gyász pillanata a reményé is legyen. Életműve most áll össze abba az egységbe, amelynek meg kell kapnia a méltó figyelmet. Most kerülhet tisztább levegőbe, ahova az evilági mindennapok sallangja már nem éri el, és amelyben, hitem szerint, emelkedni fog."


Azok nevében is jöttem el Csoóri Sándor ravatalához elhozni a szeretet és a nagyrabecsülés kifejezését, akik földi valóságukban már nincsenek velünk. Helyettük is tehát, akik csak szellemükben lehetnek itt, hadd idézzem föl életük néhány közös mozzanatát.

Illyés Gyula halálának másnapján, Csoóri Sándor anyámhoz indultakor leírta, hogy tudta: ezt az utat neki egyszer meg kell tennie. Mert úgy van rendjén, hogy az idősebb megy el, s a fiatalabb marad.

Sándor is megjárta a maga útját, nem hirtelen ment el, és nekünk, az ittmaradottaknak szintén volt időnk gondolkodni az eltávozásán. Mert egy író esetében a halála része az életének.

Egy korszak záródott le, azt már tudjuk, de még nem fogalmaztuk meg sem a jellemzőit, sem meghatározó szereplőinek jelentőségét.

Illyés és Csoóri megismerkedése egy kicsit úgy hangzik, mint valami legenda. Azokban az ötvenes években, amikor apám okkal húzódott vissza a közélettől és viselkedett tartózkodóan a kor lelkes ifjoncaival szemben, egy írószövetségi alkalommal fölkérték, hogy patronáljon ő is egy fiatal költőt. A teremben szétnézve egy sápadt, fekete fiúra esett a választása. Mint utóbb bevallotta, azért, mert a vézna, sárgás bőrű és nyúlánk gyerek a lányára: énrám emlékeztette. Pedig, úgy gondolom, itt másról volt szó: egy belső megérzés követéséről.

Az ösztön szava, amelyet mi a modern korunkban jobbára elfojtunk, rejtélyes erejű szó: benne van a múltnak is és a jövőnek is a hangja.

Hiszen, mint ahogy a későbbiekben apám megtudta, ez a vidékről érkezett és gyorsan kiemelt tehetség – akárcsak ő maga – szintén kiskamaszként jött el a családi házból egy városi gimnáziumba, majd pedig a háború borzalmait megismerve lelkesen azokban kezdett hinni, akik kiemelték a Dunából a hídroncsokat, helyrehozták a vasúti síneket és újjáépítették a kórházakat. Csoóri minderről verset is írt.

És mint Illyésnek, neki is vissza kellett mennie oda, ahonnan elszármazott, hogy lássa, milyen szörnyűségek történnek a falu életében. „Az itthoni helyzetről sokat tudnék írni – idézem egy 1953. januári leveléből –, nemcsak a hiba sok, hanem a baj is... és eszméimre már nem, csak a fülemre és a szememre hallgatok.” És Csoóri elsőként kezdett számot adni a történtekről, hogy szembeszállhasson velük. Illyés is hasonlót tett, csak éppen először húsz évvel korábban.

Számítani lehetett arra, hogy Illyés Gyula, aki többször is részese volt fiatal tehetségmentő mozgalmaknak, és vezette az akkor már megszüntetett Népi Művelődési Intézetet, komolyan vette a szerény sorból származó Csoórival a törődést. Látta a tehetségét, verseket kért tőle, személyes beszélgetést javasolt: „nemcsak az esett jól, hogy szívesen fogadta a versemet, hanem az is, hogy többször érdeklődött sorsom iránt – írja Csoóri – ... nem mertem fölkeresni... pedig de jó lett volna elbeszélgetni úgy, mint az Írószövetségben azon az emlékezetes estén...”

Ha lesz valamikor figyelem és igény a 20. század második felének valóban tárgyilagos földolgozására, sem Illyés naplói, sem Csoóri szikrázóan okos tanulmányai nem lesznek nélkülözhetőek.

Minden le van írva. Ha nem tudhatta is előre, de Illyés Gyula megérezte, hogy a kórházból ki-be járó, tüdőbetegséggel küzdő Csoóri nemcsak testi-lelki izomzatát, hanem a költőit és az erkölcsit is meg tudja erősíteni. Olvasom apám naplójegyzeteit, ahol a hatvanas évek végétől, amikor a magyar társadalom az 1956-os kataklizma után lassan ráébredt arra, hogy meg kell keresnie a továbbélés – a fönnmaradás – módozatait, Sándor egyre gyakrabban tűnik föl a lapokon. Illyés Gyula ekkor már többfajta betegségtől sújtottan, az intézményi fórumoktól tisztes távolságban, de élénk érdeklődéssel az irodalom és a köz ügyei iránt, Csoóri Sándort mint egy ifjabb nemzedék képviselőjét a külső világ bennfentes hírhozójaként fogadta és várta. De Sándor szerepe ennél több volt: Illyés Gyula általa is lett aktív részese közösségi: irodalmi és társadalmi ügyeknek, és vállalt ezekben gyakran döntő szerepet.

Az alkotási folyamattal közvetlenül összefüggő gondolatairól apám viszonylag keveset beszélt társaságban, esztétikai véleményének kifejtését inkább írásban fogalmazta meg. Annál több szó esett – Csoórival is – az irodalmi életről, annak visszásságairól. És a közösség életét érintő legégetőbb fájdalmakról, arról hogy a felelősséget viselők mennyire nem ismerik föl a felelősség érzését, a nemzet egységének fontosságát, az egységet létrehozó tudat kialakítását, a külföldön és a határokon túl élő magyarok sorsát és jövőjét.

Apám Szellem és erőszak című könyve, a felvidéki Janics Kálmán tanulmányához írt előszava, a Magyar Nemzetben megjelentetett írásai – nem lehetne itt fölsorolni mindegyikét a hetvenes évek konok küzdelmeinek, mindazoknak – amelyekben Illyés Gyula föllépett, és amelyeknek Csoóri Sándor vagy katalizátora volt, vagy szervezője, és amelybe szűkebb családomat, férjemet, Kodolányi Gyulát is bevonta, mozgósította.

De a másik oldalról nézve: Csoóri Sándornak eszébe jutott volna-e, hogy apámat a népi kultúra fölélesztésének lehetőségéről, a táncházmozgalom fontosságáról meggyőzze, ha nem ismeri Illyés 1930-as évekbeli tanulmányait, nevezetesen a népdalról is, vagy ha nem látja, hogyan menti meg apám és őrzi maga körül a 20. század végén fölöslegessé vált, kidobott népi használati tárgyak maradékait?

Ez az ízlésbeli és véleménybeli hasonlóság kiterjedt a küzdelmek megvívásának módozataira is: mindig a legszélesebb kör bevonására. Mert a küzdőtársak esetében az ember volt fontosabb, nem pedig az ideológia, nem a viszály lehetséges okai, hanem az egyetértésé a közös célban. Mint ahogy apám a Magyar Csillag szerkesztésében tágra nyitotta a kapukat, ezt a magatartást választotta Csoóri Sándor is a magyar tudatformáló körökben, az úgynevezett népiek táborában, vagy a Belvárosi Kávéházban összegyűlt társaságban, sok évtized mozgalmain át nem restellve megkeresni a – siker reményével és néha eredményével – a legfelsőbb hivatalosság közreműködőit sem.

Úgy adódott, hogy egy környéken laktunk, viszonylag közel egymáshoz, és a megtervezett és megbeszélt találkozások mellett a véletlen összefutások az utcán, az autóbuszban a villamoson spontán betekintést adtak a fiatal Csoóri, a fiatal házas, a fiatal édesapa hétköznapjaiba is, így követhettük végig élete stációit az évtizedek során. Apám és anyám Sándor iránti bizalma és szeretete mindvégig töretlen maradt.

Hogy én hogyan láttam alakját? Mint egy üvegprizma kettős fénytörésében. A nála bő évtizeddel fiatalabb egyetemista társaim számára valódi hős volt. Nemcsak a költő, hanem akkor már a prózaíró és a filmek alkotótársa. A filmeké, amelyek mindegyikét valamilyen áttörésként értékeltük. Ha megjelent valahol, a Bercsényi klubban, vagy másutt, a lányok csillogó szemmel súgtak össze, a fiúk irigy csodálattal nézték. Mert akkor még mindenki készült valamire és úgy érezték, hogy Csoóri Sándornak sikerült. Otthonról azonban én tudtam küzdelmeiről, az őt ért támadásokról, eltiltásokról, kudarcairól, elkeseredettségéről, fájdalmairól.

És Csoóri Sándor e földi elvesztésénél még fájdalmasabb számomra, hogy fájdalommal ment el. Nem fizikai szenvedés miatt, nem is egyéni elmúlása okán. Mint apám, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbításáért folytatott harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia.

Úgy illő, hogy a gyász pillanata a reményé is legyen. Életműve most áll össze abba az egységbe, amelynek meg kell kapnia a méltó figyelmet. Most kerülhet tisztább levegőbe, ahova az evilági mindennapok sallangja már nem éri el, és amelyben, hitem szerint, emelkedni fog. Hiszen ha elvesztettük is a közös együttlétek és nekikeseredések, a felemelő beszélgetések és a nagy nevetések erőt adó alkalmait, Csoóri Sándor szelleme ebben az emelkedő műben velünk marad.




« vissza