Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A mi ‘56-unk


A kelenföldi Ibrahim utca a Karolina útból nyílik, felső vége a Sashegy lábánál a Déli pályaudvarhoz vezető vasúti töltésbe torkollik. A töltés alatt a 20. század elejéről származó modern gyár, az egykori Francia Pamut vörös téglás épülete, aztán a Rőf utcában a harmincas években felhúzott, háromemeletes városi házak sora, alább nagy vadgesztenyés parkban a Ritter-féle ideggyógyintézet céljaira épült, majd a tanító ciszterek számára megvásárolt ingatlan, amelynek óvóhelyén a környék lakói, az errefelé a sztálingrádi harcokhoz hasonló hevességgel vívott német–szovjet összecsapások, az ostrom két hónapja alatt, meghúzták magukat.

A lejtős utca aljában, a laposon, a harmincas évek elején jó építészek által tervezett családi házak a vadgesztenyesoros Laufenauer és Daróczi utcával határolt telkeken. Köztük grundok, egyik oldalon a Nagyszöllősi, a másik oldalon az esőben lehetetlenül csúszós, sárga keramitkockával burkolt Bocskai útig. A környéket és a gyárat a Bocskai úton, az idősebbek által még mindig Lenke térnek nevezett, Kosztolányi térig közlekedő, hosszú orrú 53-as busz-ingajárat köti be a város közlekedésébe. A Bocskai úton van az általános iskola és messze, majdnem a Fehérvári útnál az evangélikus, azon is túl a református, a Feneketlen-tó fölött, a Gellérthegy aljában pedig a kéttornyú, neobarokk katolikus templom. Mellette gimnázium, ahova öt év múlva járhatunk majd, ha kijártuk az általánost.

 

Az Ibrahim utcát nem borítja aszfalt. Télen bokáig ér a sár, nyáron portölcséreket kavar a zivatar előtt megérkező szél, és csak nagy ritkán húz végig rajta a pormentesítő, híg kátrányt locsoló fekete tartályautó. Nem épült meg errefelé a járda sem, amelyet így csak a gazban kitaposott ösvény jelez. Az ostrom véget vetett a városrész húszas években tervezett fejlesztésének. A nehéztüzérség és a harckocsik egész házsorokat romboltak le. A régi Budapest-térképeken a Bocskai úttal párhuzamosan jelölt Magyarádi út soha nem épült fel, helyén grund és a rendszer eszetlenségének jelképeként mezőgazdasági gépállomás. Mezőgazdaságnak természetesen nyoma sincs. Piac, orvosi rendelő úgy három kilométer távolságra, a Fehérvári úton. Pékség, közért, majdnem mindig üres hentesbolt, üres halasmedencével kicsit közelebb. Marinov Márton bulgárkertész virágoskertje apró üvegházzal és kovászos uborka, savanyú káposzta illatú zöldségesbódéja, ahol friss a sárga- és fehérrépa, petrezselyem, zöldsaláta, az iskola mellett áll a Bocskai úton. Van még egy maszek trafik – Szabó nénié, két kézilabdapálya – a BUPA és az NB I-es Híradótechnika.

Nyaranta jegesautó áll meg a hentes előtti sarkon, és vödörrel állnak sorban a környék gyerekei és háziasszonyai, hogy megtöltsék a jégszekrényeket a méteres jéghasábokból jégcsákánnyal hasított darabokkal. Mi a kiszuperált Bosch hűtőbe is jeget teszünk, mert a háború óta – alkatrész és szerelő híján – nem tudják megjavítani. Nyár végén a Tüzépnél jegyre rendelt szenet és hasábfát kétlovas kocsikkal szállítják a házak elé és hordják le a pincékbe szénportól fekete arcú férfiak. Szívlapáttal megrakják a hátra való kosarakat, mielőtt egy lendülettel a kocsi melletti mérlegre dobják. A mérleg nyelve nagyot ugrik, és mielőtt a figyelő háziasszony leolvashatná, egyetlen mozdulattal a hátukra veszik, és szaladnak vele a pincébe.

A házak között vándor késes-köszörűs, a lyukas lábosokat javító drótostót kínálja szolgáltatásait. Villogó szemű kis purdéikkal cigányasszonyok cserélnek színes rongyszőnyeget használt ruhára a nyitott lakásajtót aggodalmas szemmel figyelő háziasszonyokkal alkudozva.

Mezítlábas kölykök rohangálnak, bicikliznek felnőtteknek méretezett kerékpárokon a poros utcákon, ahol autóforgalomtól még évekig nem kell tartani.

A környék harmincas években épült családi házaiban olyan családok élnek, akiknek akkoriban valamivel jobban ment. Pedagógusok, közalkalmazottak, orvosok, mérnökök, nyugdíjas tengerészkapitányok, katonatisztek, egy-egy önálló mesterember. Az ötvenes évek elején majd mindannyian gyanús egzisztenciák.

Az Ibrahim utca 13. klinkertéglás, bauhausos épület, mellé épített garázzsal. Az autót, Nagypapáék Fiatját, természetesen régen kommunizálták. A házat magának és lánya családjának építtette, ahonnét miután én, első fiági unokája megszülettem, a szomszédba költöztek, Siposékon kívül csak családtagok lakják, valahogyan elfelejtették államosítani. Eredetileg az épület összkomfortos, radiátorokkal, központi meleg vízzel. Az ostrom óta egyik sem működik. Az ostromról Mami szokott mesélni. Régebben azt hittem, az Övé: ostrom, ostrod… Telente csak egy kis vaskályhában fűtünk be. A konyha, a fürdőszoba, az úriszoba jégverem. A félemeleti három szobában lakunk Apuci, Mami, én, Miki és Bea. Én most kezdtem a negyediket, Miki másodikos, a húgunk kettő múlt. Nálunk lakik az apró, hátsó kertre néző cselédszobában Mariska, majd unokahúga, Bözsi, akik tamási lányok. Amíg Mikivel kicsik voltunk, Mariska vigyázott ránk. Mikor Bea megszületett, elhagyott bennünket. Azt mondta, lelkiismeretlenség a harmadikat vállalni, mikor kettőt sem tudnak eltartani. Szobájába unokahúga, Bözsi költözött. Kisgyerek korunkról a legtöbbet Mariska tudta. […] Felettünk ugyanolyan lakásban nagynéném és férje, Laci bácsi, meg három unokatestvérem. Laci bácsi lelkész, de most földrajzot és történelmet tanít a mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnáziumban. Laci unokatestvérem tavaly fizikából országos tanulmányi versenyt nyert, egyetemre jár, Andris most érettségizett, bezzeg kitűnőre. Gabi velem egy osztályba jár. Lent az alagsori lakásban Sipos néni, Sipos bácsi, aki villanyszerelő a BUPA-ban és Béla fiuk.

Nagymama és Nagypapa a 17.-ben lakik, félemeleti, bérelt egyszoba-hallban, ahova tavasszal a nyitott sarokablakokon benéz a fehér orgona. Nagypapa nyugalmazott középiskolai matematika és fizika tanár, és híres evezős volt. A ház Bokor ezredesé volt, csak államosították. Ott lakik az özvegy ezredes is a két nagylányával, Dezső bácsi a feleségével, Szerdahelyi bácsi, a tengerésztiszt, aki most is a tengeren van, kövér feleségével és Mikivel egyidős fiával, meg az alagsorban az özvegy Berlekovics asztalos két gyerekével. Két éve oda költöztették a tetőtéri lakásba Sósékat. Sósék kommunisták.

A két ház között grund van fekete bürökkel, óriási lapulevelekkel és egy német géppuskafészekből származó vashulladékkal. A kisbalkonunkról pont Nagyapáékhoz látni.

A mi házunk mellett Pellegriniék és Fazekasék háza. A három házat, amelyek udvara hátul összeér, nagyra nőtt sárgabarack, körte és mindig kukacos almát termő fák övezik, és terméskő lábazatra épült kerítés öleli. Ami ezen belül van, az a Magyarország. Ide nem jöhetnek be az idegenek. A Rőf utcaiakkal állunk háborúban. A három szomszéd házbéli, velünk egykorú fiún kívül csak Rózsás Sanyi jár be. Ő hol velünk, hol a Rőf utcaiakkal van, akik többen vannak. Áruló főállásban. A papája régebben kőfaragó volt. Most szobrászművész. Ő a másik kommunista a környéken. A Rőf utcaiak nagymama szerint utcagyerekek. Mi is az utcán játszunk, de mi akkor sem vagyunk utcagyerekek. Nem értjük ezeket a distinkciókat.

Ha háborúzunk, mi magyarok vagyunk. Hős szovjetek is lehetnénk, amióta az osztállyal láttuk az „Örs a hegyekben”-t meg a „Halhatatlan garnizon”-t a körtéri Szabadság moziban, és tudjuk, hogy a szovjetek a legnagyobb hősök. Mégis inkább maradunk magyarok. Németeket nem nagyon lehet találni a háborúkhoz.

Háborúzunk, békát fogunk a vasúti töltés melletti tűzoltómedence zöld vizében, felmászunk a Sashegy szikláira, megnézzük a Németbarlangot. Ha töltényhüvelyeket, rozsdás fegyvereket találunk, megpiszkáljuk, de óvatosak vagyunk. Nemrég felrobbant a Pöstyéni testvére a grundon. Segítünk a BUPA pálya vörös salakját locsolni, hengerelni és mészcsíkkal jelölni Dezső bácsinak, a gondnoknak, hogy a meccsek és edzések után focizhassunk valódi pályán, igazi kapukkal. Ha kifáradunk, bemehetünk nagymamához egy szem selyemcukorért, amiből mindig van a Herendi bonboniere-ben. Családi ünnepek után maradék süteményt is kapunk. Amikor Mami otthon van, a kisbalkonról kiabál utánunk: Pisti, Miki uzsonna! Megkapjuk a méretes zsíros kenyeret pirospaprikával, és rohanunk vissza a pályára.

Nagyapáéknál gyakran van társaság. Csütörtökön bridzsparti Szebeni bácsival, Laci bácsival és Lacival vagy Bokor ezredessel. Apucit csak ritkán, végszükségben veszik be. Igaz, nem is szeret kártyázni. Kedden Szebeniéknél van parti. Nagypapa biciklivel jár hozzájuk.

A név- és születésnapokat is Nagyapáéknál ünnepeljük. Ilyenkor nemcsak mi megyünk át a szomszédból, de eljön Nagypapa húga, Ili néni férjével, Sanyi bácsival. Sankó bácsi és Klári néni orvos, és hozzájuk járunk, ha betegek vagyunk. Velük jön három unokatestvérünk, és néha, ha feljutnak Diósgyőrből Budapestre, Sankó bácsi testvére, Babi néni, Zoli bácsival és az öt gyerekkel.

Felfoghatatlan, hogyan férünk el a szoba-hallban. A gyerekek kezet csókolnak Ili néninek, és kezet fognak a férfiakkal. Puszi csak a lányoknak jár. Budai Nagymama tálcán apró süteményt, sós stanglit, kívül roppanó, belül lágy habcsókot, linzert kínál, Nagypapa töltöget a feketén főzött zölddiópálinkából. Mindenki beszél, és próbálja túlkiabálni a másikat. Sanyi bácsi tök süket, Hozzá csak hangosan lehet szólni.

Nagyapa csak akkor csukja be az ablakot, ha politizál, vagy a BBC-t hallgatja. Andris unokatestvérem szerint Nagyapa öreg reakciós. Andris atléta a Vasasban, és Ő tartja az úttörő magasugró csúcsot. Híres, benne van a neve az úttörőfüzetben.

Andrisnak igaza lehet, mert Nagyapa tényleg nem veszi észre, mennyivel jobb az élet a munkások és dolgozó parasztok országában, mint régen, amikor az urak voltak az urak.

Az iskolában mi gyerekek már képzettebbek vagyunk. Tavaly harmadik elején még kórusban szavaltuk reggelente, hogy „Éljen Sztálin, éljen a hetvenéves… tanítónk, Apánk!” Vagy valami ilyesmi. Kezdem elfelejteni, mert tavaly óta nem szavaljuk. Nagyapa, ha megörvendeztettük avval, hogy elszavaltuk Neki, régebben is azt mondta, hogy Neki nem apja. Érthető, Ő is hetvenéves. Azért nem szép, hogy ilyeneket mond. Mostanában azért már nem mondunk előtte ilyeneket. Őt már nem fogjuk megváltoztatni.

Azt is tudjuk, hogy vannak dolgok, amivel az iskolában nem dicsekszünk. Avval, hogy Laci bácsi a tanárság előtt evangélikus lelkész volt. Zoli bácsi is az volt, amíg ki nem rúgták. Most nevetve meséli, hogy aljzatbetonos, és Miskolcon a munkásosztállyal az építkezéseken zsoltárokat énekel. Sanyi bácsi az ostrom előtt a Szilágyi Gimnáziumot igazgatta. Nyugdíjat nem kapott, ezért asztalosinas lett 60 évesen. Apucira vagyunk a legbüszkébbek. Vadászrepülő volt és zászlós. Csak nehezen lehetett belőle kiszedni, hogy hét szovjet gépet lőtt le. Nem értjük, miért nem németeket. Azt azért sajnáljuk, hogy erről a zászlósságról is lefokozták az ostrom után. Nem tartozik az iskolára az sem, hogy vasárnap reggel Mikivel és Gabival az evangélikus templomba járunk vasárnapi iskolába. Egyébként szívesebben mennénk ilyenkor is focizni.

Van a templomnál és Apuci Messzersmitt nevű vadászrepülőjénél is nagyobb titok. A padláson, a száradó ruhák melletti sarokban régi katonai egyenruha van kitüntetésekkel. Guszti bácsié, akit kivégeztek abban az évben, amikor én megszülettem. Guszti bácsi nagypapa testvére volt. A sírjához is csak Ili néni és Nagyapa járnak Rákoskeresztúrra. Ha a szobába léptünkkor hirtelen elhallgatnak, tudjuk, hogy róla beszélgettek. Többet nem tudunk.

A templomot és a tanulást soha nem lehet megúszni. Mami idén ráadásul még németre is beíratott. A Bocskai úton Gréti nénihez járunk Mikivel. Nagyon unalmas, csak kicsit vigasztal, hogy az órára behallatszik a szomszéd házból a trombitaszó. Benkó Sanyi pont ilyenkor gyakorol a trombitáján. Lehet persze, hogy klarinéten.

A Bocskai úti iskolába járunk a környékről mindannyian. Fiúosztályokba. Felső tagozat csak lányoknak van. Jövőre, ötödikbe már a Gellérthegy aljába, a Köbölkút utcaiba kell átiratkoznunk. Az „A” osztályban nagyon jól tanul a Bölcskey Elemér, a Kecskeméti, meg a Falus, a Sükösd és a Sasvári.

Gabival mi olyan közepesen. Szóval négyesek vagyunk. Otthon hiába mondjuk, hogy ez jó, és a közepes az hármas. Szüleinknek a négyes az.

Nyáron a családdal hajókirándulásra mentünk. Este indultunk a Bem térről a lapátkerekessel Mohácsra. Kabinban laktunk. Apuci ezt az alkalmat is felhasználta, hogy megértesse velünk, mire jut, aki nem tanul jól. „Úgy fogtok utazni, mint a kofák!” A fedélköz valóban zsúfolt volt Paksra, Mohácsra utazó vásározó, sokszoknyás sváb asszonyokkal, akik fejre való nagy gyümölcsöskosaraik között aludtak. Mi viszont arról tudtunk, hogy Apuci is csak olyan közepes volt az Eötvösben, mint mi magunk. Mikivel erről sugdolóztunk, mikor Apuci és Mami kiment a fedélzetre, hogy megnézze a romos budai vár mögött lemenő napot.

Most, negyedik elején valahogyan úgy képzelem, hogy a nagykorom majd jövőre, ötödikben kezdődik. Tízéves leszek. Az már valami!

A iskolából hazafelé az őszi napsütésben Kecskemétyvel, Berényivel meg Sükösd Csabával arról beszélgettünk, hogy tüntetés lesz. Nem igazán tudtuk, hogy mi az, de úgy gondoltuk, valami lelkesítő. Olyan, mint Március 15. és a Talpra Magyar! Mindenesetre holnap reggel megint matek az első, és Vértessyné rengeteg leckét adott. A Karolina út sarkánál szétváltunk. Otthon Bözsi, aki éjszakás volt a Goliban, megmelegítette Mikinek meg nekem a sárgaborsófőzeléket, és feltétnek hagymát pirított rá, aztán tanultam. Máskor Mami haza szokott érni az UVATERV-ből, mire befejezem, és utána még kimehetek focizni a BUPA-ra.

Most késett, így Bözsinek szóltam, és kimentem. Hétig fociztunk Sziszivel, Mezeivel meg Tormásiékkal. Jól összerugdaltuk egymást. Elgáncsoltak, és a vörös salak leszedte a plazurt a térdemről. Hét előtt Mami még mindig nem volt otthon. Találtam húsz fillért a fiókban, és kiszaladtam Szabó nénihez, hogy vegyek egy Diana sósborszeszes cukorkát. A számban szétrobbanó édes ízzel sétáltam a Bocskain a buszmegálló felé, hogy ha Mami leszáll, segítsek Neki hazacipelni a cekkert. A második emeleti ablakban, ahol tavalyig, amíg a papája meg nem halt a szíve miatt és a mamája el nem vitte Izraelbe, Rosenfeld Imiék laktak, a rádiót kitették az ablakba, és mérges férfihang szónokolt az utca felé. Horthystákról és fasisztákról beszélt. Két munkás sietett el mellettem mérgesen, mert pont előttük indult el az 53-as busz a megállóból. Felnéztek az ablakba, és az egyik azt mondta: „Gerő a hídverő”. Nagyot köptek.

Késő este volt, mire Mami hazaért. Izgatott volt. Máskor Apuci is otthon volt már ilyenkor.

Fürdés, lefekvés! Az élet, úgy látszik, visszazökken a rendes kerékvágásba.

Másnap hajnalban arra ébredtünk, hogy hangosan szólt a nagy világvevő Orion rádió. Valami komor, hősies zenét adtak. Később olyan gyakran játszották, hogy megtanultuk – az Egmont nyitány volt.

Mami és Apuci komolyan ültek a rádió előtt, és halkan beszélgettek. Híreket mondtak, beszédeket, kiáltványokat olvastak be.

Mami, ahogyan észrevette, hogy ébren vagyok, és az iskolába készülődöm, odaszólt, hogy maradhatok még az ágyban, mert korán van még, és ma nem kell iskolába menni.

Amikor nyolc óra felé felkeltem, Mamiék még mindig otthon voltak. Úgy látszik, ma munkaszüneti nap van. Kiderült, hogy nálunk aludt Pesti Nagymama és Mami Évi húga is, Azt mondták, feléjük a Rákóczi úton és a Rádió melletti Puskin utcában lövöldözés, harcok vannak, itt maradnak, amíg nem szűnik. Felénk nem voltak harcok, de ha az ember a balkonon erősen figyelt, hallani lehetett Pestről az ágyúk hangját. Izgatott, lelkes, félős napok jöttek.

Mami harminc évvel a Forradalom után Bővített életrajz címmel átadott egy vaskos dossziét, élete fontos eseményeinek leírását. Ezekről a napokról így ír: „Október 23-án testületileg vonultunk a Bem-szoborhoz, ahol délután még csak néhány diák ugrált. Aztán egyre nagyobb tömeg, kitették a laktanyára a zászlókat a kivágott címerekkel. Sinkovits szavalt a rádiós kocsiban. Megindult a tömeg a Kossuth hídon át a Parlamenthez. Csodálatos őszi idő volt, és olyan verseket skandáltak, hogy „Akármilyen kedves vendég, tíz év után untig elég!” A Kossuth téren Nagy Imrét követelték és hogy

Oltsák el a csillagot!” Felmentünk Ági barátnőmékhez, mert hallottuk, hogy a Rádióhoz készülnek… Mi is oda mentünk, a mama Ági lófarkába széles nemzetiszínű szalagot kötött, és Ő is jött velünk.

Hatalmas tömeg volt már együtt, mi is besodródtunk a Rádió kapuja elé. Egyszer csak hatalmas dörrenéssel betört a tölgyfa kapu. A rádiós lányok az ablakban ültek… Jobbnak láttam valahogy elmenni, mert a helyzet veszélyesnek tűnt. Ár ellen, őrült erőfeszítéssel sikerült a Múzeum-kertig eljutnunk. A Múzeum felől özönlött a tömeg. Egy teherautó jött, hűtőjére egy lány ugrott fel, nagy nemzeti zászlót lobogtatva. A teherautón katonák voltak, de a Puskin utca sarkánál tovább nem jutottak, így rükvercben mentek vissza a Körút felé. Az oldalkapu lépcsőjén egy férfi kiabált széttárt karokkal: A ti ifjúságotok, ti neveltétek!

Valaki a sarokházban az első emeleten kitette rádióját az ablakba, ahol éppen a nevezetes Gerő-beszédet közvetítették, ócsárolta a forradalmárokat…

Szemben a Múzeum-kerttel még nagy kertje volt a Károlyi-palotának, katonák cipeltek ott valamiféle ládákat. Egyszer csak az Olasz Intézet felől nyitott autó érkezett, és megállt a mostani márványterem palotája előtt. Magas rangú tisztek ugráltak le az autóról, maguk elé puskát tartva. Perceken belül lövések dördültek, majd kövek repültek. Megkezdődött a harc!

Ekkor már jobbnak tartottuk hazamenni, végül is három gyerek várt rám. Lányom egyszer meg is kérdezte, hogy ők hol voltak, amíg én forradalmaztam. Hozzánk szorult az egész család; anyám a színházból, ahol dolgozott, már nem tudott a Deák térnél tovább jutni, mert már élesen lőttek, Évi húgom ment érte, és mindnyájan nálunk maradtak néhány napig.

Tehát a Múzeumot már zárta a kapus, én az utolsó, már betört ablakú 49-es villamossal jutottam a Kosztolányi térig. Még nyitva volt a közért a Bocskai úton, nem tudom, nyolc vagy kilenc előtt lehetett. Vettem egy fél kiló kenyeret. Másnap aztán egész nap álltunk a pék előtt kenyérért. Ekkor jöttek a közeli Véradóból, hogy aki vért ad, annak félreteszik a kenyeret. Véradó lettem.

24-én kijárási tilalom volt. Sanyi reggel érkezett haza. Állítólag kicsit lőtt itt is, ott is, teherautóval vitték őket Óbudáról Kőbányára és ki tudja hová.”

A pék előtti hosszú sorra emlékszem. Én is ott álltam egész délelőtt. Jó idő volt, délután fociztunk a BUPA-pályán.

Az emlékeimből előbányászott és anyám által leírt emlékeket a Forradalom első napjának azóta sok tanúvallomás, fénykép által hitelesített történéseivel összevetve, pontosan azonosíthatóak a helyszínek és az események, amelyekre emlékeztünk. A 23-i Bem téri, Kossuth téri, Bródy Sándor utcai események örökre bevésődtek Mami agyába. Élete talán legszebb, leglelkesebb napjai voltak.

Jó ott tudni Őt örökre a Margit hídon vonuló lelkes fiatalok között. A Rádiótól a legjobb pillanatban jött el, hogy hármunknak vacsorát készítsen. Percekkel később az épületből kifelé lövöldöző ávósok megölték a budapesti forradalom első mártírját, egy tizenhat éves fiút. Apám 23-i szerepéről Mami inkább cinikusan ír. Amikor az emlékeket papírra vetette, már réges-régen elváltak.

Apucit a következő napokra Mami mindenesetre „kivonta” a városban kialakult harcokból. Nem engedte el otthonról. Ő maga 25-én bement az UVATERV-be, és előtte elment a Rákóczi útra, hogy megnézze Nagymama üresen maradt lakását.

A Puskin utcában a Bródy Sándor utca sarkáig jutottam el, ott szovjet katonák állták el az utat. A Puskin utcai kapualjakból akkor huzigálták ki a halott fiatalokat, akik az éjjel estek el… A Rákóczi úton a virágüzlet előtt hatalmas vértócsa, a buszmegállónál fiatal fehér köpenyes, vörös hajú nő. Feküdt, mellén a nyitott személyi igazolvány és virágok. A fánál férfi hevert holtan.

Késve érkeztem az UVATERV-be, akkor már elmentek a kollegák a Kossuth térre tüntetni. Így maradtam le a menetről… Ketten ott maradtak [a téren]. Egy Sályi Anna nevű miskolci lány, akit a hullaházban a kulcsai alapján tudtak azonosítani és Gyurkovics Jancsi a fél lábával. Nővére, Mária a Szvetenayban találta meg napok múltán. Felesége két pici gyerekkel maradt itt. Kétszáz körül volt a lemészároltak száma.

Lányom keresztszülei a széncsúszdába csúsztak le a Parlamentnél, így úszták meg, mert a mozgó sebesültekbe is belesoroztak közelről. A Mezőgazdasági Minisztérium oszlopai még napok múltán is tele voltak vérrel és emberi maradványokkal… Bea keresztszüleivel mentünk át azután Budára. A Szabadság hídon nemzetiszínű zászlóval letakart orosz tankok álltak! Úsztunk a boldogságban… büszkeség töltött el a százasokkal teli ruháskosarak láttán, amelyek a betört kirakatokban álltak, őrizet nélkül. Senki nem mert volna hozzányúlni az elesettek hozzátartozóinak gyűjtött pénzhez!”

A következő napokban Budán sorban álltunk a péknél kenyérért, és csüngtünk a rádión. Nagy Imre beszélt statáriumról és ellenforradalmi bandákról, aztán Kádár János. A Kossuth téri halottakról nem szóltak. Ezekről a dolgokról szemtanúként jelen volt barátok telefonbeszámolóiból, a Szabad Európából és BBC-től értesültünk. Már lehetett szabad lapokat is kapni.

Kelenföldre is elhallatszott a harci zaj.

Október 28-a körül Nagy Imre bejelentette, hogy kivonják Budapestről a szovjet csapatokat, béke lesz, függetlenség, választások. Nem ellenforradalom, hanem igazi forradalom van. Nagy Imre is mellénk állt! Kádár is valami hasonlóról beszélt. Nagy Imre a forradalom első öt napjának ellenséges beszédeit később avval magyarázta, hogy fegyveres ávósok felügyelték, miközben rádióbeszédeit mondta.

Elhallgatott a csatazaj.

Mami most már beengedte Apucit a városba, de csak velem. Abban bízott, hogy a kilenc és fél éves majd mérséklőleg hat Rá.

A 7-es busszal mentünk a Kálvin térig. A villamosok nem jártak, mert a vágányokon kiégett szerelvények torlaszolták el az utat.

Az Üllői út felé gyalogoltunk. Sokan voltak az utcákon ezen a békés napon. Az emberek csoportokban álltak, és beszélgettek a kiégett szovjet tankok mellett. Irtózattal nézték a feketére égett szovjet harckocsizók összezsugorodott, mésszel leöntött holttestét, amelyek a járdán feküdtek, és még elszállításra vártak. Csodálkoztam, hogy mindegyikük egyik apróra égett, kapcás lábáról hiányzott a csizma.

Csak az egyikről. A Bakáts téri templom előtt friss sírok eszkábált keresztekkel és sok virággal „…Károly 16 éves fiú. Két szovjet tankot lőtt ki.

János, 14 éves, hősi halott. Most járhatta ki a nyolcadikat. Ha évet vesztett, még iskolában lenne a helye.

A házak homlokzatán tüzérség ütötte lyukak, a leszakadt emeletek mögött belátni a lakás többi szobájába, ott meg egy zongora lóg ferdén a csupasz gerendákon.

A pék előtt itt is hosszú a sor, de úgy döntünk, beállunk kenyérért. Tank csörömpölése hallatszik a Ráday utca felől, a sorban állók pánikszerűen keresnek óvó kapualjat és más fedezékeket. A kibukkanó

T–34-es tornyán színes Kossuth-címer, a tank fedélzete tele puskás, lyukas nemzeti lobogót lengető civilekkel. Megkönnyebbülés, mindenki gyorsan visszatalál a sorbeli helyére. Én is látok pénzgyűjtő dobozokat a betört kirakatokban. Meg cédulákat felirattal: „A kirakat árui megőrzésre a … címen.

Hirdetések, fényképek eltűntekről minden szabad felületen. Nem egészen tízévesen azt érzem, hogy valami kivételes dolog tanúja lettem, valaminek, ami mindig velem marad.

Otthon lelkesült napok következnek. Lehet, hogy szabadok leszünk.

Tényleg eltűntek a szovjetek. A rádióban kiáltványok, forradalmi versek.

30-án Rózsás Sanyi vigyorogva áthív bennünket Daróczi úti földszinti lakásukba. Az előszobában két ruháskosárnyi gipszből öntött Lenin-, Sztálin- és Rákosi-szobor. El kéne vinni valahova kidobni, mert ezekre már valószínűleg nem lesz szükség. Mikivel, Gabival, Berlekovics Vikivel és Sanyival elkapjuk a két kosár fülét, és elindulunk a Déli összekötőhöz vezető vasúti töltés felé. Lánctalpak csörömpölését halljuk. Előbb visszahőkölünk, de látva a vezértankon a Kossuth-címert, futunk a Hamzsabégi útig. A harminc tank a Fehérvári útról a Petőfi laktanya felé tarthat. Integetünk a toronyban álló fekete egyenruhás harckocsizóknak, és ők is visszaintenek. Lenin-fejet dobunk az egyik tank elé, az meglepődik és kikerüli, de a következő már látja, miről van szó, és rákanyarodik a fehér fejre. A tank mögött fehér por marad a kövezeten. Lelkesen dobáljuk Sztálin, Lenin és Rákosi elvtársak fejét, és a mieink benne vannak a játékban.

Győztünk, jókedvünket az sem ronthatja el, hogy a jövő héttől újra kezdődik a tanítás.

November 4-én hajnalban közeli ágyúdörgésre ébredtünk. A háborút viseltek, azaz minden felnőtt férfi a családból, azonnal tudták, hogy a töltés túloldalán lövik a Petőfi laktanyát. A rémült gyerekeket összeszedték, és bekéredzkedtek velük az alagsorba Siposékhoz, mert úgy gondolták, ott valamivel védettebbek lehetnek az esetleg eltévedő lövedékektől. Húgom, aki éppen csak megtanult beszélni, ijedten mondogatta: „gombáznak”, és elbújt a horgolt terítős asztal alatt.

Negyed óra sem telt el, csapatosan futottak lefelé az utcán a hadüzenet nélkül az ágyaikból kizavart honvédek. Megálltak a házaknál, és becsöngettek civil ruháért. Nagynéném, Mami, Sipos néni, akiknek már rutinja volt az ilyen helyzetekben, kidobálták nekik Laci bácsi, Apuci és Sipos bácsi pár öreg ruhadarabját, és könyörögtek, álljanak gyorsan tovább, nehogy miattuk váljon célponttá a ház.

A városban újrakezdődött a harc. A szovjetek elrabolták a parlamentereket. Nagy Imre bejelenti, hogy kiléptünk a Varsói Szerződésből. Csapataink harcban állnak! Nagy Imre a hősünkké vált. Őt is elrabolták.

Az Ibrahim utcában szerencsére nyugalom van. Rádióhallgatás, sorban állás. Majd az ENSZ-csapatok segítenek. Nem tűrhetik! Tűrik. Más dolguk van. Zajlik a szuezi játszma.

Az öregek már nem várnak semmit senkitől. Túlélésre kell berendezkedni. Élelmiszert beszerezni. Egyre kisebb területekre szorul vissza a forradalom. A Corvin-közbe meg a Kilián laktanyába. Mesélik, hogy a Mecsekben is…

Szovjet tankok a Bocskai úton. Ezek új katonák, T–52-esekkel. Azokat, akik az első napokban itt voltak, állítólag megfertőzte a magyar forradalom. Az iskola melletti sarkon is áll egy óriási T–52-es. A harckocsi-parancsnok áll a nyitott toronyban. A körülötte álldogáló helyiek láthatóan békések és fegyvertelenek. Marci, a bulgárkertész beszélget vele. Kérdezi, miért jöttek ide. A Szuezi-csatornához jöttek, hogy megvédjék a fasisztáktól. Marci mutatja, merre van a csatorna: daliko-daliko. Nem mennek.

Meghúzódunk. Rózsás bácsi oroszos, pufajkás egyenruhában flangál az utcán nagy vörös csillaggal. Munkásőr.

Százezrek indulnak a határnak. Nagyapa szerint minket örökre eladtak ezeknek. Menekülnek, akik részt vettek a harcokban, túl sokat szerepeltek a tüntetéseken, a munkástanácsokban, vagy csak normális életet akarnak maguknak. Andris kitűnőre érett, de itt nem kerülhet be az orvosira. Ilyen családdal… Búcsúztatni jön össze a család az Ibrahimban. Nagymama az ünnepi alkalomra csipke vállkendőben jön föl a lépcsőn. Megbotlik és elesik. Vérző arccal állít be. Andris végül is marad. Majd csak túléljük ezt is. Rutinunk van a túlélésben. Az utcából csak Sósék disszidálnak. A kommunisták a 17.-ből.

Andrist egy év múlva fölveszik az orvosira. Válogatott rúdugró.

A családból Évi és férje, Báthory Laci menekül Ausztráliáig. Laci a doktori diplomájával itt csak szállítómunkás lehet a FŐSPED-nél.

Újrakezdődik az iskolába járás. Mami, Apuci munkába jár. Egy-két hónapig még működnek a munkástanácsok, még hallgatják az emberek a menekültek üzeneteit a Szabad Európa rádión. Itt-ott még tüntetnek. Aztán már csak az asszonyok – közéjük csak nem fognak odalőni. Odalőnek. Mosonmagyaróváron, Salgótarjánban, a Nyugati pályaudvarnál, meg máshol is. Később már csak az ablakba tett gyertyákkal gyászolunk.

Az optimistábbak még decemberben és januárban is odasúgják egymásnak: MUK – márciusban újra kezdjük!

Megalakult az új kormány: Kádár Apró Dögei… meg a nagy pofájú Marosán – Buci Gyuri, aki az egykori családi pékségben volt segéd a Maros utcában. Már csak a pesti humor maradt.

Kádár megígérte, hogy nem lesz megtorlás. Aztán jönnek a kivégzések. Rövid hírek a kommunista lapokban.

A világ és az ENSZ-különbizottság most kezd el Magyarországgal foglalkozni.

A forradalom emléke 25–30 évre visszaszorul a családokba. Az utca a PPS géppisztollyal menetelő, vattakabátos munkásőröké. Amikor megalakul az ifjúsági rohamosztag – az Ifjú Gárda –, Rózsás Sanyi az elsők között lép be.

Az életünk ott folytatódik, ahol nyár végén abbamaradt. Tanulás, templom, munka, sport és családi ünnepek. Túlélés.

Eleinte gond van az élelmiszer-ellátással. A felnőttek tudják, mi ilyenkor a teendő. Mint az ostrom után. Maradék értéktárgyakkal vonatozni a falvakba zsírért, lisztért, szárnyasért. Hetekig két hatalmas pulyka lakik a pincében. Nyugati segélycsomagok jönnek: ötkilós nagy konzervekben sós, sárga, dán vaj, régen szétszáradt, sohasem látott ananász, csokoládé, holland sajt. Aztán ez is elmúlik.

Mami, akit kislány korában Dutka Ákos versírásra biztatott és 16 éves kori zsengéi megjelentek az akkori lapokban, ekkor írja meg A vöröshajú lányt:

 

A pesti utca szürke padlatán

Feküdt a vöröshajú lány

Köpenye fehér, – orvos, ápoló?

Segítő szívét érte a golyó


 

Alig élhetett húsz tavaszt talán

És már ott hevert

Az aszfalt nyoszolyán.

Mellén keresztben összetett keze,

Őszirózsák és személyije.


 

Álltam kövülten, néztem dús haját,

Ahogy álmodott örök éjszakát

Ott az Astoria szürke szegletén,

Békével arcán, lezárt két szemén.


 

Jaj mennyi, mennyi vöröshajú lány

Bukott a földre, hogy fel ne keljen

Azon a vörös, véres éjszakán!

Sosem vajúdtak, szültek magzatot,

maradtak örökre szép fiatalok.


 

Röpke múltjaikból

Lettek holnapok,

Csillagtalan éjből

Fénylő csillagok,

Hullott csillagok.

Gajárszky Magdolna

 

Május 1-jén a Hősök terén már százezrek vonulnak fel Kádárék előtt. A munkahelyi párttitkárok jegyzik, ki nem volt a kijelölt gyülekezőhelyen a munkahelyi csapatban a Forgácsoló Szerszámok Gyára vagy az UVATERV táblája alatt. Gyurkovics Jancsi és Sályi Anna igazoltan hiányoztak.



« vissza