Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Jövedelmi viszonyok és társadalmi legitimáció – Gondolatok 1956 hatvanadik évfordulóján


A nagy társadalmi fordulópontok, mint a forradalmak, tömegmozgalmak, rezsimváltozások, nem mindig esnek egybe a gazdasági folyamatokban beálló törésekkel. Ez nem csoda. Az ember társadalmi viselkedését csak a bornírt materialisták vezetik vissza a közvetlen anyagi körülmények alakulására. Az egyén gazdasági helyzetének romlása egyáltalán nem automatikusan és különösen nem azonnal vezet elégedetlenséghez, lázadáshoz, mint ahogy az anyagi körülmények akár lényeges javulása sem garantálja a fennálló renddel való feltétlen azonosulást. Még bonyolultabb ügy egy egész társadalom viselkedése, hiszen a jobb idők nem jelentik azt, hogy mindenkinek egyaránt jobban megy. Az meg különösen kétséges, hogy az emberek az anyagi jólét javulását a várakozásaikhoz és reményeikhez képest is elég nagynak érzik-e. Leginkább az számít, hogy az ember az életének igazodási kereteihez mérten milyennek látja a saját helyzetét, mit gondol maga és utódai kilátásairól.

A mi korosztályunk sokféle történelmi fordulatot tapasztalhatott meg, és ezenközben abból is leckét kapott, hogy az éppen fennálló anyagi viszonyok önmagukban nem magyarázzák meg a történéseket. A kommunista ideológiájú autokratikus rendszerek országonként elég eltérő anyagi szintre jutottak több évtizedes működésük során. Volt rezsim, amelyik nyilvánvaló pénzügyi csődbe jutott az 1980-as évekre. Másutt ugyan napi szinten aránylag rendben mentek a folyamatok a rendszer legutolsó pillanatáig, csak éppen perspektívát vesztett a fennálló rend, és jövőjüket érezték veszélyben a társadalom aktív tagjai. A társadalmi változás legbiztosabb előidézője nem a fogyasztási szint visszaesése, hanem sokkal inkább az, ha megroppan a rendszer legitimációja, ami mindig több, mint csupán az uralom jogszerűségének tudomásulvétele. Lengyelországban milliós tömegmozgalom mutatta meg, hogy 1980-ra elfogyott a kommunista uralom legitimáltsága, és csak külső hatalmi okok miatt, az orosz agressziótól való jogos félelem okán nem következhetett be egy évtizedig a történelmileg elkerülhetetlen: a kommunista nómenklatúra elzavarása.

Minálunk 1956 októberében foszlott semmivé a rezsim legitimáltsága: a nép nevében uralkodó állampárt többé nem állíthatta, még saját körein belül sem, hogy a nemzet többségének bizalmából van hatalmon. Az más kérdés, hogy a forradalom leverése után a szovjet katonai erővel az országra kényszerített politikusi garnitúra a maga kétes legalitása mellé bizonyos (nem teljes körű, és hullámzó intenzitású) elfogadottságra tett szert az anyagi viszonyok javulása folytán az 1960-as és 1970-es években. A szocialista tervgazdasági rendszereken belüli anyagi javulás egyébként részben a világgazdaság erőteljes fejlődési folyamatának volt betudható. A gazdasági növekedés hazai üteme idővel így is elmaradt a piacgazdasági rendszerű társadalmakban végbemenő fejlődéstől, és hamar kifulladt, amint a külső feltételek romlottak, valamint – a magyar, lengyel, jugoszláv, román esetben – ahogy az állam eladósodása kritikus mértéket ért el.

De mégse hallgassuk el, hogy volt egy viszonylag hosszú, csaknem két évtizedes időszak, amikor a magyar társadalom elég nagy hányada a sorstárs nemzetekhez (különösen a románokhoz) képest viszonylagos jólétben és nyugalomban érezhette magát. Viszonylagos volt persze az anyagi jólét, mert azért „jugóba” nagyon is érdemes volt átjárni a magyar szemmel igen gazdag ottani áruválaszték miatt. Ám Jugoszlávia nem igazán tartozott a hagyományos magyar viszonyítási keretbe: a szlovák, cseh, lengyel, román társadalom igen. És természetesen legfőképpen az osztrák. Csakhogy Ausztria akkorra már (és még) nem számított egyértelműen sorstársnak, és mint ilyen, természetes összehasonlítási mércének.

Holott ha van kézenfekvő mérték anyagi, életmódbeli, jövedelmi ügyeink megítéléséhez, az pontosan az osztrák szint. Mai, huszonegyedik század eleji elégedetlenségeink egyik nyilvánvaló tényezője éppen az, hogy látványosan nagy (jövedelemben mérve két-háromszoros) a szakadék az osztrák és a magyar nívó között, és nem is érezni közeledést az utóbbi tíz-tizenöt évben, miközben nemzetközi jogi, sőt egy évtizede munkaügyi és egyéb praktikus vonatkozásokban valóban egy térséghez tartozunk.

Mai ügyeink kommentálása előtt azonban egy olyan történelmi vonatkozást tartok fontosnak megemlíteni, amely nem elsődleges, ám mégis lényeges annak megértéséhez, ami Magyarországon 1956-ban történt. Nem az anyagi nehézségek vitték utcára előbb a fiatalokat, majd a munkásokat októberben, és nem a rezsim gazdasági hatékonytalanságának mindennapos megnyilvánulásai vezettek a forradalom széles körű társadalmi támogatottságához. Ám a napi élet anyagi nehézségei hozzájárultak a felismeréshez: baj van az országra kényszerített berendezkedéssel. Erről egy szűk évtized alatt elég bizonyítékot szerezhetett az, aki nyitott szemmel járt. Azt, hogy a végletesen centralizált, egyetlen politikai központból félkatonai módszerekkel irányított gazdasági szisztéma nem lehet hatékony és hosszú távon működőképes, a szakértők meglehetős széles köre vagy eleve tudta, vagy hamar felfogta, amint arról az 1953-as első reformkísérletek tanúskodnak. Az évtized közepére a szakmai körökön már messze túlnőtt a keserű felismerés.

De nem is meglepő, hogy a szovjet mintára kialakított rendszer minálunk nem működött jól. Magyarország és igaz ez Csehszlovákiára, Lengyelországra, vagyis a kelet-európai térség eleve fejlettebb, iparosodottabb, polgárosodottabb felére – ugyanis gazdasági szerkezete, országmérete, erőforrás-ellátottsága alapján nem számított a huszadik század közepén olyan peremvidéki, harmadik világbeli társadalomnak, amelyben az erőltetett központosítás és iparosítás sikerrel kecsegtetett. Fejletlenebb társadalmi viszonyok között, ahol a magánkezdeményezés, a magántőke, a vállalkozói kultúra gyengesége vagy hiánya okán eleve kétségesnek látszott a polgári út követése, inkább lehetett létalapja a nemzetgazdasági tervezésnek, a gazdasági erőkoncentrációnak.

A kelet-közép-európai térségben persze – az egy Ausztria kivételével, ahonnan 1955-ben nagy meglepetésre kivonultak a szovjet csapatok, és így a polgári fejlődés folytatható lett – eleve nem maradt esély a piacgazdasági (kapitalista) elvű polgárosodási pálya követésére. Aki ezt belátta és tehette, a határok lezárása előtt emigrált. Mások különösebb illúzió nélkül megpróbáltak kialakítani egy olyan életmódot, amely mellett az egyéni, családi autonómia keretei a lehetséges mértékig megőrizhetők. Megint mások hittek és reménykedtek az erőközpontosítástól várható modernizációban („megforgatjuk az egész világot”), legalábbis eleinte. Egyre többen, még a hatalom sáncain belül is, idővel a direkt tervgazdaságból fakadó szervi bajok mérséklésének módozatait kezdték keresni, abban reménykedve, hogy hátha találhatók a helyzethez igazodó rendszerváltozatok.

Magyarországon 1953-ra elég világossá vált, hogy a nagy és kis vállalkozások államosítása, a gazdaság militarizálása, a pénzkultúra lecsupaszítása, a külkereskedelem természetes (nyugati) irányainak megfordítása, minden lényeges és lényegtelen döntésnek a párt-állami bürokráciához való telepítése az életszínvonal esésével jár. A központosítás, a nagy üzemméret elvileg adhat lökést a termelésnövekedésnek, ám a természeténél fogva külsőleg nyitott, kis-közepes méretű országban a tömegtermeléstől remélt előnyök nem tudnak megvalósulni. Másképp volt mindez a sokkal fejletlenebb szintről induló orosz (majd később a kínai, vietnami) esetben, de még ott is hamarosan felléptek az erőltetett iparosításnak a hátrányai.

Belátható, hogy tömegtermékek nagy volumenű gyártása csak bizonyos országméret, természeti és társadalmi adottságok mellett hozza a remélt eredményeket. A mi térségünk adottságai mások voltak. Az adottságok és a hatalom által kitűzött iparosítási cél közötti ellentmondás feloldásának ilyenkor két módozata adódik: ennek egyikeként bölcsen felhagynak az adottságokkal nem adekvát termelési mód erőltetésével. A másik mód az, ha kikényszerítik a feltételek létrejöttét. Nos, a magyar 56-nak a leverettetés ellenére is elért történelmi eredménye az, hogy az eredeti, ortodox szovjet modell visszaállítását meg sem kísérelték, a moszkvai minta betű szerinti követéséhez sem a szovjetek, sem magyarországi képviselőik nem ragaszkodtak mereven. Mégsem mondhatjuk ki, hogy az első, bölcs utat választotta volna a rezsim, mert a téeszszervezés és a nehéziparosítás, a modell kiépítése azért csak folytatódott. Az erőltetett urbanizálódás, az agrárnépességnek az új ipari városokba terelése, a tervgazdaságok közötti termelésszakosítás és árucsere (KGST), a társadalmi életmód homogenizálása, a „szocialista embertípus” megteremtésének kísérlete mind-mind azt szolgálta, hogy megteremtődjenek a szocialista nagyipari (nem-piaci) rendszer szükséges előfeltételei, amelyek fennállása esetén elvileg elvárhatók a tömegtermelés eredményei.

Be kell látnunk, hogy idővel elég nagy mértékben ki is alakult az a társadalmi-gazdasági struktúra, amely a társadalmi fejlettség alacsony-közepes szintjén növekedési statisztikákkal büszkélkedhetett: lásd „a munka frontján elért termelési sikereket” az 1950-es és 1960-as évek során a Szovjetunióban és a szatellit országokban. A fényes termelési adatok egy ideig a Nyugat utolérésének ígéretét hordozták, mielőtt a rendszer belső ellentmondásainak kiéleződése gátat nem szabott a további fejlődésnek. A magyar 1956 ugyan segített abban, hogy szovjet típusú rendszer a maga teljességében ne tudjon létrejönni minálunk, de a rákövetkező évtizedekben így is tartósan deformálódott a társadalmunk. Mindaz, ami megvalósult a kommunista társadalmi mérnökségből és a tervgazdasági struktúrából, később, a rendszerváltozás bekövetkeztekor keserves feladatok elé állította hazánkat. Mai gondjaink egy része is közvetlenül levezethető abból az ipari, települési, foglalkoztatási szerkezetből, társadalmi attitűd- és értékrendszerből, amely a „szocializmus építése” során elég széles társadalmi méretekben mégiscsak kifejlődött.

Ma már jól dokumentált gazdaságtörténeti tény, hogy állami centralizációval nem lehet utolérni a fejlett piacgazdaságokat, mivel a centralizált rendszer saját belső ellentmondásainak és gyengeségeinek visszahúzó ereje egy ponton túl meghaladja a politikai akarat és központi irányítás növekedésgyorsító hatását. Az ilyen rezsimek – újabb keletű szóhasználattal – a közepes fejlettség csapdájába kerülnek bele. Mindenesetre az is tény, hogy a társadalmi rendszerek közötti gazdasági és technológiai versengés hamar eldőlt a nyugat javára, és idővel látványossá vált a kelet és a nyugat (máshol, mint Korea esetében: az észak és a dél) közötti szakadék. Globális méretekben az

1980-as évek közepén-végén vált nyilvánvalóvá, hogy a szocialista-kommunista rezsimekben a katonapolitikai versengés gazdasági alapjai végleg megrendültek. A remények szétfoszlása szorította rá a gorbacsovi szovjet vezetést a történelmi visszavonulásra.

Ám ezzel előrefutottunk a rendszerváltozáshoz; az 1950-es évek legelején mindezt nem lehetett ilyen világosan előre látni. Azt azonban addigra már megérezte a magyar társadalom, hogy a korábbi intézményi, társadalmi rend erőszakos lebontása hatalmas veszteségekkel jár. A háborúban lerombolt ország újjáépítésére fordított társadalmi energiák egy része kárba veszett az új rezsim ésszerűtlenségei miatt. A fényes jövő ígéretével kikényszerített áldozathozatal értelméről mind kevesebben lehettek meggyőzve. 1956-ban a háborúnak már több mint tíz éve vége, de minálunk még mindig félig háborús viszonyok uralkodnak: élelmiszerhiány, ellátási gondok, szénszünet az iskolában, holott addigra a szintén sokat szenvedett Nyugat (a magyar vonatkoztatási keretbe tartozó Nyugat-Németország, Ausztria) a gyors gazdasági emelkedési pályán haladt.

A nemzetközi viszonyítás minálunk különösen fontos társadalmi erővel bír. Okkal, hiszen a modern magyar gazdaság, a magyar kapitalizmus a 19. század második felében a Monarchia keretein belül jön létre, állandó kölcsönkapcsolatban (és versengésben) a birodalom többi részével. A mi viszonyainknak a másokéhoz – legfőképpen az osztrákokéhoz – való szokásos hozzámérése nem valami túlhajtott utolérési mánia, sem nemzeti lelkülettorzulás, hanem természetes reflex. Igaz, a politikai rendszer még rá is erősíthet az összemérési, méricskélési hajlamra. A Monarchián belül a magyar érdekek megfogalmazása nyilvánvalóan mindennapos gyakorlattá tette a Béccsel szembeni összehasonlítgatást. Majd a világháborús vereséget követően az immár szuverén Magyarország önképének kialakításában fontos tényező lett az, hogy hol tartunk a szintén új államalakulathoz, Ausztriához képest. És amikor úgymond új ország teremtését, a régi rendszer gyors meghaladását ígérte a kommunista párt, maga emelte stratégiai rangra az utolérés és elhagyás ügyét.

Az ötvenes években az emberek alig utazhattak, nem volt egyszerű a tájékozódás, de mégsem maradt titokban, hogy a természetes referenciaországainkhoz nemcsak hogy nem kerülünk közelebb, hanem egyre nagyobb a lemaradásunk. A hivatalos propaganda persze ennek ellenkezőjét állította: a jelenről szóló termelési adatokat felfele kozmetikázta a hazai statisztika. De a tendenciózus beállításból a múlt sem maradt ki. A rezsim tudósai máig kiható módon igyekeztek úgy interpretálni a történelmet, hogy a szocialista rezsim kedvezően kerüljön ki a magyar előzményekkel való összevetésben. Ezt szolgálta a két világháború közötti éra meglevő gyengeségeinek felerősítése, teljesítményeinek elhallgatása. Ha ugyanis sikerül a megelőző évtizedek magyar társadalmát elmaradott, félfeudális agrárországnak beállítani, akkor a szovjet hatalmi-katonai célokat szolgáló erőltetett iparosítás egészen pozitív színt kaphat.

A valóság azonban más volt. Nem kell a Horthy-rendszer apologétájának lennünk ahhoz, hogy a Trianon utáni negyedszázad kapitalista fejlődésének tényeit elismerjük. A korszakra esik ugyan a nagy gazdasági világválság, amely a maga súlyos dekonjunkturális és deflációs éveivel megtörte egy időre az új országkeretek közötti piaci fejlődést, ám az időszak egészében figyelemre méltó megújulási és modernizációs képességet mutatott fel a magyar nemzetgazdaság. A világválság 1931-ben sújtja legkeményebben a háború utáni újraindulás sokkjaiból éppen csak magához térő országot, és a nehéz viszonyok alapot adnak akár a népi írók, akár a szociáldemokraták, a szakszervezeti vezetők által képviselt társadalmi kritikáknak. De a magyar gazdasági élet figyelemreméltó alkalmazkodási képességet mutatott, és megerősödve került ki a válságból, a foglalkoztatás javult, a termelés nőtt, már a későbbi évek hadikonjunktúráját megelőzően is.

Az utóbbi években a magyar történészek által korábban használt adatoknál alaposabb hazai és nemzetközi elemzések láttak napvilágot: ezek alapján a két világháború közötti időszak gazdasági teljesítményéről a sokáig egyeduralkodó marxista történelemtudomány által terjesztett képnél pozitívabb benyomást kapunk. Az adatok szerint nemzetközi összevetésben jól látszik, hogy Ausztriához az 1930-as években került a legközelebb a magyar nemzetgazdaság átlagos fejlettségi szintje; 70 százalék körüli értékkel jobban teljesített az ország ebben az összevetésben, mint a Monarchia idején, amikor is a mai Ausztriát alkotó tartományok szintjének 60 százalékán állt a magyar fejlettség. Majd a 20. század derekától gyorsul fel hazánk gazdasági leszakadása: Tomka Béla közleményei szerint az egy főre jutó magyarországi GDP 1960-ben az osztrák szint 56 százalékát teszi ki, és ezt követően még előnytelenebbé válik a kép: 1970-ben 52 százalékra és 1980-ban már csak 42 százalékra mérséklődik az osztrákhoz mért magyar relatív szint.

Az ilyen és hasonló adatokkal természetesen csak az elemzők foglalkoznak, ezekkel nincs dolga a nagyközönségnek. De az adatok olyan múltbeli viszonyokat foglalnak számokba, amelyekről közvetlen és áttételes ismeretek alapján a társadalomban kialakul egy kép, az pedig beleépül az emberek gondolkodásába és nézeteibe, bárhogy akarja a hatalom manipulálni a múlt emlékeit. Az ötvenes évek ideológiai kísérletének az is része volt, hogy a valóságosnál rosszabb beállításban tűnjön fel a magyar közelmúlt. A kortárs nyugati fejlődésnek is az árnyoldalait hangsúlyozták, kihasználva azt, hogy a világháborút követő években kevesek szerezhettek közvetlen tapasztalatot a demokratikus piacgazdaságok működéséről.

A manipulációnak persze megvannak a határai, sőt vissza is üt, ha a személyes benyomástól teljesen eltér a felülről ránk tukmált értékelés. Nyilván a „szocialista építés” első időszakában is széles körben ismert volt, hogy tőlünk nyugatabbra másként, jobban élnek. Majd a megszaporodó turistautak révén mind többen közvetlen betekintést kaptak a gyorsan gazdagodó európai világba, még ha csupán felületeset is, hiszen a turista inkább látja az anyagi fogyasztás jegyeit, mint azt a fegyelmezett, kemény termelési rendszert, amely az anyagi javak bőségének előállítását lehetővé teszi.

Így eshetett meg, hogy a szocialista évtizedek állami propagandájának hitelvesztése következtében a rendszerváltozás pillanatára a nyugat-európai piacgazdaságokról, Amerikáról már szinte idealizált kép alakult ki a keleteurópai térség népeiben. A kommunista rezsimeknek ez a különös propagandacsődje azután meg is nehezíti az 1990-es években ténylegesen létrejövő piacgazdasági viszonyok megértését és elfogadását, és egyik tényezője lesz a rendszerváltozás során hamar beálló csalódottságnak, társadalmi méretű elégedetlenségnek.

Amikor tehát a magyar rendszerváltozás társadalmi támogatottságának, az európai visszacsatlakozás gyengülő elfogadottságának a tényezőit keressük, nem elég csupán a gazdasági adatokat nézni, a mögöttük megtalálható tényleges viszonyokat kell számba vennünk. Ám a gazdasági teljesítmény, főleg a termelékenység, a bérek, a lakossági fogyasztás mutatói már önmagukban is elégséges alapot adnak a társadalom nagy részében élő elégedetlenséghez: negyed évszázad múltán a magyar nemzeti jövedelem alig egyharmaddal haladja meg az előző rezsim utolsó évének szintjét. Ehhez jön az, ami a vonatkozási kereten belül végbement: a gyors osztrák, német fejlődés. Ehhez a térséghez mérve ma jóval 50 százalék alatt van az egy főre jutó reálGDP mutatónk, amely figyelembe veszi az alacsonyabb hazai árszintet. Anélkül, csupán az itt forintban, ott euróban mért jövedelmek összehasonlítása alapján még kiáltóbb lenne a nyugati szomszédjaink anyagi előnye.

De valóban sokat számít-e ez? Hiszen volt időnk hozzászokni a nyugatiak gazdasági fölényéhez. Most számít igazán! Két okból is. Először is azért, mert most ténylegesen egyenrangú tagjai lettünk az integrációs szervezetnek – csak éppen nyilvánvalóan és jól láthatón sokkalta szegényebbként a legtöbb taghoz képest. Másodszor pedig a külföldi munkavállalási korlátok lebontása révén reális egyéni életstratégia lett az, hogy valaki gazdagabb országban vállaljon munkát, átmenetileg vagy tartósan. Százezrek már meghoztak ilyen döntést, millióra tehető azok száma, akik ilyenen gondolkodnak. És még előttünk áll annak a kétségbevonhatatlan ténynek a felismerése, hogy a nálunk hagyományosan kevésbé fejlett, szegényebb szomszédaink is elénk kerültek az egy főre jutó jövedelem terén. A szlovákiai, lengyelországi, csehországi munkavállalás ugyan még nem merül fel kimutatható mértékben, és az ottani jövedelmi előny is mérsékelt ahhoz, hogy jelentős munkaerőmozgást indukáljon, de lélektani hatása nagy lehet. A romániai bérek hozzánk képesti gyors felzárkózása pedig nem is csupán lélektani hatású: lényegében megszüntette a produktív munkaerő felénk irányuló migrálását, amely javított hazánk migrációs mérlegén. Az erdélyi magyarok (és nemcsak magyarok) itteni munkavállalása, esetleg áttelepülése egy ideig tompította és elfedte a nyugat-európai irányú magyar migrációs folyamatokból adódó munkaerőveszteséget.

Az anyagi helyzet, a bérszint, a vásárlóerő – ezzel kezdtük az eszmefuttatást azonban nem minden. A polgári társadalmi rend a szabadságok és a részvétel (felelősség) lehetőségét foglalja magába, és emellett, ha nem is mellékesként, ígéri az anyagi boldogulás esélyét. Ha ez utóbbi vonatkozásban – sokak érzése, sőt kemény adatok sora szerint – egy adott társadalom adott időszakban másoknál és saját várakozásánál rosszabbul teljesít, akkor a konkrét gazdasági vonatkozásokon túl érdemes megvizsgálni a nagyobb ügyet. És ez a nagyobb ügy magának a polgári rendnek a minősége, épsége, teherviselő képessége, jövője.



« vissza