Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Portrévázlat Bartókné Pásztory Dittáról


Bartókné
Pásztory Ditta (1903–1982) messzetűnő alakja nem csupán azért érdemli meg a megörökíttetést, mert a nagy muzsikus életének egyik főszereplője volt, hanem „saját jogon” is: mint Bartóknak leghívebb, legközelebbi tanítványa. Két tanéven át, a szó iskolai értelmében is, növendéke volt a Zeneművészeti Főiskolán. Ez a tanár–tanítvány kapcsolat akkor sem szűnt meg teljesen, amikor a tanítvány, 1923-ban, felesége lett mesterének. Csak módosult és bővült: zeneirodalmi ismeretekkel, népzene-tannal, Bartók műveinek megismerésével és a kamaramuzsikálással Bartók oldalán. 1937-től, „hivatalosan” 1938 januárjától, Pásztory Ditta volt férje kétzongorás estjeinek állandó partnere. Bartók művei mellett Mozart, Brahms, Debussy és Sztravinszkij kompozícióit szólaltatták meg együtt. Csodálatos kamarazenei iskola lehetett ez, melyben Pásztory Ditta nem csupán az alkalmazkodás, a „szinkron-zongorázás” művészetét sajátította el, hanem, értő és figyelmes tanítványként, Bartók mindenki másétól eltérő, egyéni műértelmezését is.

A hivatásos hanglemezgyártók nem siették el játékuk megörökítését. Mire észbe kaptak volna, már késő volt.

A Bartók házaspárnak szerencsére volt egy értő és tetterős híve Budapesten: Babits Mihályné Török Sophie. Az ő megbízásából egy kis fővárosi hangstúdió tulajdonosa, Makai István decelit- és zselatinlemezekre rögzített sok mindent a Magyar Rádió műsorában elhangzó Bartók–Pásztory koncertek műsorából. Eleinte, mivel egyetlen, gyors forgású felvevőtányérral dolgozott, négy percnél nem hosszabb egybefüggő zenét tudott csak rögzíteni.

1939 őszén tért át a kétkorongos felvételre. Még kellő időben ahhoz, hogy megörökíthesse a művész házaspár 1939. október 31-i koncertjét, műsorán Brahms f-moll kétzongorás szonátájával, az azonos hangnemű zongoraötös átiratával. Bartók játssza a második zongora szólamát, felesége az első zongoráét. A felvételen megfigyelhető, mint idézik fel a scherzo-tétel schuberti, erlköniges feszültségét, drámai izgalmát. S mint emelik ki a szokásosnál lassabb tempóban a középrész mélytüzű témáját, utolérhetetlen költőiséggel érkezve a diadalmas befejezéshez. A felvétel, technikai értelemben, nem hibátlan – de ezért busásan kárpótol Brahms muzsikájának varázslatos előadása.

1940. október 12-én Pásztory Ditta férjével együtt elhagyta Magyarországot. Már csak Bartók halála után, a II. világháború befejeztével, a polgári közlekedés megindultával térhetett vissza. Magam az ötvenes évek közepe táján találkoztam vele először. Nagyon más volt, mint korábbi fényképein. A hosszú számkivetettség, férje betegsége és halála az ő egészségét is megtámadta. Évekbe tellett, míg újra hozzáláthatott a hangversenycélú tréninghez – és még több időbe, míg elszánta magát, hogy megjelenjen a koncertterem nyilvánossága előtt. Többnyire kétzongorás hangversenyeken szerepelt, eleinte Tusa Erzsébet, majd Comensoli Mária társaságában. Mindenkor élményszerűen: mert emlékezetének mélyéről Bartók tanításának újabb meg újabb részleteit hívta elő.

E sorok írója 1954-ben, korábbi tilalomfák lassú kiszáradását észlelve, előkészítette a Magyar Rádió történetének első zenei összkiadását: Bartók összes zongoraművének sorozatát. Szerettem volna, ha ebben a harminckét részes ciklusban Pásztory Ditta is közreműködik. Nem mondott nemet, összeállított egy fellépésre való műsort a Mikrokozmosz darabjaiból. A felvétel nem valósult meg: Pásztory Ditta számára 1954-ben még túl kockázatos vállalkozás lett volna az idegen környezetben végzett stúdiómunka, az utolsó pillanatban lemondta. Később azonban hanglemezre játszotta a teljes Mikrokozmoszt.

Az a Pásztory Ditta, akit az ötvenes évek derekán megismertem, csak alapvonásaiban emlékeztetett a régi magára, korábbi fényképeire. A „régi” Bartókné, a Csalán úti villa úrnője kedvelte a társaságot, barátságos és beszédes volt, mély megértéssel barátainak gondja iránt. Bartók és Babits között, Török Sophie-val együtt, bizonyára ő volt a fő közvetítő: a két munkájába temetkezett alkotó kettejük nélkül aligha találkozott volna társasági szinten. Ezt az egykor oly derűs, kapcsolatteremtő Pásztory Dittát nemigen láthatták viszont a muzsikusbarátok a háború után. Az a Pásztory Ditta, akit e sorok írója megismerhetett, a Krisztina körúti bérház lakója, védtelen madárra emlékeztetett, aki veszedelemtől tart minden irányból. Kevesekkel tartott fenn személyes kapcsolatot. Iszonyodott a kutyáktól és más háziállatoktól. Az előre bejelentett látogatót is akkor engedte csak be a lakásba, amikor meggyőződött róla, hogy az valóban azonos a várt személlyel – és kutya nélkül jött.

Sokak által emlegetett egykori beszédességének eleinte nyomát sem találtam találkozásaink során. Ő maga nemigen járult hozzá új témával a társalgáshoz. Megvárta, amíg kérdeznek tőle valamit, arra némi gondolkodás után tárgyszerű, rövid választ adott.

A hetvenes években végigkérdeztem mindenkit, akiről tudtam, hogy megfordult egykor Bartók környezetében. Tudni akartam, hogy ki milyen emléket őrzött róla. Ezekből az emlékképekből épült fel az Így láttam Bartókot című rádiósorozat és a hasonló című, két kiadást is megélt kötet. Természetes, hogy a zeneszerző özvegye egyikből sem maradhatott ki, hiszen két évtizeden át állt mellette, az amerikai éveknek pedig legfőbb koronatanúja volt.

Kivételesen közlékeny hangulatban volt, amikor a jó előre megbeszélt időpontban felkerestem a Krisztina körúton. A nagy utcai szobában ültünk le, amelyben a korábbi Bartók-lakások Körösfőn készült parasztbútorai álltak: a faragott asztal, néhány hozzá való székkel és a karos paddal. Bekapcsoltam a hangfelvevő gépet, feltettem az első kérdést – és egyik ámulatból a másikba estem. Soha nem hallottam még ennyi mondatot egyvégtében Bartóknétól – és különösen nem olyan színesen és sokat láttatóan elmondva, mint ekkor. Egyebek mellett közös sétáikról és kirándulásaikról kérdeztem, ezekről különösen sok mondanivalója volt:

Ez állandóan jelen volt a hétköznapi életünkben. Rendszeresen sétáltunk a környéken, majdnem mindig, amikor nem tanított, vagy nem volt a Tudományos Akadémián. Akkor talán egy órányit jártunk, sétáltunk. Minden évben külföldön nyaraltunk. Nagyon szerette a természetet, és nagyon készült a nyaralásra. Már tavasz előtt keresgélte a térképeket és hirdetéseket, hogy hova lehetne menni. Erről is magyarázott, hogy ez fontos, ezt korán kell kezdeni, és készülni kell rá. Legalább egy hónap csak pihenéssel telt el. Ez főleg turisztika volt, azt ő nagyon szerette, és tanult módon csinálta. Engem is tanított rá, mert ezt szabályszerűen kell csinálni. Túrázás közben nagyon szerette a növényvilágot nézni. Nem csak a tájat, hanem a növényvilágot, és az állatokat, rovarokat is. Ezt már egészen fiatal korában is nagyon szerette. Volt növénygyűjteménye és rovargyűjteménye, ezeket mindig gondozta.

Hogy osztotta be idejét Bartók Béla, hogyan teltek hétköznapjai? – kérdeztem.

Amíg a Zeneművészeti Főiskolán tanított, addig kétszer vagy háromszor bejárt oda hetenként. Időként néhány privát növendéke is volt. Azután, a harmincas évek elején, a Tudományos Akadémiára került, népzenei tudományos munkát vállalt.

Ezzel otthonában is foglalkozott. Be volt osztva az ideje: a koncertezésnek megvolt a maga szezonja. A zeneszerzéssel általában nyáron, szünidőben foglalkozott, lehetőleg otthontól távol, magányosan – legalábbis a hangszerelésig. Két dolgozószobája volt, az egyikben a népzenei tudományos munkával foglalkozott, a másik szobában volt a zongorája, időnként ott privát órákat is adott, vagy ott próbált azokkal a művészekkel, akikkel együtt koncertezett. Hegedűsökkel például.

Felbátorított Bartókné Pásztory Ditta közlékenysége. Olyan témára tereltem a szót, melyről három évtizeddel férje halála után is megrendülten szólt: a zeneszerző végső betegségéről és annak a műnek a születéséről, melyen, versenyben a halállal, szinte végső percéig dolgozott, s amelyet születésnapi ajándékul szánt feleségének. Ez volt a III. zongoraverseny.

A tervről nem tudok. De a komponálás idejére és körülményeire jól emlékszem. Ez 1945 nyarán volt Saranac Lake üdülőhelyen. Egy kis villában laktunk, és ott készült, egy időben a Brácsaversennyel. Egyébként egész nyáron sétáltunk, járkáltunk, nagyon derűsen telt a negyvenötös nyár. Egyszerre előjöttek a lázak. Megérkezett oda Péter, és mentünk New Yorkba, az orvos miatt. A legutolsó napokat kórházban töltötte, emlékezésem szerint ez körülbelül egy hét volt, a napok számát nem jegyeztem meg pontosan.

Az én utolsó ténykedésem az volt, hogy kért tőlem egy pohár vizet, és adtam neki. Az utolsó éjszakát ott töltöttem a kórházban, egy karosszékben. Emlékszem, hogy éjjel aludtam. Reggel megjött az orvos, férjem kapott egy injekciót, egy ápolónő is ott volt egész éjszaka. Jött még egy orvos, háziorvosunk Budapesten is, meg New Yorkban is, Holló Gyula, akinek a felesége is orvos. Ő szerezte és ő választotta ki a kezelőorvosokat, azt a kezelőorvost is, aki férjemnek az utolsó injekciót adta. Ennél az orvos házaspárnál töltöttem aztán azt a délutánt, mert déli időben történt, hogy ő nem élt tovább.

Kórházba kerüléséig dolgozott a III. zongoraverseny partitúráján. A mű lassú szakaszát egy Beethoven ihlette áhítatos dallam keretezi: „Egy meggyógyult beteg szent hálaéneke”. Ez volt Bartók utolsó, befejezett tétele, a halandóságból ezzel lépett át a halhatatlanságba.



« vissza