Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szemben álló tükrök végtelenje – Illyés Gyula és szülőföldje


(’46-os útvonal)
Már pirkadat óta vezetek. Az ozorai megnyitó előtt még szeretném látni Rácegrespusztát, a költő szülőhelyét. Azt az útvonalat követem, amelyen a Puszták népe szerzője haladt 1946-ban:

A Nemzeti Bank teherautóján (alkalmi utazás) le Ozorára. Dunaföldvár után, az első kis kapaszkodó tetején valami rövid motorhiba.”

Az M6-os autópályán gyakoriak az enyhe kapaszkodók. Hullámzik a táj. Lucian Blaga, a kommunisták miatt Bibó sorsában osztozó román filozófus-költő a két világháború közti évtizedekben a hullámzó tér fogalmából csiholt metafizikai mítoszt. Az erdélyi táj azonban szépségében is komor, és a földcsuszamlások tönkretették szervességét. A Dunántúl látszatra szelídebb, de néhol kérges, mint a béres tenyere. Vagy az öklének belseje. A míves próza köténye jobban áll rajta, mint az Erdélyre szabott metafizikus lepel.

 

(Szabó Dezső a Philadelphiában) Illyés Gyula! Nekem róla egy nagyhajú fiatalember jut eszembe. Olyan, akinek a haja már a homlokánál hullámos, ondolált, aztán tovább ondolálódik a feje búbján túl is, a hullámzás tart, nem ér véget a fejjel, hullámzik, hullámzik a haj, végül dunántúli dombos vidékké alakulva hullámzik: így hat rám költészete.”

 

(„Előszálláson vagyunk, a zirci apátság volt negyvenezer holdján!”) Dunaföldvár után jobbra térve az első településen, Előszálláson székely zászló, rovásírásos falutábla és Mandala szépségszalon fogad. Alsószentivánig és azon is túl a határban erre húzódhattak a béresek pusztái: Csillagpuszta, Tóti-puszta, Ödön-puszta, Tüskepuszta… Alsószentivánon néptelen utcák és nyírt mályvabokorsorok fogadnak. Kitömött bábnagymama kendőben, otthonkában, félig hanyatt dőlve agonizál a kapu előtti padon – a szakállszárítón. Az illúzió teljes: majdnem megálltam mentőt hívni.

 

(Cecelégy) A kétezer lakost meghaladó Cecén drága lehet az élet: Pesten aznap 299 forint volt a lecsópaprika kilója, itt: 369. Nem árulnak viszont petrezselymet az eladó lányok. Megkeresem az Illyés Gyula utcát és ráfordulok: hosszú, kelet felé tartó, nehéz benne megperdülni nyugat fele. Váratlan légycsípés a lehúzott ablak ára: Károlyi Mihály utca! A demokrata gróf úr szintén itt?! Még Illyés naplójegyzeteit is átugrom, ha nevét látom, de a költő hangja figyelmeztet: „Az olvasóval első az udvariasság. Ne élj vissza türelmével; felkeltett figyelmét ne fojtsd szóáradatba. Vagyis írj oly keveset, amennyire csak képes vagy.”

 

(Vajta, Sárvíz, Sió, Pálfa) Nids de cigognes partout. Mindenhol gólyafészkek. Eladó házak és hízók. „Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszú fél-másfél kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar-karban, kacérkodóan átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek – én itt vagyok honn, ez az én világom.” Illyés kivételesen gazdag nagycsaládi, rokonsági élményvilágot hozott magával, hiszen családjában az Alföld világa találkozott a Dunántúléval. A puritán reformáció a katolikussal. A juhászdinasztiák rátartisága a mesteremberek öntudatos egyszerűségével. E világnak külön erkölcse és egyedülálló szókincse volt.

A határban előbb a Sárvíz, majd a Sió csatornája fekszik keresztbe. A Nádor-csatorna (Sárvíz) mai alakját még az 1925–35 közötti rendezés során kapta, amikor mélyítették és szélesítették a medrét. A két partján töltést, illetve rendezett depóniát, abba pedig zsilipeket építettek. Ám a dűlőnevek nem változtak: Cifrakert, Hamarászó, Mácsonya, Gyimóti-kút…

 

(Habozol tán? Szabó Zoltán!) A Sió töltésénél megállok. Már jártam itt Szabó Zoltán esszéjében. Itt biciklizett a negyvenes évek elején, a tikkasztó nyári katlanban a két barát: Szabó és Illyés. Szabó így emlékszik vissza A Sió töltésén című esszéjében: „Másnap a hőség tartott, de diófák, szederfák, szilvafák árnyékának hűsére emlékszem, a nap dominójátékára a lomb alatt, malomkőasztal hűvösére a borban, amelynek poharát alulról hűtötte; a pincék hidegére emlékszem, meszelt falnak támaszkodó ásókra, gereblyékre s kézfogásokra, főleg kézfogásokra, útközben ejtett, kertkapuban felkínált, szőlők közül kinyúló kézfogásokra, sógorokkal, komákkal, rokonokkal …” A százados szelíd szegénység fogadta itt őket.

 

(Rácegrespuszta) Amikor Pálfát elhagyva balra fordultam Sárszentlőrinc felé, a háromszéki mestereim jutottak eszembe, akik a nyolcvanas évek elején pallérozták hiányos Illyés-műveltségem: Veress Dániel, Sombori Sándor, Farkas Árpád, Bogdán László. Sepsiszentgyörgyön kézről kézre jártak az odaátról idetévedő kötetei. E békétlen mestereim most mind elférnének a tágas autómban. Még vitázni is volna hely. Vajon ők hogyan örökítenék meg e megkésett odisszeát? Hívatlan pesti nótáriusként ődöngenék a napszámosok és mesteremberek, az állattenyésztők hajdani magas kultúrájában? A tonzúrám alá szivárgott volna a pökhendi posztmodern reklámműveltség? Mert ha elkiáltom a Normafánál, hogy „áldott vidék”, a környék ezt visszhangozza: szúnyogriasztó, napolaj, UV-napszemüveg, párakapu, Lymekór kullanccsal, izzadásgátló, energiaital…

Járom a vidéket. Itt nem repdesnek körbe gasztroangyalok, nem ragadnak magukkal az (adó)paradicsomba. A béres nem zabál, nem is eszik: magához veszi az étket. Én viszont itt, az útszélre lehuppanva a költő gyűjtötte tájszavakból lakmározom: csörge (sült szalonna), csetelekvár (földi bodzabogyóból lekvár ), gáncó (pirított liszt), kudari (savóleves), pulutyka (szósz), rénye (rántotta), lutya (főzelék), csömöge (ledarált szőlő).

Szabó Jánosné, az Iskola Múzeum mindenese éppen ebédel, amikor a helyszínre érkezve felhívom. Kis türelmet kér. Addig körbejárom a rendben tartott épületet, amely sárga színárnyalatokban villódzik a déli verőn. Az építése idején párját ritkító intézmény lehetett a puszta világában. Itt tanult Illyés 1908 és 1912 között. Emléktáblája déli irányba, Lázár Erviné nyugatra tekint. Ő sem volt akárki, hanem alsórácegresi. Nagyszederfája elég közel ide.

 

(Rácegrespusztai Illyés-fotók 1980-ból) A legkedvesebbek: az utolsó omladozó béreslakás előtti, illetve amint botjával – aranymetszésben – kigyalogol a képből. A fehérlő út porára – amelyből lettünk, és amelylyé válunk – keresztrím-árnyékot terít a fák lombkoszorúja. Mögötte márványból faragott – vagy annak tűnő – lúdcsapat. Míves költeményeit, prózáját jelképezik: a Capitolium szent lúdjai. Emlékszem nagyanyám libáira, amint ősszel – az ösztöntől hajtva és egymást biztatva – csapatban repültek akár több száz métert is. Nem esett nehezemre hitelt adni Nils Holgersson csodálatos utazásainak. A vadlúdon repülőnek többet árul el a táj magáról, mint a multikat kiszolgáló kémhold. És láttam sorsukra váró megtömött libákat is: tipegtek, ődöngtek jobbra-balra, mint sorstársaim a kontinens nagyáruházaiban. Játék volt megfogni őket, nem ellenkeztek, már a sziszegést is elfeledték.

 

(A sors és a grófi szérű) Illyés szülőháza helyén kopjafa áll. Az újra emelt falak lábszárközépig jelölik a körvonalait. A ház mögötti domboldalt fák, bokrok, ciheres borítja egész a tetőig – a temetőig. Innen jól látható: egy völgyteknőbe szorult a táj, benne dagasztotta a sors kiszemelt magyarjait. A sors a törvények uralma alatt élő ember és annak szabad akarata közti feloldhatatlan feszültség kifejeződése. Lánczi András így ír Sors-hagyaték című könyve előszavában: „A régi emberek féltek, a modernek szoronganak. A régiek akartak valamit, s a másik emberrel együtt akarták; a mai ember értelmetlennek lát mindent, így a másik ember létezését is.” Viszont: „Az önző viseli el legnehezebben a magányt: puszta önmagát. Természetes. Az önzés: fosztogatás.”

Puszta önmagát vagy önmagát a pusztán? Szorongok az emberek és a zsivajgó háziállatok hiányától. Dunsztol a kora délután, rágyújtok a hírmondónak maradt fák egyikének árnyékában, de a száraz aljnövényzet látványa éberré tesz. „Az eldobott gyufaszálak annak idején Tolna vármegyében csak tettették, hogy elaludtak. Valójában a fű tövében, fejjel a földre borulva, nagysunyin épp csak lehunyták szembogaruk pici parazsát. Csak a társaság elvonulását várták s iszkoltak sebten máris a legközelebbi boglyához vagy disznóólhoz.”

 

(„A mafla, az milyen betegség? kérdezi Mariska.”) Itt és most tudni vélem a helyes választ: a modern kor betegsége. A modern ember az észlény mivoltára büszke és arra, hogy csak maga döntheti el, mi jó neki. Az élet különben sem egyéb, mint a kellemesség és a kényelem biztosítása. Nincs szükség a régiek bölcsességére, a hagyományra, sem a hitre. „Csakhogy a racionalitására korlátozott ember – folytatja Lánczi egész élete folyamán egyensúlyban szeretné tartani élete számos aspektusát: anyagi biztonságot, magánéletét, párkapcsolatát, szexuális életét, munkáját, emberi kapcsolatait, karrierjét, családi viszonyait.” Egyszerre viszont képtelen minderre. Ráadásul 1917-ben a szovjet hatalomátvétel után lehetővé tették az abortuszt, így az ateista család- és nőpolitika előrevetítette, hogy mi lesz a 20. század tendenciája.

Kilencvenheten vagyunk összesen mondta búcsúzóul Szabó Jánosné. És hozzátette: 16 tanító tanított itt 1788 és 1975 között. Akkor zárták be az iskolát.

 

(Simontornya) Pálfától Simontornyáig kitűnő az út, annyira, hogy egy Alfa Romeo 150-nel húzhat el mellettem. Tartok attól, hogy Béta Júliáját egy közeli kőkerítésen billegve öleli magához – a túlvilágon is túl, ahol a kurta farkú malac túr. (Hetvennyolcadik magyar népmese.)

Lassan haladok, reménykedem: hátha felbukkan a kanyarban a költő, Klári nővére oldalán, ama szamárfogaton, amelyet Ozora határában hajtott 1946 telén. Jó volna öt vagy tíz kilométeres sebességgel követni Csinost és Bohócot, hallani Illyés halk, ízes beszédét, nógató ostorát, utánozhatatlan „e” hangját!

Délről érkezem a kisvárosba. A híd előtt élesen balra kanyarodva ahhoz a sarokházhoz érek, ahol a költő süvölvény korában lakott 1912 és 15 között. A házon koszorú, szemben régimódi kövezett utca kaptat enyhén fölfele. Brassó Cenk-alji mellékutcáit juttatja eszembe – szerényebb kiadásban.

1913 nagyszombatján a simontornyai körmenetben ez a csengettyűs ministráns én voltam. Már az oltártól elindulva s azután kint végig az utcákon szünet nélkül ráztam a hatalmas templomi csengőt, amely tulajdonképpen négy csengőből volt összeszerkesztve.(…) Mentem emelt arccal, rántottam egyet-egyet a csengőn, s néztem, hogy omlanak kétoldalt térdre a férfiak is, az asszonyok is.”

A 64-es útról Ozora felé fordulva egyre változatosabb a táj. Igar-Vám után sűrű akácos vet árnyékot a napfényben szikrázó útra. Balra magas dombvonulat, egyre szeszélyesebb alakváltozásban. Mintha egy megkövült őshüllő hátára telepedtek volna az erdők foltjai. Aztán egy kanyar után váratlanul autóm elé toppan a várkastély, amelynek kisasszonyáért azonnal kelevézt ragadna az ember fia, ha fehér zsebkendője libbenne a gótikus ablakok mögül. Pipó uramat nemcsak Ozorai Borbála kökényszeme, hanem a páratlan szépségű, friss vizű patakokkal átszabdalt táj is megigézhette.
 

(Emlékkiállítás Ozorán) Tanulságos annak a környezetnek a felidézése, amelyből Illyés Gyula vétetett. A szülőhely távol esett minden úgynevezett „kulturált helytől”, hiszen a legközelebbi falvak is legalább tíz kilométerre feküdtek. Esős időben pedig tengelyakasztó sár zárta körbe a kis települést. „Amilyen szép volt a vidék – jegyezte fel az író –, olyan szörnyű volt sajnos az emberi lét, a nyomorúság.” A mostoha léthelyzetnek nyelvészeti értelemben azonban jó oldala is volt: a sorsban osztozók tökéletes, érdekes, színtiszta magyar nyelvet beszéltek.

Valóban, ha én a saját stílusomat ellenőrizni akarom, behunyom a szememet, és akár a legbonyolultabb tanulmányt írom is, azt képzelem, hogy ezt a mondatlejtést Rácegresen, Pálfán vagy Ozorán el lehetne-e mondani.”

Ozorán jártunkban eddig is megcsodálhattuk a gyönyörű, változatos tájat, a várkastélyt. A rendezett, virágdíszes főtér közelében fejet hajthattunk a költő szobra előtt is. Június végén azonban egy új Illyés emlékhellyel ajándékozott meg a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ, illetve a Kodolányi–Illyés család, a költő unokája, Kodolányi Judit irodalomtörténész. Az ozorai Nagyvendéglőben, vagyis az Esterházy Fogadóközpontban – hétfő kivételével – mindennap 10 és 18 óra között megtekinthető állandó kiállítás látványa úgy hat a szemlélőre, mint két nagy szembeállított tiszta tükör: végtelenítve egymásba játsszák a múlt század egyik legnagyobb magyar íróját, és egy jellegzetes magyar vidéket, amelynek népéből származott. Ráadásul az ozorai nagypiacra tekintő házsor, annak a Cinca patak kanyarulatát követő fura kunkorodása egy segesvári utcarészre emlékeztet. Innen Rácegrespuszta épp oly messzire esik, mint Segesvártól Petőfi Ispán-kútja.

A felújított Nagyvendéglő jelentőségét kulturális vonatkozásai emelik ki: Petőfi Sándor és Illyés Gyula neve fűződik az épülethez. A fiatal Petőfi vándorszínészként itt lépett először színpadra Gvadányi József A peleskei nótárius című darabjában. Illyés gyermekkori emlékek sokaságát őrizte Ozoráról. A Nagyvendéglő előbb apai nagybátyja, majd nővére tulajdonában volt. Gyakran járt ide anyagot gyűjteni, alkotóéveinek színhelye volt ez az épület, ahol – többek közt – a Puszták népe és a Petőfi című műveit írta.

 

(lieu de mémoire) Költőnk a francia kultúrában éppúgy otthonos volt, mint a sajátjában, ezért helyénvaló, ha Pierre Nora történészt idézzük az élményt nyújtó kiállítás láttán: „A lieu de mémoire-ok iránti érdeklődés – ahol kikristályosodik, előbukkan az emlékezet – történelmünk ezen egyedi pillanatához kötődik. Fordulópont ez, ahol a múlttól való elszakadás tudata keveredik a fájó emlékezet érzésével, de ahol a fájdalom még fel tud annyit ébreszteni az emlékezetből, hogy az felvetette megtestesülésének problémáját. A folyamatosság érzése a helyekbe költözött át.”

Ozora és környékének emberei mindig életre kelnek, ha feldajkált gyermekük könyveit olvassuk, de Illyés Gyula élettörténetét is regényként olvashatjuk. Mindkét irányba hosszú fénnyel világít az immár állandó kiállítás.
 

(Egyszerű örömök) Már lemenőben a nap, amikor a 64-es úton balra a 7-esre fordulva megpillantom a Balatont. Tihany tájékát kémlelem, látni vélem a Kisasszonyt, a Nagyságos urat. Majd Juliskát is, aki a kétkezi munka nevelte emberek rátartiságával kémleli a Nagyságos úr ihlet-sóvárgó téblábolását a tihanyi felső kertben. Aztán jobbra, a főváros felé sirülve az autópályán, a kelleténél fehérebbre meszelnek a horvát vagy távolabbi tengerpartokra igyekvő gépkocsisorok fénykévéi. Az európai ember mintha szégyellné, hogy Istene fehérnek teremtette. E szín lassan a maradiság jelévé válik a reklámipar tombolásának idején. Haladni kell a művileg kimódolt korral, azaz barnulni sötétülni. (Bovaryné szoláriumba megy, Veres Pálné Az Isten háta mögött narancsbőrét ápolja). „A falu-nyújtotta élvezeteket már mi magunk sem tudjuk ízlelni. Annyit gondolunk a városi alkalmakra. Holott alig van léleknyugtatóbb dolog, mint havazáskor egy kis falusi szobában kártyázgatni, vagy zsebünkben két tojással fölballagni a szőlőhegyi présházba, a tojást egy kis szalonnával megsütni, átkiabálni a szomszédokhoz, elbeszélgetni velük, vagy ha nincs senki a hegyen, húszesztendős kalendáriumokat olvasgatni. Ilyenkor kellő színvonalra ereszkedik nemcsak Európa és az emberiség jövője, amely már természeténél fogva elég gyakran kilátástalan, hanem még az is, ha az ember legszebb tehene megdöglik vagy házassága nem egészen tökéletes.” Az ozorai kiállítás is bizonyítja, hogy a fővárosi események vidéken kapják meg a helyes ítélethez szükséges távlatot.


 

Jöhet idő, hogy emlékezni

bátrabb dolog lesz, mint tervezni –

bátrabb új hont a mult időkben

fürkészni, mint a jövendőben –?

 

Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

 

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.

 

(Haza a magasban – részlet)

 

(Az idézetek forrásai: Illyés Gyula Naplójegyzetei, a Minden lehet és a Konok kikelet című verskötetei, illetve a Szülőföldem című füzete (Szekszárd, 1984).)



« vissza