Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tamási Áron és a Nagy Háború

 

I.

 

A Helikon 90. születésnapját köszöntve 2016-ban az íróközösség első összejövetelén túl két másik, azzal szorosan összefüggő évfordulót is eszünkbe kell idéznünk. A Tamásira való emlékezésre szólít fel az, hogy éppen fél évszázada, 1966. május 26. óta nincs közöttünk. Az pedig már szinte napi gyakorlat, hogy az 1914–1918 közötti előbb Nagy Háborúnak tisztelt, utóbb I. világháborúvá lefokozott történelmi és emberi tragédiára emlékezünk. E sorban idén egy különösen fájdalmas emlékű esemény 100. évfordulója, az 1916-os román betörés, Erdély 20. századi történelmének első nagy traumája érdemel külön figyelmet. Ez az esemény Tamási életében is többszörös nyomot hagyott. A Székelyudvarhely városát és Udvarhelyszéket is elérő, de főként Csíkot, Csíkszeredát pusztító támadás közrejátszott abban, hogy röviddel később Tamási végzős iskolatársaival együtt hadiérettségit tegyen, és katonának jelentkezzen. Személyes élményeiken keresztül tanulták meg, hogy mit jelent nem általában a haza, hanem a szülőföld fenyegetettsége.

Van okunk tehát arra, hogy idén célzottan vizsgáljuk a Tamási Áron indulásában oly jelentős szerepet kapott háborús novelláit, és ezzel egy olyan nézőpontot érvényesítsünk, amely, sok más, esetenként látványosabb közelítés árnyékában is, éppoly jellemző képet ad az egészről, mint az átfogóbb elemzések. Ne felejtsük azt se, hogy az irodalom születésében a háborús tematika évezredek előtti kezdetek óta döntő szerepet játszik. Meglehet, a fegyverek közt hallgatnak a múzsák – de a fegyverekről annál inkább szólnak… A katonatörténetek már az írásbeliséget megelőzően alapvető műfajnak számítottak; az irodalom előtti és alatti ősi közbeszéd részeként joggal követeltek maguknak helyet a már autonóm életet élő irodalom műfajai között is.

Maga az I. világháború, az első igazi modern tömegháború nemzedékekre szóló élmény volt. A túlélők még az 1980-as évek elején is fáradhatatlanul idézgették kalandjaikat – egészen e régvolt háborúban részt vevők generációjának végső búcsújáig. Nem csoda. Százezrek ekkor keltek életükben először hosszú útra, szakadtak ki családjukból, mikrokörnyezetükből. Ha tragikus körülmények között is, de ekkor nyílt ki először előttük a nagyvilág. Hogy magát a háborút miként élték meg, az milyen nyomokat hagyott bennük: kegyetlenül gazdag irodalmi hagyományt teremtett. Van okunk tehát arra, hogy némi önkényességgel kihasítsuk Tamási gazdag novellisztikájából a világháborús tematikájú alkotásokat. És van még egy érv amellett, hogy innen is vessünk néhány pillantást Tamási írói útjára: az, hogy pályakezdése, a Keleti Újság pályázatán diadalmas első ismert és az írói pályát illetően sorsdöntő kísérlete éppen egy háborús elbeszélés. A Szász Tamás, a pogány ugyan nem magáról a háborúról szól, hanem arról, hogy milyen hatást tett a négy év vérontás emberre és társadalomra, mit jelentett, hogy emberek tízmilliói kényszerültek a harcterekre, ahol meg kellett tagadniuk a „Ne ölj!” parancsát. Ölniük kellett, és ehhez el kellett felejteniük mindazt, amit odáig emberről és emberségről tanultak.

 

II.

 

Novelláinak 1942-es kiadása elé írt emlékezésében Tamási úgy mutatja be pályakezdését, mintha az minden előzmény nélkül való lett volna. Népmesének (vagy éppen Tamási-novellának) kiváló a pályakép ilyen indítása, de azt a történetet, mely szerint első ismertté vált elbeszélését, amelyet a Keleti Újság 1922-es pályázatára küldött, csak és kizárólag a székely virtus íratta volna meg vele, nem kell túlságosan komolyan vennünk: a gimnáziumi évek és maga a kor megteremtették, előkészítették azt az utat, amelyik aztán olyan magasra vezette.

Írói ambícióinak első jelei már gimnazista korában megmutatkoztak, amit erősíthetett, hogy irodalomtanára idősebb Szemlér Ferenc volt, maga is íróember. Tamási pedig résztvevője az önképzőkörnek, első kísérleteit a Zászlónk című ifjúsági lapba küldte, és a szerkesztői üzenetekben dicséretet kapott értük. Ebben az emlékezésében ír egy dolgozatáról, amelyet A világháború és én címmel olvasott fel az önképzőkörben. A szöveg nem maradt ránk, keletkezésének pontos időpontját sem ismerjük. Tekintve, hogy az önképzőköri szerepléseknek szigorú szabályai voltak, egy ilyen szereplés lehetősége csak az idősebb tagoknak járt. Ezért valószínűnek tartom, hogy ez a szöveg már az érettségi közelében születhetett, vagyis az erdélyi román betörés után, amely minden korábbinál elkerülhetetlenebbé, erkölcsi kényszerré tette a háborúban való részvételt, mint önvédelmi harcot. Éppen akkor, amikor a kezdeti háborús lelkesültséget a kiábrándultság, az erősödő békevágy váltotta fel.

A gimnazista Tamásinak is szembe kellett néznie ezzel az ellentmondással. Emlékezetében negyedszázaddal később is eleven maradt fellépése emléke. Tetszett nekem, amikor a ’mintát’ felolvashattam a pódiumról, hiszen tekintélyemnek valóságos áldás volt az: s még jobban tetszett az a dicséret, olyan jót én nem is írhattam volna, mint amilyent írtam” (IMTÁ 131) – idézi fel írói pályakezdése e fontos előzményét. Nem tudjuk, hogy miket mondhatott abban az előadásában, amire olyan jólesett emlékeznie, de tudjuk, hogy a későbbiekben mit tett.

Önképzőköri részvétele, munkálkodása bizonyítja, hogy az irodalom mennyire fontos volt az akkori fiatalok számára, következően abból, hogy a magyar kultúrában is megkülönböztetett szerepet töltött be. Döntően azért, mert a 19. században írók és költők formálták azt a közös nyelvet, amin a nemzet dolgairól beszélni lehetett. És ennél fontosabb témát a kor nem nagyon ismert.

Tamásiban ezt a meggyőződést a korszak tragikus történelmi eseményei mellett már diákkorában nyomatékosította egy csak részben véletlen szellemi találkozás. Íróvá válásában kiemelkedő szerepet kapott a kor egyik leghatásosabb irodalmi narratíváját meghatározó Szabó Dezső. Ezt a hatást Tamási írói alkotásain túl számos publicisztikai írása, levelezése bizonyítja. (Személyes kapcsolatuk ugyan korántsem mondható felhőtlennek – de ez egy másik írás tárgya lehetne.)

Szabó Dezső 1909 és 1913 között Székelyudvarhelyen tanított az Állami Főreáliskolában, Tamási pedig a „szomszédvár”, a Katolikus Főgimnázium tanulója volt 1910-től. A kisváros álmos világában a nyugtalan természetű, nagyvilági hatást keltő, excentrikus személyiségű ifjú tanár gyorsan magára vonta a figyelmet, amiért mindent meg is tett. Az a létforma, amellyel Szabó Dezső tanári munkájából (egyáltalán: jelenlétéből) is performance-t csinált, működésének minden helyszínén maradandó nyomot hagyott. Ezért elképzelhetetlen, hogy Tamási valamilyen formában ne találkozott volna legalább legendáriumával.

Okkal feltételezhetjük, hogy Tamási először Szabó Dezső személyében találkozott országos hírű íróval – és ez kialakuló irodalomképére is nagy hatással volt. Szabó Dezső hírneve pedig éppen akkor jutott tetőpontjára, amikor a háborús összeomlást és a román megszállást követő drámai időszakban Tamási a maga írói útját kereste. Ahogyan annyian, ő is Az elsodort falut olvasta, de – éppen az író iránti korábbi figyelme okán – biztosra vehetjük, hogy nemcsak azt, így elbeszélésköteteit is, majd az esztétikai elképzeléseit jelentősen befolyásoló Csodálatos életet, amely az első nagyszabású kísérlet a népmese regénnyé fejlesztésére (szoros összefüggésben elsősorban Kodály zenei kísérleteivel).

Szabó Dezsőről tudnunk kell, hogy azon kevesek közé tartozott, akik az első pillanattól kezdve elítélték a háborút: már akkor, amikor – függetlenül attól, hogy melyik oldalon állt – egész Európa ujjongva fogadta. Az első időkben a Nyugat köre sem volt ebben kivétel, csak két fajsúlyos kivétel akadt: Ady és Szabó Dezső.

 

III.

 

Ismeretes, hogy Tamási a maga tudatos döntése, akarata jegyében osztozott népe háborús sorsában. Méltatlannak érezte, hogy kimentse magát a frontszolgálat alól, ezért titkolta el a gyermekkorában elszenvedett sérülését: egy karácsonyi durrogtatás idején szétroncsolt hüvelykujja okán frontszolgálatra alkalmatlannak számított.

Katonaként az olasz frontra került, ahol egyetlen puskalövés nélkül kitüntette magát: ahogy írta, társaival egy még náluk is ijedtebb olasz egységet ejtve foglyul. Tamásihoz méltó történet, de mit sem változtat megrendültségén, amit tovább mélyít, és még fájdalmasabbá tesz, amit az összeomlás után kell megtapasztalnia. A Székelyföld, általában véve az erdélyi falvak szegénysége, a háborús és az őket követő évek nyomorúsága, a már korábban is töredező, de néhány év elteltével szertefoszló paraszti idill nyomán mindent eltöltő kilátástalanság, a reménytelen keserűség kiváltotta szociális indulat a háború és a történelmi Magyarország szétszaggattatása nélkül is a Tamási-világlátás alaphangjává válhatott volna. De abban nem lehetünk ugyanilyen biztosak, hogy sorsának a háború és Trianon követelte újratervezése nélkül Tamásiból író lesz. Kellett ehhez a lövészárkok és a nemzeti kiszolgáltatottság pokoljárása, kellett, hogy magyarul megszólalni és írni új értelmet kapjon.

Háborús tematikájú novelláiban Tamási számára a személyesen megélt frontélmények nem jelentenek közvetlen írói témát. Túl intenzívek lettek volna az élmények? Túlzottan fájdalmasak, túl sok volt bennük az a rettenet, amit Tamási érzelmi világa nem engedett a felszínre törni? Vagy a háborús bukás következményeként kisebbségbe került magyarok sorskérdéseinek aktualitása írta felül a háború kimondásra váró fájdalmait?

Egyértelmű választ nem adhatunk e kérdésekre. Az azonban biztos, hogy Tamásinak is szembesülnie kellett azzal, hogy a felfoghatatlan mértékű szenvedés, a tömérdek vér- és anyagi áldozat nem jutalmat vagy jóvátételt, hanem további megpróbáltatásokat hozott. Az erdélyi emberben a román megszállás, az impériumváltás felülírta a háborús megpróbáltatások önmagában is felmérhetetlen fájdalmait. A kisebbségi sorsba került magyarságnak meg kellett ismerkednie a nemzeti elnyomás mindennapi megaláztatásaival, kiszolgáltatottságával. Ez fokozottan nehezedett a romániai magyarságra, mert egy premodern, alig polgárosult társadalom pöffeszkedő és agresszív nacionalizmusa tiport rajta.

A világháború tehát nemcsak a maga iszonyatos valóságát zúdította Tamásira és sorstársaira, hanem halmozottan tragikus következményeit is. Ezt az összetett következményegyüttest Tamási novellisztikája számos részletében jelenítette meg. A háborúról, magukról a gyilkolást szolgáló fegyverekről adott véleményét az Ábel a rengetegben Bolhája fejezi ki a leghatározottabban, amit Bánffy Miklós a regényhez készült remek illusztrációja is megmutat: ahogyan a – talán éppen a száz évvel ezelőtt történt román betörés idejéből a Hargitán maradt – bombákra vizel.

A Szász Tamás, a pogány nem a semmiből született, látásmódja nem előzmények nélkül való. Ám a megformálás határozottsága, Tamási írói pályafutásának egészét előlegező látásmódja annak ellenére váratlan, robbanásszerű jelenség, hogy megelőzték homályba veszett ujjgyakorlatok, miközben azokra a kérdésekre keres választ, amelyek korát – és nemcsak az irodalmat! – a legjobban foglalkoztatták.

Az elbeszélés és a kor alapkérdése az, hogy lehet-e egyáltalán „élni”, és ha igen, miként a háború után: mit lehet tenni a Trianon utáni Erdélyben székelyként, magyarként. Ezt kérdezi Tamási azután, hogy – miként az Ábelt indítja – „a románok kézhez vettek minket, székelyeket”. Így első novellái közt a háborúval összefüggő anyagi és emberi nyomorúság a főszereplő – akkor is, amikor nem magáról a háborúról ír. Hősei a frontról hazatért parasztemberek, már nem katonák, de nem is azok a falu rendjét követő szántóvetők, akik korábban voltak. A sors máskor talán még kezelhető kihívásaira nem „civil”, hanem militáns válaszokat adnak.

Sarkított, az évezredes normákat elutasító reakcióik mögött a posztháborús trauma tünetegyüttese áll. Tamásinál ez óhatatlanul összekapcsolódik a székelység mint határőrizetre és így sok századon át fegyverforgatásra szakosodott közösség gondolkozásával, szokásrendjével. Ott van ez abban is, ahogyan a kereszténység alapvető tanításainak érvényességéről gondolkodik. Így jut el odáig, hogy ő is felvesse a székelység pogány katolicizmusának kérdését, ami aztán egész pályafutásában hangot kap: több mint véletlen, hogy első nyilvánosan vállalt írásának címében ott van a „pogány” szó, két értelemben is. Első jelentése a keletről hozott, kereszténység előtti ősvallás követése: a pogány kori elemek kihagyhatatlanok a székely hitvilágból, Tamási életművében rendszeresen megjeleníti ezeket, és mindent megtesz a kereszténységgel való egyeztetésükért. A másik jelentés: az „új” pogányság: az, ahogyan a háború keresztülgázol a krisztusi elveken, és az egyes emberek gondolkodásában, erkölcsében is kompromittálja a keresztény elveket.

A novella Szász Tamásának sorsát háború fordítja ki természetes menetéből. Megformálásában ott vannak irodalmi előképei, a tehetetlenségükben családjuk, környezetük ellen forduló hazatérő katonák, akik ismerősek lehetnek Szabó Dezső és Móricz írásaiból. Tamási azonban könyörületesebb, mint példái, nála az ártatlanok kimenekülnek a veszedelemből.

Háborús novella ez akkor is, ha a háború utáni világról szól: mert a béke még messzebb van – ha van egyáltalán. Súlypontja a háború, amit következményeivel mutat be. Látszólag épségben hazatért hőse így rögzíti földi és égi állapotát: „se ház a fejem felett, se Isten a homályban! Csak az ég van feketére festve!” Ami marad neki: az alkohol átmenetileg mindent színesre festő mámora, de az ital mellől is haza kell térni egyszer, és akkor szembe kell néznie azzal, aminek látását nem viseli el. Kétségbeesésében úgy gondolja Szász Tamás, hogy felesége és öt gyermeke élete árán zökkenthető vissza az idő, és baltával akar betörni a házba. Családja az ablakon menekül, ő pedig minden éghetőt fölaprítva tüzet rak, hogy elégesse a múltját. Igazi pogány tűzáldozat ez, még lovát is elővezeti, hogy átugorja a máglyát, amin elhamvad a múlt. A ló leveti a hátáról, a sorsa elleni lázadásnak halál a vége. A háború tiporta, Erdély sorsa alá szorult ember végzetét a háborúban odaveszett kereszténysége utáni kényszerű pogányság sem hárítja el.

 

IV.

 

Tamási az elsők között ismerte fel, hogy a háború és a nyomában bekövetkezett tragikus sorsváltás átformálta az emberi természetet. Azt, hogy a frontokon maradt sokmilliónyi ember elvesztésének iszonyata mellett történt más is: a sebtiben rögtönzött sírokban vagy dermesztően monumentális katonatemetőkben nyughelyre lelt áldozatok sorsa lezárult. Tragédiájukról sokan és sokat írtak, a közösségi gyászmunka évekre, évtizedekre terjedt. A csendben porladó halottak a háború közvetlen, legfájdalmasabb és legszembeötlőbb veszteségét jelentették. De ezzel nem ért véget a veszteséglista. A hazatérőkben is meghalt valami. A keresztény kultúrában nevelkedett fiúk, férjek, apák helyett a fronton ölni tanított és kényszerített, a gyilkolás kultúrájába tört veteránok tértek haza. A vért, a sajátjukat és ellenségükét lemoshatták magukról, de az ölés vagy megöletés emlékétől, attól, hogy gyilkossá, vagy potenciális gyilkossá vagy áldozattá kellett lenniük, nem tudtak ilyen könynyen megszabadulni. Hogy mit jelentett ez, arról (éppen száz éve, 1916-ban) Szabó Dezső írt először: Passió címmel született novellája, Móricz Zsigmond Szegény emberekjének majd fél évvel korábbi előképe, egy ölésre szoktatott szabadságos katona feleséggyilkosságát írja meg – és helyszíne jellemzően egy székely falu. A két elbeszélés későbbi ikerdarabját Tamási Keserű kenyér címmel írta meg. Hőse öt év után tér haza, mint egy szemérmes koldus (akinek köztudottan üres a tarisznyája). „Azért valamit mégis hozott: orcáján öt esztendőnek búbánatos járását, szemében a halállal cimborálók gyökérverte fekete tüzét, lelkében az élet szerelmét s a vérontás irtózatát; igaz jó szívét az asszonynak, s maradék katonakenyerét a gyermeknek.”

Odahaza – mi más – csak a nyomorúság várja: családja túléléséért feleségének el kellett adni ősei földjét. A lövészárokban az otthon idealizált képébe kapaszkodó katona azt látja, hogy ez az otthon nincs többé. És nincs már mindennapi kenyér sem… Az ősök jogán még mindig a sajátnak érzett, de már más tulajdonába került földről visz haza egy kéve búzát: a „sajátját” lopja. Amikor a határ őrizetére szegődött pásztorral találkozik, vasvillával ront neki. „Hatalmas körvonalakkal, ijesztő gyászosan és félelmesen, véresen és verejtékezve megjelent az Élet: egyik kezében Szente Mózsit tartotta, ki bűn árán váltja meg az éhezőt, a másikban a vén pásztort, ki vére árán védi meg a más kenyerét. Ki a hős? És ki a bűnös? Ki az igaz, és ki a nem jó?” – kérdezi Tamási. Legalább ő igyekszik mindkettejükhöz irgalmas lenni: mikor a gyermekének kenyeréért bűnössé (vagy hőssé?) vált apa a pásztor fölé hajol, hogy megtudja, él-e még – életben találja. Aztán hazaviszi a kévét, amin reggel a felesége rémülten látja a vért: a férjéért aggódik. Az pedig maga elé meredve csak azt hajtogatja: Véres-é? Az megeshetik… De estére új kenyeret ehettek.”

Tamási háborús novelláinak tematikáját jellemzően nem a hadi események, a frontélet határozzák meg, hanem a háború okozta emberi tragédiák: hősei elsősorban özvegyek és árvák, testileg és lelkileg sérült egykori katonák. A kivérzett falvak, az eltékozolt életek tragédiája, Tamásihoz nem illő kifejezéssel élve, a demográfiai veszteség a lelki sebeken túl a mindennapokat közvetlenül befolyásoló következményekkel járt.

Hogyan folytassák életüket családok, közösségek – ha nincs, aki az elesettek helyére álljon? Ez a kérdés épül be a Föld embere alaprétegébe. Az elbeszélés szerzetesnek készülő, életét Istennek szánó, így gyermeket maga után nem hagyó hőse elhívatásával a földi élet törvénye szegül szembe. Ha nincs háború, nem kényszerül ilyen egzisztenciális döntésre. De az új helyzetben a hivatással szembekerül egy másik hívás: nem csak a maga sorsáról kell döntenie, hanem a család, a nemzetség folytatásáról is. Apja szembesíti sorsával: „Az öcsédet a háború ette meg, engemet ez a cudar betegség eszen meg – kezdte a vénember szakadozva. – Isten akarata rajtunk. – Te maradsz egyedül, Jákó; s utánad ki marad? Maga elé nézett a fiú, és megborzongott attól a tudattól, hogy senki; én vagyok az utolsó Faludi, én: a szerzetes férfiú, a gyümölcstelen fa.” Nem a maga akaratából kell újból választania: a szűkebb és tágabb közösség hívja. A föld zsigerekbe rögzült szeretete, az ősök hívása, a termékeny élet evilági üdvének keresése is olyan parancs, ami szinte isteni akaratot hordoz. Ehhez társul a földi szerelem gyönyörűséges vonzása. Külön-külön ellene tudna mondani korábbi döntését, az Isten útjának választását megváltoztató hívásoknak, de együttesüknek nem: az égi hivatást elhagyva visszatér a földhöz.

Sokban hasonlóan indul, de tragikus véget ér az Ecet és vadvirág hősének vívódása. Hőse, a frontról hazatérő hadnagy könnyen enged a forradalmasdijátékban tetszelgő útitársai felszólításának: levágja egyenruhájáról a rangjelzéseket, de a kitüntetését nem adja: „Ez már a saját vérem, hé! De az ablakon könnyen kihányhatlak mind a hármat” – mondja. Keserűség és virtus, de aztán csak keserűség: háború, elvétett forradalmak, Erdély eleste annak is megtöri a lelkét, aki nem vesztette kezét, lábát, szeme világát. Elvesztett mást: az életbe vetett hitét, kedvét. „Huszonkét esztendő. Nyolcesztendei jeles diákság. A Piávét megúsztam s vitézkedtem a halál földjén, mint egy táltos csikó, amelyik álmot ment a hátán. Döglőfélben a legénykacagás s a jóravaló virtus. Élet: likas koporsó, fekete csont.” Ez a néhány életrajzi utalás, a megmentett medál, a „nagyezüst”, és hősének Tamás Vencel neve az íróra utalnak. (Tamásit Tamás János néven anyakönyvezték, János pedig, Nepomukiként, éppen úgy a csehek nemzeti szentje, mint Vencel.)

A háborúból hazatérő katonák fájdalmas daccal mondják: „Tudunk annyit, hogy embernek sok.” Az életkedvét elvesztő, az élet értelmének keresésével birkózó hős kivonul a világból, mint Krisztus a pusztába, de nem találja meg sorsának kulcsát. A lelki kínokra a testiség sem válasz. A kiutat jelentő szerelem egy szépséges cigánylány vágyában környékezi, de csábítása a pusztulást idézi: „Mert ilyen fejet csak egyszer látott életében: egy éhes, vad olasz leányé volt, kivel együtt itta meg a Piavéhoz kiosztott fél kupa rumját. Az a halálra készülő élet orgiája volt.” Rövid ideig úgy tűnik: a szerelem, a költészetté átlényegített érzékiség megválthatja, de a hirtelen fellobbanó szenvedély megöli a már-már életre kapó férfit. Haldoklásában ismét a front emléke kísérti: „üveges volt már Vencel szeme, arca torz, de mindenütt forró, s öklével ütötte a fejét: Nem látok, csak vizet, piros színűt: vér, hideg vér. És látok jeget, ijesztő jégcsapokat, amik az ég felé nőttek…”

A Föld embere és az Ecet és vadvirág olyasféle üzenetet fogalmaz egészen másként újra, aminek legnagyobb hatású propagátora Szabó Dezső volt.

Az ő Böjthe Jánosa is sajátos szecesszióval tér vissza szülőfalujába, hogy saját sorsát a székely faluval, azt meg a saját példájával váltsa meg. A Zarándok földművesben szinte direkt módon ismétlődik ez a motívum: „Dakó Dénesnek hazajöve a nagy tanult fia. Azt mondják, nincs eszinél, mert nem kell neki az úri lét, hanem a földet akarja kínozni, pedig azt olyan nagy iskolák nélkül is lehetett vóna.”

Tamási, Szabó Dezsőt követve azt üzeni, hogy a megváltozott világban másként kell gondolkozni és élni, mert a megmaradás törvénye ezt követeli. A feladat nem könnyű: sokszázados reflexeket, előítéleteket kell átprogramozni vagy leküzdeni. Ahogyan a Himnusz egy szamárral hőse teszi. A hadifogságból visszatérő, nincstelenné váló, de az élet föladásával, a semmibe zuhanással szembeszálló, a tisztes és öntudatos szegénységet elfogadó hőse azt az utat követné, amit Itáliában látott. Azt, ahogyan a kevés és rossz földjükön a parasztok megteremtik a maguk független életét – jobb híján a szorgalmas, igénytelen szamár erejét véve igénybe. A szamártartás jelképpé attól válik, hogy nem fér össze a székely öntudattal, de mondjuk inkább így, a székely kivagyisággal és gőggel. Szamarat tartani ugyanolyan „szecesszió”, mint tanult, „nadrágos” emberként visszamenni földet művelni a harisnyás székely világba. Amit az elbeszélés szamarat tartó Demeter Gábora tesz az urizálással romlásba vivő székely paraszti hagyomány ellenében, az ugyanaz, amit Böjthe János és Dakó Dénes a maguk rendjével szemben valósít meg.

Ahogyan Tamási írja: „forradalom volt ez is. Egy új korszaknak, a megpróbáltatás korszakának forradalma. A munka, a bizodalom, az újrakezdés forradalma. A megcsalt, de a halál kapujából visszafordult ember forradalma. Sőt, forradalma a rokkant falunak, amely a mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét”. A falu hangadói nem így gondolják: „A székely nemes nép, hé! A szamarat nem nézheti, nemhogy tartsa!” Amire Demeter Gábor azt válaszolja, hogy Jobb így élni, mint cifrán meghalni!”

Vállalkozása kudarcba, kis híján tragédiába fullad: menekülnie kell a faluból. Szamárháton, ahogyan Krisztus Jeruzsálembe vonult, hogy beteljesítse megváltói küldetését. A novella hősének kivonulása így lesz egy másfajta föltámadás sejtelmes előképe.

Tamási háborúval kapcsolatos novellái a pályakezdés idején születtek. Ennek megfelelően változó színvonalúak, egyként tükrözik a korszak társadalmi és irodalmi problematikáját, az olvasói elvárásokat, a küldetését és hangját kereső-egyeztető pályakezdő író útkeresését. Mindez azonban nem akadálya annak, hogy tollán már ekkor is szülessenek remekművek. Ezek egyike a Siratnivaló székely. Szerkezetét tekintve ez a novella valójában kettő – a maga módján mindegyikük hibátlan.

A fronton szolgáló székely legények a falujukból hozott, bajtársiassággá növesztett testvéri szeretetben küzdenek az ellenséggel és a megmaradásukért. „Tizenketten gyermekhonvédek alkottak egy rajt, egymást védték és szerették, mint egy kóborló, nomád család.” Ennyi is elég lenne, hogy Tamási érzékeltesse a háború infernója és az élet igazabb törvényeit megcsillantó, törékeny idill közti feszültséget, de költői szárnyalással fokozza tovább. A katonák egyike a lövészárok földjét markában morzsolgatva ezt mondja: „Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének”. (Talán nem véletlen, ha eszünkbe jut az egyik legszebb magyar – a fentiek értelme szerinti – háborús regényének, Móra Ferenc Ének a búzamezőkrőljének legalább a címe.) Tudjuk: a búza szakrális jelentésű növény, nemcsak azzal, hogy sokfelé a neve is élet, de a néphit minden búzaszemen Szűz Mária arcát is felfedezni véli. Így a templomi énekhez hasonlítása szinte magától értetődő: a földszagú képben a legbensőbb spirituális értékek jelennek meg. Az önfeledt mondat tagadása mindannak, ami a háború, és jelzi: nemcsak a hazatérő katonák vitték magukkal frontemlékeiket, hanem a harcba szólítottak is otthoni álmaikat, hitüket.

Ebbe a közegbe lép be a rohamra szólító parancs. A rajparancsnok: mindössze huszonegy éves. Így igazítja el embereit: „Aztán miattunk hiány ne legyen! Nem vagyunk alábbvalók másnál. Nem félünk, de meg sem halunk egykönynyen azért.” Aztán elindul, ki a fedezékből, körülnézni. A társai visszatartanák, de elhárítja őket: „Hiszen értetek megyek, sok kolontos, hogy kinézzem a jobbik utat, ne érjen semmi veszedelem.” De nemcsak ezt teszi: társainak tizenkét szál ibolyát szed. Ibolyát: a tavasz, az újjászületés, az élet, és itt az otthon jelképét. Ismét csak tagadását mindannak, ami a háború. Mindez túl szép ahhoz, hogy az apokaliptikus pusztítás világában érvényre juthasson. Az életre és szerelemre termett legényt a meginduló harc első robbanásának légnyomása leteríti. A súlyos sérültet egy frontkórházban kezelik, tudatának maradékában egyetlen emléket őriz: az ibolyákét.

Tamási itt be is fejezhetné a történetet, de nem teszi, hanem belekezd a második elbeszélésbe. A sebesült mártíriuma és a roncsolt testen is átütő belső szépsége, a jóság, a részvét és éteri érzékiség szerelemre fordítja a beteget önfeláldozóan ápoló önkéntes nővér gondosságát, és ez a szerelem reményt visz a reménytelenségbe. A háború azonban még ennyit sem enged, az épphogy bontakozni kezdő csoda nem teljesedhet ki. A kórház kigyullad, az ifjú nővér emberfeletti erőfeszítéssel, élete kockáztatásával rohan a tűzbe szerelméért, de helyette egy ismeretlen holttestét menti ki a lángok közül. A tragédia beteljesül. Még reggel is ott ült az üszkök között a leány. És látta, amint a derült égből lenyújtja Isten a kezét, és megmossa a ház kormában” – zárja le az elbeszélést az író.

Nem kevésbé tragikus Szép Domokos Anna története. Tamási a részleteiben annyiszor használt balladai építkezést és nyelvet használja – egy teljes elbeszélésen át. Nem egyszerűen az oly sokszor méltatott székely népnyelven, hanem régi stílusú balladák nyelvén szólal meg. Költészet ez, még akkor is, ha hattagú sorai folyamatosan, prózaként követik egymást, de akár rövid sorokba tördelve is ki lehetne adni. Tamási anyanyelvként beszéli a balladák nyelvét, ami önmagában is katartikus hatású. De amit elmond, az is: a hadifogságba esett katonák között szerelmesét kereső lány nem tudja elfogadni, hogy sohasem fog visszatérni az, akire vár. Halálon túli hűsége miatt kiveti a falu, megtagadja az anyja.

A történet a maga egyszerűségében és fájdalmában, ahogyan minden ballada, egy közösség élményét-fájdalmát fejezi ki: százezrek élhettek meg hasonló tragédiákat. A megfogalmazás sűrítettsége, a drámai párbeszédek, az egyszerűségükben is erőteljes képek, hasonlatok következetesen egy irányba mutatnak: Szép Domokos Anna belehal a várakozásba. De itt nincs még vége a novellának-balladának: hátára veszi egy fekete madár, és holta után is felelősségre vonja az Istent szerelme elvesztéséért. Az Úristen pedig a pokol angyalaira mutat, azok az emberekre, a földnek fajzatára. Igen, a háborúért az ember a felelős, és ez ellen az ítélet ellen nincs hova fellebbezni, ahogy a halálra sincs jogorvoslat. (Hogy az ítélet súlyát még inkább megértsük, gondoljunk a Siratnivaló székely hasonlóan balladai zárására, de fölidézhetjük magunkban az öreg Vörösmarty túlfeszített vízióinak emlékét is.) Marad az időtlen fájdalom, ami a halál után is vádol. Szép Domokos Anna a túlvilágról átkot küld a vérontás főbűnöseire: „Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!”

És ez Tamási utolsó szava is a Nagy Háború ügyében.



« vissza