Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

A román kommunizmus sajátosságai

"'A román kommunizmus furcsa története (és boldogtalan következményei)' – ez Lucian Boia legújabb könyvének a címe kissé hozzávetőlegesen, mert amit boldogtalannak fordítottam, lehetne szomorú vagy végzetes. Csakhogy a történelemben nincs végzetes fejlemény, szomorkodni pedig nem érdemes azon, ami nemcsak tragédia, hanem komédia is."

A román kommunizmus furcsa története (és boldogtalan következményei)” ez Lucian Boia legújabb könyvének a címe kissé hozzávetőlegesen, mert amit boldogtalannak fordítottam, lehetne szomorú vagy végzetes. Csakhogy a történelemben nincs végzetes fejlemény, szomorkodni pedig nem érdemes azon, ami nemcsak tragédia, hanem komédia is. Igaz, nem mindenkinek egyformán, rettenetes egyéni sorsokról tudunk, de felemelő, ha az áldozatok, a szenvedők utódai előállnak és tanúságot tesznek.

Tudjuk, egy történetet többféle beszédmódban lehet előadni. Lucian Boia beszédmódja vegyes, pontosabban a változó helyzeteknek és a historiográfiai terepnek megfelelő. Munkája újra és újra megerősíti a buffoni mondás érvényét: „A stílus maga az ember.” A jó stílus segít abban, hogy száraz lábbal lehessen átkelni a történelem mocsaras tájain. Az egyéni stílus mindig jobb, mint a kollektív. Gondoljunk csak a Végső jelentésre, erre a kommunizmusról szóló a maga nemében egyedülálló – kollektív – majdnem 700 oldalas – műre, illetve ennek bükkfanyelvre valló fordulataira, és olyan groteszk részletére, amelyben legionárius értelmiségiek csak a kommunizmus mártírjaiként jelennek meg, holott erőszakra buzdító publicisztikájuk tömeggyilkosságokat érlelt. Márpedig sok – válogatott – okos ember hozta össze ezt a munkát, méghozzá államelnöki pártfogással. De hát igaza van Jungnak, minél többen vesznek részt egy társalgásban, annál alacsonyabb a színvonal. A kollektíva hivatalos neve – „A romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság” – elemzést ígér, de inkább kiátkozás és ráolvasás lett az eredmény.

Boia viszont reflexiókban gazdag elemzést nyújt, de azért egy kis filológiai hiba becsúszott éppen a Végső jelentésből való idézet kapcsán. Boia szerint ez a jelentés úgy minősíti a kommunizmust, hogy „illegitim és kriminális” (ilegitim şi criminal), valójában a minősítés „nem legitim és kriminális” (nelegitim şi criminal). Na, ez már szőrszálhasogatás! – mondhatja az olvasó. Az is, de mulatságos. Az „illegitim és kriminális” minősítés ugyanis az államelnöknek szóló javaslatban fordul elő. Ennek ugyanis a kollektív mű szerint el kell ítélnie a kommunizmust, és egyben „ki fogja fejezni csodálatát azoknak a hősiessége iránt, akik ellene szegültek a diktatúrának,” akik közül sokan név szerint is szerepelnek a jelentésben, amely így folytatja a forgatókönyvet: „Ugyanakkor kifejezi együttérzését a román nép többségének szenvedései iránt. Majd az Államelnök, miután megismerte ezt a Jelentést, szívre tett kézzel elmondhatja: a romániai kommunista rendszer illegitim volt és kriminális.” Boia szerint ez a minősítés („illegitim és kriminális”) „majdnem karikatúraszerű”. De azzal, hogy ezt az államelnök, Traian Băsescu a Jelentés elolvasása után – 2006-ban – tudja meg, kész is a karikatúra.

Boia nem szeret elveszni az ilyen részletekben, pedig talán megérte volna, annál is inkább, mert elemzése árnyal. Szerinte a kommunizmus nem redukálható e kétszavas jellemzésre. Olyan valóságos jelenségről van szó, amely az emberiség jelentős részét magába foglalta. A kommunisták a hatalmat törvénytelen eszközökkel szerezték meg, de ha csak jogi kategóriákkal élünk, Mihály királynak rögtön a kommunizmus bukása után joga lett volna visszatérni. Csakhogy „a történelem soha nem fordul vissza. Jól vagy rosszul, de előre megy. A legitimitást nem döntik el egyszer s mindenkorra, állandóan újrafogalmazzák.” Ez történt 1989 után is. Amikor pedig az első elnökválasztás során Ion Iliescu kapta meg a szavazatok 80 százalékát, a románok – minden vérontás ellenére – a kommunizmusból való lassú kilépésre szavaztak. Nem is a rendszert tartották rossznak, hanem a főnököt, aki Iliescu szerint „besározta a nemes eszményeket”. De nemcsak rá haragudott, hanem még 1968-ban azokra a diákokra, akik karácsonykor karácsonyi énekeket adtak elő, és bár elismerte, hogy a hagyományokat ápolni kell, de – megbotránkozva tette fel a kérdést – „miért éppen karácsonykor?” Ez – mondhatjuk – az internacionalista ostobaság megnyilvánulása, viszont az, hogy Románia szakadt el a leglassabban és a legrészlegesebben a kommunizmustól az egykori tábor országai közül, román sajátosság Boia szerint. De az is román sajátosság, hogy 1944-ben még az ezret sem éri el a Párt létszáma, amely aztán lavinaszerűen duzzadt fel, és a táboron belül a legszámosabb tagságra tett szert. Eszünkbe is jut a filozófus Constantin Rădulescu-Motru keserű diagnózisa: az oroszoknak harminc év kellett, amíg kommunisták lettek, a románoknak elég volt egy éjszaka. Ez túlzás, de végül is hosszú éjszaka következett, miközben ragyogó jövőt hirdettek.

A kommunizmus hangsúlyozza Boia – millenarizmus, a földi boldogság utópiája, eszközei viszont a terror és a bűn. Az „emberarcú” kommunizmusnak voltak teoretikusai, de csak teoretikusok maradhattak. A szovjetek jól megértették, hogy a prágai tavasz a kommunizmusból  való  kilépés.  „Nyitott”,  véleményszabadságot megtűrő kommunizmus szabad választásokkal és több párttal még utópisztikusabb annál, amit Marx vizionált, igaz, hogy nagy klasszikusunk e vonatkozásban elég szűkszavú maradt. De hát tudományosnak hirdette téziseit. „Marx – írja Boia – az első (és talán az utolsó) gondolkodó, aki tökéletes rendet teremtett a történelemben. A történelem általa majdnem egzakt tudomány lett, amelyet törvények irányítanak és menete felívelő.” Mi tagadás, a bozontos szakállával Mózest mímelő próféta megérdemel egy kis iróniát, de azért azok az angol és francia történészek, akik  – ahogy maguk hangsúlyozták – a marxizmus szabadságával éltek, vagy egyszerűen csak szimpatizáltak vele, mint Braudel, aki szerint Marx nem törvényeket, hanem törvényszerűségeket és tendenciákat állapított meg, komoly műveket tettek le az asztalra. Ez a nyugati marxista történetírás természetesen kiáltó ellentétben állt a táboron belül érvényesülő primitív determinista vulgaritással.

És jellemző a helyzetre, hogy nálunk az egyetlen igazán marxista művet református teológus írta: Makkai László a feudalizmus eredeti jellegzetességeiről, Romániában pedig a méltatlanul elfeledett H. H. Stahl, aki magát szociológusnak tartotta, és aki számára a történész szó szitokszó volt. Mindketten már a nyugati szellemvilágba tartoztak, és egyébként Boia is, mert nyugati történészekkel együttműködve historiográfiát művelt. És jellemző, hogy míg 1990 után az egykori vulgármarxizmus romjain kisarjadó új történeti munkák szerzői – historiográfiai prelűdként – szinte kényszeresen – és állítólag kötelező módon – idéznek mindenféle nyugati – lehetőleg amerikai – szerzőket, Boia megkíméli olvasóit a posztmodern és praemodern tudákosság eme unalmától, in medias res vág bele változatosnál változatosabb témákba, a példamutató reflexív történetírást művelve. És kellemetlen igazságokat mond ki. De éppen így teszi helyre a kellemesnek tűnő, különböző nosztalgikus féligazságokat.

A kommunizmus története – fejtegeti Boia – még nagyon függ az emberek emlékezetétől: azokétól, akik átélték vagy azokétól, akik az átélők elbeszélései alapján ítélik meg. Mindenki saját maga vagy csoportja tapasztalatainak a hordozója. Innen a vélemények és értelmezések éles kontrasztja: a (»bűnös«) kommunizmus teljes elutasításától a mainál jobbnak vélt világ nosztalgiájáig.” Az elutasítás stratégiájának része a korábbi korszakhoz, a monarchiához való képzeletbeli csatlakozás. Csakhogy ezzel „megkerülik azt a nagyon is magától értetődő igazságot, hogy a mai Románia közvetlenül és masszívan a kommunizmusból jön elő, mindenesetre nagyobb mértékben, mint a két világháború közötti időkből.” És Boia meg is vonja a mérleget. A kommunizmus eszerint nem egyszerűen diktatúra, hanem totalitarizmus, olyan, amely a legközelebb áll Orwell 1984-es világához. Megvalósította, ha nem is a teljes egyenlőséget, de a legtöbb egyenlőséget, amit bárhol és bármikor a történelemben érvényesítettek. Tegyük hozzá, míg Stendhal csak írásban mosolyogta meg a liberális utilitarizmus alapelvét (a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára), a kommunizmus a paródiáját adta elő a valóságban. Megvalósult – Boia szavaival – „az egyenlőség a szegénységben,” de – tegyük hozzá – emellett az egyenlőbbek – minden rendszerre a maga módján jellemző – zárt világa is megvalósult, ahogy Orwell állatfarmjában: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” Ceaușescu környezete igazi fauna. Boia jelzi is, hogy a román kommunizmus alakította ki a legműveletlenebb elitet. Felemelte a szegényeket, de bármilyen komoran hangzik, igaz: „...a legszegényebbek voltak egyben a legműveletlenebbek”, a csúcs vagy a mélypont maga Ceaușescu és a felesége. Azt lehet mondani, hogy ez a helyzet a régi rendszernek tulajdonítható, de ez semmit sem változtat a tényálláson: hirtelen tömegesen emeltek fel olyan embereket, akik még a legelemibb képzettséget is nélkülözték.”

Csakhogy ez így nem igaz, mert a hatalom művészetét hamar kitanulták. És erre éppen a nagy házaspár a példa. Körbetáncolták egymást a világ uraival, ami az olyan alakokra, mint Nixon vagy de Gaulle nem biztos, hogy jó fényt vet, és a világra sem. Lehet, még imponált is nekik, hogy valaki négy elemivel „akadémikus doktor mérnök” lehet, mint Elena asszony. És azért a nemzetközi környezet is kellett ahhoz, hogy a román kommunizmus olyasmit produkáljon, mint Észak-Korea: a dinasztikus kommunizmust. Ebben rejlik a román kommunizmus eredetisége hangsúlyozza Boia. Ismerjük a családi munkamegosztást: Ő, a férfi volt az „Ember,” testvére Ilie a hadtörténész, akié a múlt, fia a jövő, felesége a Tudomány. Mivel történész mindenki lehet, és bár a Román Akadémia is amolyan volt, mint a többi, Elena akadémikussá emelése mégsem ment olyan könnyen. Ha igaz, a Román Akadémia nagyjai ellenálltak, de miután külföldi nyugati! – egyetemek és akadémiák díszdoktorrá és taggá emelték, mit tehettek már 1974-ben. Viszont utána már a Román Akadémia több tagot nem választhatott be. A neves intézmény egyik munkatársa nem is oly régen keserűen jegyezte meg: „Kommunizmus létezett máshol is, de a katolikus országokban mindig is tanúsítottak ellenállást, az elitek nem tűntek el teljesen. Azt hiszem az ortodox mentalitásról van szó. Az ortodox országokban volt a legkegyetlenebb a totalitarizmus. Van valami az ortodoxiában, és ezt alaposan tanulmányozni kell, melléknevekkel és illusztrációkkal nem megyünk semmire.”1 Kínos kérdés, Bergyajev már értekezett e témakörben, Boia okkal hallgat. (Katolikus.) Viszont függelékben közölte azt a kis 1986-os beszélgetést, amely a pátriárka és Ceaușescu között zajlott le. A teljes behódolás dokumentumát sikerült produkálni, miközben már rombolták az ortodox templomokat. Viszont kétségtelen, többen voltak azok, akik nyertek, mint azok, akik vesztettek” a kommunizmussal.

És ezzel megérkeztünk az „»Internacionalista« zsidók és román »hazafiak«” fejezethez. A kommunisták Romániában is Moszkva utasításainak megfelelően jártak el, és az etnikailag románok akkor fedezték fel románságukat, amikor szabadulni akartak a szovjet gyámkodástól, 1956 után. Viszont kétségtelen a nem románok magas aránya a Párton belül. Valóban a románok kezdetben kisebbséget alkottak, de – hozzátenném – ez az arány alapvetően megfelel a nem románok városi arányának, és alapvetően a marginális társadalmi csoportokon belüli arányának. Ami pedig a marginalitást illeti, a zsidóké a rekord.

Viszont – hangsúlyozza Boia – a Párthoz való tömeges zsidó csatlakozásról szó sincs, annál inkább Izraelbe való tömeges kivándorlásról.

És ha ez a kérdés szóba kerül, óhatatlanul felötlik az, amit a moszkvai főrabbi Trockijról mondott, akinek eredeti neve Bronstein: „A Trockijok csinálják a forradalmat, és a Bronsteinek isszák meg a levét.” Trockij egyik életrajzírója,  Isaac  Deutscher  nem-zsidó-zsidónak  nevezte  hősét.

És  minél  inkább  ilyen  volt  valaki,  annál  keményebben  odamondott azoknak, akiket ebbe a kategóriába sorolna a világ. Példa erre Belu Zilber, aki 1947-től 1964-ig élvezte a börtönvilág vendégszeretetét. És ez a ragyogó, ironikus szellem miután elkobozták sziporkázó emlékiratait, másodszor is megírta. Szinte rasszista, mert a  hataloméhes  csököttek  fajáról/fajtájáról  írt,  és  „talán  legreprezentatívabb példányként azt a Iosif Chișinevschit jellemezte, akit Boia is említ. Idézni viszont kockázatos! Pedig Zilber csak a saját kulturális közegéből kihullott vagy kiugrott, másokat szerencsétlenné tevő szerencsétlen alak prototípusát jeleníti meg, aki történetesen a kemény antiszemitizmusnak kitett zsidó milieu-ből bukkant elő. Kis besszarábiai városkából származott, már kiskorában megszokta, hogy ámulatba ejtse az, amit a nagy rabbik mondtak vagy nem mondtak, és Moszkva nagysága is. Születésétől fogva korlátolt, aki számára a bölcsesség egyetlen forrása a Párt Története (rövid változatban) és a párthatározatok, miként családja számára a Talmud. Lehetett volna rabbi-inas vagy bolti segéd,  és  kis rabbiként vagy egy  textilüzlet tulajdonosaként fejezhette volna be Bălţi-ben [szülővárosában] vagy Chișineuban. De egy eszmény igézetében megszökött Bălţi-ből, és magával vitte a városka horizontját és  szokásait, valamint népe  megaláztatásait és  vétkeit,  a  zsidó stréberséget és intoleranciát. Ahelyett, hogy kívülről betanulta volna a  bölcsesség  könyveit  és  tanácsokat  osztogatott  volna hittestvéreinek, az Internacionálé téziseit magolta be, a szent szövegek rendelkezéseit és frázisait, amelyekkel aztán a párttagokat látta el.”

Van ebben a jellemzésben némi zsidó öngyűlölet, de az is, amit zsidó humornak nevezünk. És ez utóbbit a kommunizmus nehezebben viselte el. A zsidók távozásával ki is került a forgalomból. Be kellett érni „a keresztény” viccekkel. Boia külön kis fejezetet szentel „a viccekkel való ellenállás”-nak. Ezek a viccek az 1980-as évek két nagy fejleményéről: az éhségről és a hidegről szólnak, de ma már nem igazán élvezzük őket. Sokkal mulatságosabb a korabeli propaganda-halandzsa. Sőt, maga Ceaușescu, aki a Népköztársaságból átnevezett Szocialista Köztársaság elnökévé léptette magát elő, és közben valami jogarfélével hadonászott, és ehhez maga Salvador Dalí táviratban gratulált, aki „szürrealista művészként úgy élvezte a jelenetet, amint illik” írja Boia (de ha magyarra is lefordítják e művét, amit csak remélhetünk, meg kellene említeni azt még külön is, hogy e sürgönyt a román sajtó még közölte is, és tette ezt „zsidó humor ” vagy autochton ostobaság megnyilvánulásaként, ki tudja?). Boia viszont felhívja a figyelmet arra, hogy az ’50-es években miért a zsidók végeztek alapos munkát. A románok nagyon románok voltak, a magyarok vagy az ukránok nagyon magyarok vagy nagyon ukránok. Az összes kisebbségi közül a zsidók integrálódtak a román kultúrába. Egy magyar nem jöhetett volna elő azzal, hogy másféle román irodalmat vagy történelmet állít a régi helyébe. A »zsidó« megoldás magától adódott.” Roller főtörténész – Boia szerint – még a nevét is a nemzetellenes szimbólumaként viselte. Tevékenységével pedig ahelyett, hogy kigyógyította volna a románokat a nacionalizmusból, jócskán belebetegítette őket.

Aztán jött a gyors kulturális változás, amire megint csak nincs példa a többi kommunista ország történetében. „És ez a fordulat garnitúra-változás nélkül, ugyanazon Gheorghe Gheorghiu-Dej és cimboráival ment végbe.” A főtitkár leleményességét dicséri, hogy Hruscsovot rá tudta venni, vonja ki csapatait, aki ezt meg is tette, mert Budapest szétlövetése után meg akarta mutatni a tábor szilárdságát. Az 1956 utáni változás egyik szorgos munkása maga Ceaușescu, aki a nemzeti kurzus egyik első jellegzetes tetteként egyesítette a Bolyai egyetemet a román Babeșsel, csinált belőlük Babeș–Bolyait, más szóval megszüntette a magyar egyetemet. (Ehhez egy romlott paraszt kellett, mert aligha találtak volna olyan nem-zsidó-zsidót, aki ezt levezényelte volna, talán egy magyar surmót még igen, de akkor odalett volna az antikulturális gaztettel járó nemzeti dicsőség.)

Az  eredmény:  a  nacionálkommunista  Románia  megvalósította a szélsőjobboldal álmát: az etnikailag homogén országot. És nem is akármilyen szélsőjobboldal. A legionárius mozgalom a harmadik legnagyobb európai fasiszta mozgalom. De erre nemcsak ezért lett volna érdemes néhány oldal erejéig kitérni. Boia óvja olvasóit a letűnt idők idealizálásától, de némileg ő maga is idealizál, amikor éppen e könyvről szóló egyik interjújában a következőket fejtegeti: „Annak a Romániának megvolt a maga csillogó része, a 30-as évek értelmiségi nemzedéke, sok tekintetben a monarchia, tehát egyrészt egy jól kinéző Románia, másrészt pedig egy nem annyira jól kinéző. Ott volt a Legionárius Mozgalom is és minden túlkapás, lásd a sok román szegényt, az írástudatlanságot. Néhanéha fel szoktam hozni egy példát: Nicolae Ceauşescut és Elena Ceauşescut ki hozta létre? Őket is a világháborúk közötti Románia hozta létre, nemcsak Mircea Eliadét és Emil Ciorant, ők ugyanúgy a világháborúk közötti Románia termékei.”2

Csakhogy ezek a kiváló emberek maguk is a szélsőjobboldalhoz tartoztak. Igaz, Eliade gondosan tagadta, míg Cioran a nagy megtévelyedett írástudók – Céline, Carl Schmitt, Ernst Jünger, Heidegger – közül egyetlenként a maga kissé frivol módján – megvallotta múltját.

1936-os könyve – Románia színeváltozása – a fasiszta forradalom víziója. Igaz, ennek már a címével is megvallotta a képtelenségét, és annak kijelentésével, hogy „Kína lakosságával és Franciaország sorsával rendelkező Romániát szeretnék”. De ez a hiperbola már a nemzeti nagyzás paródiája is. Viszont véres való: „Arra, hogy egy nép utat vágjon a világban, minden eszköz megengedett. Terror, bűn, bestialitás, álnokság csak a hanyatlásban aljasok és erkölcstelenek, amikor tartalmak nélküli űrt védelmeznek velük; ha az emelkedést segítik, akkor erények. Minden győzelem erkölcsös.” A ciorani színeváltozás célja: iparosított, parasztmentes, kisebbségeket „holtvágányra” helyező, zsidó nélküli, környezetét félelemben tartó ország.

A legionárius mozgalom vezetőjének, Codreanunak nem igazán tetszett a mű, bár az idézett cél vezette. Parasztgúnyában járkált, mert kellett a szavazat, viszont megvallotta, hogy ha hatalomra kerül, azt csinál a parasztsággal, amit akar. Azt sem titkolta: városokat akar építeni. Munkatáborokat állított fel, a fasiszta utópia miniatúráit. Értelmiségiek és nincstelenek együtt dolgoztak, példázva egyik jelszava – az ember ember általi kizsákmányolása elleni harc – hitelességét. Emil Cioran öccse, Aurel még hét pokoli börtönév után is, a ’90-es években így emlékezett Codreanura: „Minden szempontból kivételes ember volt. Karizmatikus. Gyakran mondtam, hogy túl nagy ember volt a román nép számára, nagyon komoly. Radikális reformot akart a vallásra alapozva. Mélyen vallásos volt. És volt valami, ami ma is komolyan hat rám: az, ahogy a Legionárius Mozgalom a gazdasági problémákat megközelítette. A Mozgalom vendéglőket, kantinokat nyitott, ahol nagyon jó ebédet adtak, bort is korlátozott mennyiségben. Számomra rendkívülinek tűnt, hogy az árakat nem rögzítették. Mindenki saját anyagi erejéhez és kedvére fizetett.”3 Hogyan is hangzik a kommunizmus jelszava? „Mindenki tehetsége szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

A legionárius terror a kommunista terrort készítette elő, eszméiket és gyakorlatukat interaktivitás jellemezte. Viszont a kommunisták, mindenekelőtt Gheorghiu-Dej számára jól jöttek a legionáriusok. Vetélytársát, Ana Paukert még azzal is meg tudta fúrni, hogy az „a demokratikus választások” alkalmával semlegességi szerződést kötött a legionárius mozgalom maradványaival. Ezrével engedték be őket a Pártba, aztán ezrével dobták ki őket, és a börtönöket feltöltötték velük is. 1956 után pedig kiváló értelmiségieket, köztük Cioran és Eliade barátját, Noicát is, évtizedekre ítéltek, szó szerint semmiért, de a célt, a megfélemlítést elérték, és a Nyugat sem tiltakozhatott, hiszen Noica maga is erőszakra szólító cikkeket írt akkor, amikor a mozgalom 1940ben néhány hónapra hatalomra került, és bosszúálló gyilkosságaival, a gazdaságot bénító politikájával lejáratta magát.

Nem véletlen, hogy Cioran néhány lelkes legionárius cikk közlése után kereket oldott Romániából, hogy aztán Párizsban korunk egyik leghatásosabb újgnosztikus gondolkodója legyen. Színeváltozásos művét állítólag Ceauşescu is olvasta. És ami tőle tellett, meg is valósította belőle. Közben felesége olyasmiket mondott az ő nagyságáról, mint Aurel Cioran a Codreanuéról. És Emil Cioran ne tudta volna, hogy mi történik? Kétségbe is volt esve, mert az a nyomor, ami a kommunista színeváltozással járt, őt is mélyen megrázta.

De nemcsak a legionáriusok készítették elő a kommunizmust, hanem az úgynevezett román neoliberalizmus is, amelynek semmi köze a maihoz, legfeljebb szociális könyörtelenségük a közös. A román neoliberálisok már a ’20-as években gazdasági önellátást vizionáltak, amit Ceauşescu ugyancsak megvalósított. Boia találóan ír Dej bűneiről és Ceauşescu aberrációiról, csakhogy ezeknek megvan az előzménye, és ma méltán csodált okos értelmiségiek is alakították azt a légkört, amely lehetővé tette azt, ami történt.

A történészek becsületére legyen mondva, hogy történész lett az egyik első ellenálló, Vlad Georgescu. Boia közli is azt az 1977-es jegyzőkönyvet, amely arról szól, hogy a Központi Bizottság Politikai Végrehajtó Bizottságában Ceauşescu miként ment neki és az ugyancsak ellenzéki írónak, Paul Gomának. Mindkettőt egyszerűen csak szamárnak nevezte, Georgescut a legutolsó fajtából való szamárnak. És amikor a – televízióban még az ezredfordulón is hazafias érdemeivel büszkélkedő – szekus tábornok jelezte, hogy Georgescu Carageale pestise című kéziratában parodizálta a Párt politikáját, Ceauşescu közölte, hogy „most majd adunk neki pestist, 20-25 évre becsukjuk, hadd dolgozzon, amíg megtanulja a történelmet”. A paródia része az is, hogy Caragea pestise a helyes cím. Az egykori vajda emléke az uralma alatt pusztító pestis miatt maradt fenn, Ceauşescué pedig két árvíz és a földrengés miatt. Caragiale viszont az a klasszikus komédiaíró, akinek színrevitelét Ceauşescu betiltotta. Ami kevésbé vicces, ugyanezt a gyűlést azzal nyitotta meg, hogy közölte: „Tudják meg, ha egész Bukarestet leromboljuk, szép lesz.” (Goebbels is örült Berlin szétbombázásának, mert akkor újra lehet majd építeni…) Bukarest egyik negyedét le is rombolták. Vlad Georgescu két hónapi börtön után egy idő múlva Münchenbe mehetett, átvette a Szabad Európa rádióadó vezetését, és úgy végezte, mint két elődje, rákban… Milyen véletlen?

Mélyen igaz, amit Boia ír: „Ceauşescu nem egyszerű véletlen.” Ezt mindenki elmondhatja, de amit csak román vallhat meg, az a következő: „Ha a románok megkapták, akkor megérdemelték (természetesen nem mindenki és nem egyenként, de a román társadalom mint egész organizmus).” Boiának pedig azt az igazát valamennyien nyugodt lelkiismerettel továbbadhatjuk, hogy a kommunizmus hosszú távon károsan hatott a társadalmi organizmusra, eltérítette, eltorzította. „Mind fizetünk érte,” továbbá: „Ma is fizetünk érte és még fogunk.” De minden jó, ha a vége jó: „A kommunizmus elbukott, a kommunisták győztek!” Az új elit: aktivisták, szekuristák, katonák… értelmiségiek” átmentették magukat. Jó nekik. De azoknak is, akik elmondhatják az igazat. Lucian Boia ismételten ezt tette.

 

(Lucian Boia: Strania istorie a comunismului românesc (și nefericetele ei consecinţe). București, Humanitas, 2016. 232 oldal)



 

JEGYZETEK:


 

1 http://adevarul.ro/locale/timisoara/cum-devenit-elena-ceausescu-academician-doar-patru-clase-fost-exclusa-academie-nu-aveai-faci-traiam-irealitate-1_5552016ccfbe376e351e61c6/index.html

2 Lucian Boia: A kommunizmus elbukott, a kommunisták győztek! (INTERJÚ) http://foter.ro/cikk/20160517_a_kommunizmus_elbukott_a_kommunistak_gyoztek_interju (2016-06-29)



« vissza