Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Hadikórház, fogolytábor, ládagyár – Olofsson Placid emlékére

"Századik születésnapján tulajdonképpen már elbúcsúzott barátaitól, tisztelőitől. Aki ott volt 2016. december 18-án a budai ciszterci Szent Imre templomban, tudta, hogy Olofsson Placid többé már nem áll a nyilvánosság elé. Így is lett. Az életkor és a betegség utolsó éveit-évtizedeit nagyon megpróbálta, és a zsúfolásig megtelt templomban aligha volt kérdéses, hogy a földi létben már nem sok idő adatott számára. 'Testvéreim, ez az utolsó kérésem talán: Éljétek meg a szentmise csodáját! Sziklaszilárd hittel garantálom, ha ti így vesztek részt a szentmisén, erőt merítve a következő hétre, akkor találkozunk az örökkévalóságban. Viszontlátásra otthon!""

Századik születésnapján tulajdonképpen már elbúcsúzott barátaitól, tisztelőitől. Aki ott volt 2016. december 18-án a budai ciszterci Szent Imre templomban, tudta, hogy Olofsson Placid többé már nem áll a nyilvánosság elé. Így is lett. Az életkor és a betegség utolsó éveit-évtizedeit nagyon megpróbálta, és a zsúfolásig megtelt templomban aligha volt kérdéses, hogy a földi létben már nem sok idő adatott számára. Testvéreim, ez az utolsó kérésem talán: Éljétek meg a szentmise csodáját! Sziklaszilárd hittel garantálom, ha ti így vesztek részt a szentmisén, erőt merítve a következő hétre, akkor találkozunk az örökkévalóságban. Viszontlátásra otthon!” Ez volt az utolsó üzenete abban a templomban, ahol harmincöt éven át szolgált – kisegítő lelkészként.

Placid atya története megdöbbentő és hasonlíthatatlan. Lassan mindenki elmegy nemzedékéből, ránk hagyva az értelmezhetetlenül bonyolult huszadik század örökségét. Reméljük, már csak néhány évtized, és lábjegyzetekben magyarázandó körülmény lesz az, hogy egy fogolytáborból hazatért, rengeteg megpróbáltatáson átesett katolikus pap a hazájában csak úgy tevékenykedhetett káplánként a hetvenes évek végétől Budapesten, hogy plébánosa – a Szent Imrében Szabó Géza – azt volt kénytelen tudtára adni: „csináld csak, de én nem tudok róla.” Ami körülbelül azt is jelentette, hogy a kádári „konszolidáció” közepette igen komoly apparátus figyelte a szovjet munkatáborból megerősödve visszatért bencés szerzetest, és félillegális lelkipásztori tevékenysége akár még a felettesét is bajba keverhette. A hatalom figyelte és félt tőle. Nem azért, mert bosszút forralt a temérdek szenvedés miatt, vagy mert a rárakott terhek ugyan apatikussá tették, de kiszámíthatatlanná vált, és bármikor kitörhetett volna belőle az elfojtott keserűség. Éppen ellenkezőleg. A pártállam működtetői számára éppen az volt különösen gyanús, hogy a lágerek pokla után Olofsson Placid képes volt szeretetben növekedni.

Persze a „szeretet” kifejezés nem szerepelt a tudományos szocializmus és a dialektikus materializmus szótárában, s talán éppen ezért volt félelmetes és kerülendő. Az apai ágon svéd származású Olofsson Károly Rákosszentmihályon töltötte gyermekkorát. Apja gimnáziumi tanár volt. A család tisztes szegénységben élt. Középiskolába a Rigó utcai bencésekhez íratták, mert édesapja nem akarta, hogy fia ugyanabban a gimnáziumban – a Madáchban – tanuljon, ahol ő tanított. A bencés gimnázium családias környezete azután megragadta a rákosszentmihályi, majd Horthy Miklós úti pedagóguspalántát, aki elhatározta, hogy olyan felnőtté szeretne válni, mint amilyenek a tanárai. 1933-ban jelentkezett is a bencésekhez, Pannonhalmára.

Elöljárója, Kelemen Krizosztom főapát magyar–német szakos tanárnak szánta a fiatal szerzetest, s hogy a nyelvet kellőképpen elsajátítsa, 1935-ben a müncheni bencésekhez küldték, hogy a Ludwig Egyetemen tökéletesítse tudását. Ez volt az első alkalom, amikor Olofsson Placid a totális diktatúra világával találkozott. Németországban ebben az időben éppúgy gyűlölték a szerzeteseket, papokat, mint a kommunista világban, és kisebb atrocitásokat neki is el kellett szenvednie: leköpték, kutyát uszítottak rá.

Hazatért, és 1939-ben szentelték pappá, egy váratlan betegség miatt nem Győrben, hanem Szombathelyen. Tartalékos tábori lelkésznek nevezték ki, és hamar a legkeményebb helyzetekben találta magát: súlyos, háborús sérültek között, a komáromi hadikórházban. Szókimondó természete miatt azonban tartalékos főhadnagyból tartalékos honvéddá fokozták le, s némi kitérő után ismét abban a gimnáziumban találta magát, ahol érettségizett. 1945-ben pedig a Szociális Testvérek Társaságának – Slachta Margit szerzetesrendjének – a tanácsadója, majd a Kisgazdapárt listáján képviselőjelöltje, akit meg is választottak, bár mandátumát rögtön átadta. Ez a „kaland” azonban éppen elég volt ahhoz, hogy a kommunista sajtó támadásainak kereszttüzébe kerüljön. 1946-ban letartóztatták, és az Andrássy útra vitték. Három hét kínzás után került a Markó utcába, a szovjet parancsnokságra, Sopronkőhidára, majd tízéves ítélettel a Gulágra.

A sokszor elmondott visszaemlékezéséből egészen nyilvánvaló, hogy Olofsson Placid valódi hivatását a legszélsőségesebb, legkeményebb körülmények között találta meg. Előbb halálraítélteket gyóntatott és vigasztalt Sopronkőhidán, majd éveken keresztül próbált meg lelket verni a rabszolgamunkára kényszerített, éhhalál küszöbére taszított sorstársaiba. Négy, túléléshez készített szabálya fogságban és szabadságban mindenki számára fontos útmutató lehet: 1. Ne dramatizáljuk a szenvedést. 2. Az öröm, minden megpróbáltatás ellenére, a túlélés eszköze. 3. Minden tökéletlenség ellenére meg kell mutatni, hogy jobbak vagyunk rabtartóinknál. 4. Kapaszkodjunk a Jóistenbe.

1955-ben jöhetett haza Magyarországra, de csak fizikai munkásként dolgozhatott, ládagyárban, kórházi betegszállítóként, mosodai munkásként, egészen 1977-es nyugdíjazásáig. Persze pap volt mindig, csak a rendszerváltásig titokban. Nem egészen úgy, mint a francia munkáspapok, akik önként, saját elhatározásukból vállalták a fizikai munkások életformáját.

Olofsson Placidot a diktatúra kényszerítette erre a furcsa életformára, amelyben azonban hamar megtalálta valódi hivatását. Nagy belső békét és lelki nyugalmat adott neki az az élet, amely másokat tönkretett vagy épp meggyilkolt. És haláláig képes volt továbbadni a megtalált örömet.



« vissza