Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

Az erdélyi ötvenhatos forradalmárok „halál menetének” felidézése

"Az 1956-os magyar forradalomról és nemzeti szabadságharcról – mely Magyarországot a huszadik században nagy világpolitikai szerephez juttatta – a legkülönbözőbb országokban és nyelveken jelent meg több könyvtárnyi irodalom. Az ENSZ New York-i levéltárától kezdve a nagy-britanniai Foreign Office magyarországi helyzettel kapcsolatos feljegyzéséig szinte mindent ismerünk, de a forradalomnak a külhoni, mintegy 3,5 milliós magyarságra gyakorolt hatása jórészt ismeretlen. Fájdalmasan kívül rekedt az érdeklődési körön. Sokan még azt is kétségbe vonják, hogy 1956 ürügyén kivégzések voltak az erdélyi magyarság, vagy a románok körében. Holott az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért Romániában ötvennégy személyt végeztek ki. Hiteles levéltári dokumentumokkal, ítéletekkel, kivégzési jegyzőkönyvekkel bizonyítható, hogy a négy, magyar vonatkozású „hazaárulási perben” tizenkét személyt végeztek ki..."

 

A romániai politikai börtönök exegézise
 
 

A „gulág” néven hírhedtté vált megsemmisítő munkatáborok az emberi szenvedés örök mementói, amelyekben a hatalom célja a politikai foglyok megalázása és fizikai megsemmisítése. A velük kapcsolatos információátadást a hatalom kegyetlenül megtorolta. Szolzsenyicin csak 1962-ben publikálta ott szerzett „élményeit” Ivan Gyenyiszovics egy napja címen, amely ismertté tette őt. A Gulag szigetvilág című regényéért a Legfelsőbb Tanács már megfosztotta szovjet állampolgárságától, és kiutasította az országból. Páratlanul pontos memóriája egy filmező kamera alaposságával rögzítette a gulágvilág borzalmait.

A romániai gulágok minden emberi képzeletet felülmúló szenvedéseiről csak emlékfoszlányaink vannak. A román kommunista börtönökben egy ceruzacsonkért, szappanra írt betűkért agyonverhették az elítéltet. 1947 után itt egyetlen börtönfeljegyzés sem maradt fenn! Puskás Lajos kolozsvári tanárnak, a magyarság második világháború utáni megmentésében fontos szerepet játszó tízes szervezet létrehozójának az 1947. évi szamosújvári börtönben vezetett naplója az utolsó ilyen tudósítás. Zsigmond Ferenc – a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet népszerű főtitkára – a szovjet hadifogságból többszöri tetvetlenítés, motozás után haza tudta hozni a szivarpapírra írt hadifogolynaplóját, amely a Kriterion Könyvkiadónál jelent meg. A romániai börtönökről viszont 1990 elejéig semmilyen feljegyzésről, naplótöredékről nem tudunk.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulóján, a Román Televízió magyar szerkesztőségének munkatársaként, 1996. szeptember 9-e és 14-e között Miholcsa Gyulával dokumentumfilmet készítettünk az erdélyi magyar ’56-os elítéltek egykori szenvedéseinek színhelyein, a román gulágokon. Közel egy éven át kilincseltem, engedélyek sokaságát kellett beszereznem az Igazságügyi Minisztériumból, a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóságtól, a marosvásárhelyi, szamosújvári, jilavai börtön parancsnokságától, a peripravai, luciu-giurgeni-i polgármesteri hivataltól. A filmezést a magyar–román alapszerződés aláírása előtti hónapokra időzítettem. Negyvennégy politikai elítélttel vágtunk neki a „halálmenet megismétlésének” – ahogy egymás között neveztük. Három püspök – egykori politikai elítélt – is velünk tartott: dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület 1990–2000 közötti püspöke, Mózes Árpád, zsinat-presbiteri evangélikus püspök és Kiss Béla püspökhelyettes. Ott volt még Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom Magyar Örökség-díjas lelkésze, dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, Varga László református lelkész (1990-től a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt elnöke), Aurel Baghiu, a temesvári 1956. október 30-31-i diáktüntetés egyik vezetője, a tizenkét pontos program és emlékirat egyik megfogalmazója (akit nyolc év börtönbüntetésre ítéltek), a mezőfelei Kacsó Tibor, akit a csíkszeredai mezőgazdasági szakközépiskola tanáraként, „ellenforradalmi szervezet létrehozásának” vádjával ítéltek huszonöt év börtönbüntetésre, Jancsó Csaba, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága tagjaként, a Székely Mikó Kollégium diákjaként, kiskorúként kapott tíz év börtönbüntetést, Komáromy József, a kolozsvári „Brassai Sámuel” unitárius kollégium matematika-fizika tanára (őt a Dobai-perben huszonöt év szigorított fegyházbüntetésre ítélték). A csíkszeredai tanár-diák per – Puskás Attila csoportja néven szerepel a szekuritáte nyilvántartásában három elítéltje is jelen volt a különös börtönlátogatáson: a húsz év börtönbüntetésre ítélt Puskás Attila természetrajztanár, a nyolc évre ítélt Kovács Gyula matematika-fizika tanár, és a tizenhét évesen, csíkszeredai gimnazistaként hat év börtönbüntetésre ítélt Zsók László. A gyulakúti könyvelő, a húsz év szigorított fegyházbüntetésre ítélt Veress Sándor magával hozta az öccsét, a hét évre ítélt Veress Zoltánt (a magyar forradalom leverése után rendszerellenes röpcédulákat tartalmazó leveleket küldtek szét az országba). A Székelyudvarhelyen lakó Páll László építésztechnikus – a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételért tizenöt évre ítélték – már járt halászni a Duna-deltában, nagy segítségünkre volt a tájékozódásban. Dávid Gyula irodalomtörténész, Páll Lajos festő-költő – Dávid Gyulát hét, Páll Lajost hat év börtönbüntetéssel sújtották – személyi okokból nem lehettek jelen, így velük utólag készítettük el a mélyinterjút. Velünk tartott Benkő Levente, a Háromszék napilap munkatársa, aki Volt egyszer egy ötvenhat címen publikált kötetet. Sajnos többen is elköltöztek azóta ebből a világból.

A Duna-delta haláltelepein pokol volt az élet: nyáron elviselhetetlen a forróság, télen, a fűtetlen barakkokban csontfagyasztó a hideg. A Duna vizét itták, ezért a tífusztól sokan meghaltak. A „halálmenet” stációi:

  1. Luciu-Giurgeni, ahol magyarok vérével épült a folyó védőgátja. A hat év börtönbüntetésre ítélt Páskándi Géza, későbbi Kossuth-díjas író itt kérte Dávid Gyulát és más rabtársait, hogy a teljesíthetetlen normát, a három köbméter földet ő hordja talicskával a gát töltésére, mert lefelé jövet fejben verseket írhat.

  2. A Brăilai Nagysziget a maga iszonyú kolóniáival: Stoieneşti, Salcia, Frecăţei, Ostrov, Strâmba.

  3. A „záró akkordot” a Chilia-ág mentén a politikai elítéltekkel felépített Sfiştovca, Grind, Periprava jelentette. A Chilia-ág túloldalán a Szovjetunió volt. Innen megszökni lehetetlen. A peripravai munkatábort az 1950-es évek elején azért alakították ki, hogy egy tizenhat kilométeres árvízvédelmi gátat emeljenek, és lecsapolják a község körüli mocsarakat. 1959 és 1964 között a politikai foglyok tízezreit hurcolták ide, köztük az erdélyi ötvenhatos „ellenforradalmárokat”. Az embertelen körülmények, a rendszeres verések, az élelem, ivóvíz, orvosi ellátás teljes hiánya miatt legalább 124 fogoly, többségében politikai halt meg Peripraván, akiket az IICMER-nek a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Romániai Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézetnek sikerült azonosítania. A jeltelen sírok feltárásában – az ásatások 2016. július végén, augusztusban zajlottak – a túlélők vallomásaira támaszkodnak, de felhívással fordultak az eltűnt foglyok családtagjaihoz is, hogy DNS-mintákkal segítsék az azonosítást. Az IICMER és az Erdélyi Történelmi Múzeum régészeivel végzett feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik.

A romániai hatóságok csak 2013-ban kezdték el a sajtó által „kommunista pribékek”-nek nevezett egykori börtönparancsnokok felelősségre vonását. A hírhedt Râmnicu Sărat-i intézet egykori parancsnokát, Alexandru Vişinescut 2016 februárjában jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet az őrök és parancsnokok büntetőjogi felelősségén túl a belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani a verés, kínzás, élelem- és ivóvízhiány miatt elhunyt politikai foglyok földi maradványait. A még életben lévők mindezt szemfényvesztésnek nevezik. Huszonhat évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő, rendszerint kilencven éven felüli, többnyire szenilis, magatehetetlen volt börtönparancsnokokat.

Még mindig várat magára az „ellenforradalmárok” elleni kegyetlen retorzió koncepcióját kidolgozó legfelsőbb párt- és államvezetés legmagasabb képviselőinek felelősségre vonása.

Húsz évvel ezelőtt a maga döbbenetes valóságában filmeztük le a peripravai és luciu-giurgeni-i megsemmisítő munkatábor épületeit. A Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke, Octavian Bjoza úr döbbenettel mondta nekem 2016-ban: az említett településeken már semmi nincs, eltűntek a téglaépületek. Állítólag egy francia befektető vásárolta meg, aki ötcsillagos szállodát akar építeni a volt kolónia helyére. Szándékosan hagyják megsemmisülni a román gulág mementójaként megmaradt Duna-deltai börtönöket.

Az elviselhetetlen Duna-deltai börtönviszonyok szemléltetésére idézem a gyimesközéploki iskolaigazgató, a néprajzkutató Tankó Gyula visszaemlékezését. Katonai szolgálatát teljesítette akkor, amikor a most önmagát mentegető „csak parancsot teljesítettem!” – Ion Ficior volt a börtönparancsnok. Egységét Peripravára vezényelték, ahol a foglyok felügyeletét látták el. A legsúlyosabb büntetés terhe mellett nem volt szabad egyetlen szót sem váltani a politikai foglyokkal. Tankó Gyula a több száz politikai fogoly szálláshelyéül szolgáló Gironde, Liberté uszályhajókon – ezeket Románia első világháborús hadizsákmányként kapta a vesztes Magyarországtól! – állt éjszakai őrségben. Hajnalban, amikor kinyitották a hajók főcsapóajtaját, olyan elviselhetetlen bűz, emberi ürülék, vizelet szaga csapta meg az orrát, hogy leszerelése után hónapokon át sem enni, sem pihenni nem tudott.

Az egykori Duna-deltai börtönök felszámolása a kommunista diktatúra iszonyú bűneinek elmaszatolását jelenti. Tudósításom az utolsó mementó a romániai gulág szigetvilágról!


 

A halálmenet felidézése

Hat éven át, 1990 és 1996 között készültünk a különös „kirándulásra”, hogy az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal szolidarizálókkal, az erdélyi, romániai szervezkedések, szervezetek, reformkísérletek tagjaival, egykori politikai foglyokkal – akiket futószalagon ítélt el a román kommunista diktatúra – végigjárjuk az egykori börtönöket, a megsemmisítő munkatáborokat, a Duna-deltai, Duna menti román gulágokat. Azok számára, akiket 1956 és 1965 között „hazaárulás”, „államellenes összeesküvés”, „lázítás és bujtogatás”, „fegyveres felkelés”, „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélt el a román kommunista „igazságszolgáltatás”, a fizikai megsemmisítést jelölte ki „osztályrészül” a hatalom. A hadbíróságok gyakran hoztak halálos ítéleteket, életfogytiglani vagy a 15-20-25 év kényszermunkát jelentő büntetéseket. A hazaárulással, fegyveres összeesküvéssel vádolt erdélyi magyar „ötvenhatosok” ügycsomójára gyakran már a kivizsgálás kezdetén ráírták a megjegyzést: „borítékban” szabadulnak, azaz élve nem hagyják el a börtönöket.

Az 1956-os magyar forradalomról és nemzeti szabadságharcról – mely Magyarországot a huszadik században nagy világpolitikai szerephez juttatta – a legkülönbözőbb országokban és nyelveken jelent meg több könyvtárnyi irodalom. Az ENSZ New York-i levéltárától kezdve a nagy-britanniai Foreign Office magyarországi helyzettel kapcsolatos feljegyzéséig szinte mindent ismerünk, de a forradalomnak a külhoni, mintegy 3,5 milliós magyarságra gyakorolt hatása jórészt ismeretlen. Fájdalmasan kívül rekedt az érdeklődési körön. Sokan még azt is kétségbe vonják, hogy 1956 ürügyén kivégzések voltak az erdélyi magyarság, vagy a románok körében. Holott az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért Romániában ötvennégy személyt végeztek ki. Hiteles levéltári dokumentumokkal, ítéletekkel, kivégzési jegyzőkönyvekkel bizonyítható, hogy a négy, magyar vonatkozású „hazaárulási perben” tizenkét személyt végeztek ki – közülük dr. Fîntânaru Alexandru aradi ügyvédet, aki a Nemzeti Parasztpárt Arad megyei szervezetének egyik vezetője, és román anyanyelvű volt. 1956 eszméivel való azonosulásért 1957. június 27-én kivégezték Teodor Mărgineanut, a Borgóprundon szolgáló, de Maros megyei – görgényvölgyi, kásvai – származású tüzér főhadnagyot. 1959. április 20-án végezték a szamosújvári börtönben Szígyártó Domokos ozsdolai molnárt.

Még az erdélyi magyar kollektív emlékezet is nagyon keveset tud arról, hogy Szoboszlai Aladár magyarpécskai római katolikus plébános nevével fémjelzett perben, „hazaárulás”, „államellenes összeesküvés” vádjával 57 személyt állítottak hadbíróság elé, közülük alapfokon tizenegy személyt halálra ítéltek, 1958. szeptember 1-jén tíz vádlottat a szekuritáte temesvári börtönében éjszaka ki is végeztek. Szoboszlai Aladár és Ábrahám Árpád római katolikus plébánost, báró Huszár József volt földbirtokost, Orbán Károly mezőmadarasi származású, majd Marosvásárhelyre deportált földbirtokost, dr. Kónya István-Béla kézdivásárhelyi ügyvédet, az előbb említett dr. Fîntânaru Alexandru aradi ügyvédet – aki a szervezet által a politikai pluralizmus jegyében létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának Szoboszlai Aladár által összeállított programját román nyelvre lefordította –, Tamás Dezső csíksomlyói származású tisztviselőt, féltestvérét, az ugyancsak csíksomlyói származású Tamás Imre temesvári, majd csíksomlyói tanítót, Orbán István csíktaplocai tisztviselőt, Lukács István magyarpécskai kereskedőt halálra ítélték, és „román-magyar-sváb koprodukcióban” (a kivégzőosztag román, a börtönparancsnok, Bondor őrnagy magyar, a szekuritáte kivezényelt ezredese, az óriás termetű, szadista Schnellbach Martin pedig sváb volt) 1958. szeptember 1-jén kivégezték. Drăgăniță Iris Maria – magyar anyanyelvű hölgy, Drăgăniță Constantin alezredes, a caracali harckocsizó ezred parancsnokának a felesége – büntetése életfogytiglani kényszermunka volt. Aradon, Csíkszeredában és a văcărești-i börtönkórházban raboskodott. A börtönben teljesen meghasonlott, súlyos idegbeteg lett, egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogyan láthatná a letartóztatásakor egy éves és nyolc hónapos kisfiát? Ahogyan történni szokott:

1958 óta legendáriumok egész sora született a tíz halálra ítélt kivégzésének színhelyével kapcsolatosan. A perben 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István szerint a temesvári színházban (valójában a temesvári „Május 1.” munkásklubban! – T. Z.) 1958. május 30-án kihirdetett ítélet után 1957. szeptember 1-jén a temességi erdőben a halálraítélteket lemészárolták. A másik változat szerint az aradi, a harmadik szerint Románia leghírhedtebb börtönében, a föld alatti Jilava 0-ás cellájában hajtották végre a halálos ítéleteket. A hiteles levéltári dokumentumok, kivégzési jegyzőkönyvek mindhárom változatot megcáfolják: az 1950-es évek második felének legnagyobb politikai perében kihirdetett tíz halálos ítéletet a szekuritáte temesvári börtönében 1958. szeptember 1-jén hajtották végre. Összehasonlításképp: a Ion Antonescu marsall, háborús bűnös nevéhez kapcsolódó perben csak négy személyt végeztek ki, a többit vagy felmentették, vagy távollétükben ítélték halálra! A négy magyar vonatkozású „hazaárulási per” magyarellenességét ennél szemléletesebben semmi nem bizonyítja. A hozzátartozók még ma sem tudják, hol pihennek szeretteik földi maradványai, és nem tudják őket méltóan eltemetni. Szíven ütött, amikor láttam, hogy a börtönlátogatás során a húszéves korában huszonöt év kényszermunkára ítélt csíktaplocai Orbán Péter a jilavai börtön kazamatáiban kereste azt a helyet, ahol – esetleg – az édesapját kivégezhették. Negyven éve folyik a bürokráciával, a Büntetés-végrehajtási Intézet Központi Igazgatósága a kegyetlen kivégzéseket eltussolni próbáló polipjaival folytatott küzdelem, és nem kapnak választ arra a kérdésre: hová temették édesapjukat?

Az „érmihályfalvi csoport” harmincegy elítéltje közül 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégezték a nagytudású, svájci posztgraduális teológiai képzésen részt vett Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, öt gyermek édesapját, az Ér melléke „messiását” – aki 1944 októberében megmentette Maléter Pál, az 1956-os forradalom honvédelmi miniszterének életét! –, és dr. Hollós István tanárt. 1959. április 20-án a szamosújvári börtönben végezték ki Szígyártó Domokos ozsdolai molnárlegényt. A szekuritáte vallatószobáiban elszenvedett kínzások nyomán iszonyatos körülmények között, 1963-ban veszítette életét a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum” két vádlottja, Kertész Gábor ügyvéd gyakornok és Szekeresi Nagy József, a szilágysági Ákos község 1940 és 1944 közötti falusbírója. Dr. Dobai Istvánt és Varga László református lelkészt életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Visszaemlékezése szerint egy bizonyos Barbu nevezetű crajovai festő, valamint egy Cenat nevezetű román elítélt többször is elmondta: perújrafelvételkor bármikor tanúskodnak arról, hogy az előbb említett két elítéltet a legkegyetlenebb kínzásokkal tették el láb alól, s ezt a szégyent, hogy így bántak el politikai foglyokkal, nem hagyják a román nemzet becsületén száradni.

A csíkszenttamási születésű Bíró Károly – akit a Fekete Kéz nevű, szászrégeni központú, de az egész Gyergyói-medencére kiterjedő szervezet tagjaként hat év börtönbüntetésre ítéltek – 1963 nyarán a luciu-giurgeni-i megsemmisítő munkatáborban mezei munkán székelyszentléleki Hadnagy Istvánnal – akit ugyanabban a perben nyolc és fél év börtönbüntetésre ítéltek – megpróbáltak megszökni. Nem számoltak azzal, hogy a Duna-delta irdatlan, járhatatlan mocsarai között mindez lehetetlen. Hamarosan elfogták őket, és a huszonkét éves Bíró Károlyt a helyszínen agyonlőtték! A szadista vallatások miatt már a temesvári börtönben elhunyt a Szoboszlai-perben tíz év börtönbüntetésre ítélt Szörcsey Elek, háromszéki gazdálkodó – akit hatvanhét éves korában ítélt el a hadbíróság! –, Pietsch Béla aradi ügyvéd, festőművész – akit hetvenévesen tizenöt év börtönbüntetésre ítéltek, és akinek a nevét az 1956-os forradalom erdélyi mártírjainak a 301-es parcellában felállított emlékkövén „valakik” tévesen „Dr. Pics Aladár”-nak írták. Ugyanebben a perben huszonkét év kényszermunkára ítélt Karácsonyi István minorita szerzetest Luciu-Giurgeni-ben 1962. november 9-én kukoricatörés közben érte a halál.

A Duna-delta poklaiban halt meg 1958-ban a Gyaláron 1923. december 4-én született katonai plébános, Ambrus György, akit a „jurisdikciós csoport” perében ítéltek el. Ők a Márton Áron püspök 1949. június 21-i letartóztatása után létrehozott, a kommunista diktatúrával együttműködő kollaboráns egyházi vezetéssel az állam által kinevezett Adorján Károly „püspökkel” szembeforduló római katolikus papok csoportja. A legdrámaibb sorsok egyike jutott a Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándornak, Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes édesapjának. Kolozsváron volt szerszámlakatos, aktív verselőként a Gaál Gábor Irodalmi Kör tagja volt.

Az egyik besúgó már 1958. március 20-án jelentette, hogy „a rendszer miatt nem publikálható” verseket ír. 1959. június 3-án tartóztatták le és Fülöp G. Dénessel – a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segéd-, és későbbi lelkészével – egy csoportban ítélték el. A „rendszerellenes versek” írásán kívül azzal is vádolták, hogy egy székelyföldi kirándulás során gyalázták a „létező szocializmus”-t. A Kolozsvári Katonai Törvényszék hét év börtönbüntetésre ítélte. A kolozsvári szekuritáté börtönéből 1959 novemberében Szamosújvárra vitték, ahol a börtön bútorgyárában dolgozott. Nagyon súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de semmilyen gyógyszerrel nem kezelték. 1962. november 4-én szabadult. Olyan iszonyatos fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Hamarosan, 1964. január 2-án hunyt el. Minden bizonnyal ez a feldolgozhatatlan dráma is hozzájárult ahhoz, hogy a fia, Csaba testvér csuhát öltött magára.2

Az 1956-os eszmékkel való azonosulásért elítélt erdélyi magyar politikai foglyok körében meglepően sok a „gyanús” baleset, halállal végződő közúti „karambol”. Így hunyt el Csatlós Csaba is – akit a református teológusok perében nyolc év börtönbüntetésre ítéltek –, közvetlenül a házasságkötése előtt, 1972. július 19-én.

A legembertelenebb szenvedés a nagyváradi börtönben raboskodó „érmihályfalvi csoport” tagjainak jutott. Bár a harmincegy elítélt közül senki nem beszélt jól románul, veréssel, éheztetéssel kényszerítették, hogy a feltett kérdésekre román nyelven válaszoljanak. Balaskó Vilmos érolaszi református lelkészt Sass Kálmánnal és dr. Hollós Istvánnal együtt alapfokon halálra ítélték. A testvére, a neves szobrászművész, Balaskó Nándor – aki 1956-ban a nándorfehéri győzelmes csata emlékére egy impozáns, sajnos soha meg nem valósított Hunyadi János szobortervet készített – a legfelsőbb párt- és államvezetésnél közbenjárt, így a halálos ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A smasszerek, a hatalom szadizmusát, embertelenségét bizonyítja, hogy a megváltozott ítélet ismerete ellenére „ott felejtették” a nagyváradi siralomházban. Egyetlen éjszaka alatt a fiatal lelkész teljesen megőszült! A három halálra ítélt várta a kivégzést. Minden este hideg puliszkával és vízzel úrvacsorát vettek. A római katolikus teológiára járó dr. Hollós István is. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt mivel egy héten át megtagadta, hogy aláírja a kihallgatási jegyzőkönyveket, közben tűt nyelt, és bolondnak tettette magát a kezeit a lábaihoz kötötték, egy vasrúdra rakták, és addig verték a talpát, míg elájult. Heteken át nem tudott talpra állni, és a rabtársai készítettek neki papucsot: 1958. december 2-án papucsban vitték a szamosújvári börtön kivégzőhelyére.

A sok verés és szenvedés miatt Balaskó Vilmos megvakult. A teljes megvakulás előtt azonban négy vaskos füzetbe jegyezte le börtönemlékeit. (E sorok írója Élet a föld alatt címmel sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal látta el, és Királyhágómelléki Református Egyházkerület kiadásában 2001-ben közkinccsé tette a börtönirodalom e páratlan visszaemlékezését.) Wohl Zoltán nagyváradi szekus ezredes maga kérte, hogy részt vehessen Sass Kálmán és dr. Hollós István 1958. december 2-i kivégzésén. Látni akarta „a halálra ítéltek szenvedését, vergődését”. Az „érmihályfalvi csoport” valamennyi elítéltje nagyon korán elhunyt. Müller Jenő érszegi plébános akit a Szoboszlai-perben tizenöt év börtönbüntetésre ítéltek – a szamosújvári börtönben, minden reggel az egész napra adott negyedkilós kenyérből morzsákat szórt az ablakba szálló madaraknak. A foglár figyelmeztette, hogy ne tegye. Amikor újból észrevette, hogy morzsákat szór a madaraknak, a háta mögé settenkedett és egy kalapáccsal eltörte a hátgerincét. A văcărești-i börtönkórházba vitték, onnan szabadult 1964. július 28-án. 1993. július 20-án bekövetkezett haláláig betegen is plébános volt Érszegen, majd a Temesvár-Mehalai egyházközségben ágyban fekvő betegként szenvedett.

Elhunytak sorra a Szoboszlai-per római katolikus plébánosai: Kovács Béla, Kovács Balázs, Ráduly Géza aki a gyónási titkot nem volt hajlandó elárulni és életfogytiglani kényszermunkára ítélték! –, Ráduly István. Ez utóbbi 1944-ben keresztlevelek kiállításával mentette a marosvásárhelyi gettóba vitt, majd az auschwitzi haláltáborba, indulásra előkészített bözödújfalusi székely szombatosokat, akik közül négyen önként mentek a halálba.

Ennyi áldozat és szenvedés emléke kötelezett arra, hogy 1996 szeptemberében felkeressük az egykori golgotajárás stációit. A börtönlátogatás szomorú emlékeket idéző pillanata volt a marosvásárhelyi Törvényszék épületének megtekintése. A bűnvádi eljárások, periratok, a Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség levéltárának dokumentumai szerint az egykori Magyar, majd Maros–Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 908 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar (az elítéltek 75,1 százaléka), 184 román (22,5 százalék), 18 német, 2 zsidó, 2 cigány, a többi más nemzetiségű. Itt ítélték el az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége EMISZ – hetvenhét, a „Palotás-csoport” huszonnégy, a „Székely Ifjak Társasága” kilenc, a Puskás Attila tanár, biológus nevével fémjelzett csíkszeredai Tanár-diák-per” öt-öt, a Kis-Küküllő menti (valójában a gyulakúti hőerőműnél dolgozókról, a magyar forradalom idején a Sztálin-szobrát ledöntőkről van szó! T. Z.) hat személyből álló, az 1959. április 20-án Szamosújváron kivégzett Szígyártó Domokos csoportjának négy tagját. Nyitrai Levente kocsordi (Magyarország) hat év börtönre ítélt unitárius lelkész visszaemlékezése szerint Szígyártó Domokost 1959. április 20-án hajnalban a marosvásárhelyi Törvényszék melletti börtön egyik cellájából vitték Szamosújvárra, a kivégzésre. Egész éjszaka „Az édesanyám, Te jó asszony...” kezdetű dalt énekelte. Marosvásárhelyen ítélték el a Fodor Pál csíkszeredai út-, híd-, vasútépítő mérnök nevével fémjelzett „hazaárulási per” öt tagját – köztük Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület 1990 és 2000 közötti püspökét tíz év börtönbüntetésre, a Dobos Ágoston nevéhez kapcsolódó öt kápolnásfalusi gazdálkodót, az első és második szovátai csoport nyolc, illetve öt tagját, a Fosztó-csoport (erdővidéki gazdálkodók, munkások és egy református lelkész) hat, az erőszakos kollektivizálás ellen szervezkedő csíkkozmásiak hét, a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör – a budapesti Petőfi Kör mintájára alakult! – négy, a Bethania-mozgalom marosvásárhelyi csoportjának öt, a Nagy Sámuel-csoport két tagját. Nagy Sámuel könyvelő Kádár János 1958. február 25-i látogatásakor Marosvásárhely főterén, a Flóra cukrászdában poharazgatás közben Kádárra célozva így rendelte a féldeciket: „Adjatok egy pisztolyt, hogy lőjem le ezt a marhát!”. Ezért „idegen államfő elleni merénylet kísérlete” vádjával őt és Velitsek András agrármérnököt másodfokon életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

A Kolozsvári Katonai Törvényszék „marosvásárhelyi kiszállásán” hozta a politikai perekben is szokatlanul súlyos ítéleteket. Ilyenkor a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíró őrnaggyá” kinevezett Macskási Pavel (Pál) elnökölt. Visszaemlékezések szerint több mint nyolcvan gyanúsítottra kért halálos ítéletet. Mekkora cinizmus, hogy a kolozsvári Igazságban megjelent halotti jelentésben az olvasható róla: Elhunyt a jóságos, emberszerető, jó szomszéd, igaz barát Macskási Pavel nyugalmazott hadbíró őrnagy.” Báró Bánffy István őrizte meg a halotti jelentést, és tintával a szélére ráírta: „Előbb is megdögölhettél volna!” (Utólagos megjegyzés: a Szoboszlai-perben életfogytiglani kényszermunkára ítélt Ferencz Béla Ervin ferences szerzetes, a gyergyószárhegyi rendház főnöke ellátogatott Macskási Pálnak a Házsongárdi temetőben lévő sírjához, és elmondta, hogy milyen szenvedéseket zúdított rá, majd megbocsájtott a hóhérnak. – T. Z.)

A börtönlátogatók csoportját Fodor Imre, Marosvásárhely polgármestere fogadta, akinek az édesapját, a Csíksomlyón született Fodor Pál vasúti mérnököt az 1956-os forradalmi eszmékkel való azonosulásért, elsősorban a román–magyar lakosságcsereterv elkészítéséért – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával – huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Nemcsak a csíksomlyói szülőházát, hanem a német felesége hozományát is elkobozták! A per egyik vádlottja volt a börtönlátogatáson is résztvevő Csiha Kálmán, akit ebben az épületben ítéltek el tíz év börtönre. Bár az Igazságügyi Minisztériumból, a Központi Büntetés Végrehajtási Igazgatóságtól minden engedélyünk megvolt, nagyon nehezen engedtek be ide. Szigorúan megtiltották – a jelenlegi elítéltek „emberi jogaira” hivatkozva –, hogy filmezzünk. A volt elítéltek reflexei azonban működésbe léptek: belestek az ajtók „kukucskálóin”, ahol a rabok mozgását ellenőrzik. Döbbenve mondták: a mai börtön zsúfoltabb, mint az ötvenes-hatvanas években volt. Akkor három-, most négyemeletes priccsek vannak. Semmi nyoma sincs viszont az iszonyatos szenvedés megpróbáltatásainak. Tegnapi szekusok, a mai „széréisek” (Román Hírszerző Szolgálat – T. Z.) úgy kalauzolták a csoportot, mintha halvány fogalmuk sem lenne vagy semmi közük nem volna emberek tízezreinek meghurcolásához, kegyetlen megkínzásához.

Csiha Kálmán rövid igehirdetése után indultunk autóbuszunkkal a szamosújvári börtön felé. Rövid megállót tartottunk Mezőfelében, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kacsó Tibor, egykori földbirtokos kúriájánál, aki örök mosolygó, derűjét, vidám kacagását a Duna-delta poklaiban sem veszítette el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt Varga László nyugdíjas tiszteletes úr csodálatos memóriája megőrizte Páskándi Géza börtönben elmondott Betyárrigmus ötvenhétben című versét, amelyet a mezőfelei öreg diófa árnyékában, a börtönlátogatók nagy örömére – mintegy felkészítve bennünket a hírhedt fegyházban ránk váró próbatételekre – el is szavalt:

 

Szamosújvár, Rózsa Sándor...

Szemem előtt kötél táncol.

Haj, sok idő telt azóta,

de tán áll az akasztófa.

(...) Egy cigányné megjósolta

anyámnak az ócskasorba’

hogy meghalok, hogy elvérzem

vagy tán az akasztófán végzem.

(...) Egy ideig lesz lakásom,

nem fogja a házbért kérni

elsején majd Irén néni,

s végre elmondhatom bátran,

hogy nem élek szabadságban.”

 



« vissza