Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Lesz-e kiegyezés 1867 körül?

Írtak erről éppen eleget, főként történészek, politikai gondolkodók – de nem mostanában. A százötven éve történt kiegyezés elsősorban történelmi fogalom, és az 1848-1849 utáni magyar szempontból – exlex állapotot lezáró megegyezést értik rajta. Nemcsak a Ferenc József magyar királlyá koronázásával záruló rendezési folyamat kerek évfordulója okán idézhetjük fel ezt az eseményt, hanem Arany János születésének 200. évfordulójára emlékezve is, mert a jeles alkalomból neki ítélt Szent István-rendet nem akarta elfogadni. Eötvös Józsefnek kellett meggyőznie, hogy beletörődjön az uralkodói kegybe. Szendrey Júlia eldobhatta az özvegyi fátylat, a két költő férfibarátságában azonban Arany hűsége nem alkudott: az ő fülében még visszhangzott az „akasszátok föl a királyokat”, s hogy „nincsen többé szeretett király”, és nem eseti rémületet jelentett neki a „levágva népünk ezrei” látomása sem. Eötvös József azzal érvelt, hogy az érdemjelet jogában áll nem hordani („ezt alkalmasint tenni is fogod” – tette hozzá), de visszautasítani nincs joga, mert azzal mások érdekét is sérti – hiszen jelképesen általa a magyar irodalmat ismeri el az uralkodó. Arany nem tehetett mást, mint hogy beadja a derekát (különösen az után, hogy Eötvös még azt is javasolta, hogy amennyiben az ő érvei nem elegendőek, forduljon Deákhoz). De azért azt dünnyögte később, nem tudhatjuk, mennyi daccal és mennyi iróniával, hogy: Deák Ferenc megélünk mi kend nélkül, / Kívánjuk a szabadságot rend nélkül”. (Hat évtizeddel később egy Petőfi láza és Arany mélabúja kettős lelki gyűrűjében vergődő magyar költő próbálta összebékíteni a fogalmakat: „Szabadság: te szülj nekem rendet” – írta.)

Kiegyezni – ez a magyar nyelvben nem túl derűs sugallatú kifejezés. Így a kiegyezés sem az: beletörődést, rossz ízű alkut jelez, elfogadását valaminek, amit a folyamat részese nem szeretne. Férfiúhoz nem méltó gyöngeség, félelem, kényelemszeretet lappang benne. A megegyezés szó jobban csengene – de nem ez került a fogalomtárunkba. Pedig pontosabb is lenne, hiszen az 1867. évi XII., XIV., XV. és XVI. törvénycikk valójában megegyezést, megbékélést jelentett. Elsősorban a politika- és az államjog értelmében, Magyarország és Ausztria között, ahogyan ezt a történetírás számon tartja. Előfeltételei között az első helyen Ausztria meggyöngülését, a másikon a megegyezést kereső Deák bölcsességét értik (amit Andrássy tárgyalási technikája juttatott érvényre).

Volt azonban más is. A megbékéléshez a lelkek változása, a nagy nemzeti nekirugaszkodás emlékének halványulása is kellett. Ausztria a hadszíntereken gyöngült, de magyar részről a forradalom parazsa kezdett kihűlni. Ezekben az években Széchenyi már nem tett volna megjegyzéseket az enthuziaszta, rajongó és álmodozó magyarra, talán már a praktikus magyart is ostorozta volna. Azt a nemzedéket, amelyet a beletörődés realistának nevelt, és egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy őrizze ifjúsága vagy apái csodás tettei, az egykori lobogás emlékét. Jókai ugyan A kőszívű ember fiait írja, de a háttérben már Az új földesúr világa készül. A díszletek és az olajnyomatok a szabadságharc mitológiáját szövik, de az idealizmus helyére a gyakorlatiasság került. A politika nem a világmegváltó álmok megvalósításának, hanem a jövedelemszerzésnek, egzisztenciaépítésnek vagy -őrzésnek lett a színtere. A tabló szélén nem a haza javáért életüket áldozó honfiak, hanem a haza javaiból a polgárjogot nyert korrupció révén részesülő figurák alakja tűnik elő.

Ez a világ az egykori önzetlen hazafiság eszményét csak nyomokban idézi, bár lehet, hogy azoknak az időknek a gyakorlatától talán nem is különbözik annyira. Az elkövetkező praktikus idők páratlan gazdasági virágzást hoztak, és ettől a szellem sem maradt le – nagyon. E korszak szellemisége más formákban mutatkozik. A valahai, Horatiust vagy az Átváltozásokat olvasó köznemes, az új eszmékre fogékony honorácior helyére hivatali kisurak és mérnökök kerültek, a költészet helyére a tudomány. Vörösmarty, Petőfi, Arany már nem írhatott verset, műveik helyén a Pallas Lexikon fogy. Egy színes és eredeti kultúrát nyel le a polgári világ, de ad helyette mást. Aztán jön egy nagyon új világ, és a 20. század a maga háborúival, elbarmolt vagy elvetélt forradalmaival egyaránt sirathatja a hősi előidők és békebeli béke nemesi és polgári múltját.

A kiegyezésnek pedig máig tartó rossz híre támad, mint méltatlan alkunak, amely megásta a sírt, hol nemzet süllyedt el… Megítélésében váll váll mellett halad a nosztalgia és a kritika. Igen, aranykor volt, amelynek katasztrofálisan szakadt vége. Jólesésig lehetett szenvedni Kossuth Kasszandra-levelét idézve, amelyben a magyarságot borzasztó jövendővel fenyegette – és a jövő, a borzongók jelene, valóban borzasztó lett. A kiegyezés korából így lett a pusztulás kora, az egykori, bámulatos közjogi konstrukció az árulás, a hanyatlás, minden rossz jelképe. Egyfajta történelmi-politikai Görgey lett belőle, olyan egyetemes bűnbak, amire minden rosszat rá lehet fogni.

Hogy közben Magyarország egzotikus pusztaságból fölkerült Európa gazdasági-szellemi térképére? Hogy tudománya, ipara, művészete csúcsteljesítményei igazi világszínvonalat jelentettek? Sőt, egyre növekvő területein hétköznapjai is mérhetők lettek a rajongott „európaisághoz”? Az utókor ítéletéből hiányzik az eredmények, a sikerek elismerése. A Magyarországot sújtó irracionális történelmi büntetés elfogadhatatlan volt, hiszen Kölcsey is megmondta: „bűneink miatt gyúlt harag kebledben”, mármint Istenében, és ezért bűnhődnünk kellett. Kölcsey hívő lelkének el kellett fogadnia a gondviselés által nemzetére rótt sorsot – de ő is volt annyira rebellis, hogy óvást emel- jen: mert bizonyos volt abban, hogy a büntetésnek is kell mértéket szabni. Ezért gondolta úgy, hogy ami sok, az Istentől is sok, hogy nemzete már a jövendőt is megbűnhődte. Trianon után mégis a bűnhődés gondolata uralkodott el a közírásban. Szekfű Gyula és Németh László egyaránt a kiegyezés korát tette felelőssé a bekövetkezett tragédiáért.

Másfél száz év után ideje lenne a korszakot nosztalgia nélkül rehabilitálni. Kultuszépítés nélkül, azzal a realizmussal, ahogyan Deák nyélbe ütötte a megállapodást, mert kiegyezni nem csupán Ausztriával akart, hanem azt szerette volna, hogy a nemzet önmagával is kiegyezzen…



« vissza