Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

Magyar jogászképzés a román népi demokráciában

Nem tudni pontosan, mi indíthatta a szerzőpárost a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959 című könyv megszerkesztésére és megírására, de körülbelül sejteni lehet: a szerzők a történelem iránt is érdeklődő jogászok, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatói, így helyzetükben az érdeklődés szakmájuk történelmi gyökerei iránt természetes. Munkájuk, a forrásanyagból és a kötet szerkezetéből ítélve, jelentős erőfeszítéseket igényelhetett.

Az 1945–1959 között Bolyai néven, magyar nyelven működő egyetem a Gheorghiu-Dej vezette szocialista rendszer egyik eredményeként aposztrofálható, amely a kisebbségek érvényesülését illusztrálta a magyarság, a szovjetek és általában véve a külföld felé. A szerzőpáros nem vállalkozott a Bolyai Tudományegyetem monográfiájának megírására – jogászként nem is igazán az ők dolguk lenne ez, hanem erdélyi magyar, esetleg román vagy akár magyarországi szaktörténészé –, ellenben a saját szakmai és lelki kötődésük számára fontos jogi oktatás folyamatainak feltárása terén megtették, amit lehetett. Mindenképpen szükséges kiemelni a felhasznált forrásanyag mennyiségét. Szemmel láthatólag elolvastak minden olyan, általuk azonosított könyvet, amelyben releváns részinformációk találhatók – gondolok itt Lucian Nastasă, Cornel Sigmirean, Mihai Nicoară egyetemtörténész, Novák Csaba Zoltán, Tófalvi Zoltán, Balogh Edgár, Puskás Lajos, Szabédi László és mások műveire, hogy a teljesség igénye nélkül érzékeltessem a máskülönben objektív okokból nem éppen nagy szakirodalom sokszínűségét. Kiderül a jegyzetekből, hogy ismerik fondokat és gyűjteményeket, amelyek Kolozsvár-szerte magánintézmények levéltáraiban szétszórva lehet fellelni (Jordáky-fond, Szabédi-fond), és feldolgozták a Bolyai egyetem kolozsvári állami levéltárban megtalálható fondjának hivatkozásait is. Ez utóbbit elképesztő alapossággal. Túlzás nélkül ennek lehet nevezni például a 40. oldal 29-es lábjegyzetében található információt, melyből kiderül, hogy egy, az eredeti helyén nem talált dossziénak máshol is megpróbáltak utánanézni. Ez a fajta alaposság a legtöbb kutatóra – nemcsak a kezdők esetében – kevéssé jellemző. A Babes-Bolyai Tudományegyetem levéltárában is létezhetnek nem feldolgozott, jelen pillanatban nem is kutatható dokumentumok, valamint magyarországi kutatásaim során is párszor beleütköztem levéltárakban, különböző személyi fondokban olyan, a Bolyai egyetemre vonatkozó releváns dokumentumokba, amelyekre magam sem számítottam előre. (Ez utóbbi ismereteimet a szerzőkkel igény szerint szívesen megosztom.) A levéltári hivatkozások idézésével kapcsolatban egy módszertani megjegyzésem lenne: habár a kötet idézési módszere 99 százalékban helyes, azokban az esetekben, ahol az iratcsomók tartalma meg is van számozva – és az állami levéltárakban általában ezt nem mulasztják el megtenni –, szükséges idézni a filé (vagyis a számozott oldal) számát is, legutolsó adatként. Ezt az apróbb hiányosságot pótolni javaslom a következő kiadás esetére, ugyanis a kötet eszmei és szakmai értéke lehetővé teszi az újabb, javított és bővített kiadásokat is. A harmadik nagy, a szerzők által felhasznált forráskategória az oral history segítségével megszerzett interjúanyag, amire a szerkezet taglalásakor fogok kitérni.

A kötet tartalmi szempontból három nagy elkülöníthető részre osztható. Az első nagyobb rész a Bolyai jogászképzése történetének összefoglaló, szintézis jellegű monográfiája. A bevezető – vagyis a Bolyai egyetem elhelyezése a kor gazdasági, társadalmi és szellemi közegében – viszonylag kis terjedelmű, ugyanakkor az erre vonatkozó információk pontosak és helyesek. Külön kiemelném, a kötet jó pontjának érzékelem a 16. oldalon található bekezdést: „Nem szeretnék idealizált képet festeni erről az egyetemről. Romániában 1945-től kezdődően totalitárius diktatúra épült ki, amely az eszmék sokszínűségét egyetlen eszme (az utópikus kommunizmus nagyon is evilági torzképeinek, vagyis a leninizmusnak és a sztálinizmusnak) kikényszerített uralmára cserélte.” Habár maga a Bolyai egyetem születése ténylegesen nem köthető a kommunizmushoz – 1945ös alapításakor a Román Kommunista Párt csak egy volt az ország politikai erői közül, még a baloldali blokk pártjai között sem a legnépszerűbb, és még nem lehetett előre látni az 1948 utáni helyzetet –, tény az, hogy a Párt egyik szellemi műhelyének számított. Olyan, a Párt irányába elkötelezett képviselők játszottak benne meghatározó szerepet, mint Nagy István, Balogh Edgár, Bányai László, vagy a még életében kegyvesztetté vált Gaál Gábor, hogy csak néhányukat említsem. Ugyanakkor megvoltak ennek az elkötelezettségnek az áldozatai is, akiket a tisztogatások során polgári származásuk, vallásos hitük vagy éppenséggel „elhajlásuk” miatt távolítottak el, és valahol ebben az elkötelezettségben is rejlik az intézmény 1959-es beolvasztásának tragikuma is. E gondolat kibontása viszont külön tanulmányt igényelne. A Bolyai elkötelezettsége a rendszer hivatalos eszmeisége iránt nem teszi semmissé a magyar közösség kultúrájáért és fizikai fennmaradásáért tett erőfeszítéseit, elért eredményeit. Hogy kimondottan a könyv tematikájánál maradjunk, ki kell emelnem azt, amire a szerzők és az érintett interjúalanyok is jutottak: a Bolyai végzősei általában véve tisztességgel állták meg helyüket a romániai jogalkalmazás rendszerében.

Második résznek nevezném a jól dokumentált prozopográfiai adatbázist, a Bolyai Jogés Közgazdaság-tudományi Kara oktatóinak rövid életrajzait. A dokumentációs munka kiválóságát itt is ki szeretném emelni – nem kis munka lehetett többek között Buza Lászlótól Román (Rossman) Dezsőig és a sok kolozsvári által ismert Kiss Andrástól Lőrincz Ernőig, a későbbi rektor Takács Lajostól Csákány Béláig ennyi adatot összegyűjteni. A kötetnek ez a része gazdagon illusztrált, az egykori tanárok fényképeivel, kiadott munkáiknak lefotózott borítóival. Ez a rész referenciaként szolgálhat a jövőre nézve azon kutatók számára, akik e személyiségek életrajzán szeretnének dolgozni.

A harmadik rész, az ilyenkor szokásos függelék (bibliográfia, angol és román nyelvű kivonatok stb.) tartalmazza a szerzők által készített interjúk anyagait. Ezekben az interjúkban egykori bolyais diákok, mára már karriert befutott, érett, idős emberek mesélnek egyetemi éveikről. A szerzők az elhangzottakat öt tematikus egységbe tagolták. Így esik szó többek között a felvételiről, az oktatás követelményeiről, az egyetemi közegről, politikáról – külön kiemelve az 1956-hoz kapcsolódó eseményeket –, végül pedig az egyetemegyesítésről is. Az interjúanyagok egy részét felhasználták a könyvhöz kapcsolódó dokumentumfilmhez is.

Végkövetkeztetés gyanánt és összegzés helyett, a recenzió kezdőgondolatához szeretnék visszatérni: ahhoz, hogy miért is érezhették fontosnak a szerzők a kötet megírását. A kezdeményezésükre készült dokumentumfilmet is ismerve, talán az lehetett az ok, hogy a Bolyai egyetem jogászképző múltját a sajátjuknak, egyfajta gyökerüknek érzik, és ezt akarták erejükhöz, képességeikhez, lehetőségeikhez mérten minél jobban feltárni. A témát lehet természetesen továbbfejleszteni, terjedelmes monográfiává duzzasztani. A Bolyai Jog- és Közgazdaság-tudományi Karának belső, illetve a szélesebb politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális közeghez való viszonya lenne bővebb kutatásra különösen alkalmas. Addig is azonban e kötet hiánypótló jellegét nem kell és nem is lehet kétségbe vonni.

 

(Veress Emőd, Kokoly Zsolt: Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959, Kolozsvár, 2016, Sapientia EMTE-Forum Iuris, 298 oldal)



« vissza