Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

Mi erősebb: a dal vagy az orkán? – Sárközi György életpályája (2. rész)

 

2. rész

 

Részletek a szerző közeljövőben megjelenő könyvéből
 


 

A Válasz

 

Az 1930-as évek közepén a magyar értelmiség megkísérelte felvázolni az ország társadalmi rétegződésének minél pontosabb képét. Ezt a célt szolgálta az Új Szellemi Front megalakulási igyekezete által inspirált cikksorozat, továbbá a Magyar Cobden Szövetség1 folyóiratában rendezett ankét, amely a következő kérdéseket bocsátotta vitára: Mit értünk középosztályon? Azonos-e a polgárság a középosztállyal? Mi az értelmiség viszonya hozzá? Kifejtette idevonatkozó gondolatait többek közt Illyés, Kosztolányi, József Attila, Cs. Szabó László, Ignotus Pál és Sárközi György. Illyés hazai vonatkozásban értelmezhetetlennek vélte a középosztály fogalmát, Kosztolányi nemcsak létezőnek látta, de kedvelte is a középosztályt, „eltűnésével emberi nemesség veszne el” – írta. Sárközi a társadalmi „fent és lent” jelenségére mutatott rá.

A Nyugat 1935. 4-ik számában megjelent, már idézett, Gondolatok a könyvtárban című, szép esszéjében írja: Az író azért író, hogy fájjon neki, ami másnak fáj, százszorosan fájjon neki a mezítelen talpakba fúródó tüske s ezért szeretné, ha nem is lakkcipőbe, de legalább a ti félretaposott sarkú cipőtökbe bújtatni a sok mezítlábat. Ezt a lábkérdést kell megoldani, mielőtt a fejkérdésre kerül a sor. A megoldás bizonyára nem az író feladata, de a megoldást sürgetni, követelni kétségtelenül az író érdeke. […] A politikát az irodalomból kitiltani nem lehet. A szociális ösztön éppoly szenvedély, mint a szerelem.”

Ilyen gondolatok foglalkoztatták Sárközi Györgyöt, amikor átvette a Válasz szerkesztését. „Irodalmi folyóiratot elégedetlen fiatalok szoktak alapítani” – így kezdődik Bata Imre tanulmánya a Válasz indulásáról.2

Debrecenben 1927-ben, főleg elégedetlen fiatalok kezdeményezéséből alakult meg az Ady Társaság, amelynek rögvest folyóirata is támadt, a rövid életű Alkotás. Ennek a kudarca után a költő, Gulyás Pál lobogó lelkesedése élt tovább, s helyesen látta, hogy egy országszerte érdeklődéssel kísért irodalmi-társadalmi folyóirat megteremtéséhez egyrészt nevek, másrészt anyagi erők szükségesek. Elsősorban Németh Lászlóra gondolt, akivel sűrűn levelezett, s aki, miután kinevezték a Rádió irodalmi osztályvezetőjének, elég jó anyagi helyzetbe került ahhoz, hogy fizetése bizonyos részét egy irodalmi lap nyomdaköltségeire áldozza (mint ahogy megtette ezt egyszemélyes folyóirata, a Tanú esetében.) Az Ady Társaság titkára, Pongrácz Kálmán írt buzdító tartalmú nyílt levelet Németh Lászlóhoz, aki, némi gondolkodás után, csatlakozott Gulyás lapalapító igyekezetéhez. Szükségesnek érezte azonban egy tekintélyes és velük hasonlóan gondolkodó harmadik személy bevonását is, s erre legalkalmasabbnak Fülep Lajost vélte. Ez az imponáló műveltségű művészetfilozófus és publicista meggyőződéses szocialistaként kezdte pályáját, majd hosszabb ideig élt Firenzében, ahol a Szent Ferenc-i gondolatok hatására irányt váltott. A Tanácsköztársaság idején nevezték ki az olasz irodalom egyetemi tanárának, így a kommün bukása után önkéntes száműzetésbe vonult, református teológiai képesítését felhasználva Zengővárkonyban lett lelkész, s miután a pécsi egyetem a művészetfilozófia tanárának hívta meg, Várkonyból járt be megtartani egyetemi speciálkollégiumait. Fülep Lajos élete ötvenedik évéhez közeledett, de elvállalta a fiatalok folyóiratának társszerkesztését.

[…]

Bata Imre tanulmánya részletezi, milyen problémák merültek fel Németh László szerkesztői tiszte körül. Németh Sznobok és parasztok címmel írt tárcát a Magyarországban, kétségbe vonva, hogy az irodalomba paraszt őstehetségként be lehet robbanni. A paraszt tehetségnek is kikupálódásra van szüksége. S nem az a lényeg, hogy egy író „sznob” (nyugatimádó) vagy „paraszt” (népi), hanem az, hogy legyen európai látóköre. Féja Géza, mint a parasztírók szószólója, sértetten eltanácsolta a népieknek ezt a rétegét, például Szabó Pált vagy Veres Pétert, a Válaszban való publikálástól.

Németh László korábban az urbánusok vezéralakjaival, Hatvany Lajossal, Ignotus Pállal is összeakasztotta a bajuszt, az ő kontribúcióikra sem számíthatott. Ominózus jelek sejtették tehát már az indulásakor, hogy a Válasszal bajok lesznek. Fülep is hamar elkedvetlenedett, mert tulajdonképpen nem irodalmi lapot akart létrehozni, hanem elméleti folyóiratot. A szétesés pillanatában segítségül hívott Sárközi György mentette meg azután a Választ, hogy az jó erőket összefogó, tekintélyes és színvonalas orgánum legyen hátralévő néhány évében.

A mentő akció Illyéstől indult el. Ő először Németh Imrét hozta a laphoz, a politikában forgolódó, kiváló összeköttetésekkel rendelkező, becsületes, néppártoló és írástudó személyiséget, aki – kérve, hogy Németh László és Illyés maradjon a lap szellemi irányítója – vállalta, hogy a Miniszterelnökségnél a Válasznak lapengedélyt szerez havi megjelenésre, postai terjesztésre, tehát előfizetők toborzására. Így Németh Imre nem csak társszerkesztője, de bejegyzett kiadója lett a lapnak. Ám hamarosan lemondásra kényszerült, mégpedig azért, mert indult az 1935 tavaszán kiírt képviselő-választáson, s mandátumot nyert. Maga helyett szerkesztőnek Ortutay Gyulát ajánlotta, de ő maradt a kiadó.

Ismét Illyés Gyula adott jó tanácsot, miután Ortutayban nem látott lehetőséget a rendteremtésre. Sárközi Györgyöt ajánlotta be, aki az 1935. évi 5-6. összevont számtól vette át a lap szerkesztését.

Bata Imre Illyés Sárközi-nekrológját idézi: „A sokfelől összegyűlt, de össze nem állt, mert változatlanul sokfelé húzó tábor a válság mélyére jutott. Ha a Válasz a mozgalom harci kocsijának neveztetett, ezt a szekeret már kerekeire szedtük s úgy látszott, nem lesz, aki még egyszer összerakja, nem akad többé, aki vállalni meri a szerkesztő idegnyűvő posztját. Utolsó kísérletként Sárközi Györgynek dobtuk oda a szekérroncsot. Összerakta, ezzel jártuk meg a következő, a legnehezebb és legeredményesebb útszakaszt.”

Sárközinek nem volt könnyű dolga. Keresztury Dezső 1985-ben így emlékezett vissza szerkesztőségi ülésekre: „…mindig nyugtalanítóan tarka társaság gyűlt össze. Volt, aki rendkívül pontosan, határozottan fogalmazott, mint Erdei Ferenc, mondjuk, vagy Kovács Imre. Úgy beszéltek, mintha parancsot osztottak volna. De ott volt például Gulyás Pali, aki rögtönözve s kuszán beszélt, höbötölt, néha nehéz volt kivenni, voltaképpen mit is akar.

Akkor és ott úgy tetszett – de a bántás szándéka nélkül mondom –, bolondok ezek mind egy szálig. Mindegyik mondta a magáét, nem hagyták végigmondani a gondolatokat, belebeszéltek egymás szavába. Közöttük – közöttünk járkált Sárközi: feledhetetlenül. Egy-két fényképe is bizonyítja, kicsit úgy, mint egy indus herceg. Nagyon szép, meleg szemei voltak ennek a karcsú, inkább soványnak ható embernek. Igen halkan beszélt, és úgy járt a „bolondok” közt, mint egy türelmes ideggyógyász. Itt mondott egy csitító szót, aztán összekötött két egymással vitázó, civódó gondolatot… Ezeken a diszkussziókon mindig a leglényegesebb és legkényesebb magyarkérdésekről volt szó.”

Sárközi György a népi mozgalom fórumává tette a Választ, de visszatért a lapindítás komoly és nemes célkitűzéséhez, összeterelt sznobokat és parasztokat, hogy az égető magyar sorskérdések mellett a magyar szellemiség mindenfajta problémája helyet kapjon. Már visszatekintve írta Gulyás Pálnak: „Hamvas Béla Jeffersről és Kerényi Károly új görögségről írt, miközben Illyés Gyula számról számra írta a Puszták népét. Féja Géza a gyarmati magyar sorsról kesergett és Kovács Imre meg Veres Péter a ’nemzet alatti’ magyar életet tárták fel tanulmányaikban. S miközben szociális hátterű városi és falusi novellákat kerestem, egymás után közöltem Szentkuthy ultrasznob kísérleteit is. Mindehhez vers, költészet quantum satis.”3

Megjelenése utolsó két évében új missziója támadt a Válasznak: a Márciusi Front képviselete.

[…]

 

 

Vissza a költészethez

 

A gürcös kiadói, lapszerkesztői, műfordítói munkája mellett prózát, színművet és cikkeket író Sárközi György vénája nem apadt ki, költemények minden évben születtek a tollán. Kevesebb befelé néző vagy éteri sugallatú vers, több olyan, amit jártában-keltében látott epizódok ihlettek, vagy a katasztrófa által fenyegetett világról szól. Idővel összegyűlt egy újabb, harmadik verseskötetre elegendő, igényesen válogatott anyag. Elvégre a Váltott lélekkel megjelenése óta több mint tíz év telt el. Hogy Sárközi lírája mennyit változott, arra jó példa két vers.

A Nyári éjszaka eredetileg a Kelet Népe 1938. júliusi számában jelent meg, a 21-22. oldalon. (Ez a lap a megszűnő Válasz örökét vette át.) A költemény bekerült Sárközi György 1941-ben kiadott, Higgy a csodában! című új kötetébe, de az 1939 szeptemberében bevezetett cenzúra beavatkozása következtében csonkán. (Különös módon, figyelmetlenségből így, két fontos és merész versszaka kihagyásával, közölte az 1947-es Sárközi György összes verse, az 1954-es válogatott verskötet, továbbá az 1976-os Ég és föld között is. Pedig a Higgy a csodában! harmincadik oldalán, a harmadik versszak után, üresen hagyott hézag, s vízszintes szaggatott vonalak jelzik, hogy onnan kimaradt valami.) A teljes, csonkítatlan vers 1938 után először a Medvigy Endre által szerkesztett, 1989-es Válasz Évkönyvben jelent meg.4

[…]

1938. március 12-én a hitleri Németország csapatai bevonultak Ausztriába, és a Reich bekebelezte a szomszéd nemzetet (Anschluss). Magyarországon megjelent az első, még enyhének tűnő zsidótörvény, amely „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítása érdekében”, a szellemi szabadfoglalkozásúak, tehát például az orvosok, ügyvédek, újságírók szakmai kamaráit kötelezte, hogy tagságuk soraiban maximum 20 százalékra csökkentsék a zsidó vallásúakat. (Akkor még csak vallási és nem faji alapon.) A törvény előkészítése a Darányi-kormány idején kezdődött el, hatályba lépése idején már vitéz ómoraviczai Imrédy Béla volt a kormányfő, megrögzött antiszemita, akinek később azért kellett lemondania, mert Rassay Károly és Bethlen István kiderítette róla, hogy az ő egyik dédszülője is zsidó volt.

A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz néhány 1976-ig kötetben nem közölt Sárközi-verset. Olyat is (Mint piacon a kengyelfutó), amelyen rajta van a cenzor tiltása. E versek között található az Öregszik az év:

 

Öregszik az év, nől a szakálla,
Törik a körme, görbül a válla,
Egyet lép, kettőt botlik a lába,
Megyen meghalni sötét sírjába.

 

Ne kérdezd tőle, ifjan mit látott?
Dögvészt és romlást, festett vígságot,
Látott tengernyi rozsdás csúfságot,
Amíg egy kevés új igazságot.

 

Torz tetemeken tiport Kínában,
Gázolt Spanyolhon véres kínjában,
Hallott sieg-heil-et Germániában,
Szorongó sóhajt Magyarországban.

 

Immár szemei elködösödnek,
Emlékei mind megtöpörödnek,
Férges dióként vakon csörögnek,
Külön voltukból összepörögnek.

 

Megyen az ó-év sötét sírjába,
A feledésnek árny-barlangjába,
Az elmúlás lúdbőrös karjába,
Hová az évek hullnak sorjába.

 

Jön a november szelek malmával,
Jön a december fagycimbalmával,
Jönnek a halál nagy hatalmával,
Szórják a vén év útját szalmával.

 

Az archaizáló, 16. századi magyar versformát idéző sorok cudar idők jöttét jelzik. A Válasz szénája sem állt jól, sorozatos támadások következtében megrendeléseket veszített, kebelén belül megtört az egység. A népi író Tatay Sándorból (1910–1991) közvetlenül a Válasz megszűnte után tört ki az addig visszafogott, ám ekkorra egyre elfogadottabbá vált antiszemitizmus: a Magyar Élet hasábjain közölt fejtegetést arról, hogy a Választ nem lett volna szabad a zsidóból kereszténnyé vált Sárközi György kezeire bízni, aki mögött a zsidó tulajdonú, gazdag kiadó, az Athenaeum és az Est-lapok állott.5

Kodolányi János védte meg leközölt válaszában Sárközit. De Tatay tovább vitázott: Tagadom, hogy valóban életes országépítő munkát lehet ma kifejteni olyan környezetben, ahol egy vagy két zsidó állandóan jelen van” – írta a Magyar Élet következő számában.

Sárközi György a Magyar Élet szerkesztőjétől, Matolcsy Mátyástól kérte válaszlevele közlését a lapban. A szöveget K. Nagy Magda A Válasz című könyvéből idézem,6 aki csak annyit árul el, hogy a levél 1939-ben kelt, pontosabb dátumot nem ad. Levélmásolata nem tünteti fel a címzettet, és Tatay Sándort, „N.N.”-ként jelöli. Felteszem, hogy K. Nagy Magda 1966-ban nem merte néven nevezni a kétszeres József Attila-díjas írót, hátha ezért megróják. („Majd eljönnek az N.N.-ok” olvassuk. Az eredetiben itt bizonyára „ a Tatay Sándorok” áll.)

 

Kedves Barátom!

Mindig érdeklődéssel szoktam olvasni lapodat, a Magyar Életet, legutóbbi számának egyik cikke azonban mélyen elszomorított. Ebben a cikkben N.N. elmélkedik többek között a Válasz szerepéről a magyar irodalmi életben és az én szerepemről a Válasz szerkesztői székében, olyan tájékozatlansággal és rosszhiszeműséggel, amelyet részben helyre kellene igazítanom, részben vissza kell utasítanom.

N.N. úgy állítja be a dolgot, mintha a Válasz Németh Imrén át jutott volna az én kezembe, aki az Athenaeum főtisztviselője is vagyok, mintha a munkatársak „zsidó irányítás” alatt dolgoztak volna, s fölhányja, hogy a Márciusi Front és a Válasz minden találkozóján ott ült a zsidó szerkesztő, mögötte az Athenaeummal és Az Est-lapokkal, és bármennyire kívánkozott volna is, nem került szőnyegre közöttük a zsidókérdés. Mindannyian hallgattak, féltvén a meglévő vagy eljövendő pozíciójukat…

A magam ügyével gyorsan akarok végezni. Mindenki tudja, hogy zsidó származású vagyok, ezt sohasem próbáltam eltagadni. Legjobban tudják azok a barátaim, a Válasznak azok a főmunkatársai – Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc és a többiek –, akiknek felszólítására a Válasz szerkesztését 1935 tavaszán Németh Imrétől átvettem. Én kezdettől fogva szabódtam a választás ellen, a három év folyamán többször is kértem társaimat, hogy állítsanak mást helyemre, mert tudtam, hogy majd eljönnek a N.N.-ok, akik a Válasz színmagyar íróinak munkáját az én személyemen keresztül próbálják diszkreditálni. De mert ők jobban ismertek engem N.N.-nál, nem mentettek föl a tiszt alól, én pedig nem hagyhattam oda a gondot és a munkát, mert tudatában voltam a Válasz nemzetépítő jelentőségének. Hogy mögöttem az Athenaeum és Az Est-lapok ülnek, hogy ezek irányítják az én írói vagy szerkesztői tevékenységemet, emberi magatartásomat, egyiküknek sem jutott eszébe, mert egyiküknek sem volt alkalma tapasztalni. Éppoly rosszhiszemű állítás ez, mintha például Téged, aki a Gazdaságkutató Intézet főtisztviselője vagy, azzal gyanúsítana valaki, hogy írói vagy politikai szereplésed mögött a Gazdaságkutató Intézet, vagy az Intézetet fenntartó kapitalisták állnának. Akik működésemet ismerik, jól tudják, hogy épp ellenkezőleg, állásomat és kenyeremet kockáztattam szerkesztői és egyéb magyar érdekű munkámmal. De nem vagyok hajlandó vállalni a zsidóság exponensének szerepét sem. Származásomnál fogva nem szoktam kérkedni sem kereszténységemmel, sem magyarságommal, de azt hiszem, Te is jól tudod, hogy más érdeket, mint magyar érdeket nem ismerek, akkor sem, ha ez a magyar érdek zsidó érdekek rovására, vagy akár az én személyes rovásomra megy.

No, de mindezért még nem írtam volna Neked ezt a levelet. Ami N.N. cikkében fölháborított, az elsősorban az a gyanúsítás, hogy az új magyar irodalom színe-java olyan gyáva és olyan ostoba, hogy maga fölé ültet önként, az illető szabódása ellenére egy zsidó spiont, hogy azután ne nyithassa ki a száját, ha a zsidókérdés kerülne szőnyegre… Vajon N.N. – aki nem lehetett a Válasz munkatársa, mert rossz novelláit visszaadtam – mikor ült a Márciusi Front és a Válasz találkozóin, s honnan tudja, hogy ott hallgattak-e vagy nem hallgattak a zsidókérdésről? Hiszen maga a Válasz sem hallgatott erről, noha az untig való tartalmatlan zsidózás olcsó sikereire sem pályázott, és a Márciusi Front makói kiáltványában is részletesen tárgyalja az álláspontját, amely aligha tetszhetett a zsidó fajvédelemnek. Amikor N.N. az egyik mondatában maga mondja a Válasz íróiról, hogy „meggondolatlanság és lelkiismeretlenség ezt a társaságot ’zsidóbérencnek’ nevezni, s bűn egy nemzetépítő munkát végző fiatal írógárda ellen”, akkor hogy meri a következő mondatban azzal vádolni őket, hogy meggyőződéseiket és kiállásukat meglévő vagy eljövendő zsidóktól várt pozícióiktól tették függővé? Csak a tájékozatlanság, a visszautasított író bosszúvágya és a zavaros gondolkodás tehet egy ismeretlen fiatalembert oly vakmerővé, hogy a magyar irodalom legjobbjait ilyen alacsony erkölcsűnek, ilyen gyávának és ilyen ostobának ítélje.

A Válasznak ma már nem vagyok szerkesztője, a Válasz szegénységben és tisztességben megszűnt. De annak a lapnak irodalomtörténeti és társadalomtörténeti szerepéről, amelybe Erdélyi József, Fodor József, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc és a fiatalok legjobbjai írták verseiket, Kodolányi János, Tamási Áron novelláikat, Erdei Ferenc, Féja Géza, Kerék Mihály, Kovács Imre, Matolcsy Mátyás, Németh László, Szabó Zoltán, Veres Péter cikkeiket, nem N.N. hivatott ítéletet mondani.

Ha a jövőben támadni akar, támadjon engem, leplezze le panamáimat, sötét gonosztetteimet, rántsa le műveimet, de ne nyúljon azokhoz a nagy magyar írókhoz, akik nemes hivatástudattal dolgoztak és szenvedtek nemzetük jövőjéért. A magyar szellem és a magyar dolgozók szolgálatától pedig semmiféle támadás nem tud eltántorítani, akár jobbról jön, akár balról.

Nagyon kérlek, hogy a pártatlan igazság érdekében közöld lapod legközelebbi számában ezt a levelemet.
 

A Magyar Élet nem közölte Sárközi György levelét.

 

 

JEGYZETEK:

 

1 A 19. századi angol politikai gondolkodó, Richard Cobden, a szabadkereskedelem példájára, a gondolatok szabad nemzetközi áramlásának hirdetője volt. Angliában Cobden Klub alakult, Budapesten hasonló szövetség kezdte meg működését 1921ben.

2 Bata Imre: A Válasz a két háború között (1934–1938). Literatura, 1979/4.

3 In Juhász Izabella: Gulyás Pál és Sárközi György levelezése. Debrecen, 1966.

4 Válasz Évkönyv, 1989/1. Püski.

5 Tatay Sándor: Nyugat, Válasz, Kelet Népe. Magyar Élet, 1938. július.

6 K. Nagy Magda: A Válasz. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963. (A könyv, Sárközi György megjelöléssel, egy ismeretlen fiatal férfi arcképét közli.)



« vissza