Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

Túl a fesztiválokon

Jól indult ez az év a magyar film számára. Egy Aranymedve a Berlinalén, s pár nap múlva egy Oscar-díj egy kisjátékfilmnek.

A Mindenki, Deák Kristóf 25 perces munkája egy csodálatos utópia vagy mese, egy iskolai énekkarban zajló hatalmi játszmáról, egészen hibátlanul elkészítve. Milyen szép is lenne, ha ki tudnánk állni magunkért, a közösségért, szembe mernénk szállni a zsarnokokkal akár gyerekként, akár felnőttként. Magával ragad a film, az elejétől a végéig enyhe izgalom a gyomorban, nem véletlenül nyert már többtucatnyi díjat korábban is.

Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve számomra már nem ilyen egyértelmű. Tudjuk, rögös az út lélektől lélekig, még az úgymond normális embereknél is, de van-e, működik-e a normalitás a szerelemben? Ha igen, az talán már nem is szerelem. S ha két más-más módon sérült személyiség találkozásáról van szó, a falak már-már ledönthetetlenek. A filmben debütáns Borbély Alexandra szerepformálása lenyűgöző az autista lány szerepében, Morcsányi Géza sem rossz, de nem hozza azt a hitelességet, amit a civil szereplők szoktak. A film sztorijában, dramaturgiájában van valami kimódolt. Ha álmodunk, álmodjunk, de az „álompár”– akikről kiderül, hogy álmukban mindketten szarvasok – kicsit csikorogva illeszkedik a kisrealista munkahelyi közegbe, még ha az egy vágóhíd is, a maga szimbolikájával. Mi tagadás, többre számítottam. Megjegyzem: ki emlékszik ma már Mészáros Márta Örökbefogadás című filmjére, ami szintén Aranymedvét kapott, 1975-ben, valószínűleg mert akkor a feminizmus aratott a fesztiválokon? Az Eltávozott napra és a Napló-trilógiára annál inkább emlékszünk.

Van viszont egy film, Buvári Tamás Szeretföld című alkotása, ami hetek óta nem megy ki a fejemből. Pedig nem nyert díjat, még nyitott, hogy ki forgalmazza majd, s ha szigorúan nézem, sok sebből vérzik, de nem hagy nyugodni, mert a film fontosat kérdez, és nem tudom a választ. Azt kérdezi: mi van a háború után? Tudjuk, most a „se háború, se béke” korszakát éljük, mi, a szerencsések, ahol vér még nem folyik, bár Kelet-Európában is állandósultak a lokális háborúk.

Iancu Laura 2011-ben megjelent Szeretföld című, az I. világháború idején egy csángó faluban játszódó regénye a forgatókönyv alapja. A regény epizódokból, novellafüzérekből épülő szerkezetét a film is megtartotta, de áthelyezte a cselekményt egy mai, helyi háború sújtotta faluba, ahonnan a lakosság menekülni kényszerül. Egy menekülttábor lakóivá válnak a falubeliek, s ott Annának, a menekültsorsot enyhíteni akaró pszichológusnak mesélik el történetüket. Persze nem mindenki működik együtt Annával, vannak, akik sokkal mélyebben sérültek annál, hogy kibeszélhetnék fájdalmukat, szorongásaikat, tehetetlenségüket.

Az átjárás a hétköznapokból a transzcendens világba, annak forma- és motívumkincse a filmben is megmarad, s nem kis képzelőerőt igényel a nézőktől. A legfontosabb a hithez, az Istenhez való viszony, erről szól az Esőkérő körmenet és A templomépítő epizód. A háború bizony próbára teszi a lakosságot. A férfiak nem tértek még vissza, szárazság sújtja a vidéket, s mindenekelőtt nincs templomuk. De hiába a nép, főleg az asszonyok önfeláldozó munkája – hisz férfi jószerivel alig van a faluban –, a híres építőmesterrel megismétlődik Kőmíves Kelemen története: „amit raktak délig, leomlott estére”. Nincs mit tenni, emberáldozatra van szükség, s az nem lehet más, mint a mester felesége. Minden epizód hőse remek karakter, s valamennyien a felbolydult erkölcsiség, a kizökkent világ következményeit hurcolják. Vagy éppen saját gyöngeségükét, mint Luca, akit még a halottlátó sem fogad, mert „erőst bűnös asszony”, odaadja menyét a katonáknak. S ahogy telnek a falu hétköznapjai, itt is, ott is felbukkan egy kicsi, hosszú hajú gyermek. Mindig magányos, de elfoglalja magát, figyel, játszódik. S aztán kiderül, hogy a kis csavargó Magdolnáé, aki már nyolcadik éve várja vissza urát, Jeremiást a háborúból, aki megígérte neki s három gyereküknek, hogy visszajön. Magdolnának azonban mintha két szíve volna: egyikkel várja férjét, másikkal távolról is óvja, félti erőszakban fogant gyermekét, Péterkét. Anyósa engedte a katonákat a pincébe. A gyerek amolyan megtűrt a faluban is, a családban is. Ha megkérdik, „Ki fia vagy” – azt mondja: senkié. Aztán, mivel az ennivaló kevés, az övéi is napszámba járnak, Magdolna eladja Péterkét cselédnek a gyermektelen Cikóéknak. Ott épp úgy bánnak vele, mint Móricz Árvácskájával. Aztán mikor hétéves lesz, ő hajtja ki a nyájat. A természetben, a legelőn az állatok között legalább nyugta van. Péterkében van valami veleszületett kötelességtudat, koravén bölcsesség, csak egyszer megy be a nyáj a szőlőbe. A kukoricamálé mellé gyűjtöget magának szedret, vackort. Az erdő kincseiért cserébe, egy fiát a háborúból visszaváró öregembertől is kap ezt-azt. És jó szót.

Péterke egy napon találkozik a katonával. Fél szavakkal beszélnek csak, hiszen mindkettőjüknek titka van, de közel kerülnek egymáshoz. A kisfiú, ami kevese van, megosztja a férfival, aki megjött bár a háborúból, fél bemenni a faluba. Nem tudja, kit s mit talál ott. Nem tudja, mi van a háború után. Nyolc év nagy idő. Jeremiás, Magdolna férje a katona, s a kisfiú elkottyantott fél szavaiból akinek olyan nehéz, bár édes az a teher, amit a szívében hord, hogy végre neki is van valakije, akiről ő gondoskodhat, s akiről úgy álmodik, mint apjáról – a katona megsejti, hogy kié a gyerek. S amikor véletlenül, messziről látja az asszony és a kisfiú találkozását, s a sejtés bizonyosság lesz, kis híján megöli a gyermeket. Amikor egy katona hazatér a faluba, s Jeremiás halálhírét hozza, az asszony nem hiszi, s fut, csak fut az erdőbe, hogy találja meg Péterkét, s tudja meg, ki az idegen katona. Zaklatott futása közben érzi, hogy a tudásnak, a bizonyosságnak nem lesz jó vége, hisz „két szívvel nem lehet élni”. Béke már nem lesz, akárhogy is, hisz a fiú mindig a háborúra emlékezteti őket.

Péterke, Magdolna és Jeremiás drámája a többi epizód fölé nő, ereje magával sodorja a nézőt is, úgy érzi, ez a történet a film. A szereplők is hibátlanok, s ha kiemeljük Nagy Zsolt szinte csak a szemével játszó katonáját, méltánytalanok vagyunk az ezerarcú Magdolnát alakító Turós Máté Kingával. A kisfiú szerepében Buvári Csege Czinkóczi Zsuzsa Árvácskájával ér föl. Az operatőrök – Ladányi János, Lovasi Zoltán – is itt remekelnek, főként a táj és az emberi arcok „leolvasásában”, a természetben bujkáló, annak oltalmát élvező ember megjelenítésében.

A forgatókönyvet a Nemzeti Filmalap nem támogatta, s a film közösségi összefogásból, Veszprém megye intézményeinek, civil szervezeteinek, iskoláinak, színházának, éttermeinek, magánembereinek és még sorolhatnám, ki mindenkinek az összefogásával „épült meg”. Akár a filmbéli templom.

A rendezőtől bizonyára „emberáldozatot” követelt ez a sziszifuszi munka. S bár fölmerül a nézőben, hogy letisztultabb, követhetőbb lett volna a történet, ha nem kerül a menekültszálló „keretjátékába”, de végül is ez a megoldás épp az alapkérdésre – mi van a háború után – ad nem túl derűlátó választ, amelyre a film főcímében is figyelmeztet. „A 2014-ben Kelet-Európában kitört háború következtében több mint másfél millió ember hagyta el otthonát. A katonai sorozások elől a lakosság egy része a szomszédos országokba menekült. A befogadó országokban különböző szociális-kulturális programokat dolgoztak ki a menekültek számára. A programok megvalósítására máig nem került sor. Egyetlen kivétellel.”

A Szeretföld Buvári Tamás első nagyjátékfilmje, s hibáival együtt is sokat ígérő, a magyar filmgyártás legjobb hagyományait folytató, az egyén és a társadalom legősibb, meghaladhatatlan kérdéseit feszegető alkotás.



« vissza