Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Major Tamás semmit sem tanult és semmit sem felejtett (1. rész)

A Nemzeti Színház együttese a karácsonyi napokban a Fáklyaláng és a Galilei előadásával a forradalom összeroppantását követően s a sztrájk hiábavalóságát is felismerve – a Katona József Színházban kezdett újra magához térni. Nemcsak azért, mert a Blaha Lujza téri épületet a vörös armada megrogyasztotta, hanem azért is, mert Szörényi Éva, Ferrari Violetta, Rajczy Lajos, Juhász József és más művészek és technikai segéderő távozásával a színház repertoárja is súlyos sebesüléseket szerzett. Az előadások kezdő időpontját a kijárási tilalomra tekintettel korábbra, ½ 6-ra hirdették. A bizonytalan utcai állapotok, a rendőrök s a pufajkások provokációs célú igazoltatásainak híre is lohasztotta a színházba járó kedvet. Letartóztatás, börtön, kivégzések… Az általános rettegés légköre ülte meg a fővárost és az országot. Illyés Gyula 1957. január 5-i naplójegyzetéből is kitűnik: az ’56 december 12-én életre hívott írói kollégiumban, az „eszmei-irányító testületben” (ahogy Sinkovits Naplójában olvashatjuk) ő figyelte a Nemzeti sorsát és törődött vele. Racine Phaedrajával kapcsolatban a francia szerzőt idézi: „Csak újraírtam Euripidészt.” Ebben a mítoszi újrafogalmazás gondját jelen idejű önkritikával látja a költő: „…nincs mit hozzátennünk az elődök munkájához, nem tudunk korszerűsíteni, nem ismerjük korunkat. Korunk lényegét. Adatokat, azt még szállítunk, igazságot nem.” (Atlantisz sorsára jutottunk). Nyáron Gellért Endrével vitathatták meg, hogy a nyugati szelek erősödésében merre tájékozódjon a Nemzeti, mi az, ami a repertoárból hiányzott az elmúlt évtizedben. Ilyenképpen Illyés sugalmazását is vélhetjük abban, hogy Gellért az 1956. augusztus 26-i terjedelmes Szabad Nép-interjújában a mulasztások sorában éppen Racine tragédiáját említette, bár a színház Somlyó György fordításában készült előadni a francia klasszikust. Illyés és Gellért szellemi szövetségében franciás műveltségével Benedek András dramaturg is részt vett. Gellért kínai útja után egy esztendővel készülnek az első Brecht-bemutatóra, a embert keresünk előadására, a francia kultúrában honos Major Tamás pedig vállalta Racine művének színrevitelét. Tehette Major ezt azért is, mert az október 26-ra tervezett Háy-darab, a Varró Gáspár igazsága bemutatójáról lemondott. Nem a darab, hanem a szerzője miatt, aki hangját hallatta a forradalom napjaiban s az eltiprás vasárnapján a rádióban is. Major szimata ekkor is jól működött: január 19-én éjjel Zelket, Háyt és Tardos Tibort letartóztatták.

Illyés január 7-én már Lorca-fordítását említi naplójában, amely korábban még Véres menyegző címmel szerepel a lapokban, s később Vérnászra véglegesült. A szerzői siker megismétlésének reményében jelölték műsorba, mert a Bernarda Alba házával Lorcát András László fordításában Marton Endre avatta szerzővé magyar színpadon (Katona József Színház, 1955. április 25.). Bizonytalan az olvasó, mert Illyés vonatkozó jegyzete érthető úgy, hogy több fordításával gyalogolt a Katona József Színházba átadni „Lorca műveit”. Ám a következő mondat („Összehasonlítani a fordításomat”) már egyesben szerepel, tehát a Vérnász más átültetését is birtokolhatta a Nemzeti, s az összevetést említve a költő talán erre utal.


Ambrus András és Kállai Ferenc F. G. Lorca Vérnász című darabjának bemutatóján
1957. május 3-án, a Nemzeti Színházban. Fotó: MTVA, Keleti Éva


A Nemzeti vezetői közül Gellértet és Benedeket is a Katonában
találja, ahol alighanem a Fáklyalángot próbálták, mert akiket Illyés említ, azok az előadás szereplői: Ungvári, Sinkovits Somogyvári (s itt a feljegyzés pontatlan, mert nem Rudolf, hanem Pál), aki Molnár Ferdinánd alakítója. Velük „valóságos kis röpgyűlés”-formán vitatják meg a helyzetet, ami pedig sötétlátásba süllyeszti a költőt, mert a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” aznap a Népszabadságban megjelent nyilatkozatában már semmi jel az október 23-i szikra méltánylására: ellenforradalom volt!!!

Január 11-i dátumozással minisztériumi irat született a Színházi Szövetség Forradalmi Bizottságáról, s ebben már a felszámolás lépései olvashatók: a szövetség január 12-re az ország színigazgatóinak értekezletét szervezte, Kállai Gyula miniszter ellenezte a gyűlést, utasítására helyettese, Mihályfi Ernő hívta jelentéstételre a direktorokat, s a színházi és filmes szövetség felszámolására 12-étől miniszteri biztost delegált (ÁBTL 3.1.9. V-150394). A felső politikai tusakodás áthatotta a kulturális, művészeti intézmények sorsát. Így például közölték: a Nemzeti „első tavaszi premierje Goethe Egmontja lesz” (Esti Hírlap, 1957. január 27.); a Keresztury Dezső fordításában tervezett előadás gondolata azonban már februárban ellobbant. Spanyol elnyomás? A szabadság küzdője, Egmont vérpadon végzi? Megrázó azonosság a magyar Október sorsával. Illés Endre–Vas István Trisztán és Izoldája is tervezett darab, de ez sem időszerű a Nemzetiben; majd szeptemberben Gellért Endre a Jókai Színházban állítja színre.

Január 16-án Major Tamás, Benedek András és Hubay Miklós aláírásával a színház levelet postázott Tamási Áronnak, miszerint: „A Nemzeti Színház Intézőbizottsága egyhangúlag úgy határozott, hogy Ördögölő Józsiás című zenés mesejátékát 1957 őszén, lehetőleg még szeptemberben bemutatja. Örömmel értesültünk róla, hogy a darab zenéjének szerzésére vagy Lajtha Lászlót, vagy Szervánszky Endrét óhajtja felkérni. A színház bármelyiket örömmel látná…” Az Intézőbizottság tehát működött, de miként az Egmont semmivé lett, úgy erről a darabról, s vele Tamásiról is lemondott a színház – három évtizedre. Az eszelős rendcsinálók ébersége persze érthető, hiszen Goethe darabja nemcsak témája, de a forradalmi napok idején sugárzott Beethoven-nyitány miatt is kísértő lehetett volna. Tamási 1952-ben a komplett kommunista pártvezetést kacagtató kíméletlenséggel alakította mesebeli ördög-kompániává. Így a színpadi fordulatok minden mondatában gyúanyag lappangott. Ortutay Gyula jegyezte fel január 27-én a Galileiről: Ragyogó előadás, Bessenyei óriási. A közönség minden szót aktualizál. Teljes az erkölcsi érzékenység hazánkban. Csak okosak is lennénk hozzá.” (Napló 2.) Sinkovits Imre pedig a Fáklyalángban Vukovics Sebő szerepét vette át: Gyönyörű gondolatai és mondatai miatt nagyon szerettem ezt a szerepet. […] Az első felvonásban van végig, ő a legindulatosabb miniszter. Egyik mondata így hangzik: »Egy-két hónappal ezelőtt még miénk volt a Dunántúl, Tiszántúl, a Felvidék, Bécsig törhettünk volna ismét! S íme egy hónap leforgása alatt elvesztettük azt is, ahonnan elindultunk, Debrecent, Váradot, Erdélyt!«”

Téli utazás. Adatot nem találtunk rá, de vélhető: mintegy megismételve az 1945-46-os idők mozgalmi gyakorlatát, a Nemzeti Színház üzem- és vidékjárását Major kezdeményezte a felsőbb vezetésnél 1957 januárjában. A téli megpróbáltatások árán is szükség van morális-megtartó erőként a Nemzeti jelenlétére! Politikai okból Sopronban kezdték a turnét, mert az aknazártól felszabadult határszélen az erdészeti egyetem oktatóinak és hallgatóinak kollektív Nyugatra távozásával a hűség városának polgárai is erősebben vágytak Nyugatra, mint az alföldi tájak lakói. De az évtizedes határövezeti szigor, s hogy legfeljebb a Faluszínház látogathatott a városba, harmadosztályú előadásokkal, már korábban arra bátorította a soproniakat, hogy önálló színház iránti óhajukat bejelentsék a miniszteriális elvtársaknak. Akik a politikai-történelmi megpróbáltatások viharában színházzal nem szolgálhattak, de a Nemzeti Fáklyaláng és Bernarda előadásával igen. Sopron után január 30-án és február 1-jén Diósgyőr következett, s mint az Észak-Magyarország írta előzetesében: „Nagy szükség van manapság a romlatlan szellemi táplálékra, mert megfeszült, többfelé figyelő tekintetek a művészet kristálytiszta rétjein csak a hamisítatlan igazságot láthatják. S az igazságot megmutatni a lelkeknek annyit jelent, mint hinni az emberben, hinni az életben.”(1957. január 22.) A turné Ózdon és Szuhakállón folytatódott, majd ismét a Dunántúl következett: február 7-én Tatabányán a Fáklyalángot játszották, 8-án Oroszlányban, 9-én Almásfüzitőn, 10-én pedig Dorogon Lorca drámája került színpadra, amelynek megrázó hatását a fiatalok nevetgélése alaposan lefokozta, például Oroszlányban. Noha a Nemzeti 150 éves történetét összegző könyv Major kedves szerepét, a Tartuffe előadását is említi a turnén, ennek máshol nincs nyoma. S annak sem, hogy Major a társulatot elkísérte volna.

Sinkovits Imre a soproni, majd a további esték hangulatáról később így számolt be Londonba menekült barátjának: „Első nap: Fáklyaláng, második nap irodalmi est, harmadik nap Bernarda háza, negyedik nap: tetszés szerint a legnagyobb sikerű a három közül rendszeresen az irodalmi est műsora, ezt Hubay Miklóssal, az idő szerint dramaturgjával… én, azaz ketten állítottuk össze. I. Rész: jelenet a Bánk bánból. A Bánk–Tiborc nagyjelenettől Gertrudis meggyilkolásáig. (Ez lényegében a 2. és 3. felvonás.) Ebben én játszottam Bánkot. Képzelheted! Csak egy mondatot idézek a sok száz közül: »Bejártam az országot, s mindenfelé csak az elbúsulást találtam, udvarod átkozza minden, s hazád fiait.« A második részben az Egyiptomi színt adtuk elő a Tragédiából. Ebben a Rabszolgát játszottam. A harmadik részben verseket mondtunk: A walesi bárdok, Egy mondat a zsarnokságról, Levél Arany Jánoshoz stb., s végezetül én zártam le a műsort a Szózattal. Ha van ilyen, hogy felejthetetlen élmény és fergeteges siker, akkor ez az volt. Úgy Sopronban, mint Diósgyőrött. Ózdon Tatabányán, Miskolcon, Dorogon. És azok a beszélgetések, előadás után a hallgatósággal!!! De sok becsületes, hűséges és kiválóan értelmes munkása van a mi hazánknak.” Sinkovits írásából kitűnik: az irodalmi estre Sopron mellett más városokban is sor került, erről a korabeli lapok nem tudósítottak. S hogy ily önfeledt lelkesültséggel idézi a téli turné napjait, megerősíti sejtésünket: Major Tamás nem kísérte el az együttest, december 11-én az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottság értelmiségi tanácsának tagja lett. Ha a turné valamely, Sinkovits Imre jegyezte hangulatú találkozóján kádári hűségét szónokolja a munkásságnak, kínos jelenet adódhatott volna. A Nemzeti megválasztott vezetőivel, Bessenyeivel és Sinkovitscsal a közönség a forradalmat ünnepelte.

Major viszont taktikusan politikai mérőónját figyelte: nélküle meddig megy el a Nemzeti megválasztott testülete? A szuverenitás jegyében akkor még Sinkovits és Hubay állította össze a műsort – ugyan mi lesz a hatása? Távollétében hangozhatott el tehát Illyés Zsarnokság-verse is, melynek előadója Kállai Ferenc volt. Ő sem nyilvánosan, sem magánbeszélgetésekben soha nem említette az eseményt, de Gábor Miklós naplója 1957 tavaszán rögzítette. A Nemzeti színésze beszélte el a soproni szereplés részleteit. Ávósok kísérték, „vigyázták” az együttest, s a soproni „Egy mondat…” másnapján hívatta Kállait az éberológus: miért mondta el Illyés versét? Kállai leleményesen válaszolt: „… Ha nem engedik elszavalni ezt a verset, az emberek még azt hiszik majd, hogy a Kádár-kormányra vonatkozik.” Erre az ávós: „Maga elég okos ahhoz, hogy tudja, ezt a verset ma nem politikus elmondani!” Majd a kvaterkázással folytatódott disputa általános lerészegedéssel végződött. Ámde: Állt ott azonban egy őrnagy is, ez nem ivott, csak hallgatott és figyelt, de olyan feszülten és rendületlenül, hogy én szünet nélkül éreztem magamon a hideg tekintetét. Éreztem én, hogy a légkör mind feszültebb, de be voltam rúgva. Eleinte tegeződtünk, de most már magázva kiabáltak velem: »Mi baja magának, mi?« Azt feleltem: »Többek közt az, hogy ötödmagammal lakom két szobában évek óta. Magukkal meg az a baj, látja, hogy amikor kifogynak az érvekből, akkor elkezdenek kiabálni és előjönnek ezzel ni«, és átnyúltam az asztalon, a tiszt kigombolt zubbonya alá, és megfogtam a stukkerét, ott lógott a hóna alatt, mint a gengsztereknek a filmen. A tiszt felkiáltott: »Na gyere csak kifelé!«, és már cipelt is ki a ház elé a hóba.” A részeg tiszt stukkerét a színészre fogta, s tán le is lövi, de a drámai pillanatban megjelent az ajtóban a józan tiszt, „kikapta a fegyvert részeg bajtársa markából, lerúgta a fickót a hóba, agyba-főbe verte, hogy patakzott a vér. Ettől kezdve minden lépésemet figyelték az egész turnén. De az az érzésem, hogy ennek az őrnagynak köszönhetem, hogy hazatérésünk után három nappal szüleim kaptak egy lakást.” (Sánta szabadság) Íme a Kádár-korszakban alighanem nyilvánosan utoljára elmondott Zsarnokság-vers utóélete.

Major Tamás immár feltétlen pártszolgálatosként működött: január 11-én Kádár János rádióbeszéde előtt szavalt, s a színházban is szervezni kezdte az MSZMP-t, s mint Gábor Miklós naplójában feljegyezte január 19-én, azon a napon, amikor Háy Gyulát és Zelket letartóztatták, Várkonyi Zoltán mondta: Tomitól félek, a végén még rávesz, hogy lépjek be a Pártba.”

Az esti közlekedés rendjéhez is igazítva, a főváros színházi élete egyre éledt. „Naftalin korszak” élcelődtek a pestiek, a Katona József Színház további előadásai némi szerepváltással fél 6-os kezdéssel újra színpadra kerültek februárban. Annyi módosulással, hogy a Sipsiricában Gyurkovics Zsuzsa helyett Törőcsik „Mariann” játszotta a címszerepet, s ugyancsak ő váltotta a Tartuffe-ben az országból távozott Ferrari Violettát. Lapcímek tudatták: Mészáros Ágival a főszerepben a Pygmalion február 16-án kezdte újabb sikersorozatát.


Mészáros Ági (Eliza) és Várkonyi Zoltán (Higgins professzor). G. B. Shaw: Pygmalion.
Nemzeti Színház Katona József Színháza, 1957. Fotó: MTVA, Horváth Tamás


S apró tudósítások hírelik, hogy az Írói Kollégium (Tamási Áron, Illés Endre, Illyés Gyula, Németh László, Karinthy Ferenc) a színházi bizottsággal együttműködve vasárnaponként egy-egy író közreműködésével matinét
szervez. Illyés Gyula január 31-ig írt Naplójában nincs nyoma, de Németh László Benedek Andrásnak címzett, 1957. január 29-én, Balatonfüredről keltezett leveléből értesülünk, hogy Németh kivonja magát a testület munkájából, Sajkódon marad: „Nincs tehát sok értelme, hogy a kollégium ballasztja legyek, akinek beszámolókat kell írni. Annál inkább, mert a tervbe vett Irodalmi Tanács tagságát is el kellett hárítanom. Ne mondják: hát a Nemzeti; annak tanácsában benn van? Az irodalmi estek rendezésében szívesen segítenék – esetleg a fiatal költők két irányzatának (Pilinszky Juhász, Nagy) a bemutatásával.” Iratot nem találtunk arra nézvést, hogy a matiné gondolata miért nem kelhetett életre, noha a február 18-i társulati ülésen Major még közölte: az irodalmi sorozat a Nyugat mintájára szerveződik. Majort ismerve vélhető, hogy ő maga, politikusként, megfúrta a tervet a felső vezetésnél. Az Írószövetséget feloszlatták, így világos az aggodalom: nehogy nyilvánossághoz jussanak a Nemzeti pódiumán azok, akiket szervezetileg elnémítottak.

Erősen kockázatos volt, kiket szólaltatnak meg, nehogy egy hamarosan letartóztatott művész kerüljön a Nemzeti színpadára; illetve, ki és miként méltatja majd kortársát? Hozzáteszem: a színi világ előtt semmibe vett, ám a politikának oly kedves Szendrő Ferenc szervezhette Irodalmi Színpadát. Ami versenyt ígért, hiszen rangos és becsült írók és a Nemzeti kiváló művészei is programos költői műsort kínálnak a fiatalságnak, értelmiségieknek. És újabb s már nézőtéri, politikai veszély az is, hogy színpadra állhatnak a versekkel azok, akik október 23-án a Petőfi- és a Bem-szobornál Batsányit, Adyt, Vörösmartyt szavaltak: tehát Bessenyei és Sinkovits, akik jelképpé emelkedtek a forradalomban.

A kis és nagy színházakban a munka már zavartalanul folytatódott februárban, csak a Nemzeti épületének sebesülése mutatkozott súlyosnak. S mint a korabeli tudósításokból értesülünk: más színházak száz-kétszázezer forintos javítanivalójával szemben a Blaha Lujza téri épület egymillió forintos kárt szenvedett. Lassította a felújítást, hogy a pótolandó anyagok előteremtése bajosnak mutatkozott, így például az üveget nyugatról kellett beszerezni. Az említett, február 19-i társulati ülésen Major művészi megújulást hirdetett, hivatkozva a vidéki turné sikerére is: komoly teljesítménynek nevezte Sinkovits Bánkját, Csernus Mariann Melindáját, s dicsérte Kohut Magda Éváját az Egyiptomi színben. Vélhetjük, hogy Major személyes véleménye bizonyíték arra, hogy jelen volt a turnén, ámde őt ismerve ez nem érv: egész életében bátran vélekedett általa nem olvasott és nem ismert darabokról és eseményekről. Az Esti Hírlap tudósít arról, hogy az intéző bizottság nevében Major Tamás értékelte az elmúlt hónapok munkáját. Valóban, szövegében is hivatkozott a bizottságra, jelezvén: még nem igazgató, mondandója testületi jóváhagyás, így a turné méltatása is. „Műsorpolitikánkat igyekszünk úgy alakítani, hogy egyszerre legyen haladó és korszerű. A bemutatásra kerülő darabok megválasztásánál intézőbizottságunk tekintettel volt arra is, hogy minél több kiváló művészünk kapjon méltó feladatot. E tekintetben igyekszünk jóvá tenni a múltban elkövetett hibákat. S még egy szempont vezetett: olyan darabokat kerestünk, amelyeknek stílusa is segít szakítani azzal a szürkeséggel, játékbeli naturalizmussal, amely a Nemzeti Színház színpadán is tért nyert az utóbbi években. A naturalizmus ellen az eddiginél teljesebb és sokszínűbb realizmus programjával lépünk fel.” Major Racine Phaedraját, Lorca darabját és A szecsuáni jó ember címmel Brecht művét ígérte tavaszra. Érdekes, hogy száraz, tárgyszerű beszédében még az intézőbizottságra hivatkozott, ám annak január 27-i határozata szerint az Egmont is szerepelt az új bemutatók sorában. De hallgatott a stúdióprogramról is, amely már az évad elején Major és Somló István Párizs-élményéhez kötődött, miszerint az új törekvések jegyében a Godot-ra várva című Beckett-darab bemutatójával terveztek indítani egy stúdiószínpadot. Somló István 1957. január 27-én amerikai barátjának írott levelében lelkesen számolt be arról, hogy a kétszáz személyes kísérleti színház a megvalósulás közelébe érkezett. A Brecht-darabot is ide szánták az év elején, akkor Ferrari Violetta játszotta volna a kétalakos főszerepet, de: „Most azzal a tehetséges kis főiskolással kombináljuk a szereposztást, aki a cannes-i Körhinta című film főszereplője vala.” Törőcsik Marira gondolt, akit Gellért Endre rendező a főiskoláról jól ismert, de a művészi mellett alapos pedagógiai meggondolással is Mészáros Ági mellett döntött, hogy Sen Te–Sui Ta nagy váltásokat kívánó szerepét alakítsa. További terv a Godot – őrjöngök a darabért, a párisi előadással nem értek mindenben egyet, valószínűleg Majorral együtt fogom játszani a darabot, esetleg rendezni is.” (OSZK kézirattár Fond 123. 15. köt., Somló István levelezés). S arról is értesülünk Somló tudósításából, hogy Ionesco két egyfelvonásosa is szerepelt a kísérleti színpad tervében. Az ’56-os párizsi nyár élményei óta Major és Somló bensőséges kapcsolatba került. Levelében Somló infernális szavakkal beszél a forradalomról; nem idézzük arcpirító sorait, de azt igen, amiben a régi színháziak is tanácstalanok voltak: Major és Gellért barátsága mikor és miért bomlott meg? Némely tényben már Illyés naplója is utal rá: Majorral a költő vitája törést sejtet a forradalom megítélésében. Miközben adatokat olvashatunk arról, hogy Gellért a forradalom híve. Gellért tehát Major ellenében Illyéssel tart. Somló említett, január 27-i levele világosan és durván sejteti a törés mélységét: „… a Nemzeti Színház vezetőségi egységfrontja megbomlott. Gellért Endre, haszontalan Nyugat-ügynök apjának, Gellért Oszkárnak fia és Illyés Gyula »magyarkodó és ködevő« szemléletének hátszelétől abajgatva, egyik pillanatról a másikra frontot változtatott és ebben a pillanatban a Nemzeti Színháznak és az egész magyar színészetnek legfőbb Rosszra Vezető Kalauza.” A toll Somlóé, de vélhetjük: a gondolat Majoré – is. Somlóval való bensőséges viszonyáról még annyit: Major Tamás javaslatára a forradalmat piszkoló Somlót Kossuth-díjra érdemesítették ezen a tavaszon.

Remélhette Sinkovits, hogy a hirdetett márciusi épületnyitó, ünnepi Bánk-előadáson már a Katona-dráma főszerepét alakíthatja. Nem így történt. Március 24-én változatlanul az 1951-es Major–Vámos-rendezés került színre, Bessenyei Ferenc alakította a nagyurat. Major teljesítette ígéretét, Melindát a soproni irodalmi esten alakító Csernus Mariannra osztotta, mely korábban Szörényi Éva szerepe volt. Az újra megnyíló Nemzetit Benedek Marcell köszöntötte: „Minden hely, ahol magyar emberekhez magyarul szólnak: pórus, amelyen át a nemzet lelke az éltető levegőt szívja be.” (Pesti Műsor, 1957. március 22.) Azt is írta Benedek: „Ma is legjobb íróink becsvágya, hogy műveik ezen a színpadon szólaljanak meg.”

Hiába a becsvágy, ha a diktatúra az úr: március idusa azonmód cáfolta a jámbor állítást. A kádári megtorlás első hullámának jele a Nemzetiben: a Fáklyaláng hatalmas vidéki sikere után februárban már nem került színpadra a fővárosban, s a március 15-én ½ 6-kor kezdődő s 9-kor végződő előadással Bessenyei az emigrációs turini képet véglegesen zárta: „Eljött Magyarország!” Távozott kétszázezer magyar, és távozni kényszerült a Nemzeti repertoárjából két Illyés-dráma is. S ebben kegyelem nem mutatkozott, miként a március 31-ig hazatérő honfitársaknak ígérték. Az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának Az ideológiai élet egyes kérdéseiről címmel készült feljegyzésében olvasható: „Irodalmi estéken, színházi előadásokban a hazafias mozzanatokat és a klasszikus magyar műveket megpróbálták felhasználni nacionalista tüntetések provokálására. (Tüntető tapsok a Cigánybárónál, a Fáklyalángnál, a Szózat tendenciózus előadásai stb.)” A pártirat március 14-én kelt, s a Fáklyaláng másnap, a nemzeti ünnepen kerülhetett színpadra utoljára. Majd azt is olvashatjuk a feljegyzésben: „Színházak műsortervében 32 nyugati színdarab, ezzel szemben egyetlen szovjet szerző vagy orosz klasszikus sem szerepel.”

Kései éveiben szóba kerülvén a két Illyés-dráma, Bessenyei felidézte: Amikor készültünk, s játszottuk ezeket a történelmi drámákat, gyakran mondtam: »Gyula! Forradalmat csinálunk! Forradalmat!«” A költő mosolyogta színészének lelkes jövendölését, s ami bekövetkezett októberrel, az végképp ellobbant márciusban. Noha február 18-án a társulati ülésen Major még így beszélt: „A Dózsában is vannak új szereplők.” Nem volt szükség rájuk. Mint ahogy a Hubay Miklós tervezte irodalmi műsorok, az Ady-est, a Nyugat-köre és a Juhász Ferenc-matiné terve is ellobbant, miközben Major Illyés két versét (Megy az eke, Bartók) mondta az Irodalmi Színpad Új tavaszi seregszemle című műsorában. Az összeállítással március 3-án Szendrő Ferenc elindította évadát. Egyébiránt Major megkezdte országos politikai körútját is, amit több évadon át arcátlan hazugságok körítésében elvtársi vaksággal művelt. A március 6-i Nógrádi Népújság tudatta: néhány nappal korábban Salgótarjánban értelmiségi pártnapon beszélt a hallgatóságnak. Értelmiségiek, pedagógusok, diákok, állami tisztviselők érdeklődéssel hallgatták az előadót, aki beszédében ismertette a magyarországi ellenforradalmi cselekményeket. Saját élménye alapján igazolta, hogy a tőkésektől már jó előre irányítva volt, mind előkészítésében, mind végrehajtásában. Mint mondotta, erre a múlt év nyarán Párizsban jártakor egy írónő figyelmeztette őt is.” Két verset fűzött előadásába: Munkások (József Attila) és a Gondolatok a könyvtárban. S mint a lap megjegyzi: „Kár, hogy nem alakult ki a pártnapon széles körű vita.” Ugyan miről vitázhattak volna a terembe hajtott emberek? Kérdezték volna, hogy a két hónappal korábbi bestiális sortüzet is a tőkések parancsolták a városban? Avagy vitáztak volna arról, hogy Marosán vagy Biszku parancsolta-e a december 8-i vérfürdőt, melynek nyolcvan halottja és több mint száz sebesültje némán cáfolja Major hazugságát?


Lukács Margit (Elmira) és Major Tamás (Tartuffe). Molière: Tartuffe, Nemzeti Színház
Katona József Színháza, 1958. Fotó: PIM–OSZMI Fotótár, Wellesz Ella


Major
Tamás a Warrenné mestersége március 3-i új bemutatóját követően (Katona József Színház) Mészáros Ági helyett Vivie-t Temessy Hédivel játszatta, és a Phaedrát március 30-án már a Nemzetiben állította színpadra, Tőkés Annával a címszerepben. A fordító, Somlyó György a francia klasszikus jelentőségét így látta: „Racine a szabadságát követelő emberi egyéniség egyik első nagy költője.” (Pesti Műsor, 1957. 8. sz.). „A legkisebb hibák is elnyerik benne szigorú büntetésüket, a bűn puszta gondolatát éppoly szörnyűségesnek mutatja, mint magát a bűnt” – írta Somlyó. Kárpáti Aurél szerint a dráma monológok, vallomások egymásutánja. Szerzőre és előadásra is utalva pedig így látta: „Megelevenedett görög vázaképek mozognak itt előttünk, zenei hullámzású versekkel gyönyörködtetve a shakespeare-i tragédiák torokszorító drámai izgalmai helyett.” Érdeme az előadásnak: Major Tamás minden részletre kiterjedő rendezői figyelme s helyes értelmezést sugalló szakavatottsága érzik az egész együttes összjátékán.” Tőkés Anna dicséreteként pedig így írt Kárpáti: „… A színészi ábrázolás mesterműve. A bűnös szerelem gyötrelmei közt hánykódó női lélek ijesztő mélységeit tárja föl, s a bennük lakó önemésztő szenvedély vad indulatkitöréseit döbbenetes tragikai erővel szólaltatja meg.” Hűvös előadás volt, emlékezik más, hivatott szakember; Sinkovits Hippolitos szerepében, meztelen lábakkal, szoknyaforma jelmezben már-már mosolyogtató látványnak tűnt a dermedt közönség előtt a napközbeni rettegés utáni estéken… A Racine-előadás új színpadi jeleit észleljük Kárpáti méltatásában: Varga Mátyás színpadképe szinte elvontan egyszerű. A sötétkék háttér-függöny előtt jobbról-balról, a sima szürkés falak kiugró széle éppen csak jelzi a görög oszlopok kanellúráját. A színpad közepén nyugágy, amelyen Phaedra időnként helyet foglal s végül meghal. Az utolsó felvonásban – Hippolitos tragikus pusztulására utalva – baljós viharfények villóznak a tetőkárpit egén. Racine »közömbös« színhelyének igen szerencsés megoldása ez. Nyugodt háttér, amelyre – hellén vázaképeket idézve emlékezetünkbe – zavartalanul rajzolódnak ki a szereplők színes mozgású figurái.” Hosszan idéztük a színpadkép leírását, mert sok évtizedes kritikusi szemlézőként is, Kárpáti ily elmélyülten alig méltatott színpadi látványt. Most viszont meglepte, hogy Varga Mátyás és a Nemzeti évtizedes naturalista színpadi díszletezési gyakorlata, fénykompozícióval is erősítve a stilizáció felé moccant.

Miközben a március kibontotta a rügyeket a budai hegyekben, a téli álmából feléledt Major levedlette a Nemzeti intézőbizottságát és az írók szolgálatát. Noha egy március 7-i minisztériumi tájékoztató szerint „… konszolidálni kellene pl. Major Tamás helyzetét. Major Tamás még ma sincs kinevezve, hanem egy elég népes tagság vezeti a színházat. (Nem csak formai kérdés.)” (MOL 288 fond. 49. cs. Ká/199 ikt. sz. Káder Osztály) Aztán konszolidálták. Direktori székében újra a színi élet politikai kantározásának tippmesterévé is emelkedett. Major Tamás újrakezdte. És az újra megnyílt Nemzeti színpadára terelt színháziak és főiskolások hallgathatták Marosán György bosszú-monológját a bolseviki igazságtételről és a prolit eláruló értelmiségről.

Egy tavaszi napon Sinkovits Imre a Duna-parton Illyés Gyulával találkozott. Kísértő alakokkal való kálváriáját beszélte a költőnek, akitől a megtartó emberség gyötrelmeire remélt bátorító szavakat. Sinkovits Imre egy életen át idézte Illyés vigaszát: „A részleges becsület megőrzése mellett életben kell maradni!!”

(Folytatjuk)



« vissza