Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Részletek a vásárhelyi Puszta múltjából (1. rész)

"Négy évvel a második világháború kitörése előtt, egy Isten háta mögötti pusztaságban rendezett, példaértékű író-paraszt találkozó, ahol nemcsak a szegényparasztság, hanem a középbirtokos gazdák is hangot adtak elégedetlenségüknek, figyelemre méltó volt."

A török hódoltság után Békés és Csongrád megye elnéptelenedett. Vásárhely 1698-99-től, a Kincstár által meghirdetett szabad földfoglalásnak köszönhetően az elbujdosott lakosság egy részének visszatelepülésével kezdett gyarapodni, s rövidesen az ország egyik legnagyobb kiterjedésű mezővárosává fejlődött.1 Kialakultak a termelési övezetek: a szántóföldi műveléshez a Tanya határrész, a kaszáló és nádló területhez a Nagy Rét, a legeltetéshez a Puszta2 tartozott. Utóbbi szintén hatalmas kiterjedésű volt: a Vásárhelyt Szentessel összekötő országúttól a régi Békés vármegye határáig terjedt.

A vásárhelyiek nem sokáig élvezhették nagy területüket. A város több birtokváltás után 1722-ben Károlyi Sándor tulajdonába került, majd a grófi család közel két évszázadon keresztül birtokvitákat folytatott a jobbágysorba jutott mezővárossal. Károlyi mind a Tanya, mind a Puszta övezetből egyre többet kisajátítva majorsági kertészközségekké fejlesztette Derekegyházat, Nagymágocsot és Sámsont. A legkorszerűbb földhasznosítást és állattartást ösztönözte, javított az itt lakók életminőségén, a városban római katolikus templomot, tiszttartó- és présházat építtetett. Büszkék voltak a vásárhelyiek, hiszen olyan földesurai voltak, mint Hunyadi János, Bercsényi Miklós és a Károlyiak.

A földesúri kisajátítások után a Pusztát 1743-ban elkülönítették. Fennmaradó építményt nem engedélyeztek létesíteni a területén – kivételt képeztek a pusztai nádból, gyékényből, sarjú fából készített pásztorkunyhók és tüzelős ólak –, de egyes állattartó gazdák saját kutat ásathattak, amely a 19. század közepétől, a hozzá tartozó pusztai földdel együtt a magántulajdon megalapozását segítette. Még mindig maradt akkora terület, ahol a városi közbirtokosság jövedelmező állattenyésztést folytathatott. Fontos volt a katonaság számára nevelt remonda ló és a félszilaj pásztorkodással gyarapított szürkemarha-csorda, valamint a juhállomány.


Vásárhely első hivatásos művészének, Gosztonyi Józsefnek a rajza egy pusztai pásztortanyáról, tüzelős istállóval, kontyos nádkunyhókkal. (Megjelent: Budapesti Visszhang. Heti Közlöny. 1856/27. szám, július 3-án.)

1744-ben a Tolna megyei Zombáról evangélikus családok költöztek a Pusztára, és a történelem során harmadszorra újraalapították Orosházát, amely 1950-ben városi rangra emelkedett. A vásárhelyi pásztorok a területet elfoglaló „gyüttmöntek” sátraira kezdetben ráeresztették a kormos bikákat. Ezeknek a családoknak, akik szabadon költözhettek és vállalhattak munkát, Harruckern báró adott menlevelet, és a Puszta ezen részén így megindult a letelepedésük.

Ahogy a lakosság növekedett, és a jobbágyoknak a nekik kiosztott birtokrészekre a föld művelése miatt naponta egyre messzebb kellett járni, a 18. sz. közepén megindult a Tanya határrészben a kint lakásként szolgáló szálláshelyek megépítése. A század végére a Pusztán és a Tisza–Maros–Körösök árterében egyre növekedett a betyárság létszáma, a vásárhelyi Puszta ugyanis kiváló búvóhelyet jelentett. A Békés megyei hatóságok gyakran kérték a vásárhelyi tanácsot, hogy intézkedjék a rablók ellen, de a hatóságok tehetetlenek voltak ellenük.

A Puszta ekkor még ligetes terület volt, végeláthatatlan mezővel, lefolyástalan tavakkal, erekkel, mocsaras rétekkel. Szikes, alig néhány aranykorona értékű és fekete homokos földekben, illetve csernozjom minőségű, szántónak is jól használható talajokban egyaránt bővelkedett. Télen gyakori volt a tartós, olykor mínusz 20 °C alatti, nyáron a 35 °C fölötti hőmérséklet. Ha a Puszta elhúzódó esőt kapott, az utakon megbénult a közlekedés. A betyárok könnyen elvegyültek a megszámlálhatatlan állatot terelő, helyüket gyakran változtató pásztorok között, s a lovak közül hátast szakítottak maguknak. Nappal csikósnak álcázták magukat, éjjel garázdálkodtak. Négy nagy levéltár sok folyóméter büntetőperét áttanulmányozva, ezernyi között egyetlenegy olyan vallomással sem találkoztam, ahol a bűnöző azt állította volna, hogy az elrabolt értékeket a szegények között szétosztotta. Szomorú, hogy a társadalom által üldözött „jó betyár” – úgy tűnik – a szépírók romantikus fantáziája szülte alak. Számos perirat tanúskodik arról, hogy a betyárok saját osztályos társaik ellen fordultak, a szorgos zsellért, jobbágyot is kifosztották, sőt megkínozták. A bűnnel szerzett javakból tartott csárdákban, pásztorkunyhókban dorbézoltak, s amikor a kincs elfogyott, újra összeálltak és fosztogattak. A Pusztán a betyárok körül valóságos alvilág alakult ki: a betyárokat bújtatókon kívül a rablott árut értékesítő orgazdák, azok a kistisztviselők, akik a gonosztevők számára személyes, szabad utazást biztosító menlevelet, vagy a rablott jószágaik értékesítéséhez tiltott marhás levelet állítottak ki, a hamis állatbillogokat készítő, vagy békókat elvágó kovácsok, a megfélemlített perzekutorok, csendőrök, és a lőtt sebet titokban ellátó orvosok.

Az 1840-es évek végén fölmerült a vásárhelyi Puszta kiosztásának, a közös legeltetés fölszámolásának terve Az elhatározás végrehajtását ugyan a szabadságharc késleltette, de az önkényuralom idején, 1850–1852 között a Pusztát végül kiosztották, és végbement a tanyai gazdálkodásra történő életmódváltás. Mivel a föld jelentős része gyönge minőségű volt, a gazdák nősülendő fiaikat küldték ki, hogy „pusztai”, vagy „kistanyát” építsenek. A betyárok és a fegyverletétel után elbujdosó Kossuth-katonák alattomos üldözése sajnálatos módon összekeveredett a megmaradt, de fogyó pásztorok szorongatásával. A városi hirdetőkönyvekben nem egy példát lehet találni arra, hogy a földeken agyonvert, lelőtt ismeretlen emberek agnoszkálására szólították föl a környékben lakókat.

A pusztai kitelepült földművesek, és a kezdettől jó minőségű talajjal rendelkező Tanya határrészben lakók életvitele, gazdagodása között jelentős volt a különbség. A feudalizmus megszűnése után jellemző volt, hogy a földesúri majorgazdálkodásban dolgozók, miután szabadon költözhettek, vásárolhattak és építkezhettek, csak a leggyöngébb földeken tudtak megtelepedni. Ekkor következett be az a „csoda”, amelyre fél évszázados pusztai kutatásunk derített fényt, hogy ti. az orosházi evangélikusok, az uradalmi cselédsorból szabadult római katolikusok, és az őshonos, de szegény vásárhelyi református népesség újkori „vérszerződést” kötött: elkezdtek egymás között házasságra lépni. Egyiket a szülei igavonó lóval, másikat pár száz vályoggal, harmadikat a neki adott, vagy vásárolt néhány hold földdel segítették. A különböző felfogású és kultúrájú emberek tehát verítékes munkával együtt láttak neki a Puszta feltörésének, megművelésének, és – ami e csodához tartozott – kiszélesedett a kultúra iránti fogékonyságuk.

 

A társadalmi átalakulás és küzdelmei

 

Már az 1860-as években elindult a Hódmezővásárhely anyavárostól történő elszakadási mozgalom. Ennek egyik oka az volt, hogy a városházától való nagy távolság miatt az ügyek intézése, az iskoláztatás, az orvosi ellátás, a temetkezés egyre nehezebbé vált. A másik ok az önállótlanság érzetében és abban az igényben keresendő, hogy saját ügyeiket maguk, helyben intézhessék. Végül szerepet játszott benne az is, hogy le akarták küzdeni a történelmileg hagyományos módon kialakult tanyai körzetekkel szemben érzett gazdasági, társadalmi és kulturális elmaradottságukat.

A tanyásodó Pusztán az oktatás úgy indult, hogy télen, amikor a nagy mezőgazdasági munkák szüneteltek, néhány gazda rendelkezésre bocsátotta valamelyik fűthető helyiségét. Fogadtak egy írni-olvasni tudó, ráérős, idős iparost, aki elvállalta, hogy az így kialakított zugiskolában a környék kisgyerekeit megtanítja a betűvetésre, olvasásra és a számolásra. Később a református egyház létesített tanodákat, amelyeket a külterületeken a 20. század elején a négy elemi és két ráképző osztályos állami iskolák váltottak föl. Vásárhely máig az olvasókörök városa.3

A külterületen 1883 decemberében, a Pusztán, Kardoskút-Pusztaközpontban Baraczkosi Olvasókör néven elsőként alakult gazdakör, mivel igényük volt a szellemi fölzárkózásra. Amikor a két világháború között megépült a református imaház, az ideköltöző fiatal lelkész azt vette észre, hogy a vasárnapi istentiszteletekre ünneplőben megjelenő férfiak az öltözékükhöz nem illő nagy batyukat cipelnek. Megkérdezett egy idős presbitert: mit hurcolnak? Az öreg kivezette a lelkészt az útra, és megmutatta, hogy alig ötven méterre van az olvasókör. A földműves ember nem tud minden alkalommal templomba járni, ezért megkéri azokat, akik eljönnek, hogy hozzák el a kiolvasott könyveiket és cseréljék ki. Ezeket cipelték magukkal tanyáról tanyára, benne legkiválóbb szépíróink köteteivel. Az olvasókörökben télen a fiataloknak ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamokat szerveztek. A legjobban vizsgázókat a közösség kiküldte a nyugati, fejlett mezőgazdasági államokba tapasztalatcserére. A körök gazdasági újságokat, helyi és pesti lapokat járattak.

A Puszta legkiválóbb gazdái a közösségük számára Hangya Értékesítő Szövetkezetet alapítottak, és mint virilisek, a Városi Tanácsban szüntelenül küzdöttek a kialakuló kis tanyaközpontok fejlődéséért. Közülük is kiemelkedett Karasz Péter és idős Gregus Máté egész családjával. Gregust Németh László Égető Eszter című regényében az öreg Gyeviként szerepelteti. Ő alapította meg Vásárhely-Kutast, amelyből 1950 után Székkutas néven önálló község létesült. A „Rossz járásban”, szikes földön született, majd Pósahalmon, a „sívó homokon, ahol csak királydinnye termett” írta önéletrajzában –, olyan mintagazdaságot hozott létre, hogy a szegedi mezőgazdasági iskolából a tanulók hozzá jártak gyakorlati különórákra. A gyarapodó tanyaközpontban saját pénzén malmot építtetett, pálinkafőzdét létesített, kiharcolta, hogy a Szeged és Békéscsaba közötti vasútvonalon Kutasnál megálló épüljön, termény- és állatrakodóval. Nagy szerepe volt a piac, a temető, a villanyhálózat és két templom megépítésében. Olvasókört létesített, tanácsi kirendeltséget, járlatírást szervezett.


Pusztaközpontban, az 1883-ban alapított, 1884-1960 között használt Baraczkosi Olvasókör épülete bontás előtt

Végül hazánkban először Gregus és Karasz gazda, valamint az itt tanító Simándi Béla 1935 nyarán író-paraszt találkozót rendeztek.4

Simándi Írók a pusztán címmel hosszú cikket fogalmazott, amelyet versével kezdett:

 

Puszta, puszta, puszta, vásárhelyi puszta!
Nincs az én szívemnek azóta se nyugta.
Azt a három évet sohase felejtem,

emberré, magyarrá igazán ott lettem.

 

Vagy harminc éve írtam a verset, amely ezzel a strófával kezdődött, és még most is, magányos töprengéseimben, ha élet-emlékeket idézgetek, legtöbbször ezeket a verssorokat mondogatom magamban, és Hódmezővásárhelyt idézem…”

A továbbiakban így írt a találkozóról: „Kora reggel kell, hogy megérkezzenek Kutasra. Ott már vendéglátóik szekerekkel várják majd őket és viszik szerte a határban egyet-egyet a tanyájukra, és estig ismerkednek azzal a világgal. Estére mindegyiket a szomszédos olvasókörbe viszik – ötven tanyai iskola és ötven olvasókör is volt akkor a vásárhelyi határban – ott elbeszélgetnek az oda összegyűlt parasztokkal azok sorsáról, életéről. Aztán visszamennek a tanyára pihenni. Másnap járják a határt, este pedig a kutasi olvasókörbe mind összegyűlnek író-paraszt találkozóra. A harmadik napot a városban töltik1935 januárjában már országos megmozdulás is volt a »jó kovász« Vásárhelyen. Akkor szerveztük meg az országos gazdaifjú kongresszust. Ilyen zsúfolt még sohase volt a szálloda, a Fekete Sas díszes nagyterme. És ilyen zajos vitáktól se voltak még hangosak díszes, öreg falai. Párhetes visszhangja volt ennek az első ilyen országos megmozdulásnak is, amelyre dunántúli és nyírségi falvak fiatal parasztjai is eljöttek.”5

Az író-paraszt találkozóra elsősorban a népi írókat hívták meg, és a következők jöttek el, csak a jelesebbeket említve: Buday György, Féja Géza, Illyés Gyula, Kárász József, Nagy Lajos, Nyisztor Zoltán, Oláh György, Ortutay Gyula, Pákozdy Ferenc, Paku Imre, Rozványi Vilmos, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Pál, Tolnai Gábor, Tomori Viola.

A találkozóról Illyés Gyula a következőket írta: „Azok az írók is, akik a népből származtak, új világot ismerhettek itt meg. Az »őserő és tősgyökér« s a paraszt mítosz romantikus rajongói (ha egyáltalában még vannak ilyenek) ízlelhettek egy kortynyi keserű valóságot s a pesszimisták, mint magam is, egy csipetnyi reményt. Hogy a tanyaiak6 mit nyertek, azt nekik kellene elmondaniok. Vállalkozásuk, bizalmuk a szellem erejében – megindító, ismét csak ezt mondhatom. A kultiválatlanságáról, elmaradottságáról hírhedt vidéket én előttem egyszeriben magas polcra emelték. Mert vajon milyen más szakmának vagy városnak jutna eszébe hasonló ötlet? S melyik tudná ennyi szeretettel, áldozatkészséggel s hittel megvalósítani? Hódmezővásárhelyen, három napig újra azt éreztem, hogy érdemes írni. Érdemes írni oly dolgokat is, melyekért közönségesen csak gúny, rágalom és éhkopp a fizetség Európa-szerte.” (Nyugat, 1935. október. 222–225. Az író Bérestemető című költeményét az Alföldi Gazdaifjú 1935. szeptember 15-i száma közli.)

A találkozóról írt beszámolók összeállítója megjegyezte: „E cikk nyomása közben értesültem, hogy a kongresszust széles közbiztossági rendőri nyomozás követte, majd a kongresszus szervezőjét hivatali állásából áthelyezték.Meghívták, de valamilyen oknál fogva nem jött le: Erdélyi József, József Attila, Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Németh László, Tersánszky Józsi Jenő”. Bár nem voltak jelen, József Attila, Móricz Zsigmond és Németh László Hódmezővásárhelyhez való kötődése, az itt töltött éveik, hónapjaik, avagy heteik közismertek.

Négy évvel a második világháború kitörése előtt, egy Isten háta mögötti pusztaságban rendezett, példaértékű író-paraszt találkozó, ahol nemcsak a szegényparasztság, hanem a középbirtokos gazdák is hangot adtak elégedetlenségüknek, figyelemre méltó volt. Ugyanakkor éppen Vásárhely-Kutas példája jelzi azt is, hogy ahol megvolt az összefogás, és ki-ki nemcsak a saját vagyona gyarapításáért, hanem a közösség fölemelkedéséért is dolgozott, ott eredmény születik.

 

A szovjet mintájú társadalmi pusztítás

 

Nem nőnek a jegenyék az égig!” – hirdeti az ismert közmondás, de hol voltak a mi Pusztánkon a „jegenyék”, amikor a legtöbb szikes tanyaudvarban csupán az árnyat nem adó tamariskabokor és a szúrós koronaakác senyvedett. Az épületek vályog-, vagy vertföldből készült falát meszelni sem lehetett, mert a sziksó kivirágzott rajta, és a meszet letúrta. A vásárhelyi Pusztát és a mezővárost 1944. október 8-án foglalták el a szovjet csapatok. Már a következő napokban, amikor az ország nyugati felében még dörögtek a fegyverek, megindult az új városvezetőség szervezése, a „nép ellenségeinek” fölkutatása és a leszámolások, amelyek 1956 októberéig folyamatosan tartottak, a Kádár-rezsimben, a második szövetkezetbe tereléssel értek csúcspontra, majd a lassú konszolidáció idején, a rendszer számára megbízhatatlanok állandó megfigyelésével folytatódtak.

Több támadás érte a Puszta társadalmát. Egyrészt azonnal elindult a kuláküldözés. Ezzel párhuzamosan, a hagyományos nagycsaládi kötelékek szétzúzása még kellően föl nem tárt szörnyűségekkel párosult. A megszokott emberi életrend elleni harc a szellemi-lelki élet alapjainak az aláásásával folytatódott, illetve a szovjet mintájú közösségi munkarendszerre való, erőszakolt áttérés jóvátehetetlen gazdasági, erkölcsi, mentális és szellemi pusztítást okozott. Ezek a tehertételek különösen olyan helyen jártak súlyos következményekkel, mint a vásárhelyi Puszta, ahol a többségben lévő szórványtanyákban mindmáig kézzel tapintható, a magukra maradt idősek esetében már föloldhatatlan a fizikai és gazdasági nyomorúság.

A napisajtó tele volt gazdagyalázással, amelynek középpontjában azok a szorgalmas családok álltak, akik húzóerőt jelentettek a fölemelkedni igyekvő szegénységnek. A magánparaszt a maga „cselédsanyargató életvitelével gátja a közösség fölemelését szolgáló szövetkezeti gazdálkodásnak” – hirdették. A kulák a falu „bűnözőjévé” vált, és elindult a „boszorkányüldözés”. Ennek a legbrutálisabb végrehajtója a vásárhely-kutasi rendőrőrs volt. Néhány példa: két idős gazdát egymással szembe állítottak, és arra kényszerítették őket, hogy egymás arcát köpködjék. Miután elengedték őket, egyikük még aznap, másik néhány hét múlva öngyilkosságot követett el. A Városi Levéltár későbbi vezetőjének idős édesapját úgy próbálták rávenni a szövetkezetbe való belépésre és a tanyája átadására, hogy az őrsön falhoz állították, és a párt újságját kellett homlokával a falhoz szorítania. Amikor fogyott az ereje, térde remegett, és a papír leesett, puskatussal verték a hátát, ezt ordítva: „magának ennyit ér a közösség lapja, hogy a földre dobja?” A megalázottak, a kifosztottak és a barbár bánásmódtól félő emberek önpusztításának méreteit nem sikerült föltárni, a szégyentől és félelemtől szenvedők vallomásaiból ez sohasem derült ki, a kárvallott családok pedig azóta kihaltak. Az bizonyos, hogy sokkal többen voltak, mint a vérbefojtott 1848–49-es, majd az 1956-os forradalmat követő megtorlás áldozatai. Az idős Gregus Máté – mondhatni – szerencsés volt, hogy 1938-ban békében elpihent, és nem érte meg családja széttiprását. Gyermekeitől, akik már önállóan tevékenykedtek, mindenüket elvették, a tanyáikból is kizavarták őket. Legidősebb fiát, aki apja tanyáján maradt és „Fiamáté” néven lett az irodalomban, köznyelvben ismertté, és aki a faiskolájával és magyarfajta baromfiállományával szerzett hírnevet, mint népnyúzót és ellenséges kulákot elfogták. Az ÁVH Budapestre vitte, ahol a börtönben belehalt a kegyetlen bánásmódba. Csoda, hogy holttestét hazaadták. A Gregus-gyerekeket és az unokákat nem vették be a szövetkezetbe, hogy kenyérkeresethez se jussanak, de mezőgazdasági szakértelmük sem kellett. A legkülönbözőbb mesterségeket választották: volt, akiből vízvezeték-szerelő lett, vagy éppen klinikai főorvos Erdélyben.7

Amikor az ember odáig jut, hogy kész mérlegelés nélkül, akár élete kockáztatásával mindent föladni, csak hogy a kínjaitól szabaduljon, magányos hősként vagy csoportba verődve támadásba kezd. Így történt ez a vásárhelyi Pusztán is. 1948 végén, 1949 nyarán Orosházáról kiindulva terjedni kezdett az ún. fehérgárdista mozgalom, amely a Rákosi-rezsim fegyveres megdöntésére szerveződött. Mint a kiégett füvön föllobbanó láng, úgy terjedt a földalatti szerveződés, hazafias lendülettel és néhány világháborúból visszamaradt egyéni fegyverrel – anélkül, hogy észrevették volna, hogy az ÁVH besúgókat épített be közéjük. Első hullámban 1950 őszén fogták el a fő szervezőket. Azután, hogy a rettegést fokozzák, évenként még több alkalommal csaptak le rájuk.

Az első áldozat Juhász Nagy István volt, akinek a szegedi Csillag börtön cellájában önakasztást rendeztek, őt követte az orosházi Blahó János és a pósahalmi Kovács István, akiket szörnyű kínzások után, a börtön udvarán 1951. március 30-án fölakasztottak. Testüket nem adták ki, hogy ember módjára eltemethessék ez is a megtorlás része volt –, hanem a szegedi Törvényszéki Orvostani Intézetnek adták át, ahol az orvostanhallgatók szakmai gyakorlatain szétforgácsolva, jeltelenül tűntek el. A módszer első próbája lehetett az ’56-os hősök jeltelen sírba, összedrótozva, arccal a földre lökve történt elhantolásának. A többi fogolynak gyakran bírói ítélet nélkül, vagy évek múlva rendezett, védelem nélküli perrel, életfogytig tartó kényszermunkával morzsolták föl az egészségét, jobbesetben meleg, vizes szénbányában, az Inotai Hőerőmű betonalapozásánál, vagy más, embertelen helyeken. 1956-ban a forradalom során kiszabadították őket, de ha nem emigráltak, már ’56 decemberéig valamennyiüket visszatoloncolták. Akik túlélték, és később amnesztiával szabadultak, kivétel nélkül súlyos szervi betegségekben szenvedtek, és a rendszerváltoztatásig megfigyelés alatt álltak. Emléküket Székkutason az Erdélyben faragott emlékoszlop is őrzi.8

A Rákosi-rezsim a kékcédulás választások után példátlan osztályharcot vívott a vidék szövetkezetbe terelése érdekében. Ennek során nemcsak kuláküldözés folyt, hanem a szövetkezeti vezetők gazdagodása is. Székkutas határában családi birtokán élt Füvesi János. Szépen gondozott tanyájára szemet vetett a frissen összehordott téesz egyik vezetője, aki felszólította az 1950-ben belépett tagjukat, hogy adja át neki a tanyáját. Füvesi azonban nem adta, ragaszkodott hozzá. Beteg, erőtlen ember volt, akit a közösben is csak arra használtak, hogy éjszaka a lóistállót őrizze. 1952 decemberében egy éjszaka, amikor Füvesi kiment a dolgát végezni, az ott lesben álló, fölbérelt ember felgyújtotta az istállót. Mire Füvesi visszatért, már az egész istálló lángokban állt, és már ott volt a rendőr is, hogy elvigye. A Csongrád megyei Viharsarok napilap 1952. december 10-én hírül adta, hogy a „szövetkezetbe furakodott kulák” fölgyújtotta a téesz istállóját, és nyolc ló, köztük vemhesek is elpusztultak. A kár 28 ezer forint. A szerencsétlen embert Szentesre vitték a bíróság börtönébe. Rögtönítélő bíróság döntött ügyében. A tárgyalás után alig negyedórát kellett várni, majd tizenegy órakor fölolvasták az ítéletet: „Füvesi János kötél általi halálra ítéltetik. A vádlott kegyelemre nem méltó, az ítélet azonnal végrehajtandó.” 1952. december 12-én fölakasztották. Az országos sajtó tele volt a kirakatperrel, és az erős „munkásököllel, amely oda ütött, ahova kellett!”

Az 1960-as évek közepén, szociográfiai gyűjtőutunk során társaimmal többször eljutottam a Füvesi-tanyához. Akkor még nem ismertük a tanyatulajdonos tragikus múltját. A porta és épületei gondozottak voltak, szerettünk volna beszélni az itt lakókkal, de mindhiába, soha nem találtunk ott senkit. Amikor a tanyabejárón legutoljára bosszúsan kifelé jöttünk, a dűlőúton haladó kocsit megállítottuk, hajtója nehezen fékezte meg a lovát. Kérdezősködtünk, hogy kié a tanya, és miért nem lehet ide bejutni. Az ember végre megszólalt, és elmagyarázta, hogy a tanya senkié. Nem lehet tudni, ki és mikor jön, hogy a pusztulástól megmentve valamit javítson rajta, de gyorsan el is tűnik, hiszen fél, mert ez egy szellemtanya. Évtizedek teltek el, a tanya már szellemként sem állt a határban, amikor megtudtuk, hogy Füvesi Jánosé volt, akinek a családja szétesett.


A nagy Füvesi-tanya Székkutas határában az egyik „szellemtanya” volt. Kuláknak titulált gazdáját koholt váddal gyújtogatásért felakasztották

Előbb Orosházára száműzték őket, majd Dunaharasztiban találtak időleges menedéket. Kiderült, hogy nem ez volt a Puszta egyetlen „szellemtanyája”, ahogy az itt lakók félelmükben elnevezték.

Sóshalmon élt a Hocsi család, tagjai a környék kiváló gazdái. Őket is szövetkezetbe kényszerítették, tanyájukat a szövetkezet elnökségének tagjai elvették, de karbantartani képtelenek voltak. Amikor lepusztult, átadták Hocsiéknak, mivel tudták, hogy szorgalmasak és egy éven belül felújítják. Amikor ez megtörtént, ismét kiűzték őket, majd elfoglalták a helyüket, és egy hasonló, romos tanyára tessékelték őket. Midőn ez a kálvária harmadszor ismétlődött volna, megüzenték, azonnal pakoljanak, másnap megy értük a szövetkezet traktorosa, és átköltözteti az egész családot. Ekkor a gazda azt mondta, hogy ő többet nem megy egyetlen „bagolyfészekbe” sem! Az öreg a kis szobájában felöltözött abba a fekete öltönyébe, amelyben emberöltővel azelőtt feleségével megesküdött. Lefeküdt az ágyba. Másnap hajnalban, amikor jött a vontató értük, a család kelteni akarta, hiszen már minden megmaradt holmijuk a raktérben állt, de apjuk már halott volt.

Több eset az orvostudományban és folklórkutatásban ismert ún. vuduhalálra emlékeztet: amikor valaki hibát vét a közösség ellen, s annak vezetője közli vele, hogy „rád nincs tovább szükség”, legyen bármilyen fiatal és erős is a bűnös, nincs más lehetősége, mint hogy befekszik a szobájába, nem vesz magához ételt és italt, és néhány napon belül meghal.

Az idős embernek ehhez elég néhány óra is.9

Dr. Sterbetz István, a Madártani Intézet egykori igazgatója, a vásárhelyi Puszta egyik legjobb ismerője figyelmeztetett, hogy az elhagyottnak tetsző tanyáknál is nézzünk körül, mert legtöbbnek még van egy-egy idős lakója. Könyvében így írt erről: „…öreg Miklós bácsi félbevágott háza is, kemencéje is összeomlott már. Harangoztak Székkutason, és ahogy az is elhalt, nagyon nagy csend támadt körülöttünk”. „…másnap meg harmadnap megint csak elvetődtem a félig lebontott tanya tájékára. Az öreg pedig akkor is csak ott ült, alkonyatkor is, meg a következő hajnalban is.”10 Könyvét közös mesterünk, Galyasi Miklós egykori múzeumigazgató versével kezdte, amelynek részlete kifejezi azt a fájdalmat, amit ez az akkor még ismeretlen világ, a vásárhelyi Puszta tükrözött:

 

Égen a felhő is más itt, mint máshol,
Testvérem-rokonom minden fattya.

Az én földem ez, ha tömérdek holdján
Magamnak nincs egy talpalatja.

 

Mégis enyém, enyém itt minden.
Enyém tavasza, ősze, télje,
Minden beérett kalásza a nyárnak,
Minden szülöttje és vetéltje.

 

Ide születtem, itt is kötöttem
Vérszerződést a szavával,
Hűséget ígértem, hűséget adtam
Örömében és bánatában.



Kardoskút határában, a pusztai Fehér-tó partján állt Mónus János tanyája. Amikor ellehetetlenült az életük, felesége és gyermekei beköltöztek Vásárhelyre, ahol kis parasztházuk volt. Hívták az öreget is, hogy jöjjön velük, de kérésüket azzal utasította vissza, hogy itt született a nagyapja, talán a tanyát is ő építette, az apja és ő is itt él; ide tartozik, nem hagyja el a birtokát. A fiatalok elhelyezkedtek, szétszóródott a család. Felesége, amíg bírta, minden héten vitt neki ételt és tiszta ruhaneműt, ahogy az hasonló esetben az évszázadok alatt gyakran előfordult. Évek múlva a felesége sem bírta a közel harminc kilométeres gyaloglást. Mónus János, ahogy tudta, ellátta magát. Egy jókora lópokrócba burkolózva indulásra készen állt, összerakta és átkötözte a legszükségesebb holmiját, amelyet haza akart vinni, de végül sohasem szólalt meg benne az indulásra vezérlő hang. Egy kora tavaszi szélvihar elvitte a gondozatlan tanya tetejének felét, a lakórész használhatatlanná vált. Kiköltözött a külső fallal védett folyosóra, de az időjárás viszontagságai miatt ott sem maradhatott. Jószágai elfogytak. Darab ideig fölmászott az udvarban éktelenkedő, hatalmas trágyahalomra, és elnézett a város felé, hogy eljön-e hozzá valaki, de csak egyre fogyatkozó szomszédai vittek neki hébe-hóba valamit, amelyen eltengődött. Amikor legutoljára arra jártunk, már kint ült a házrom előtt egy széken, és mikor őszre fordult az idő, a napfényt követve, mindig arrébb vitte a székét, és maga elé meredve nézett egy másik világba, amelyet csak ő látott. Kocsi haladt el a tanya mellett. Odakiáltottam a hajtónak: „miért tűrik ezt?” A szomszédja nyugodtan elmagyarázta, hogy Orosházáról is voltak kint, hogy bevigyék a szociális otthonba, de nem ment. Már nem lehet rajta segíteni. „Úgy ül ott, mint Dózsa a tüzes trónon” – toldotta hozzá, és tovább ballagott. Nem tüzes trónon ült ő – lombhulláskor ott hűlt ki, félholtan vitték a vásárhelyi kórházba, ott fejezte be életét. Lelkifurdalással tele máig saját halottunkként gyászoljuk, és megtanultuk, hogy a vuduhalálnak nagyon sok változatát termelte ki az az embertelen világ, amely kiirtotta a Puszta jelentős részét.


Mónus János a vuduhalált, vagyis a maga által „meghívott” halált választotta. Ekkor már nem táplálkozott rendesen, csak ült a romok előtt

Senki se gondolja, hogy ilyen egyszerű volt a múltat elpusztítani. Közismert: jött a beszolgáltatás, a padláslesöprés. Lakatos Tóth Viktóriát módszeresen kifosztották, még az utolsó párnát is elvitték alóla, a csupasz deszkákra szórt szalmán hált. Az egyik rajtaütés során a rekviráló a füléből kiszakította a fülbevalóját. Kifelé menet észrevették, hogy néhány pelyhes kisliba bújt elő valahonnan, és azokat is összekapkodták. Amikor Viktória kérdezte, hogy miért viszik el, mire a városig érnek úgyis elpusztulnak, az egyik röhögve azt válaszolta, hogy „jók lesznek seggtörlőnek”. Viktória, aki egyedül küzdött a Pusztán, börtönbe került. Előbb Szentesre, majd Szegedre, a Csillagba. Családja szétesett, sohasem állt talpra. A börtönök zsúfolásig teltek. Egyik vallomástevőnk elbeszélte, hogy szabadulásakor hazáig sem ért, már útközben elfogták, mivel a „börtönben nyaralva nem teljesítette a beszolgáltatást”, és visszavitték. Aki végképp ellenállt a szövetkezeti életnek, elvették tanyáját, földjét, és a rossz, szikes, vízjárta Pusztán kaphatott csereföldet, ahol a kimért beszolgáltatást nem tudta teljesíteni, így végleg tönkrement. Így járt Csorcsán Szűcs Imre kiváló parasztverselő is. Részlet a „Jó termőföldem volt…” című verséből:

 

Jó termőföldem volt nem is olyan régen,
Ámde rábeszéltek: rosszért elcseréltem.
Sásosbogárzónak hívták ezt a tájat,

Ahol kimérték a csereparcellámat…
 

Terméketlen lapály volt régen,
Csak, hogy lyuk ne legyen, azért van ott éppen.
Békák, vadkacsák és bíbicek hazája,
Áldását az Isten ritkán adja rája…
 

Tavaly is vetettem kétszer bele magot,
Fagy és aszály jött rá s mindent learatott.
Harmadszor a víz gyött zöldellő vetésre,

S vetés helyén tenger lett a tófenékbe’…

Puszta-Sásosbogárzó, 1952.11

 

A rendszer az elsők között pusztította el a még alig falusodó Kardoskút-Pusztaközpontot, de ez a pusztító ragály tűzvészként terjedt az egész Pusztán és a vásárhelyi tanyavilágban. Fölszámolták a szellemi és lelki összetartozást jelentő intézményeket: az olvasókört, az iskolát és az imaházat. Ezt követően nem volt más hely, ahol az emberek összejöhettek volna, csak a szövetkezet Sztálin, Rákosi és Gerő elvtárs arcképeivel földíszített tanácsterme. A helyzet később sem változott, csak a képek, amelyek immár Kádárt és társait dicsőítették. Az imaházból elsőnek a kis lélekharangot vitték el, amely az ott élőknek az élet nagy eseményeit jelölte. Nemcsak délben vagy imaórák előtt harangoztak. A harang megkondult, amikor kereszteltek, amikor párjának örök hűséget ígért a pusztalakó, és midőn az utolsó útjára kísérték. A kis harang messzire elhallatszott a Pusztán, és az emberek szívében tovább zúgott akkor is, amikor már elvitték.

Az összes olvasókört bezárták és kiürítették. Elvették a zászlót, a kézzel írt jegyzőkönyvet, és az összes szépirodalmi, valamint agrártanácsokat nyújtó könyvet. Még a legkisebb körben is legalább 50–100 darab, a végén már több nemzedék által agyonolvasott könyv volt. Szerencsére néhány jegyzőkönyv valamilyen rejtélyes úton a vásárhelyi Városi Levéltárba került, ahol Kossuthnak a városhoz írt levelével együtt máig ereklyeként őrzik.

Amikor 1960 után a Pusztát jártuk, föltűnt, hogy sok tanyai szobában a magas ágy alatt, ahol korábban még kotlót ültettek, vagy nappal a kicsik toliágyát tartották, dagasztóteknő látható. Jól tudtuk, hogy ennek a konyhai eszköznek az éléskamrában lenne a helye, és nem értettük, hogyan került a lakószobába. Annyit tudtunk, hogy liszt már nem volt otthon, csak a messze lévő falu vagy város boltjában kilós zacskókban, s szalma sem volt a kemence föltüzeléséhez, ezért nem kínlódtak kenyérsütéssel, hanem megvásárolták a heti fejadagjukat. Fecskés-parton, a már üresen álló iskola szomszédságában, egy idős gazdától megkérdeztük, miért van a teknő az ágya alatt. Az öreg nem szólt semmit, letérdelt, és kihúzta a teknőt. Tele volt könyvekkel és régi kalendáriumokkal. Elképedtünk, hiszen eddig csak a nagy Károli Bibliát láttuk minden asztal közepén, itt meg Jókai, Mikszáth, Móricz, Petőfi, Arany művei zsúfolódtak. Amit az olvasókörökből elvittek a hulladékátvevőhöz, sokan onnan visszavásárolták, vagy a boltból újra beszerezték.

Ezekben az években az idős emberek gyakran ceruzát fogtak, és elkezdték megírni az élettörténetüket. Sok kiváló munka született, különösen Nagy Gyula orosházi múzeumigazgató paraszt adatközlőinek visszaemlékezéseiből, amelyek nyomtatásban is megjelentek.

A szövetkezet és az állami gazdaság nagy lendülettel végezte a tanyabontást. A nagyravágyó birtoknövelés során elszántották a dűlőutakat, kivágták a fákat, tönkretették a kerteket. A tagok egy részének, akiknek nem volt a városban vagy a környező községekben házuk, szalagházakat, bérkaszárnyákat építettek a lebontott, évszázados, szép gazdaházak helyén, és ide zsúfolták be az embereket. Minden nap vontatókkal, teherautókkal vitték őket a munkahelyükre.

Az 1980-as évek elején egyik régi zongoratanár barátom, aki az alsó-szászországi Hamelnbe emigrált, meghívott magához. Vittem magammal ajándékba a nemrégen megjelent A tanya című könyvemet. Összehívta új barátait, és dicsekedve mutatta a könyvet. Amikor ahhoz a fényképhez értek, amelyen egy kutya volt látható felakasztva, a németek elborzadva kérdezték, hogy ilyen gonosz-e a magyar ember. Elmagyaráztuk nekik, hogy ezek a kutyák szabadsághoz szoktak.

Szaladgáltak, védték a tanyát, emberét, amíg tudták, de amikor a gazdáknak föl kellett volna vinniük őket a sokadik emeletre, a szűkre szabott lakásokba, inkább pár perces szenvedést mértek rájuk, mintsem hosszú elsenyvedésre ítéljék őket. Amikor elhagyták a tanyát, sokan utolsó ténykedésként a gémeskútra, villanypóznára akasztották föl az állatot. Így nyertek „örök szabadságot”.

Még az 1960-as években is találkoztunk a Pusztán a háború után elüldözött, ide minden lehetőség és földműves fölkészültség nélkül kitelepített, büntetésüket letöltött „hazaárulókkal”: horthysta katonatisztekkel, bárókkal, volt minisztériumi elöljárókkal, gyáriparosokkal és hasonló üldözöttekkel. Nemcsak a Hortobágy vagy Recsk volt a számkivetettek kényszertartózkodási, vagy megsemmisítő helye. A kitelepítést előbb Orosháza Puszta felől lévő szélén, rossz, düledező házakban kezdték, majd a Rossz járásban, a tanyájukból kiűzött parasztok helyére telepítették a számkivetett embereket, akik állandó megfigyelés mellett, a düledező tanya kertjében próbáltak valamit termelni, hogy silány veteményeikből megéljenek.


1977-ben Papp Lukácsék: apa és István fia a régi vetőgépet készítik elő a vetéshez


Amikor
a pusztai szövetkezetek valamelyest megerősödtek, Amerikából behozták a holstein-fríz tejelő marhákat. Ezek legeltetési módja merőben különbözött a magyar tarka, vagy a szürke marha fajtáétól. A Pusztán hatalmas területeket kerítettek be villanypásztorral. Amikor a jószág felélte azt, átterelték a következő elkülönített legelőre. Székkutas és Kardoskút határa tele volt ezekkel a kerítésekkel, amelyek akkor még több lakott tanyát is körülzártak. Felépítésükkor az itt lakókkal és háztáji jószágukkal nem törődtek. Nem egy gazda volt, aki nemrégen tért vissza valamelyik szovjet lágerből, ahol éveket töltött szögesdrót kerítés mögött. Újra elkerítve úgy érezhette magát, mint aki ismét „fedetlen zár” alá került. Megpróbálta a tanyát eladni, és az egész életmódját föladni, de ezeket a tanyákat senki sem vette meg. A gazdák mindent hátrahagyva elmenekültek valamelyik faluba vagy városba, földjüket pedig, a tulajdonjoggal mit sem törődve, az épületek összedőlésekor beszántották.

A rendszerváltoztatás után a szétzilált mezőgazdasági üzemek művelés nélkül maradt területeit a Körös–Maros Nemzeti Park fölvásárolta. Ahogy terjeszkedett, fennhatósága alá még lakott tanyák is tartoztak. Központi rendelkezésre ezeket csak javítgatni lehetett, hogy lakható állapotban maradjanak, de fejleszteni, hozzáépíteni, bővíteni a természet védelmében tilos volt, és ez az állapot máig tart! Az a tény, hogy az itt élő ember évszázadokon keresztül úgy lakta a Pusztát, hogy a vadvilág a természet rendje szerint élhetett, nem számít. Az elmúlt hónapokban, amikor az állam az igénylők részére a természetvédelmi területekből is bocsátott eladásra földet, a pusztai rossz talajból senki sem vett, így azt változatlanul a természet birtokolja.


Tanyabelső Samu Sándoroknál Fecskés-part határában, 1977-ben


A hagyományos paraszti
világra és vele az egész magyar jövőre a legnagyobb csapást mégis a minden bajban összetartó nagycsaládi kötelék szétzúzása jelentette, amely már az első világháborúban kezdetét vette. A Viharsarokban történt agrárszocialista forrongások, köztük a legjelentősebb, a vásárhelyi Szántó Kovács János-féle földmunkás zendülés megtorlásaképpen erről a területről jóval több embert hívtak be és vittek a leggyilkosabb hadszínterekre, mint más, békésebb országrészekből. A következményt a tanyás gazdálkodó parasztok szenvedték meg. Hódmezővásárhely mintegy háromezer hősi halottat számlált. Nem volt olyan család, aki ne gyászolt volna vagy ne lett volna súlyos sérültje. A kenyéradó családfő elvesztésével megindult a családok szétesése, amelyet 1944 októbere után a szovjet mintájú diktatúra sikerrel fejezett be. Ez leginkább az addig is a legnehezebben élő pusztai lakosságot sújtotta. A külterület szinte teljes tanyarombolásának következtében az addig még együtt maradt nemzedékeket az új lakás- és munkakörülmények végleg szétválasztották. Valamennyi széttört család kiszolgáltatva, minden külső segítség nélkül próbált megmaradni. Az ő tragikus sorsukon változtatni nem lehet.

(Folytatjuk)

 

 

JEGYZETEK:


 

1 Tálasi István (etnográfus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke) Hódmezővásárhelyt nagytájegységnek minősítette. Hivatkozott tanulmánya: Vásárhely helye a magyar népi kultúra fejlődésében. (Nagyrelictum nagy mezőváros) In Kiss Lajos Emlékkönyv. Hódmezővásárhely, 1983. 85–133.

2 A Puszta (és a többi helynév) nem köznévként szerepel, hanem a tájegység neveként, mindig nagy kezdőbetűvel írjuk!

3 Hajdu Géza ismerteti, hogy Hódmezővásárhelynek 1869-től kezdve egészen Kádár János – mint Rákosi belügyminisztere – tiltó rendelkezéséig száz fölötti olvasóköre és egylete létesült. Ebből a külterületen több mint hatvan, a városban több mint negyven működött. (Hajdu Géza: Vásárhelyi egyletek és könyvtárak. Szeged, 1977). A rendszerváltozás óta Vásárhely minden körzetének ismét van olvasóköre, ahol a legfontosabb tevékenység a hagyományőrzés. Ez az erős kulturális, alulról építkező bázis országosan is példa nélküli!

4 Szenti Tibor: Idős Gregus Máté, az úttörő. Karasz Péter, a szervező. In Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. (sic!) Békéscsaba, 1975. 529–535. és 537–540.

5 Szabad Föld, 1969. április 27. 8. A találkozó teljes dokumentációja az interneten olvasható: http://szekkutas.hu/documents/%C3%8Drotalalkozo_1935-ben.pdf

6 Illyés még tudta és értette, hogy a Dél-Alföldön sértés a ma használt „tanyasi” kifejezés, amely itt máig a „leparasztozást”, a bunkót, primitívet jelöli.

7 Dr. Bakk Takács Sára (Gregus Ida lánya) Hazulról haza címmel 1997-ben Székelyudvarhelyen emlékkönyvet írt a Gregus családról, amelyet 2009-ben a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó bővített kiadásban újra közzétett.

8 Első tanulmány a fehérgárdistákról: Szenti Tibor: Az Orosházáról elinduló fehérgárdista mozgalom 1948–1955. 211–230. In Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről. Orosháza, 1995. (Szerk. Hévízi Sándor és Szabó Ferenc.) Második, jelentős monográfia: Őze Sándorné–Őze Sándor: Magyar parasztballada: Fehérgárda a Dél-Alföldön. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2005.

9 Sterbetz I: A természet szolgálatában. Natura Kiadó, 1975. 219. (Előtte lévő oldalon dokumentumfotóval.)

10 A vuduhalállal kapcsolatban lásd: Szenti Tibor: Közösség által kiváltott halál, vagy belső késztetésből feladott élet, illetve különféle „voodoo-jellegű halálnemek”. I. rész: KHARÓN Thanatológiai Szemle. (1998) II. évf. 2. sz. 15–53.; II. rész: II. évf. 3. sz., 51–87. Dokumentumfotókkal. Interneten is elérhető: http://www.szenti.com/voodoo.shtml

11 Cs. Szűcs Imre ismereteink szerint az egyik legkiválóbb paraszt verselő volt. A Sóshalmi Olvasókör alapítója és örökös elnöke. 1997-ben összegyűjtött verseit Hódmezővásárhelyen adták ki. Az MTV az idős gazda halála előtt, a szinopszisunk alapján portréfilmet készített róla, amely MOVI-díjat nyert.



« vissza