Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Eckhart Ferenc értelmezése a Szent Korona-eszméről

"A Szent Korona-eszme a szellemtörténet holisztikus felfogásának megfelelően végigkíséri a magyar történelmet az államalapítástól egészen a szerző jelenéig, jóllehet az eszmének nincs végső konklúziója, tartalma nem változatlan, tehát a történész nem egy történelem felett álló abszolútumot látott benne."

Eckhart Ferenc (1885–1957) jogtörténetről vallott nézetei 1931-ben széles körű vita tárgyát képezték, az összecsapások középpontjába pedig a Szent Korona-tan kérdése került.1 A Szent Korona-eszme megközelítései természetesen nyomon követték a történetírásban lezajló átalakulásokat is, ezért a vonatkozó szövegek több szempontból is értékes források lehetnek. Elsősorban két szemben álló felfogást mutatok be: Timon Ákos és Eckhart Ferenc, mindketten nagy hatású, egymástól eltérő szemléletű könyvet írtak a témában. Eckhart könyve elsősorban Timon munkásságával szembeállítva kap értelmet.

Szent Korona-eszme alatt Péter László kifejezése nyomán2 a „láthatatlan Koronát”, azaz a „látható Korona” által szimbolizált, változó politikai, jogi és más jellegű gondolatrendszereket értem. A dualizmus idején még szinonimaként találkozhatunk a „Szent Korona-tan”, a „Szent Korona elmélete” vagy a „Szent Korona eszméje” terminusokkal, míg a tan és az eszme közötti különbséget elsősorban inkább a két világháború között hangsúlyozták.

 

A Szent Korona-tan a dualizmus idején

 

A „Szent Korona-tan” elnevezés első felbukkanása Hajnik Imre jogtörténész (1840–1902) munkásságában figyelhető meg. Hajnik szerint a nyugati, hűbéres társadalmakra a magánjogi és szakadozott jogi múlt, míg a magyarságra a közjogi gondolkodás és egységes, kontinuus jogélet a jellemző: szerinte a közjogiságot tükrözi a Szent Korona-tan is. Hajnik nem időtlenítette a Szent Korona-tant, azaz az időbeliségre nagy hangsúlyt fektetett – érvényességét például nem hangsúlyozta 1848 utáni időkre nézve. Jóllehet igen jelentős különbségek voltak Hajnik Imre és a Szent Koronatan legnépszerűbb változatát hirdető, a budapesti egyetemen Hajnik „utódaként” jogtörténetet oktató Timon Ákos (1850–1925) szemlélete között, abban mégis megegyeztek, hogy a magyar alkotmányfejlődés egyedi, minden más nemzettől elütő jellegét egy sajátos közjogi szellem adja meg.

Ez a jogérzet Timon történeti elbeszélésében Hajnikhoz képest azonban központi szerepbe került, hiszen szerinte az a kezdetektől (Etelköz) fogva megnyilvánult a magyar alkotmánytörténetben, és sikerült a királyi hatalmat modern demokratikus értelemben korlátoznia „nemzetgyűlések”, törvények (pl. a Magna Chartával párhuzamba állított Aranybulla) segítségével. Míg Hajnik szerint nem mindig érvényesült a közjogiság, és gyakran keveredett hűbéri, európai vonásokkal, addig Timon szerint a feudalizmust kizáró közjogi magyar géniusz hatása a honfoglalás óta folyamatosan, 1848 után is megfigyelhető. A közjogias gondolkodás csúcsa a részben Timon által kidolgozott, általa sajátos misztikával felruházott, 12. században létrejött Szent Korona-tan, amely a nemzet és király között megosztott közhatalom gyakorlását jelentette: az államhatalmat szimbolizáló koronában (a testben) organikusan egyesül a fej a tagokkal, akik így közösen uralkodnak koronatagságuk folytán. Timon nem magyarázta meg, pontosan mikor és hogyan keletkezett a Szent Korona-tan, ugyanis a nemzetből eredő és megosztott közhatalom számára állandó érték, így nem igényelt különösebb megokolást. A Szent Korona-tan Timonnál nem korlátozódik térben és időben, hiszen legfőbb elemei már a honfoglalás korában, de a saját korában is érvényesek: az 1848. évi törvényhozás a Szent Korona-tagságot ráadásul szerinte az egész nemzetre demokratikusan kiterjesztette, így a tan az osztrák centralista törekvések ellen is alkalmazható alkotmánytörténeti érv volt.3

Az autochton magyar alkotmányfejlődés tézisét hangoztató Timon szemlélete több vonatkozásban valójában európai jelenségként értelmezhető. A 19. századi nemzeti romantikus történetek gyakori identitásképző eleme volt, hogy a történetírók egy demokratikusan működő „ősközösség” létezésétől számították a saját nemzeti közösségük múltját, így építve ki gondolatban egy jelenig tartó, megszakítatlan folytonosságot; a nemzeti történet ebben az értelmezésben kizárta, az „igazi” nemzeti hagyományokkal szemben ideiglenessé, érvénytelenné tette az idegenséget jelképező egyeduralmat (abszolutizmus) vagy a feudalizmust.4

Timon nézeteit a 20. század első évtizedeiben zajló vitákban a kortárs magyar és külföldi történetírás főbb képviselői határozottan elutasították, ami jól mutatja, hogy a nagy hatású jogtörténész szemlélete a korszakban már elavultnak számított a különböző alkotmánytörténeti iskolák mezőnyében, sőt Hajnikhoz képest visszalépést jelentett. A jogtörténeti polémiák egyébként kapcsolódtak a magyar történetírás fokozatos, a dualizmus idején végbement szakszerűvé válásához, intézményesüléséhez, amelynek során a magyar történetírás szakmailag jelentős alakjai (pl. Tagányi Károly, Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Eckhart Ferenc) már gyökeresen más alapokon tárgyalták az alkotmányés jogtörténet kérdéseit. Az alkotmányfejlődést európai kontextusba helyezték, történetileg fogták fel, és a társadalomtörténeti vonatkozásokat emelték ki. A 11-12. század történetére a „patrimoniális királyság” szociológiából kölcsönzött fogalmát alkalmazták, amely a király öröklődő birtokain alapuló, személyi jellegű magánhatalmát állította előtérbe, és a jellegzetes közjogias gondolkodás középkori létét cáfolta, amennyiben a patrimoniális uralomban nincs különbség közjogi és magánjogi funkciók között. A Szent Korona-tan gyökereit Marczalihoz hasonlóan Szekfű is a rendi társadalom kialakulásában látta, nem pedig egy különböző korszakokon változatlanul átívelő közjogi géniuszhoz kötötte. Magának a tannak a teljes kialakulását Szekfű Werbőczy István munkásságához társította, így az azt megelőző periódusokra való visszadatálását anakronizmusnak tartotta. A külföldi recepció (Hans Schreuer, Harold Steinacker, Paul Vinogradoff és Karel Kadlec) különösen az európai kontextus hiánya ellen emelt szót: a hozzászólók szerint nem lehet ezeréves magyar sajátosságnak feltüntetni a tan organikus szimbolikáját és más elemeit, ha nem tudjuk, hogy más országok történelmében milyen korona-gondolatok voltak jelen. A felsorolt történészek szembenállása a Timonhoz köthető alkotmánytörténeti felfogással az esszencializmus és a historizmus ellentéteként értelmezhető.5


A korona ábrázolása (az eddigi elbeszélések alapján és a valóságban), Hadi és Más Nevezetes Történetek, 1790. november 23, 40. füzet, 649. o.

Azok
a személyek, akik a két világháború között megnyilvánultak a kérdés történeti dimenziójáról, elsősorban a dualizmus idején kifejtett, fentebb ismertetett álláspontok egyikéhez sorolhatók. A közjogászoknál döntően Timon szemléletmódja vált uralkodóvá, amit Eckhart Ferenc legjelentősebb vitapartnereinek (Molnár Kálmán és Tomcsányi Móric közjogászok) munkássága jól tükröz.6 A közjogászokkal szemben Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Eckhart Ferenc és Mályusz Elemér is ellentétes véleményt képviselt a magyar alkotmánytörténetről, utóbbi például azáltal, hogy az uralkodóba vetett mágikus hiten alapuló karizmatikus királyság tézisét alkalmazta a középkorra. Átfogó, nyíltan polemikus program kidolgozásáig és megvitatásáig a jogtörténészként fellépő Eckhart jutott el közülük.

 

Eckhart Ferenc: „A Szent Korona-eszme története”

 

Az egyik legfőbb kérdés lehet a művel kapcsolatban, hogy miben jelentett újdonságot a korábbi elképzelésekkel szemben, s milyen aktuálpolitikai, módszertani elgondolások jegyében született. Eckhart 1931-es programtanulmánya, amelyben több szellemtörténetet követelt a jogtörténetbe, egy szellemtörténeti irányt népszerűsítő tanulmánykötetben jelent meg.7 Az Eckhart-viták módszertani pontjai leginkább a historizmussal sok tekintetben rokon szellemtörténetre irányultak: a vita résztvevői gyakran kitértek arra, hogy szerintük mennyiben új vagy régi irányzatról van szó, hogyan lenne alkalmazható ez a szemlélet a jogtörténet vagy a Szent Korona-eszme tárgyalásánál, elvetendő vagy üdvözlendő-e Eckhart tudományos törekvése. A kérdésre jelen keretek között természetesen csak röviden térhetek ki.

A jogtörténész 1941-es munkájának megértését segíti, ha a szellemtörténeten belül értelmezzük. Jelen esetben a szellemtörténeten olyan eszmetörténetet értek, amelyet a korban Friedrich Meinecke, Arthur Lovejoy, Otto von Gierke és Fritz Kern műveltek, és amely módszerében eltért az Eckhart vitapartnerei által művelt jogtörténettől.8 Eckhart egyik újítása az volt, hogy nem a Szent Korona-tan, hanem a Szent Korona-eszme történetét állította a középpontba: a koronaeszme a korona szimbolikájához kötődő, mindig változó tartalmú gondolatok összessége, míg a Szent Korona-tan ennek egy alapjaiban Werbőczynél kialakult változata. A Szent Korona-eszme a szellemtörténet holisztikus felfogásának megfelelően végigkíséri a magyar történelmet az államalapítástól egészen a szerző jelenéig, jóllehet az eszmének nincs végső konklúziója, tartalma nem változatlan, tehát a történész nem egy történelem felett álló abszolútumot látott benne. Kérdés lehet, hogy milyen tényezők változtatták a koronaeszmét, azaz mi adta az eszme „dinamikáját”? Elsősorban a társadalmi változások, s ez a tény a Reinhart Koselleckféle fogalomtörténet előzményeként is elgondolhatóvá teszi a történész munkáját, a német szerző ugyanis az általa eszmetörténetként értelmezett szellemtörténetet társadalomtörténeti elemzéssel próbálta meg kiegészíteni.9 Az 1941-es munka nem azonos azonban a fogalomtörténettel, elsősorban azért, mert a korona fogalmának folytonosságra építő története Eckhart könyvében nemzeti kontinuitást is jelent egyben, ráadásul a koronaeszme szélesebb társadalmi recepciójáról ritkán, vagy egyáltalán nem esik szó benne. A könyv két párhuzamos univerzum történetét állítja elénk: a szimbolikus és a valós világét. A valósággal (a társadalmi változásokkal és a tényleges joggyakorlattal) kölcsönhatásban áll az ideák világa (a korona szimbólumának jelentése, a koronával kapcsolatos jogfelfogás). A két szféra fedhette egymást, de eltérő is lehetett, például akkor, amikor a források a régi, jó jog visszaállítására hivatkoztak, ám a valóságban újat alkottak.

A könyv szerint Szent István koronája a király kizárólagos, személyi alapú hatalmának jelképe, amint ebben az időben Európában mindenhol. Az Intelmek szerzőjének gondolatköre általános egyházi műveltségből eredt: a földi koronát ellentétbe állította a magasabb rendű, el nem múló koronával, így kapcsolva össze szentség és a királyság jelképeit. Az európai alkotmányfejlődéshez hasonlóan a korona a királyi uralom jelképe: a király személyétől elváló korona azért sem volt elképzelhető az Árpádok idején, mert a királyi birtokok a korona részeiként elidegeníthetetlenek voltak, a patrimoniális uralom valósága tükröződött a király személyét jelentő korona szimbólumában. A magyar államszervezetben az Anjou-korban sem következett be nagyobb változás, hiszen a hatalmat kizárólagosan a király gyakorolta. Mérföldkő Nagy Lajos 1381. évi szerződése a velencei köztársasággal, ugyanis az egyezségben a korona kifelé az addigi gyakorlattól eltérően a király személye felett álló hatalom, az állam szimbóluma volt.10

Belső viszonyokban is hamarosan változás állt be, mert a 14. század végén, Zsigmond nagyurak által történt megválasztásával megkezdődött a főhatalom elvonása a király személyétől, ami az államszemélyiség kialakulásának első lépése volt. Ettől kezdve a rendek a 15. század folyamán fokozatosan közjogi tényezővé léptek elő a király mellett, akire immár a hatalmat jelentő és a király személyétől elváló koronát ruházzák át. A hatalom átruházásának rendi eszméje mellett a Szent Korona-eszme a magyar birodalmiságot egyaránt jelképezte a korszakban. Hasonló fejlődés ment végbe a cseheknél, ahol a huszitizmus idejében a rendek képviselték az államot, a korona pedig fizikailag is a rendek hatalmába került. A rendek előretörésével megjelenő, hatalom átruházásáról szóló gondolatok mellett a középkori egyetemes műveltség része volt az egyházi eredetű organikus eszme is. Eckhart azt kutatta, milyen körökben terjedt el az organikus gondolat, és hogyan, mikor alakult ki annak a király személyétől elvont koronára való átültetése. Eredményei szerint Magyarországon a középkorban az egyházi személyek révén széles körben ismert volt a test-metafora: előfordult a királyi tanács, a rendek, az egyház, valamint az ország földrajzi területének jelölésére is.

Az organikus test képe olvadt össze Werbőczynél az államhatalommal azonosított koronával, létrehozva így a Szent Korona-tant. A könyv egyik legvitatottabb része az, hogy ezen összeolvadáson és a Szent Korona-tanon Eckhart mit értett. Eckhart többek között abban tért el döntően a korábbi, Szent Korona-tanról készült feldolgozásoktól, hogy vitapartnereihez képest jelentős mértékben korlátozta a tan jelentőségét a magyar alkotmányfejlődésben, konkrét helyhez és időhöz társította kialakulását, így fosztva meg azt mitikus szerepétől és „tan” jellegétől. Werbőczy a nemesi egyenlőség bizonyítására alkalmazta a „minden nemes a szent korona tagja” kitételt, egyébként a Szent Korona-eszme hagyományos változatai köszöntek vissza a Tripartitumban – tehát a koronaeszmének egyszerre több verziója van jelen benne. Az organikus korona metaforája is előfordult egyszer, amely Werbőczynél összefogta a királyt és a rendeket. Ez új (valós viszonyokból, azaz a köznemesség előretöréséből kiinduló) szellemi konstrukció volt részéről, de nem a Szent Korona-tanról van itt szó, amit Eckhart a fejezet utolsó oldalain egyértelműen leírt, miután feltett egy erre vonatkozó kérdést: „Következteti-e Werbőczy a szent Korona tanából azt, hogy a nemesek, mint a korona tagja részesei a törvényhozásnak?11 A történész válasza tagadó volt. A Tripartitum szerzője nem foglalkozott tovább az organikus koronaeszmével, mert a számára a legfontosabb, a nemesi egyenlőség bizonyításáról szóló szöveghely után már a Kézai Simontól eredő, Thuróczy Jánostól átvett és politikai nézeteihez igazított népfelség elvével igyekezett inkább bizonyítani a törvényhozásban való egyenlő részvételt.12


Ismeretlen német mester (17. század): I. Lipót koronázása, Pozsony. (1655. 06. 27.) papír, színezett rézkarc, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, Ltsz.: 11.173.

A két koronafelfogás azonban két nagyon eltérő politikai és jogi szemléletből
származott. Míg az organikus koronatanban a rendek a királlyal együtt jelentik a koronát és így a koronában vesznek részt a törvénykezésben, addig a rendi dualizmusban az akaratuk szerint átruházott koronával osztoznak átruházás után a hatalmon. Az előbbit a középkori jogtudós a nemesi egyenlőség tételének alátámasztására használta, utóbbit pedig a törvényhozásban való részvétel megokolására. Eckhart fő tézise itt az, hogy Werbőczy az egyébként újszerű organikus koronaelméletét a nemesi egyenlőség mellett a királlyal egyenlő mértékű törvényhozó hatalomból való részesedés megalapozására már nem használta fel. Ennek ellenére azért nevezte Eckhart itt még koronatannak, mert szerinte Werbőczynél fordult elő először egy olyan test képe, amelybe a király mellett különbség nélkül minden nemes beletartozik, s a dualizmus közjogászai és jogtörténészei erre támaszkodva, saját szemléletük szerint dolgozták át tanná (ahol a király és a rendek az országgyűlésen egyesülnek a koronában) ezt az organikus elméletet. A magyar alkotmánytörténetben a patrimoniális királyság után a duális rendi szemlélet dominanciája következett Eckhart szerint. Még a Szent Korona-tan alapját képező organikus koronatagság is a rendi előretörés politikai igazolására született meg, éppen ezért Werbőczy nem is haladhatta meg a rendi szemléletet. A könyv értelmezését az nehezíti, hogy Eckhart Szent Korona-tannak nevezett egy olyan elméletet, amely valójában nem felelt meg saját definíciójának. Eckhart úgy cáfolta a Werbőczynél létrejött Szent Korona-tan elméletét, hogy nem mindig fogalmazott egyértelműen. Ennek itt egyfajta kiforratlanság vagy elővigyázatosság lehetett az oka, hiszen a későbbiekben már nem nevezte Szent Korona-tannak Werbőczy elméletét.

Eckhart története nem fejeződött be Werbőczyvel, a koronaeszme és azon belül az organikus koronaeszme útját egészen a dualizmus korának végéig követte. A 17. században a korona újból inkább a királyi hatalmat kezdte jelenteni, és nem az állam személyét. Eckhart a Szent Korona-eszmének, különösen a területi integritásra vonatkozó értelmének folytonosságát emelte ki. Werbőczy tana szerinte először a Bocskaiféle mozgalomban, de már hozzáadott elemekkel került elő.13 A „Szent Korona-tan” tehát többször felbukkant, például még az 1790. évi országgyűléstől kezdve, ám a korona más jelentéseihez képest marginális volt, ráadásul változásokon ment keresztül. Helyette még a 19. században is az integritás-gondolaté volt a főszerep. A korona integritásának fogalma a reformkorban az addigiaknál határozottabban alakult ki az állandó közjogi küzdelmek és az „elszakított részek” sérelme miatt. Az ország területét organizmusként is jelölték, mivel az ország teste a Szent Korona tulajdona, s ennek megfelelően a rendi országgyűléseken is a korona testébe való visszatérésről beszéltek.

Az utolsó két fejezet részletesen foglalkozik a 17. századtól keletkező jogi irodalommal: szerepelt-e benne Werbőczy koronatana? Eckhart következtetése szerint a kiegyezés előtt alig tulajdonítottak neki szerepet a közjogászok, részben éppen azért, mert az azt nem közjogi tanként előadó Hármaskönyvből indultak ki. Eckhart Hajnik Imrét tartotta a Szent Korona-tan egyik modern átalakítójának. Hajnik döntő újítása szerinte az volt, hogy a dualizmus közjogi harcait alapul véve, a királyt és a nemességet egyesítő koronatestet az országgyűlésben látta jelen, amely elméletnek így Werbőczy koronatanának céljával szemben, már a közös „alkotmányos törvényhozás” volt a középpontjában.14 Ehhez még számos adalékot tett hozzá Timon Ákos és Concha Győző. A két világháború közötti közjogi írók már a Timonnál „teljes kifejlettségét” elért tant vették át.

Eckhart, mint korábbi, hasonló témájú írásaiban, a fent tárgyalt könyvében is szakított Hajnik és Timon alkotmánytörténeti elképzeléseivel. Eckhartnál az eszmét, az elgondolást alakító „valóság” az intézménytörténeti, gazdasági és társadalmi tényezők voltak, ugyanis a Szent Korona-eszme annak megfelelően alakult, hogy milyen társadalmi csoportok mekkora szerepet játszottak a király mellett az „alkotmányban”, az okleveleket kiállító kancellária, hiteles hely milyen körökben és milyen formában tudta terjeszteni, a király hatalmát mekkora birtoktest támogatta. A legnagyobb eltérés Timon és Eckhart értelmezése között nem csak a hungarocentrikus és európai szemlélet vitájában ragadható meg, hanem a szellemtörténeti, illetve a társadalomtörténeti módszer újdonságában. Az 1941-es művet a fentebb írtak tükrében a Szent Korona-eszme szellemtörténeti átértelmezésének tekintem, amennyiben szerzője az eszme” különböző, történetileg változó alakjait vizsgálta benne.

A könyvnek a tudományos eredményei mellett politikai üzenete is volt, hiszen a bécsi döntések idején íródott. A korona képében állami integritást hirdetett, és ezt igyekezett minél régebbi korokra visszavezetni. Eckhart könyvének célja az volt, hogy a dualizmus közjogi harcainál alkalmazott Szent Korona-tan helyére egy területi integritást jelképező Szent Korona-eszme tradícióját állítsa, s ezzel aktuális politikai kérdésekben is orientáljon. Gyakran utalt a Szent Korona-eszmével kapcsolatban arra, hogy az erdélyiek, horvátok stb. Származástól függetlenül a magyar Szent Korona „állampolgárai”voltak, és attól várták fennmaradásukat már a középkor végétől kezdve.

Végezetül felhívnám a figyelmet Eckhart módszertanában a historiográfiai reflexió jelentős szerepére. Mivel a Szent Korona-tant nem eleve adottnak, hanem tartalmában folyton módosuló történeti konstrukciónak tekintette, ezért a tan kialakulásának megértéséhez a szerző igyekezett végigkövetni az erről szóló irodalom változó állásfoglalásait, tehát az egyes jogtörténészek (mint a múlt közvetítői) felfogásának gyökerei is érdekelték.


 

JEGYZETEK:

1 A vitáról bővebben: Törő László Dávid: Az „Eckhart-vita”: Eckhart Ferenc 1931-es programtanulmányának kortárs visszhangja. Aetas, 31 (2016/4) 57–77.

2 Péter László: The Holy Crown of Hungary. The visible and invisible. The Slavonic and East European Review, 81 (2003/3) 421–510.

3 Timonról és nézeteinek korabeli fogadtatásáról bővebben: Törő László Dávid: Harold Steinacker és Timon Ákos vitája a magyar alkotmánytörténetről, Valóság, (2015/1) 30-41.

4 Cseh, szlovák és magyar példákhoz lásd: Gernot Heiss – Árpád von Klimó – Pavel Kolář Dušan Kováč: Habsburg’s Difficult Legacy: Comparing and Relating Austrian, Czech, Magyar and Slovak National Historical Master Narratives = The contested nation: Ethnicity, Class, Religion and Gender in National Histories. Eds. by Stefan Berger – Chris Lorenz. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2011, 367–404.

5 A historizmusról: Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941, Új Mandátum, Budapest, 2010, 29–38.

6 Tomcsányi Móric: Magyar közjog – alkotmányjog, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1926. Molnár Kálmán: A Szent Korona-tan kifejlődése és mai jelentősége, A Magyar Nők Szent Korona Szövetségében 1927. február 2-án tartott előadás, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, 1927, Pécs.

7 Eckhart Ferenc: Jogés alkotmánytörténet = A magyar történetírás új útjai, Szerk. Hóman Bálint, Magyar Szemle Társaság, 1931, Budapest.

8 Richter, Melvin: Begriffsgeschichte and the History of Ideas, Journal of the History of Ideas (1987), 247–263.

9 Koselleck, Reinhart: Kritika és válság, Atlantisz Kiadó, 2016, Budapest, 18.

10 Eckhart Ferenc: A Szent Korona-eszme története, MTA, 1941, Budapest, 64–66.

11 Uo., 208.

12 Uo., 210.

13 Uo., 251.

14 Uo., 319-320.



« vissza