Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A közös ihlet személyessége – Csoóri Sándor nemzetfelfogásáról

 

1.
 

Ha a magyarság szellemi életének a természetrajzát boncolgatnánk, egy elszomorító jelenség leírásával kellene kezdenünk a beszámolót. Azzal, hogy minden tehetségünk - Zrínyitől Adyig, Bethlen Gábortól Széchenyin át Illyésig - egész életén keresztül a magyarság fönnmaradásával kínlódott” - írja talán legjellemzőbb írásában, az Egy nomád értelmiségiben Csoóri Sándor. A felismerés nem új: Vörösmarty ezt úgy mondta, hogy „keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért.”

E fátum Csoórit sem kímélte - pedig, bár talán már a kezdettekkor is kódolva volt sorsába-alkatába - pályája nem úgy indult, ami azt jelezte volna, hogy nem csak költő lesz, hanem a nemzeti gondolkodás egyik legfontosabb ébren tartójává, politikai képviselőjévé válik. Mégis, pályája derekától munkásságában és életében döntő szerepet kapott Széchenyi gondolata, miszerint: „Mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.” így aztán, ahogyan Németh László írta Adyról, „nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is”. Csoóriról írt monográfiáját Görömbei András így kezdte: „Fülep Lajosnak mondta el Ady, hogy úgy érzi magát, mintha ő volna az utolsó magyar, aki még tehet valamit ezért a népért. Olyan ez a felelősségtudat, mint valami üldözési mánia. Egy percre sem lehet kitérni előle. Csoóri Sándor nemzeti felelősségtudata Adyéhoz fogható. Ezért él sokágú életet - állandó pergőtűzben.”

Valóban: Csoóri szerepvállalása a magyarság mint nemzet védelmében az életmű és az élet első meghatározója. Ez a szerep túlnőtt irodalmon, halálakor barátai és ellenségei egyaránt „az utolsó nemzeti költő”-t búcsúztatták Csoóri Sándorban. A kifejezés a pályakezdő Déry Tibortól való, aki Adyval nemcsak egy költőt, hanem egy gondolkodásmódot is eltemetni gondolt. Valóban: a szabadságot és a nemzetek egybeforrását ígérő, de felsőbbrendűségi eszmékbe futó totális rendszereket szülő forradalmak küszöbén Ady romantikus gyökerű nemzetfogalma, a modernitásban is elemi erővel átélt magyarsága nem látszott folytathatónak. Ma pedig úgy tűnhet, hogy Csoórival a modern, de a posztmodern korban folytathatatlannak látszó nemzetelvűség búcsúzott. De bármennyire nem divatosak ma, a nemzetek itt vannak, és látható, hogy az emberiség mai problémái a globális gondolkodás kizárólagossá tételével nem oldhatók meg: a nemzetfelettiséghez kellenek a nemzetek is.

Nemzeti sokféleképpen lehet valaki, a különbözés gazdagságára a jövőben is szükségünk lesz. Másként volt magyar Vörösmarty, Petőfi és Arany, ahogyan Ady és Babits, Juhász Gyula és József Attila vagy Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Nagy László, Csoóri Sándor és Nagy Gáspár. Nemzeti költőnek lenni nem líraelméleti fogalom, olyan szerep, ami nem feltétlenül versekben mutatkozik meg. Lényege a nemzeti sorssal való azonosulás, az ebből fakadó felelősség elvállalása, a nemzet kultúrájában megjelenő értékek egységes látomássá formálásának képessége. Ez az élményegyüttes szépprózában és esszében, de - Széchenyi módján - tárgyi alkotásokban vagy éppen politikában is kifejezhető. így „nemzeti költő” Móricz Zsigmond és Németh László, vagy éppen pályája néhány szakaszában Mészöly Miklós és Bibó István, és annyian mások. Csoórinak ebben a közösségben természetes helye van: költészetével is, de még inkább szociográfiáival, esszéivel, filmjeivel, beszélgetéseivel, közéleti szerepvállalásával.

A nemzeti költő kifejezés többet és mást jelent, mint természetes jelenlétet a nemzeti nyelven alkotó költők, írók sorában. Tágabb értelemben ugyan minden, nemzete kultúrájához, identitásához kötődő, nyelvén alkotó író és költő nemzeti. Még akkor is, ha nem a nemzet, a nemzethez tartozás élménye áll életműve középpontjában. De „nemzeti költő” csak az lehet, akinek számára a nemzeti közösséggel, történelemmel, sorssal való kapcsolat meghatározó erejű, az e közösséget nemzetté tevő „közös ihlet” életében és művében kiemelt szerepet kap, olykor még fontosabb is, mint egyéni-egyedi-személyes mondandója.

Életműve egészével Csoóri Sándor ilyen alkotó volt. Ez nem bezárkózás volt, nyitott és befogadó gondolkodása nem jelentette a nemzet határain túllátni képtelen beszűkültséget, a máshogyan gondolkodók és alkotók lebecsülését. Ellenkezőleg: ő is attól vált nemzeti költővé, hogy nemzetét egyetemes összefüggésekben, más kultúrák, más (nemzeti) sorsok rendszerében látta. Balassitól, Petőfitől Adyn át József Attiláig, Illyésig, Csoóriig a magyarság és az egyetemesség találkozásából születtek a nemzeti költők, valamennyien a nagyvilágra is figyelő érzékenységen keresztül lettek „nemzetiek”, nyitottságuk hívta elő és mélyítette el nemzeti érzékenységüket.

Csoórinak megadatott vagy rá méretett egy kor, melyben - a vele azonos értékeket valló alkotótársak, politikusok köréből kinőve - a nemzet őrlelkét ébren tartó, szűkebb és tágabb közösség valóságos és jelképes hőse lett. Szerepe egyedülálló volt - de ő maga nem maradt egyedül. Olyan sorba állt, ahol már ott volt előtte Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, olyan társakkal, mint Sütő András, Dobos László, Kiss Ferenc, Czine Mihály, Görömbei András, Sára Sándor és annyian mások. Így volt rendjén: a nemzeti lelkiismeret ébrentartásához legfőképp nemzet kell, nélküle nem lehet, mert nincs honnan és hová kiemelkedni.

Csoóri elmagányosodása akkor kezdődött, amikor a vele, általa kiteljesedett szellemi áramlat és mozgalom céljához érni látszott. Az 1989-1990-es fordulat után szellemi pozíciója leértékelődött, az a küldetés, az az ellenállás, ami a diktatúra korában közösségteremtő erő, és így a maga módján hatalom volt, a demokratikus intézményrendszer keretei között okafogyottá vált. A többpártrendszerben az irodalom, és vele az írók közéleti szerepe rohamosan csökkent, már nem kellett átvállalniuk a politika feladatait. A politikai rendszer demokratizálódása, a nemzeti szempontokat gondolkodásukból szinte kiejtő nyugati szellemi áramlatok hatása, a globalizáció térnyerése nyomán Csoóri szabadság- és nemzetvédő harca is elvesztette korábbi szerepét: küldetését teljesítette - már nem volt mit kezdenie küldetéstudatával. Ezt részben tudomásul is vette, azt azonban nap mint nap érezte, és éreztették vele, hogy céljait csak formálisan érte el, a jogi-politikai szuverenitás nem jelentette a nemzet gondolkodásának szuverénné válását, szellemi felszabadulását.

 

2.

 

Csoóri szellemi és közéleti szerepvállalásának modellje a diktatúra feltételei között alakult ki. Paraszti származása és a történelmi pillanat természetes módon tették baloldalivá, szinte kész helye volt a kései népi írói mozgalom közegében. Ebben a közegben ugyanolyan természetességgel élhette meg baloldaliságát, mint pályára lépése első pillanataiban, a rövidesen bemattult fényes szellők nemzedékében. De ez a közeg a szociális igazságtételt akkor is összekötötte a nemzet igazával, amikor erről csak nagyon halkan lehetett beszélni.

Történt ez akkor, amikor az egyre szigorodó diktatúra körülményei között a „népiek” írói és közéleti mozgástere egyre szűkült. A kommunista hatalomátvételből villámgyorsan kifejlődött diktatúrában a népi baloldalisággal szerves egységet jelentő demokrata meggyőződés és nemzeti érdekvédelem 1956 forradalmában győzött. A visszatérő régi-új hatalom ezért olyannyira ellenfelének tekintette a népieket, hogy őket jelölte meg a forradalom (hivatalos szóhasználat szerint ellenforradalom) legfőbb okozóinak-bűnöseinek.

Csoóri baloldalisága, és az, hogy magában a forradalomban - részben generációs okokból - nem játszott közvetlen és kiemelkedő szerepet, a Kádár-rendszer szemében jó ajánlólevél volt: továbbéltek azok a vele kapcsolatos irodalompolitikai illúziók, hogy fölhasználható a rendszer legitimmé tételében. Ez a reményük mindaddig megmaradt, amíg a hetvenes években Csoóri maga nem lázadt fel ellene - de valamennyire még azután is párbeszédképesnek tekintették. Elfogadhatatlanná akkor vált, amikor már nemcsak a nemzet önmagához való jogát követelte, hanem ezt a jogot egyetemes emberi jognak tekintve a társadalmi és a politikai demokráciát is beemelte követelései közé. Ami azt jelentette, hogy számára a nemzet nem a múlt, nem történelmi ereklye, hanem eleven, élő, emberi és kulturális közösség, a benne élők sorsközössége, amelyben élni a mindennapok feladata lett. Ezért minden társadalmi-politikai rendszer értékét, legitimitását az határozta meg számára, hogy képes-e a keretei között élő nemzet (vagy nemzetek) identitását megőrizve és erősítve szolgálni annak (azoknak) boldogulását. Erre a Kádár-rendszert és a többi létező, önkényuralmi szocializmusokat nem tartotta alkalmasnak. Sőt, hasonló okokból nem volt teljesen elégedett az 1989-90-es átalakulás után létrejött demokratikus rendszerrel sem, amely felszámolta ugyan a nemzeti érzést, gondolkodást akadályozó korlátokat - de ettől a demokrácia nem lett nemzetivé és nemzet sem demokratává.

A rendszerváltás rendszerének változásai során az ő élményalapú, érzelmi, ha úgy tetszik: lírai nemzetértelmezése sokat vesztett mozgósító erejéből, de a megelőző évtizedekben az általa formált gondolatiság átfogóan beépült a mindennapokba - amit cáfolni látszott a 2004. december 5-i, a határon túli magyarok kettős állampolgársága ügyében tartott népszavazás érvénytelensége. De bármilyen érzelmi viharokat váltott ki a népszavazás kudarca, ma már látható: éppolyan mérföldkővé vált a határon túli magyarság egyenjogúsításának útján, mint az 1990-ben az MDF győzelmét követően a 15 millió magyarról szóló Antall József szavai: a nemzet határok fölötti egysége végképp a közbeszéd része lett. Ezt a ma teljesen természetes beszédmódot a legnagyobb hatással Csoóri hozta vissza a mindennapokba - már az 1970-es évektől. Így aztán amikor 2010-ben a politika jóvá tette az öt évvel korábbi vétket, abban az ő nemzetelvű gondolkodásának hatása jelent meg - bár ez a történelmi siker már nem kötődött közvetlenül és látványosan a személyéhez.

 

3.

 

Van tehát okunk arra, hogy elgondolkodjunk Csoóri Sándor nemzetfogalmának természetéről. „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben. A gondolat: zsoldos; az számít, hogy ki a gazdája. Az embernek az egész korhelyzetet kell szervezetében feldolgoznia, s az ebből kialakuló érzése az, ami igaz vagy hamis, s eldől egy szellem igazsága vagy hamissága. A legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.” Ezek a mondatok Németh Lászlótól valók, Csoóri idézte őket egy tanulmányában. Nem mint egy gondolatmenet illusztrációját: Némethtel a maga meggyőződését fejti ki, s hogy ne értsük félre, így kommentálja: „A közérzet ugyanúgy Németh László-i kulcsszó, mint a szervesség... Az én szófejtésemben a stílussal egyenrangú képviselője az ember szellemi tevékenységének... A korok közérzete Németh László értelmezésében a korok pszichológiája. Kibogozása, fölfejtése nélkül a múlt nem eleven emlékezet” - írja. Valóban: Csoóri a nemzetet saját közérzetén keresztül értelmezi: eredetiségének ez az egyik titka. És képes arra, hogy amikor a magyarsággal, a magyar történelemmel, jelenidejének, sorsának aktuális tragikumával néz szembe, akkor valóban a nemzet közérzetét fejezze ki.
 

4.

Csoórit a hetvenes években rögzült magatartásformája alapján Vasy Géza „a nemzet rebellisé”-nek nevezte. Okkal: ekkoriban kapcsolódott össze Csoóri addig is meg-megvillanó rebellis hajlama a nemzet ügyével. Magyarsága korábban is fontos volt számára, mint magától értetődő, mindennapi valóság, és - ahogy József Attila írta - „közös ihlet”. A személyesen megszenvedett történelem szinte gyerekfővel megtanította neki, hogy magyarnak lenni nem pusztán állapot, hanem állandó készenlétet követelő sors. Azt már később, másfajta szellemi élmények rögzítették benne, hogy még inkább e sors vállalása. Ezt a leckét úgy kellett megtanulnia, mint az anyanyelvet, aminek elsajátítása emberlétünk legnagyobb intellektuális teljesítménye, miközben nem is tudunk róla.

1944 és 1945 tragikus próbatétele a túlélés kétarcú élményét, a megszabadulást, az élet újraindításának feladatát adta. A gyerek Csoóri felnőtteknek is nehezen viselhető terhekkel indult útjára, a pápai diákévek nagyszerű közösségben, kiváló tanárok útmutatásával teltek. Okkal érezhette, hogy az új világ az ő világa lesz, és ebben, bár aligha gondolt rá akkor tudatosan, a nemzet is újjászülethet. Az indulás korszakának szociális felszabadulás élménye közvetlenül kapcsolódott a népi írók gondolatiságának egyik, Szabó Dezsőtől öntudatlanul örökölt téziséhez, miszerint a magyarság egyenlő a magyar paraszttal. Csoóri paraszti származásának ily módon különös szerepe lett nemzetfogalmának alakulásában: abban, ahogy a koalíciós években, a földosztás után, a békében végzett munka a jobb jövő reményével biztatta, a háborúban megsemmisült régi rend helyén épülő demokrácia a magyarság történelmi sebeit is begyógyíthatja. (Ebből az életérzésből nőttek ki azok a versei, amelyeket utóbb akár gondolati, akár esztétikai okokból vállalhatatlannak tartott.) De ugyanez a sors hozta, hogy igen korán szembesült a nép részvétele nélkül népinek és demokráciának mondott rendszer, a hol kegyetlen, hol visszafogott diktatúra nép- (és ezzel nemzet-) ellenes valóságával.

A sokféle tragikus élmény a kezdetek ösztönös, naiv nemzeti érzésére épült. Arra, amit minden ember ajándékba kap azzal, hogy egy nemzetbe születik, annak nyelve az anyanyelve, annak a sorsa az ő egyéni útját is meghatározza. Ahogy írta: „az, hogy magyar vagyok, olyan magától értetődő volt számomra, mint hogy a rigó: rigó, a ló: ló, a lengyel: lengyel, és így tovább.” Ezt a naiv magyarságtudatot a Magyarországon átgázoló történelem különös kegyetlenséggel mélyítette el: a II. világháború Budapestet és a Dunántúl középső részeit, benne a szülőfalut, Zámolyt más vidékeknél is tragikusabb módon sújtotta. Csoórinak tizennégy-tizenöt évesen egy történelmi tragédia forgatagába kerülve olyan élményeket kellett elszenvednie félig gyerekfejjel, amelyek közösségi feldolgozása még akkor is generációk leckéje, ha rögvest el lehet kezdeni. Erre a pártállam nem adott lehetőséget, a történtekből a rendszer csak a saját politikai és ideológiai érdekei szempontjából fontos elemeket használta-torzította. A kibeszéletlen tragédiából betokosodott, rossz időszakokban váladékozni kezdő, fájdalmas seb lett. Csoóri is csak évtizedekkel később kezdett e seb megtisztításához a Sára Sándorral készített Pergőtűz beszélgetéseiben, és nagyszabású esszéjében, A magyar apokalipszisben. Akkor már azt is látta, hogy a háború okozta sebekéhez mérhető trauma lett az elhallgatás is: összekapcsolódva más, ugyancsak kibeszélhetetlen sérülések (Trianon, málenkij robot, Rákosi-éra, 1956 vérbe fojtása stb.) néma viselésével.

A hallgatás és az elhallgatás kényszere a kommunista hatalom ideológiai alapvetésének része volt. 1956 után a nemzeti érzés és tudat fölszámolását, a nemzet szellemi megtörését a rendszer irányítói kiemelt feladatnak látták. Jó okuk volt rá: az őket elsöprő népharag nemzeti formában tört fel, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése, a nemzeti hagyományok tiszteletben tartása a forradalom alapvető céljai közé tartozott. Ezért a hatalom kifejezett fenyegetést érzett mindabban, amiben a nemzeti érzés kifejeződött. Ez a nemzetellenesség egészen más volt, mint ami a szovjet államrezonba épült, proletár internacionalizmus fedőnevű nagyorosz nacionalizmusból következett, és amely jól megfért a keleti blokkon belüli, a szomszédos országok magyarellenességét alátámasztó kishatalmi nacionalizmusokkal. Utóbbiak a kommunista uralom legitimációs rendszerében találkoztak, a legszélsőségesebb nacionalizmus rémtetteivel szemben a magyar kommunista hatalom soha szót nem emelt - ezzel tovább bátorítva a mindenkori magyarellenességet és az erőszakos asszimilációs törekvéseket. Ezért mondta Csoóri, hogy „egyik szomszédos népnek sem volt ennyire nemzetietlen kormánya, mint a miénk”.

Az egyes rezsimek közt a nemzeti érzéshez való viszonyban nem volt mindig ekkora különbség. Csoóri indulásakor jóval kiegyenlítettebbek voltak az e kérdésben elfoglalt álláspontok. A negyvenes évek végén a magyar kommunisták a régiós átlaghoz hasonlóan törekedtek arra, hogy a nemzeti mozgalmakat az osztályharc keretei közé torzítva simítsák eszköztárukba, csak az általuk nemkívánatosnak gondolt és vadhajtásnak tekintett elemeket (vagyis mindazt, amit nem sikerült szándékaiknak megfelelően átformálni) nyesegették. Nálunk ebbe a bűnös „burzsoá nacionalizmusnak” minősített kategóriába került a két háború közti időszak revíziós politikája: ezért Trianonról (következésképp az elszakított területek magyarságáról) szó sem eshetett.

A háború utáni nemzedékek, így a pályakezdő Csoóri számára ez egy ideig nem jelentett problémát (ahogyan a szegényparaszti származás, a szociális igazságtétel hangzatos doktrínája átmenetileg elfedte előle a kommunista rendszer elfogadhatatlanságát). 1954-ben azonban egy íróküldöttséggel ő is eljutott Romániába, ahol először szembesült a határon túli magyarság magárahagyottságával, kiszolgáltatottságával. „Nem értettem a helyzetet, de gondoltam - megint gyanútlanul keveredtem bele -, ennek utánanézek. Bevallom, én huszon-egynéhány éves koromban nem tudtam, hogy mi a helyzet akár Romániában, akár másutt. A pályatársaim, az igazi nagy író társak sem világosítottak föl engem. Hazajöttem, rögtön írtam egy négyoldalas levelet az Írószövetségnek, hogy hát ez nem lehet, a Magyar Írószövetségben egyetlen szó sem hangzik el arról, hogy mi van az erélyi magyar népességgel, mi van az erdélyi magyar irodalommal.”

Rövidesen 1956 forradalma következett, egészen más kérdések kerültek előtérbe - de a magyar kisebbségek, a nemzeti sorskérdések ügyében kapott 1954-es oltás már dolgozott Csoóriban. (Jellemző, hogy még „forradalmi átnevelését” célzó kubai útja is ezt erősítette benne: az Egyesült Államok befolyása elleni felkelés nemzetformáló, nemzeti kohéziót teremtő jelentését inkább kiolvasta belőle, mint a moszkvai érdekek jegyében kibontakoztatandó „világforradalom” nagyszerűségét.)

 

5.

 

Csoórinak 1956 forradalma mindenekelőtt a nemzet általa megtapasztalt együtt mozdulását, történelemformáló erejét jelentette. Olyan átfogó élmény volt, amelynek feldolgozása élete végéig tartott. Ennek jegyében írta: „A hatalom félelmet kelteni nem csak erőszakkal képes, nemcsak börtönnel, de bűntudatébresztéssel is.”

Más a magunk hibáival való szembenézés belülről fakadó, építő bátorsága, és más a hatalmi eszközökkel kikényszerített bűntudat rombolása. Tudhatjuk: nemcsak az egyes ember, egy nemzet is hajlamos lehet arra, hogy rajta kívül álló körülmények miatt bekövetkezett balsorsa okozóját önmagában keresse. Könnyebben viselhető el az a csapás, amire van magyarázat, mint az, aminek nem tudjuk az okát. „Hajh, de bűneink miatt...” - sóhajt Kölcsey az erkölcsi megújulás reményében, mert hiszen mi más lehetne egy letiport nemzet újjászületésének, önmagára ébredésének első lépése, mint az önvizsgálat. Ám a kommunista uralom, egy nemzetellenes rezsim (és a magyarság összeomlásában érdekelt szomszédok) gondolkodásában már valóságos vérvád lett a nemzet újrateremtését célzó gyötrődésekből.

Csoóri pályája egészén tiltakozott a magyarság megbélyegzése ellen, de olykor akaratlanul is átvette a hivatalos történelemszemlélet néhány sugallatát. Nem behódolva, nem engedményként, hanem őszintén keresve a megbékélés esélyeit. „Finnországban évtizedekkel ezelőtt alkotmányos törvényt hoztak: ahol tíz százalék svéd nyelvű lakos él, kétnyelvűek legyenek a föliratok. Kétnyelvűek az éttermekben, a gyufásdobozokon, a vécékben, a vonatokon. Pedig a svédek ugyanúgy hódítók s elnyomók voltak Finnországban, mint ahogy a magyar uralkodó osztály elnyomta a románokat, a szerbeket, a horvátokat, a szlovákokat. Mint ahogy elnyomta saját fajtájabeli szegényeit is.” A magyar elnyomásról szóló mondat akkoriban nem borzolta senki érzékenységét, a szöveg egészében a magyarság jogfosztása elleni tiltakozást jelentett. Ha valahol berzenkedtek ellene, az a hivatalosság körében lehetett: ott nyilvánvalóan a „nacionalista Csoóri” újabb, a proletár internacionalizmus eszméje elleni megnyilvánulásának tekinthették. Ez az idézet ugyanis abból a nagy ívű esszéjéből származik, amelyikben a hetvenes évek elején először tesz kísérletet a magyar szenvedéstörténet közép-európai távlatban történő, a térség tagoltságát értelmező, múltat és jelent összekötő vizsgálatára.

Évtizedekkel később, a nyilvánossághoz jutás más körülményei, jóval gazdagabb tudás és még több tapasztalat birtokában már másként fogalmazott. Vannak nacionalista magyarok? Persze hogy vannak. Mint ahogyan vannak nacionalista franciák, szlovákok, törökök, oroszok, zsidók, arabok, kínaiak. De végre érdemes volna megvizsgálni, hogy míg a magyarok nacionalizmusa kétségbeejtő, tehetetlen, többnyire szóbeli nacionalizmus, a többieké viszont tevékeny. Sőt pusztító!” - írja, röviddel később így folytatja: „Aki csak egy kicsit is tájékozott az 1848 előtti és 1867 utáni magyar nacionalizmus veszedelmeiről, meglepődve állapíthatja meg például azt, hogy a magyar fennhatóság alatt élő románok soha olyan gyorsan nem gyarapodtak anyagilag és lélekszámban sem, mint a kiegyezés után. Elkezdték fölvásárolni Erdélyt, miközben másfél millió ember kitántorgott Amerikába. Mivel az elmenekültek helyére új betelepülők érkezhettek, nemigen beszélhetünk tömeges idegengyűlöletről. Ilyen állapotok között születik meg a kétségbeesett nacionalizmus.”

 

6.

 

1956 és 1968 egyaránt kellett ahhoz, hogy gondolkodásának, világlátásának középpontjába a nemzet kerüljön, hogy szinte élete utolsó pillanatáig, emberi és nemzeti ön- és jogvédő küzdelmében a legfontosabb gondja az legyen, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban”.

A nagy lökést ismét Erdély adta: a hatvanas évek végén készülő Dózsa-film magyar-román-(cseh)szlovák koprodukcióban készült, és a helyszínek keresése kiváló alkalmat kínált a Kárpát-medence bejárására (még a csángókhoz is sikerült néhányuknak eljutni). Tájak, sorsok, emlékek: a magyar történelem élménye zuhant Csoórira is. Az ott megismert emberi sorsok mindegyike szemben állt azzal az egyetlen doktrínával, amit a hatalom, nem eredménytelenül, a magyarságra akart erőltetni. Csoóri ezzel szemben kereste az igazságot. Tette ezt azzal az elszántsággal, amellyel elődei és mesterei, a népi írók szegültek szembe valaha az akkori hatalommal. Gyakran emlegette gyanútlanságát - de éppen ez a vonása vezette felismeréseihez is. A gyanútlan indulást követően nem tartott soká, amíg ráeszmélt arra, hogy mennyit hazudtak neki (is), a politikai kiábrándulás nem jelentette azt, hogy automatikusan elszakadt volna azoktól az ideáloktól, amik jegyében útnak indult. Ezek, ha úgy tetszik, a baloldali ősértékek (szociális igazságtétel, szolidaritás, közösségi gondolkodás) akkor is fontosak maradtak számára, amikor a pártállam rendszerének megújulásával kapcsolatos minden illúziójától eltávolodott, mi több, azok nemzetszemléletében is megőrződtek.

A nemzethez való viszonyának, nemzeti gondolkodásának teoretikus megfontolásoktól mentes, organikus jellege tökéletesen beleillett abba, ami költői-művészi-gondolkodói működését minden területen jellemezte: „érzelmi fölismeréseimet ugyanolyan értéknek tekintettem., mint a gondolatiakat és mint a műveltség föltornyozott adatait. Tanulmányokat ... - szinte kivétel nélkül - olyan témákról írok, amelyeket átéltem. Gondolati élmény még egyszer sem gyújtotta be a képzeteimet” - mondta egy interjúban. Amiből azt is sejthetjük, hogy a nemzet fogalmánál fontosabb volt számára a nemzet élménye, ami anyanyelvet, szülőföldet, népi és „magas” kultúrát, történelmet, emberi sorsokat és történelmi kiszolgáltatottságot jelentett. „Történeteket és megrázó emberi sorsokat gyűjtöttünk tudatosan, ahogy népdalokat Bartók és Kodály” - írja a hatvanas évek elejéről. Ez a sokat mondó megjegyzés nemzetélményének, nemzetfogalmának, nemzeti gondolkodásának, küldetéstudatának a legfontosabb vonására utal.

Ezért volt olyan fontos az 1970-ben bemutatott Dózsa-film forgatásának katartikus élménye: ez tette teljessé mindazt, amit a nemzettel kapcsolatosan odáig megélt. És ekkor találkozott a mindennapok valóságában a népi kultúrával mint a nemzeti önazonosság egyik legfontosabb hordozójával. Ez az archaikus műveltségréteg elemi erővel vonzotta, a maga módján ő is azt élte meg ebben a találkozásban, amit Kodály és Bartók: érzékileg is megtapasztalta, hogy a népi műveltségben kódoltan a magyarság történelmi sorsa is megőrződött. Életműve egészét tekintve a népi kultúra fölfedezése és a nemzet ügyében való tudatos elköteleződés egyszerre történt.

A hetvenes évek elejétől a nemzet mint vonatkoztatási rendszer, nemzeti paradigma határozta meg gondolkodását - de megőrizte más irányú nyitottságát is: ez volt az ő „bartóki modellje”. Az igazi változás az ösztönös magyarságélmény tudatossá válása volt, amit korábban magától értetődőnek tekintett, azt, hogy a nemzeti közösséghez tartozik, szélesebb élmény- és ismeretanyag birtokában következetesen újragondolta. Nem fogalmi értelemben, erre később sem törekedett: nemcsak azért, mert a teoretikus gondolkodás távol állt tőle, hanem azért is, mert az adott társadalmi-szellemi környezet is türelmesebb és fogékonyabb volt a lírai egyértelműséggel találkozva. Ez a fogalmi lazaság segítette abban, hogy kifejezze-közvetítse azt, amit Németh László a magyarság egészét jellemzően közérzetnek határozott meg, és aminek kikristályosodására 1848-49 óta, legalábbis a nemzet dimenziójában, csak 1956 forradalmának napjaiban adódott lehetőség: ez volt a nemzeti paradigma felé fordulás első, sorsdöntő élménye. De 1956 éppen sokszínűsége, totális természete miatt nemcsak nemzeti dimenzióban volt sorsdöntő jelentőségű. Kellett némi idő ahhoz, hogy sokféle összetevője (a szabadság és a demokrácia ügye, a szocializmus javíthatóságának kérdése, hatalomhoz való viszony újragondolása stb.) a helyére kerüljön.

 

7.

 

Magyarnak lenni sosem volt egyszerű. Közhely (amitől csak részben igaz), hogy a modern magyar nemzet a nemzethalál fenyegetésével szembeni dac jegyében született meg. így a kezdetektől ott volt benne az újratermelődő tépettség és zaklatottság. Kevés az egyértelmű, közmegegyezéssel elfogadott válaszunk történelmünk alapkérdéseire, legyen szó őstörténetről vagy államalapításról, függetlenségi harcainkról, a kiegyezésről vagy akár Trianonról, világháborús tragédiáinkról, vagy arról, ahogyan idegen érdekeket képviselő klikkek szolgálták ki a 20. századi Európa leggonoszabb diktátorait. A tétovaság és a viszálykodás utólag beépült a nemzet történetének legnagyobb pillanatainak értelmezésébe, talán 1848. március 15. kivételével. A nemzeti neurózis a gyógyulás vágyának csodájaként az 1956-os forradalomban robbant ki - hogy azután a rákövetkező évtizedek hallgatása talán még a korábbiaknál is súlyosabb állapothoz vezessen.

Csoóri sokezernyi emberi találkozása nyomán nemcsak a tragédiák sorát ismerte meg, hanem azt is fölmérhette, hogy nemzetet csak abból lehet építeni, ami van. Vagyis a magyar sors, a végletes kiszolgáltatottság, a valószínűtlen egyéni drámák, roncsolt sorsok, roncsolt közösségek fájdalma is összefoghat egy nemzeti közösséget. A személyesen megélt történetek kavargásából a maga története is újraformálódott, beleépült az, amit mások elbeszéléseiből ugyancsak közvetlenül, vagyis emberi mélységeiben ismerhetett meg. A nemzet nem eszme, nem ország, nem állam, hanem elsősorban emberek hordozta sorsokból épül. Értelemszerűen azokéból, akik azonos anyanyelvet beszélnek, akiknek közös a kultúrája, történelme.

A magyarsággal való ilyen ismerkedés nemzeti gondolkodását ugyanúgy nyitottá tette, mint ahogyan a magyar népdalokért induló Kodály és Bartók is gyorsan megtapasztalták, hogy a Kárpát-medence etnikailag sokszínű világa nem szűkíthető egyetlen nemzetre. Csoóri nemzetélménye egyúttal megerősítette más kultúrák iránt fogékonyságát, „sorsgyűjtő” útjai a magyarság- és történelemképét tágítva emberképét is elmélyítették. Nemcsak a magyar, hanem az egyetemes emberi szenvedés tisztelete is beépült nemzetfogalmába. Eközben azt is látta, hogy a régiós politikában nem számít bűnnek a demokrácia fölszámolása, az emberellenes nacionalizmus, de még a szociális elnyomás sem - nemhogy a magyarság elemi kulturális, történelmi és emberi jogainak lábbal tiprása. Csoóri meggyőződése lett, hogy mindebben a kor magyar politikai vezetése nemcsak bűnsegéd, hanem tettestárs is volt.

 

8.

 

Egy 1999-es interjúban, már későbbi tapasztalásokat is az '56-os élmény és tapasztalat mellé téve mondta: „Az 1956-os magyar forradalom, az 1968-as prágai tavasz, az 1981-es lengyel szolidaritási talpra állás egyértelműen bizonyított valamit. Azt, hogy ha külső vagy belső hatalmi erők, diktatúrák a nemzet idegrendszerét kezdik ki, tépázzák meg, előbb-utóbb átszakad a türelem gátja. Megismétlem a szókapcsolatot: a nemzet idegrendszerét.” Ezt az idegrendszert Csoóri életében a személyesen is megélt két tragikus, a már említett kibeszélhetetlenség, elfojtás miatt a fokozhatatlant is fokozó tragédia tépte - ez volt a harmadik tragédia. Nem csak az övé, a nemzeté is „félig bevallott élet” lett. Ezek a háromszögelési pontok jelölték ki azt a történelmi teret, amelyben Csoóri nemzettudata formálódott. A nemzetével való azonosulás vágya és képessége mindig jelen lévő, műve egészével szervesen növekvő, azt meghatározó vonulat, mely a körülmények nyomása alatt és nyugtalan szellemének megfelelően folyamatosan változva is egységes.

Magyarságához mint sorshoz való viszonyát befolyásolhatták és tagolták a történelem és a politika változásai: a háború rettenete, a demokrácia reménye, a Rákosi-rendszer őrülete, az első, sorsdöntő kiábrándulás, az 1953-as júniusi kormányprogram, 1956 forradalma, a hatvanas évek kétszínű konszolidációja, 1968, amely nem Párizst, hanem az első magyar gazdasági reformkísérletet és Csehszlovákia szovjet vezetésű lerohanását jelentette. (Utóbbinak különös következményeként rövidesen megszületett az MSZMP azon döntése, amely megengedte, hogy az irodalom szót ejtsen a határon túli magyarokról.) Folytathatnánk: abban, ahogy a nemzet és a demokrácia egymásba érő kérdéskörében Csoóri megszólalhatott vagy hallgatásra kényszerült, mindig ott volt a Kádár-éra megannyi apró korszakhatára. Sok ilyen volt: először az Iszapeső folyóirat közlése utáni szilencium, később a Charta '77 melletti nyilatkozat aláírását (az első határozott és nyilvános fellépés a monolitikus hatalomgyakorlás ellen!) követő várakoztatás.

Aztán egy másik változás: 1983, Illyés Gyula halála után a közhangulat Csoórira bízta a „nemzet lelkiismerete” feladatkörét. Rövidesen az MDF megalakulása, azután a rendszerváltott, de történelmének terheit tovább cipelő nemzet sorsának alakításában vállalt közéleti szerep (1988-1989), a küzdelmek, a sikerek ellenére is elszenvedett csalódások korszaka következett. (Egyre keservesebb tanulságokkal, és a 2004. december 5-i népszavazás tragikusnak megélt mélypontjával.)

Két évtizedes szerepkörének, merjük kimondani, elvesztésével, a demokrácia korának politikai csalódásait követően, valamikor a kilencvenes évek közepe körül, Csoóri visszalépett az irodalomba, és a szabad megszólalás áldását birtokolva meg tudott újulni. Verseinek képi gazdagságát oltja esszényelvébe, korábban élőszóba menekített gondolatisága szabadon árad írásaiban. „Mindaz, amit én az irodalomról, a politikáról, a magyarság helyzetéről, a szocializmusról, a kultúra esélyeiről gondoltam, csak részben fogalmazódhatott meg bennem. Legföljebb egy-egy író-olvasó találkozón vagy a barátaim körében” - írta. Az, amit korábban a sorközökbe hallgatott, és amit olvasói még így is kihallottak írásaiból, ekkoriban találja meg formáját. Születő új írásai az utókor számára is érthetővé teszik azt a szerepet, amit a korábbiakban betöltött: visszamenőleges hatállyal igazolják, hogy okkal töltötte be a nemzeti gondolkodás ébrentartásában és megújításában neki tulajdonított, de a szövegekben sokszor csak a korszak cenzurális viszonyait ismerő olvasók beleérző képességétől függően érzékelhető szerepét. Ennek, a pályaképét nézve kései, életkorát tekintve érett korszakának esszéi sziporkázóan gazdag gondolatiságukkal, megborzongató képi erejükkel, csontig hatoló igazságukkal a magyar esszéirodalom élmezőnyébe röpítették, mesterei, Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László társaságába.

Írói pályája csúcsára érve azonban elvesztette irodalmon kívüli küldetését, szembesült az irodalom térvesztésével, és látnia kellett a szellemi élet elposványosodását. Meg kellett szenvednie azt is, hogy az általa képviselt gondolkodásmód miként kopik ki a köznapokból. Azt könnyebben viselte, amikor gondolkodásmódját a pártállam megpróbálta kiszorítani, mint azt, hogy a gondolkozás hiánya diadalmaskodik. Eközben egyre kétségbeesettebben látta, hogy a globalizáció folyamata és annak magyarországi helytartói és segédcsapatai kiszorítják a nemzetpolitikai nézőpontot a közéletből, közgondolkodásból, kultúrából. A tudatlanság diadalmenete rendíti meg: „épp a legfontosabb dolgainkról nem tudunk semmit vagy eleget. És ilyenkor csöndben azt kérdi magától az ember, hogy ez a nemtudás miben különbözik attól a nemtudástól, amelybe diktatúrák taszítják az embert?” Aggódva látta, hogy miközben a magyarság, a magyar nemzet sorsának alakulásában az új világrendben a tudás, a nemzet önismerete minden korábbinál fontosabb, a nemzetfelejtés egyre fenyegetőbb. Utolsó éveiben ez az aggodalom roncsolta lelkierejét: „ha nem asszimiláljuk saját értékeinket, múltunkat, mint ahogy Bartók és Kodály a népzenében ezt elvégezte, egészen bizonyos, hogy más asszimilál bennünket” - írta. És meglehet, ő is azzal a borzongató iszonyattal távozott, amivel Ady: hogy ő az utolsó magyar, aki még tehetett valamit a magyarságért.



« vissza