Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Fábri 100

 

A filmrendezés alapállás a világban”


 

A magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, Fábri Zoltán 1917 októberében született. 1994 augusztusában halt meg, 77 évesen. 1983-ban rendezte utolsó filmjét, 66 évesen. Erre az utolsó tíz évre lennék igazán kíváncsi, arra a csöndre, arra a magányra, arra az űrre, ami a szocializmus utolsó és a kapitalizmus első éveiben, haláláig jellemezte. Az az érzésem, mindig is benne voltak ezek a princípiumok, csak valami eltakarta. Hiszen a szerencse fiának tűnt ő is. (Kovács András filmrendező nevezte így magát önéletrajzi írásában.) Több művészeti ágban is kiemelkedő tehetség. A festészettel kezdi - Réti István tanársegédjének akarja kinevezni -, mielőtt otthagyja a Képzőművészeti Főiskolát - a színházzal, a színészettel folytatja, majd az örök szerelem, a film következik, amelyet már a negyvenes évek végén - elsősorban Az aranypolgár hatására - a kor művészetének érez. És persze a díszlettervezés, amivel folyamatosan foglalkozik. Reneszánsz személyiség, sokoldalú művész - igazán lehetett volna könnyed, lebegő, charmos - az élet királya.

Jelleme - szívós, makacs, hűséges, önérzetes, igazságkereső - nem adta meg neki ezt a lehetőséget. Egyszer egy hetilap újságírója azt a kérdést tette fel a rendkívül sikeres, Európa-szerte ismert rendezőnek: mi az, ami kimaradt az életéből? Az élet - válaszolta. A látszólag csak frappáns válasz mögött milyen hiányok, fájdalmak, kompromisszumok, megalkuvások(?) lehetnek? Már sosem fogjuk megtudni, hiszen fia, az egyetlen, akinek beszélt erről, már meghalt.

Barabás Klára könyve, A történelem körhintáján, ha figyelmesen olvassuk és rakjuk össze a könyv dokumentumait, azért megsejtet valamit ebből a titokból. A rendező születésének századik évfordulójára készült kötetet hiánypótló szándékkal írta és állította össze a szerző, fontos dokumentumokból - életút-interjú, munkatársak, barátok, családtagok emlékezései s a többi - és saját filmelemzéseiből. Fontos ez a centenáriumi kötet, és szerencsére nincs benne semmi az évfordulós könyveket oly sokszor jellemző „megszépítő messzeségből”. Jóllehet Fábri Zoltán korszakos filmjeit sokáig senki nem vonta kétségbe, mégis valahogy háttérbe szorult, kimondva-kimondatlanul az unalmas, avítt klasszikusok közé sorolták. Nagy művei bekerültek a Budapesti tizenkettőbe, majd a 2000. évben megismételt válogatásba is, de számomra az igazi meglepetés az volt, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagsága által megszavazott 53 magyar filmbe a legtöbb alkotás, szám szerint hét, Fábri Zoltántól került be. (Körhinta, Édes Anna, Húsz óra, Magyarok, Hannibál tanár úr, Két félidő a pokolban, Az ötödik pecsét) Mert nem kérdőjelezte meg ugyan senki nyíltan a jelentőségét, de nem volt rajongótábora, mint Jancsó Miklósnak vagy Tarr Bélának, s főiskolai tanárként sem ünnepelték, mint Herskó Jánost vagy Simó Sándort. De ott, az Uránia mozi vászna előtt ülve 2015-ben, hétről hétre kiderült, hogy alkotásai mintegy harmada kiállta az idő próbáját, s a régi és az új nézők ugyanolyan lélegzet-visszafojtva nézik, mint bemutatásakor.

Barabás Klára a pályakép filmelemzéseiben természetesen a nagy filmekre helyezi a hangsúlyt, bár nem titkolja, hogy a rendező pályáján a nagyon nagy sikerek és a nagy bukások váltották egymást.

A Körhinta páratlan képi expresszivitása, a szűkszavúságukban is erőteljes dialógusok, Ránky György zenéje s a színészóriások miatt - Törőcsik Mari és Soós Imre mellett Szirtes Ádám és Barsi Béla játéka is - elementáris hatással van a mai nézőkre is. A film nagyságát, jelentőségét igazolta, hogy az idei cannes-i fesztiválon, 61 évvel a premier után a Cannes-i klasszikusok sorozatban ismét bemutatták. Némi elégtétel lehetett Fábri Zoltánnak, hogy bár munkásságát, mindig irodalmi alapanyagból dolgozó klasszikus stílusát a hatvanas évek közepétől az európai és magyar új hullám, a szerzői filmek diadala szorította háttérbe, Francois Truffaut még a Cahiers du Cinema újságírójaként a Körhintát találta a nagydíjra érdemesnek, és Törőcsik Marinak adta volna a legjobb női alakítás díját.

A Sánta Ferenc regényéből adaptált Húsz óra időkezelése ma is korszerű, drá- maisága lenyűgöző, pedig címét hallva sokan fanyalognak, mondván, célja a Kádár-rendszer legitimálása volt. Pedig a Húsz óra a magyar új hullám kiemelkedő alkotása, jóllehet Fábrit méltatlanul bár, de soha nem sorolták oda. Az időfelbontásos elbeszélési mód, bár a rendező pályáján „elszigetelt stílusbravúr” maradt, elszakad a kor hagyományos filmnyelvétől. Ami pedig a kifogásolt politikai tartalmat illeti: a filmben hangoztatott „sokféle igazság van” a maga korában progresszív tartalom volt.

Filmjeinek alapmotívuma az erőszak elleni tiltakozás, legyen szó a „kisemmizettség létélményéről” (Édes Anna, Magyarok), vagy a totalitárius rendszerek elleni tiltakozásról. (Hannibál tanár úr, Két félidő a pokolban, Ötödik pecsét)

Művei többsége történelmi film, amelyekben a közelmúlt olyan súlyos konfliktusait idézte fel, amelyek tanulságai örökérvényűek az emberi erkölcs, magatartás vonatkozásában.

A könyv írója időrendben, ki nem hagyva a „musz” feladatokat sem (Gyarmat a föld alatt, Vihar, Életjel) mutatja be a filmeket, nem titkolva, hogy ezek egy része kompromisszum, amelyet Fábri azért kötött, hogy egyáltalán filmrendező lehessen.

S ami különösen hasznos, részletesen foglalkozik Fábri hét meg nem valósult filmtervével is, hiszen ezek óhatatlanul formálják, alakítják az életművet, ha mással nem, keserű tapasztalataikkal. Fábrinak is a jelenben játszódó terveivel nem volt szerencséje. A Csoóri Sándor által több tanulmányban is kifejtett „Félfordulat hátrafelé”, a jelennek szóló művészi-társadalmi mondanivaló kénytelen-kelletlen történelmi múltba helyezése nem feltétlenül szolgálta a művészi pálya öntörvényűségét.

Fábri vezető tanár volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, s nem minden diákjával volt termékeny, konfliktusmentes kapcsolata. Képzeljük el a szituációt, amikor a jeleneteket szinte mérnöki pontossággal előkészítő, lerajzoló, rendkívül precíz, a véletlent kizáró, a spontaneitástól irtózó rendező 1970-ben megkapja Herskó disszidálása miatt annak dokumentarista osztályát. Ok addig azt tanulták, hogy a filmeket ne az íróasztal mellett, hanem az életből ellesve csinálják. Kár, hogy a tanár Fábriról kevés szó esik a könyvben.

A kötet első része egy több mint százoldalas úgynevezett életútinterjú, amit a szerző még 1989 április-májusában készített, mint a Magyar Filmintézet és Archívum munkatársa. Alapos, felkészült, érzékeny kérdező, mindenre kiterjedő interjú a filmrendezői pályáját már bevégzett alkotóval. Egyetlen furcsaság van benne: nevezetesen, hogy a rendszerváltás emblematikus évében szóba sem kerül a politika. Indirekte ugyan kiderül, hogy változott a világ, hisz olyan nyíltsággal beszél a rendező az el nem fogadott filmjeiről és annak körülményeiről, s az azokban döntő szerepet játszó személyekről, pl. Major Tamás, a „sanda mészáros” és Aczél György. Utóbbinak egészen hátborzongató szerepe van az 1963-ban, Bacsó Péterrel írt Milyen madár volt? című film negligálásában. „A film főhőse egy valahai illegális pártmunkás, aki a szocialisták hatalomra kerülése után teljhatalomra tesz szert városában. Öccséről utcát neveznek el, fia viszont egy huligán, aki többek között azt is megengedi magának, hogy haverjaival megerőszakoljon egy 16 éves lányt, aki sokkot kapva kórházba kerül. Egy fiatal orvos lett volna a történet főszereplője, aki nekimegy az egész gazságnak, és összeakasztja a bajszot a nagyhatalmú apával. Az említett főideológus barátunk megtudta, hogy ilyen témájú filmkönyvet írunk, és azt mondta, mivel nagyon fontos a téma, ő is be szeretne kapcsolódni a munkába. Úgy kapcsolódott be, hogy miközben írtuk a könyvet, háromszor vagy négyszer biztosított bennünket az egyetértéséről, és azt mondta, szenzációs lesz a könyv. Persze mindig akart valamit, hogy ez ne így legyen, az meg úgy legyen, még bele kellene venni ezt vagy azt stb. Úgyhogy toldozgattunk, foldozgattunk, elvettünk, hozzátettünk a béke kedvéért... mert hát meg akartuk szerezni az egyetértését, ha már beszállt a buliba. Elkészült a könyv. Leadtuk. Megkaptuk rá az előkészítési engedélyt, majd az értesítést, hogy nem forgathatunk. Le van állítva a film.

Ki állította le?

Hát ő, a konzultáns barátunk. A pártfogónk, Aczél György. Akármilyen hihetetlen, ez így történt. Én kértem, hogy hívjon össze mindenkit, aki hivatali beosztásánál fogva érdekelt az ügyben... Emlékszem, felindultságomban egyszer akkorát csaptam az asztalra, hogy a kávéscsészék fölrepültek a levegőbe.

Aczél mivel védekezett?

Azt mondta, rájött, hogy elhibáztuk a filmet, nem így kellett volna megcsinálni, hanem úgy, hogy a főszereplő az öreg kommunista apa legyen... Ürügyet keresett. Meggondolta magát, és a saját engedélyét vonta vissza.”

Hasonlóan izgalmas kultúrpolitikai „lelet” a „Felkértek, megírtam, elmondanom már nem volt szabad” című írás, annak a vitaindító előadásnak a szövege, amelyet Fábri 1954-ben Darvas József felkérésére írt, „csakis őszintén biztatással” a filmművészet helyzetéről, de olyan jól sikerült, hogy az egész rendezvényt törölték.

Fábri Zoltán után 47 igazán kvalitásos festmény is maradt, amelyek nagyobb részét filmes pályafutása befejezése után, már betegségekkel küszködve festette. Szerencsére a könyv képanyagában láthatunk is néhányat az expresszív, zaklatott, olykor keserű, olykor ironikus, mély pesszimizmusról tanúskodó képekből.

A történelem körhintáján című könyvből megismerhetjük Fábrit az embert, a sok műfajú alkotót, és a rendkívül ellentmondásos kort, amelyben rendezett. S fény esik a remekművekre, amelyekért érdemes művészetét az új generációkkal is megismertetni. További jó hír, hogy a 100. évforduló alkalmat adott a Magyar Filmintézet és Archívumnak, hogy elkészítsék a klasszikus Fábri-filmek digitális felújítását, és DVD gyűjteményben kiadják.



« vissza