Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kodolányi János és Suomija

"Kodolányi János valóban egyike köztünk a keveseknek, aki elmondhatta: beteljesítette küldetését. Szeretett Suomiját mindig megtartotta szívében. Budapest ostroma után első életjelét, egy levelet, Maila Talviónak, a finn politika és irodalom nagyasszonyának küldte. Rajongással és vágyakozással említi fel emlékezéseiben, leveleiben a csodálatos időket, amelyeket az ő és férje művészeti szalonjában töltött, Helsinkiben."

Nagybátyám vonzalmáról, mondhatni szerelméről Finnország iránt két könyve sokkal többet mond, mint amennyit egy rövid esszé összefoglalhatna, elsősorban tehát: olvasni kell őket. Finn kiadása, amely a finn államiság centenáriumára jelenik meg, egy kötetbe foglalja az 1936 májusa és 1938 ősze közti öt hosszú látogatás szemelvényes naplóját. Nyugtalan szerkezetű könyv, amely második részében ide-oda ugrál az időben, és végül már itthonról, a finn-orosz háború árnyékából eleveníti fel az író utolsó napjait szeretett Suomijában, amelybe 1969-ben bekövetkezett haláláig sosem térhetett vissza.

De ennyi idő távolából talán nem fölösleges felrajzolni nagybátyám portréját is egy finnül megjelenő könyv előszavában. 1967-ben, a finn függetlenség 50. évfordulóján kitüntették őt az Oroszlán Rend parancsnoki fokozatával, de ma, hogy Suomi immár száz éve független, és nagy technológiai sikerei a nemzeti közgondolkodás súlypontjait bizonyára átrendezték fél évszázad alatt, újra fel kell eleveníteni Kodolányi János alakját a finn olvasók számára, és mindazokat a jelentős élményeket és gondolatokat is, amelyeket a fiatal finn köztársasághoz kapcsolódó életkorszaka sarjasztott benne.

Annál is inkább, mert már 1945-tel kezdődően politikai földrengések történtek mindkét országban, a 20. században immár másodszor, amelyek nagypolitikai kényszerek miatt átrendezték Finnország és Magyarország viszonyát, s az Oroszlán Rend adományozása Kodolányi Jánosnak, egy protokollárisabbá merevedett magyar-finn barátság közegében, kései emlékeztetőnek számított egy nagy, javarészt spontán kultuszra. Mert akkorra már elvékonyodott, s inkább a résztvevők emlékeiben élt tovább a finn-magyar barátságnak és társadalmi kapcsolatoknak az a politikai és kulturális szövete, amelyet a harmincas években diákok, tanárok és tudósok cseréje éltetett, sok száz és ezer személyes szál. Szívből jövő érdeklődés volt ez, amelyet ösztöndíjakkal és könyvek lefordításával támogattak a két ország hivatalos körei és az egyházi intézmények is. Mindezt nemcsak a nyelvi rokonságnak a finn függetlenség elnyerése után kivirágzó kultusza magyarázza, hanem politikai indíttatások is.

Nagybátyám naplóiból is kiviláglik, Finnország példakép és lecke lett a harmincas évek magyar demokratikus reformértelmisége számára azzal, ahogy a nincstelen parasztok tömegét juttatta az önálló gazdálkodás lehetőségéhez a földreformmal, s általában azzal, ahogy példaszerűen demokratizálta a társadalmi kapcsolatokat a mindennapokban. Nagybátyám ennek a reformnak sok ékes eredményét írja le jegyzeteiben - például miután meghívásra látogatást tett a parasztcsaládból származó köztársasági elnök, Kyösti Kallio délutáni kulturális szalonjában.

Mintha a hagyományos, de már oldódó svéd-finn hasadásban a magyarság megmerevedett osztályviszonyait látta volna. Ami úton-útfélen észrevehető volt számára, az élet sok apró részletében is, Finnország megvalósította az emberi méltóság tiszteletét, és korszerűen megadta az élhető élet „fényűzését” minden polgára számára. Ez modern folytatása volt annak a sok évszázados nemzeti hagyománynak, miszerint a tavak átjárhatatlan világában minden finn születetten szabad, belső szabadsággal születik, írta nagybátyám. A nemzeti karakternek ez a vonása szintén kiváltotta rokonszenvét és lelkesedését. Márpedig nagybátyám egyik vezéralakja, szószólója volt a harmincas években a magyar írók és politikusok reformmozgalmának, amely meg akarta teremteni a nemzettest törzsét alkotó parasztság külső és belső méltóságát. Hevesen támadta a kormány konzervatív társadalompolitikáját, de szövetségeseket talált az államigazgatás sok tehetséges fiatal képviselőjében is.

A két háború közti Magyarországon az ipar és a technológia, az oktatás és a kutatás látványos, nagy modernizációja és demokratizálása nem tudta a politikai elitet a földbirtokrendszer béklyójának széttörésére rávenni, s ez végzetesnek bizonyul majd akkor, amikor nemzeti egységet kellene kovácsolni a világháború előestéjén. Végzetes volt az a nyomás is, amellyel a náci Németország kelletlen magyar szövetségesét a zsidók jogainak korlátozására kényszerítette több lépésben, a második világháború előtt és alatt. Ezzel honfitársaink egy másik nagy csoportja is kívül rekedt egy egységes nemzeti politika megalkotásának lehetőségén. A törvényhozók többsége időt akart nyerni, addig, míg Németország elveszti a háborút - közülük aligha sejtette valaki, hogy milyen végkifejlet terve születik meg aztán a hitleri agyakban a zsidóság sorsára nézve, s hogy a háború vége, a várható náci vereség túl későn következik majd be ahhoz, hogy ez a borzalom nagymértékben meg ne valósuljon.

S ez arra is emlékeztet, hogy a kivirágzott finn-magyar barátság fölött a harmincas években ott lebegtek azok a baljóslatú felhők, amelyeket a két ország fölé köztes stratégiai helyzete hozott a két fenyegető totalitárius hatalom, a náci Németország és a bolsevik Szovjetunió között. S ezek a felhők aztán kegyetlen viharral érkeztek meg a második világháborúban - Magyarországon nemcsak az életek, anyagi javak és egy egész rendszer példátlan pusztulásával járt ez a katasztrófa, de 1948-tól a hagyományok általános üldözését és a társadalmi emlékezet megsemmisítésének, az agymosásnak orwelli kísérletét is. Ennek a bolsevik kísérletnek a kudarcát az 1956-os forradalom látványosan hozta el, s bár a szovjet tankok visszajöttek 34 évre, Kádár Magyarországán a terror múltán, 1962 után, elviselhetővé tompult a szovjet uralom a mindennapokban.

Arról persze 1990-ig nem eshetett szó a magyar közbeszédben, hogy a Szovjetunió megtámadta Finnországot 1939 végén, mint a náci Németország szövetségese - és hogy e háborúban megalázó kudarcot szenvedett el a finnek bátorsága és a különleges honi tereppel tökéletesen együtt elő harcmodora folytán. Némi területet nyert - és 300 000 katonát veszített. Arról pedig ajánlatos volt hallgatni a kommunisták által cenzúrázott magyar nyilvánosságban, hogy Magyarország egy titkos misszióban, Franciaországon át, önkénteseket küldött a finnek katonai megsegítésére, túl a pénzbeli támogatás önkéntes gyűjtésén a társadalom széles köreiben. Ez a háromszázötven jól képzett katona csak a finn-szovjet háború végeztére ért ki kanyargós útján, és harci cselekményekben alig vett részt. Az akkori magyar közhangulatot jól jellemzi, hogy a biológus Szent-Györgyi Albert a friss Nobel-díjának összegét a megtámadott Finnországnak ajánlja fel - ha más nem, ez is elegendő ok lett volna arra, hogy 1947-ben, a kommunista hatalomátvétel előestéjén az Egyesült Államokba emigráljon.

Nem eshetett szó 1990-ig arról sem, hogy a magyar nemzeti közép főereje, a Kisgazdapárt vezetői közt, akik fölényesen nyerték meg az 1945 őszi választást, háromszor annyi szavazattal, mint amennyit a kommunisták kaptak, volt egy reálpolitikus szárny, s ezek, élükön Tildy Zoltán köztársasági elnökkel, a győztes szövetségesek teheráni, jaltai és potsdami döntései után a legjobb elérhető alternatívát Magyarország számára a finnlandizációban látták. Vagyis abban a státuszban, abban a korlátozott függetlenségben, amelyet a finnek tudtak kialkudni a Szovjetuniótól 1945 után. A finn státusz gondolata ismét felbukkan 1956-ban, amikor a forradalom kormánya, majd a demokratikus pártok itthon maradt tagjai, ismét Tildy Zoltánnal az élen, a forradalom leverése utáni korszak kezdetén, még reménykednek egy józanabb, rugalmasabb szovjet uralom jövetelében.

Kodolányi János politikai vonzalmaiban és személyes kapcsolataiban ugyanehhez a kisgazda körhöz állt közel, noha írói barátságai a népi írók pártjának, a Nemzeti Parasztpártnak centrumához kötötték.

Nagybátyám, Kodolányi János, akitől megtanultam a finnek tiszteletét, nemcsak a közügyekben elkötelezett értelmiségi volt, de nemzedékének egyik kimagasló írója is. Személyének felidézéséhez vissza kell térnem itt egy 2011-es esszémhez, melyben kettőnk kapcsolatáról szóltam. Hatalmas energiájú és látókörű elme, és szuggesztív, vesébe látó ember, aki legenda volt gyerekkoromban, míg csak kamaszként meg nem ismertem, és tanítványává lettem hosszú évek beszélgetései révén.

1959/60-1964 között, amikor 18-22 éves voltam, zajlott ez a történet, amelynek következtében sorsdöntő, mélyreható fordulat történt életemben. Az évnek abban a részében, amelyet ő Budapesten töltött, októbertől áprilisig, minden héten, általában szombat délelőttönként, felmentem hozzá, és három-négy órás beszélgetéseket folytattunk. Négy év alatt száznál több délelőttöt töltöttem el ebben a páratlan magániskolában. Afféle görög peripatetikus iskola volt ez, személyes, baráti, informális és mégis szigorú - a mester-tanítvány kapcsolatnak az a ritka, legelemibb formája, amely évezredek óta ugyanaz maradt, lényegét és formáját tekintve is, s amelynek egyik nemes válfajába Platón dialógusai is betekintést engednek. Mindennek sorsszerű személyes sugárzásán túl különös jelentőséget adott, hogy egy klausztrofób és paranoid rendszer szabta meg körülöttem a mindennapok életét. Nagybátyám módszere életszerű és izgalmas volt, drámai, sok humorral, és olykor éles helyzetekkel.

Nagybátyám 1949 tavaszától az ellene folyó budapesti ideológiai hajszák miatt lehúzódott Akarattyára, és megkezdődött a belső száműzetése. Akkoriban egy elmarasztalás, netalán súlyos eszmei vagy esztétikai ítélet Révai Józseftől vagy Horváth Mártontól vagy Lukács Györgytől, s a kisebb ideológiai rendőröktől a kommunista párt monolitikus sajtójában, nemcsak a kenyeret vette el a szellem embereitől, nemcsak nyilvános meghurcoltatással járt, de a személyes szabadságot is komolyan fenyegette. Ezért aztán vidéken húzta meg magát ekkoriban egy sor rendkívüli alkotó, köztük Hamvas Béla, Ottlik Géza, Sinka István és annyian mások. Mások a külföldi száműzetést választották 1947 és 1949 között, miközben a határok lezárultak - Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Szalay Lajos, Hantai Simon, vagy anyám unokatestvére, Veress Sándor zeneszerző, aki soha többé nem látogatott haza berni száműzetéséből. Egyes burzsoának, nacionalistának vagy reakciósnak minősített nagy írónak és költőnek - mint Szabó Lőrinc, Németh László, Weöres Sándor - a kommunista kultúrpolitika megengedte a műfordítások közlését, de saját műveket nem.

Amikor hát első alkalommal, valamikor 1960 tavaszán, felmentem nagybátyám Böszörményi úti lakására, már évek óta nagyon keveset tudtunk érintkezni. Hiszen az ötvenes években Magyarországon a belföldi közlekedés körülményes, nehézkes volt, szinte elképzelhetetlenül más, mint amit most mi természetesnek tartunk. Kisgyermek koromban sokat voltam nagybátyáméknál, pasaréti lakásukban. Nagyon szeretett engem, és őrzök fényképeket, amelyeken két-három évesen az ölében ülök.

A Rákosi-korszak voluntarista gazdaságpolitikája rettenetes szűkölködésbe szorította az országot - amely adottságai szerint Európa egyik legbőségesebb éléskamrája volt. Az ország takaréklángon tengődött, nagyon nagy volt a szegénység. Nagybátyám még ehhez képest is szűkölködően élt lent Akarattyán, a Kodolányiak szeretett Balatonja mellett, hiszen mindenfajta jövedelmétől megfosztották. Híresen náciellenes és valamikori kommunista íróként most nacionalistának minősült, és nyilvános önbírálatot kellett volna gyakoroljon - de erre nem volt hajlandó. így hát nem publikálhatott, de még nyugdíjat sem kapott, holott évtizedeket dolgozott újságíróként, és egyik lábának Achilles-ínja is súlyosan elsorvadván, szó szerint rokkant volt. Még a választójogától is megfosztották egy időre (nem mintha az önmagában valódi jog lett volna).

A nagy akarattyai kertben felesége gondozta a veteményt, csirkét, disznót tartott, kecskét a tejéért, és gondozta a gyümölcsfákat. Nagybátyám fát tudott vágni vagy fűrészelni főzéshez-fűtéshez, azt is csak ülve. A jókora kertből kijött annyi termény, hogy a fölösleget aztán Tildi elvitte a piacra, ahol valami mást tudott érte kapni. A villanyt még több mint egy évig nem vezették be, csak valamikor késő 1950-ben, azt is baráti protekcióra. Az 1949-50-es első telet petróleumlámpánál és gyertyafénynél töltötték. Ami pénzt kaptak, az barátoktól és ismeretlen segítőktől érkezett, sokszor postán, gyakran pedig személyesen: olykor megállt egy ismeretlen ember egy borítékkal a kapunál, bejött a házba, átadta a borítékot, és elment. Vagy hozta a pénzt a postás ismeretlen nevű feladóktól, vagy színész barátoktól és kevésbé szűkölködő vagy díjakat nyert pályatársaktól. Ilyenek voltak a külső viszonyai ezeknek az írói alkotásokban oly bámulatosan gazdag éveknek.

Életemnek azon a fordulópontján, péntek délután fölmentem nagybátyámhoz, és miután feszengve ültem egy darabig a Böszörményi útra néző nagy ablak előtt egy karosszékben, üdvözlő semleges mondatok után azt kérdezte tőlem, látszólag különösebb súly és él nélkül: „Na, és mit tanultok történelemből?” Némi rossz sejtelemmel tudatlanságom miatt - hiszen otthon ott sorjáztak a polcon nagybátyám könyvei közt a Suomi titka, meg a Suomi, a csend országa - de mégis vigyázatlanul, rögtön aknára léptem. „A szovjet-finn háborút”, feleltem. „Igen? - mondta - nagyon érdekes. Mondd el nekem, hogy mit tudsz te erről?” Elmondtam hát nagybátyámnak monoton hangon azt, ami a tankönyvben állt, a (fasiszta?) finnek támadásáról, agresszív háborújáról, amelyet visszavert a (dicsőséges) Vörös Hadsereg. Kicsit hímezve-hámozva, az említett zavaró előérzettel, némileg kényelmetlen érzéssel adtam elő, már csak azért is, mert a családtól örökölt alapállásom az volt, hogy a történelemkönyveink nem az igazságot mondják, és mert a téma bizony nemigen érdekelt. Mondhatni, elszántan tudatlanul, a magam színvonala alatt viselkedtem ebben a helyzetben, várva az égzengést.

Akik ismerték nagybátyámat, azok tudják, hogy beszédének volt egy olykor élesen felcsattanó tenor-dallama, amely a csúcson fejhangra váltott át, s most ez a hang harsant fel az alacsony mennyezet alatt: „És ezt a sok sületlenséget te elhiszed?” Kis hatásszünetet tartott, és rám meredt kicsit kidülledő, meleg pillantású, mélytüzű de világos íriszű szemével, amelyből most átható fény áradt. „Hát neked mindent be lehet mesélni?” Újabb kis szünet után folytatta, átható tekintettel. „Neked bármit lehet hazudni?”

Némán, leforrázva ültem, dacosan is. Ilyen megaláztatás sosem ért, sem az iskolában, sem otthon. Azt képzeltem, okos vagyok - szüleim és tanáraim is így mondták. De mi tagadás, életem középpontjában ekkor a futball, a biciklizés és a teniszezés állt. Végül megszólaltam: „De mit mondhatnék? Ez áll a tankönyvben!” „Keressél meg egy hiteles forrást. Menjél el könyvtárba, kérdezd meg valakitől, aki tudja.” Természetesen ő ismerte a legjobban ezt a történetet. Annak a délutánnak a java része aztán azzal telt, hogy elmesélte nekem a téli háborút, csodásan szug- gesztív előadásban, láttatóan, pontosan. Hogyan siklottak a síléceken, a befagyott tavakon , a behavazott ligetekben, mocsarakon fehér köpenyeikben a finn katonák, kiismerhetetlen hadmozdulataikkal, hogyan szégyenítették meg a szovjet hadsereget, amely - és erről tankönyvünk kegyesen hallgatott - a náci németekkel állt szövetségben.

Persze másról is esett szó mindjárt azon a délutánon. Személyiségjegyeimmel, testi szokásaimmal foglalkozott, mint egy sámán-tanító, mint Carlos Castaneda idő feletti, varázslatos Don Juanja, a mexikói indián. Megéreztem, hogy a melegebb tónusra váltó hangot szeretet fűti, szenvedések tapasztalata és a végtelen világ csodájának szerelme. Olyan intuíció és intelligencia, amelyet addig sosem tapasztaltam senkiben, s azóta is alig. És rögtön éreztem, hogy az ő számára a lexikális tudás, az intellektuális ismeretek magukban érdektelenek - csak más dolgokkal összefüggésben, és a lélek világába ágyazva van értékük. így kezdődött hát a beavatási párbeszéd. Lassan eszméltem rá, s teljesen csak sokkal később értettem meg, hogy nagybátyám jó néhány tanító módszere milyen ősi gyökerekre megy vissza.

Rendkívüli emberi jelenség volt Kodolányi János. Nemzedékében, a kortársai körében hallatlan nagy megbecsülésnek örvendett, bár tartottak tőle sokan. Emlékezetesen jellemzi őt Tamási Áron, mint akinek esze „mindenkit megborotvált”. Weöres Sándor mellett a legnagyobb szellemnek nevezi őt az írókortársak közt barátja, a kultúrtörténész és szerkesztő Várkonyi Nándor az emlékirataiban - pedig ő minden kortársat ismert, tudott kihez viszonyítani. Amikor József Attila a Szieszta Szanatóriumban pár hónappal a halála előtt sorra behívatja azokat az író barátait, akiket a legtöbbre becsült, s akikkel tisztázni akart múltbeli félreértéseket - most már sejtjük, ha nem is tudjuk bizonyosan, hogy a búcsúzás szándékával -, akkor Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet és Kodolányi Jánost kéri magához. Ok négyen összetartozó csillagai voltak a magyar irodalom nagy fiatal konstellációjának 1937-ben, nézeteltéréseik ellenére.

Abban a hatásban, amit a nagybátyám tett rám, igen fontos volt a belőle szüntelen kiáradó személyes szeretetenergia. Hallom a hangját minduntalan ma is, amikor akarattyai száműzetésének hatalmas levéltermését olvasom. Csak éppen sétálni nem tudtunk diskurzusaink alatt, az ő elsorvadt lába miatt. Ültünk a négyszárnyú ablaknál a Böszörményi úton, s gyakran szegődött mellénk hallgatóságul a párkányon gubbasztva a macska, akit nagybátyám, ki tudja, milyen ősi időkből ismerhetett. O maga is szívesen hivatkozott a régi görögökre, elsősorban Pitagoraszra, Hérakleitoszra és Platónra. Idézte őket, elemezte nekem a mondataikat, a gondolataikat. Úgy tekintek rá, mint az ő kései utódjukra, mert mérhetetlen kíváncsiság és fényes ráció jellemezte őt egyfelől, de másfelől az is, hogy misztikus volt ő is, mint ez a három görög gondolkodó. Az ő számára a legnagyobb - képzeletének a legcsodáltabb és legszeretetreméltóbb alakja - Jézus volt, azonban nyilvánvaló, hogy őhozzá nem akarta, nem próbálta mérni magát, még kései tanítványnak sem merte volna nevezni magát, legfeljebb Júdásnak, esendő embernek. A mi Jézusunkról beszélek - mert nagybátyám úgy hitte, hogy minden nagy kozmikus korszaknak megvolt a maga Jézus-inkarnációja.

Mindaz az energia, amiről beszéltem, akkor, amikor én megismertem őt, elsősorban ezekben a beszélgetésekben nyilvánult meg, hiszen lábának és kezének előrehaladott bénulása miatt ő akkor már elektromos írógépen sem tudott írni. Szinte szó szerint beteljesedett rajta, amit akarattyai leveleiben jósolt magáról, hogy amikorra befejezi bibliai regényeit, elvégzi a küldetését is - földi útja akár véget érhet. Az utolsó könyvét akkoriban fejezte be, de ezt magnószalagra mondta már, családtagjai segítsége mellett. Ez a Visszapillantó tükör, amelyben csodálatos portrékat találunk kortársairól, barátairól.

Nagybátyám nagyon tárgyilagosan mért föl, amikor közelébe kerültem. Úgy tekintett, mint egy szellemi életre született, fogékony gyereket, akiben vannak jobb törekvések, de nyilvánvaló, hogy érzékenységét, eredeti indíttatásait egyre inkább beborítják a hétköznapi ostobaságok és közhelyek. O volt az, aki a korszak maszlagát lefejtette a gondolkodásomról, s a sémák kritikátlan elfogadásától örökre megszabadította egész személyiségemet.

Hadd említsek egy-két dolgot, amire engem ráébresztett. A mítosz fontosságát, a misztikát, az úgynevezett irracionalitást, az álmok és a mélytudat fontosságát, a transzcendenciát, a metafizikát, az ember és a kozmosz rokonságát, az igazi magyar történelmet. Valódi nagyjainkról - mint az Árpád-házi királyokról - mesélt nagy olvasottsággal és beleélő képességgel. Vagy személyes tapasztalatból olyan barátairól és kortársairól, mint amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endre volt, vagy Faragho Gábor, Kudar Lajos, Teleki Pál, a náciellenes magyar politika nagy alakjai a 30-as és háborús években.

Nagybátyám szellemi kedvtelései közt nagy része volt az etimologizálásnak is: egy költő inspiráltságával és hatalmas tudással hatolt a nyelv bölcsességének és szépségének mélyére. Szeretett szóbokrokat megmutatni. Talán a legelső ezek közül a rejt volt, és elmagyarázta nekem mindjárt, hogy a rejtezik, a rejtőzik eredetileg a sámánnak a révületére vonatkozik, az ő transzállapotára, az ő álmodására. És természetesen mindjárt elmondta azt is, hogy a művészetnek milyen mély kapcsolata van a sámánizmussal, és hogy egyáltalán az alkotásnak és a látomásnak milyen lényegi és sokrétű a kapcsolata egymással. Felhívta a figyelmemet arra is, hogy a lélek és a lélegzet az megint csak ugyanaz a szótő.

Ő, a tömérdek hitványságot megtapasztalt, sokat szenvedő és olykor kicsinyes ember elképesztő magaslatról tudott tekinteni a jelenre és a maga helyzetére mindvégig - amire ismét csak bőséges tanúságot találunk az 50-es években Szabó Lőrincnek és Várkonyi Nándornak írt leveleiben.

A szellemi arisztokraták módján, született demokrata volt. Osztályát, a hagyományos magyar középosztályt felületesnek, tudatlannak, gyávának tartotta. Noha ő maga is vesztese volt a '45 utáni politikai apokalipszisnek, azt vallotta, hogy az osztályviszonyokba merevedett magyar társadalom felforgatásának a jövő érdekében még így is, akár ezen a felemás, erőszakos, rettenetes módon is végbe kellett mennie, hogy a jövő érdekében, a szellemi vérfrissítéssel, felszínre kerülhessenek évszázadosan lefojtott teremtő erők.

Saját személyes sorsát, a földi élet befejeződését, a halált természetesnek fogadta el. Halál tulajdonképpen nincs is, mondogatta. Hitt abban, hogy a Vízöntő-korszak beköszöntése, az átmenet szörnyűségei után, jó fordulatot hoz az emberiségnek - s ebben a szellemben fogadta be, s értette a modern fizika és csillagászat eredményeit, amelyekkel haláláig lépést tartott. O adta kezembe Eddington, Niels Bohr, Heisenberg tanulmányköteteit, vagy Hollitscher akkoriban megjelent könyvét a kozmoszról.


 

*


 

1935-1936 tele Kodolányi János életében nagy fordulatot hozott - fordulatok történtek életének külső és belső vonalvezetésében is, és mindez egy új életkorszak kezdetét harangozta be. Noha első megjelent műveivel már tíz évvel azelőtt rendkívüli tehetségként tört be az irodalom élvonalába, és rangja attól fogva folyamatosan emelkedett, az új fordulat éppen a krisztusi korban, a szellemi és lelki nagykorúság küszöbén éri az 1899-ben született írót. A változás magjai már egy ideje érhettek benne. 1935-ben kölcsönösen súlyos lelki sebeket okozó nézeteltérés után szakít atyjaként tisztelt nagy irodalmi mesterével, Móricz Zsigmonddal, és ekkor hirtelen hátat fordít a Móricztól átvett és magáévá formált műfajoknak és írásmódnak, a látomásos naturalista novellának és regénynek, amelyeknek drámai anyagát szűkebb pátriája, az Ormánság parasztsága életéből, valamint a saját élettörténetéből vette. Jobban mondva, a látomás, a nyelvezet és az élményanyag ugyanaz marad, de az írói energia látszólag egészen új formákba ömlik át minden téren. Nekifog első 13. századi témájú történelmi regénye, A vas fiai írásának, amelyet majd még két regény követ, s e könyveket éppen finn útjainak időszakában, részben éppen finn hónapjai alatt, Suomi csendjében írja meg.

1936-ra kiderül, hogy amiben barátai reménykedtek - hogy az őket megkereső új Gömbös-kormányzat ténylegesen elfogadja a népi írók javaslatait a földreformra, a választójog kiszélesítésére és más szociális intézkedésekre -, hiú ábrándnak, áltatásnak bizonyul. Kodolányi János megcsömörlik a kormánydemagógiától, a csetepatéktól és személyes nézeteltérésektől. Menekül a magyar metropolisz zaklatott szellemi és közéletéből, amelyben túl hosszan, túl mélyre merült el, és menekül a felgyülemlett keserűségtől, hogy egyelőre nem lehet tenni semmit az ország demokratizálása ügyében.

Ilyen nagy külső és belső válságok idején az ember - az alkotó ember különösen - belső forrásaihoz tér vissza, azokat keresi. Ha ösztönei jól működnek, visszatér a sejtésekhez és látomásokhoz, amelyek választott vagy elfogadott sorspályájára indították ifjú korában. Ilyenkor csendre van leginkább szüksége, külső és belső csendre, amelyben meghallhatja a küldetését megújító, újraformáló indíttatásokat.

A kulcsszó a csend. Az első könyvnek, amelyben hírt ad finn élményeiről, a Suomi-élményről, ez a címe: A csend országa. A csendes Suomi, Finnország és a finnek életének zsongó csendje és szembeötlő - bár olykor nyilván csalóka - harmóniája valóban folytonosan visszatérő motívuma ennek az első napló-könyvnek. A természet csodálatos hangokkal kottázott csendjei.

Suomi gazdag csendjében gondolkodása és írásmódja két új úton jár. Az első a már említett vállalkozás, a regénytrilógia a 13. századi tatárjárás Magyarországának felidézésére. A mongol invázió előestéjének nagy látomása népről és országról, közemberekről és királyi udvarról, Kodolányi János számára a második világháború eljövetelének biztos sejtelmén nyugszik. Nagybátyám ezzel a trilógiával nyerte el igazán helyét az olvasó magyarok szívében 80 évvel ezelőtt, és nyeri el azóta is új olvasókéban. Unokaöccseként számtalanszor láttam s látom ma is felvillanni ezt a szeretetet ismeretlen emberek szemében és mosolyában, amikor bemutatkozom: „Csak nem rokona annak a Kodolányinak, aki a Julianus barátot - A vas fiait, a Boldog Margitot - írta?” Oly örömmel mondok igent ilyenkor, mintha a saját versemet vagy esszémet dicsérnék.

A regénytrilógia nagy ígéretét már az első rész születésekor felismerte Kodolányi János kedves barátja, a misztikus költő és regényíró Sárközi György, aki tagja volt a népi írók belső körének, de szerkesztője is a kor tekintélyes és anyagilag biztos könyvkiadójának, az Athenaeumnak. Az Athenaeum regényhonoráriumai, de finn és magyar intézményi támogatások és megbízások is lehetővé tették nagybátyámnak, hogy életében először, három éven át több alkalommal is, hosszú hónapokra kilépjen a magyar mindennapokból, és elmerüljön a gondtalan regényírásban Helsinki családias szállodáiban, barátok vidéki villáiban vagy Észak tóvidékének eldugott tanyáin.

Különös paradoxon: Kodolányi János ezekben a finn házakban, fenn a messzi Északon, mint egy nagy szerelem titkos, zavartalan intimitásában, merül alá a magyar középkor világába. De így kerül, természetesen, ugyanilyen bensőséges kapcsolatba a hűvösnek mondott finn néppel is, abban a gazdag érzelmi és szellemi aurában, amelyet a két haza, a magyar és a finn egymásra hatása teremt meg benne ekkor. És innen fakad a másik új írói út: a finn közeg inspirációja, a barangolás a Suomi-élményben három-négy éven át, és még tovább, a háború alatt is, legalább 1942-ig. Ennek a barangolásnak a során újfajta napló-esszékben tér vissza a magyar társadalmi és mentális problémákra. Ott is van folyton, de mindig itthon is - és élményei Suomiról szólnak, de a gondolatokban mindig ott az összehasonlítás a magyar történelemmel és jelennel.

A láthatatlan kapocs a középkor-élmény és a Suomi-élmény közt Kodolányi János számára anyanyelvének s a finn nyelvnek imádata, ami nekem az etimologizálásban, a népmesék nyelvi világának szeretetében, a nyelv bölcsességének dicséretében nyilatkozott meg nála való inaskodásom éveiben. Már késő kamaszkorában, a magyar őstörténet és nyelvtudomány könyveit olvasva, a finn nyelv bűvöletébe kerül nagybátyám. Az Európában magányos és az első világháború békecsinálásában kifosztott magyar nép fiaként keresi a rokonokat - és lelkendezve fedezi fel a finneket, mert ők a Kalevala kulturális örökösei. Olyan kimeríthetetlen archaikus forrás ez, fejtegeti finn naplóiban is nagybátyám, olyan biztos mélyalapja egy kultúrának, mint amelyet éppen ebben az időben talál meg a magyar népzene régi dallamaiban Bartók Béla és Kodály Zoltán, vagy tanítványuk, unokabátyám, Veress Sándor. Nem csoda, hogy a nagyszerű esszéista kortárs Szabó Zoltán azt írta, hogy Kodolányi János a magyar Árpád-kor művészi újjáteremtésekor a nyelvben hajtja végre a Bartók-Kodály-i fordulatot: jó intuícióval, az archaikus ormánsági tájnyelvben ismerve fel a magyar nyelvnek azt a csontozatát és finom bőralatti izomzatát, amelyhez a helyes mai beszédösztön eredetként térhet vissza megújulni.

Kodolányi János lankadatlan finn megigézettsége két évtizedig csak szavak ízlelgetésében merül ki, s a nyelvet beszélni tökéletesen majd csak negyedik finn útjára tanulja meg. Addig a németet és a franciát hívja segítségül bonyolultabb témákhoz. Természetesen jól tudja, hogy a rokonság a finnekkel elsősorban nyelvi, hiszen ők nem oltódtak be azokkal a gazdag türk és iráni antropológiai elemekkel, amelyek oly lényeges tulajdonságokat adtak a magyar alkatnak, nem szólva a Kárpát-medencében történt későbbi keveredésünkről szlávokkal és németekkel. De még a nyelvi hasonlóság is „csak” a hangképzésben mutatkozik meg, egy szűk közös alapszókincsben, és a ragozások sajátos szerkezetében. A finn nyelv hangzása mégis az otthonosság és az egzotikum szinte érzéki gyönyörként ható keverékével hódítja meg. Valahányszor a finn hajón Helsinkibe érkezik, fájdalommal tekint előre azokra az időkre, amikor majd nem járhat vissza Suomiba, és nem lubickolhat nap mint nap a finn beszéd édes hanghullámaiban. Egy kicsit másképp hangzik ez a nyelv, mint a mienk: a hasonlóság elegendő az otthonosság-érzéshez, a különbség pedig a „kissé más” szívfájdító vonzásához.

A földreformról már szóltam korábban - a harc ezért hosszú évek óta folyt, nagyrészt hiába, Magyarországon. De Finnország ennek a demokratizálásnak más, a történelmi pillanatban könnyebben megvalósítható mintáit is felkínálta. Az egyik a népfőiskolák hálózata volt, s ebben történt is előrelépés. A finn evangélikus egyház 1938-ban tervezte megalapítani Magyarországon az első finn támogatású népfőiskolát, s erre a fontos intézményi lehetőségre - más a kultúrát erősítendő teendők mellett - Kodolányi János nyílt levélben hívja fel az éppen Helsinkibe látogató magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál figyelmét. És bár a német birodalom gyilkos terjeszkedése miatt Teleki Pál 1941 áprilisában véget vet életének, fiatal, nála radikálisabban gondolkodó tanítványai és védencei azok, akik az evangélikus és református egyházak mellett komoly népfőiskolai hálózatot hoznak létre Magyarországon a háború előtt - amelyet aztán 1945 után a kommunisták fokozatosan kisajátítanak, majd felszámolnak.

Kodolányi János nagy tetszéssel ír a finn parasztközösségek műkedvelő előadásairól, a színházmozgalomról, amelyben ezrek és ezrek vesznek részt, és amelyek számára a kor problémáiról írnak darabokat a finn kortárs írók - mindez egybevág az ő és barátai kultúraelképzelésével, miszerint a kultúrát minden szinten mindenki műveli egy egészséges társadalomban, s lehetőleg visszanyúlva a nemzeti forrásokhoz - szemben azzal az azóta még súlyosbodott, hollywoodi fémjelzésű csapással, amit tömegkultúrának neveznek. A harmincas éveknek ebben a finn paraszti színjátszásában, és nem egy Jarventaus-regényben is, Kodolányi János örömmel érzi meg a Kalevala vérbő pogányságának éltető áramát is.

Nagybátyámban nagy benyomást keltett a modern finn építészet, és különösen megtetszett neki a korlátozott kapitalizmusnak az a finn modellje, amelyben a termelési és fogyasztási szövetkezeteknek nagy szerep jut a gazdaságban és a vidéki élet szervezésében, az alapvető életszínvonal biztosításában, és a kormány irányít olyan stratégiai ágazatokat, mint a hatalmas erdők fájának kitermelése és megmunkálása. Többször szól nagy tetszéssel a nők megbecsüléséről, a női egyenjogúságról, a nők finoman öntudatos viselkedéséről.

Persze azt is tudja, hogy ezekben az utóbbi vonásokban egy általános északi jelleg is megmutatkozik, és a skandináv összetartásnak észreveszi azt a stratégiai jelentőségét, amelyet Teleki Pál is reménykedve figyelt: hogy akkor még látszott esély arra, hogy angol irányítással kialakítható volna Skandinávián, a Baltikumon és Közép-Európán át a kis országoknak egy nem-antant alapú ütközőkaréja a Szovjetunió és Németország között, ezzel elhárítva a világháború kitörését. Azt, hogy e szándék mögött sajnos nincsen elegendő brit politikai elszántság és katonai erő, s hogy az Egyesült Államok egyelőre felkészületlen az európai demokráciák megvédésére, tragikusan bizonyították 1938 és 1939 eseményei.

Kodolányi János első, 1936-os finn jegyzetei szinte a szerelmes rajongásával írnak Suomiról, embereiről, szokásairól, tájairól. Ottlétei során aztán egyre józanabbá válik a jegyzeteiben rögzített Suomi-kép, és előlép az élesszemű, híresen hűvös megfigyelő Kodolányi is. Mint az életre szóló szerelmekben, reálisabb, de mélyebb lesz az érzelem. Megtartva szeretetét a finnek iránt, nagybátyám felemlíti, hogy nincsen a finnekben elegendő veszélyérzet a világháború közelgő rémének felismeréséhez (bár, mint láttuk, a hadsereg vezetői csendben bizony alaposan felkészítették a hadképes lakosságot egy szárazföldi szovjet támadás elleni sikeres harci taktikára). Panaszolja, hogy Németországgal kapcsolatban még értelmes és tájékozott finneknek is vannak illúzióik, és Közép-Európa tragikus kilátásait végképp nem érzékelik. Kedves finn-lapp íróbarátjáról, Arvi Jarventausról írja, hogy Suomiban „a roppant gyér számú férfiak közé tartozott, akik már esztendőkkel ezelőtt tisztán látták a germán imperializmus céljait és útjait. Mintha Japánban volnék, nem Európában” - Kodolányi többször sóhajtott fel így Suomiban dicsérőleg, lelki békéjének forrásaként - de a külpolitikában ezt a szűk látókört végzetesnek tekinti. Észreveszi azt is, hogy vidéken, talán a modernizáció első fázisának tüneteként, kevés gyermek születik, és kevés a házasság is.

Utolsó finn évében leírja, hogy a finn nyugalom és higgadt derű néha bizony hűvösséggel jár, s emögött ott rejtőzhet a pogány életerő elfojtása és a személyes feszültségek protestáns elhallgatása. A mentalitás előnyeit és hátrányait számba véve, megállapítja, hogy ez a módszerességen, kitartáson alapuló kultúra zavarba jön, ha egy helyzetben váratlan konfigurációk lépnek fel.

A finn egy esztendeig sem tudna országot fenntartani azon a pokoli földrajzi ponton, ahová mi magyarok telepedtünk. Az [...] erőknek abban a kavargásában csak olyan nép nem szédül meg, amelynek fantáziája van, [...] s amelynek logikája lóugrás szerint is tud lépni” írja 1938-ban. S még korábban egy szinte tragikus kettősséget figyel meg a finn lélekben: a derűs önbizalom mélyén rendíthetetlen pesszimizmus húzódik meg.

Aztán a németek és a szovjetek lerohanják Lengyelországot 1939 szeptemberében, majd következik a szovjet-finn háború, s a balti államok sorsa is megpecsételődik. Utazni Északra többé nem lehet, de Kodolányi Jánosban tovább él a finn élmény, összegyűjtött finn naplóit új kötetben, Suomi címmel, 1942 nyarán újra kiadja, és második Árpád-kori regényciklusán is tovább dolgozik, mint mindig 1936 óta. Hét év múltán, 1943-ban ér drámaian véget Kodolányi János életében ez a kettős, finn-Árpád-kori korszak. Meglehet, összefügg ez a hirtelen törés a szövetségesek itáliai partraszállásának kudarcával. Nagybátyám felismeri, hogy hiába Kállay Miklós miniszterelnök erőfeszítései, a német megszállást nem fogja megúszni az ország - s azt is, hogy szovjet érdekszférába fog kerülni Magyarország.

Feneketlen kétségbeesés lesz úrrá rajta, és a babiloni birodalmak bukásának forrásait, tudományos irodalmát kezdi tanulmányozni. 1943-ban írja meg Zárt tárgyalás című drámáját, melyben egy álombéli statáriális törvényszéken egy náci és egy szovjet katonai egyenruhás ügyész vádolja őt azonos ideológiai bűnökkel - és a liberális bíró nem menti őt fel. Ez a dráma, amelyet 1990-ig indexre tesznek Magyarországon, végzetesen megpecsételi 1945 utáni sorsát. 1947-ben bezárul előtte a publikálás lehetősége, de előtte, 47-ben még megjelenik Vízöntő című regénye, egy ezoterikus, szatirikus mese, két babiloni városállam (nyilván Németország és a Szovjetunió) világpusztító háborújáról - de hamarosan elkobozzák a könyv fellelhető példányait.

Akarattyán nyolc éven át nélkülözve és betegen, szüntelenül ír, vagy új könyveihez olvas forrásokat. A Vízöntő folytatásaként Gilgames, a Bika-korszak történetét, az Új ég, új földben. Majd munkásságának újabb csúcsaira érve a Biblia felé fordul, és megírja terjedelmileg is hasonlóan hatalmas Jézus- és Mózes-könyveit. Várkonyi Nándornak elismerőleg ír ezekben az években Thomas Mann és Mika Waltari hasonló vállalkozásairól - nem kérdés, hogy az ő könyvei melléjük kívánkoznak, az ő európai polcukra, és talán túl is tesznek rajtuk spirituális és ezoterikus mondandójukban. (A Mózes-könyv a hatvanas években Németországban is megjelent.)

Kodolányi János valóban egyike köztünk a keveseknek, aki elmondhatta: beteljesítette küldetését. Szeretett Suomiját mindig megtartotta szívében. Budapest ostroma után első életjelét, egy levelet, Maila Talviónak, a finn politika és irodalom nagyasszonyának küldte. Rajongással és vágyakozással említi fel emlékezéseiben, leveleiben a csodálatos időket, amelyeket az ő és férje művészeti szalonjában töltött, Helsinkiben.
 

(A 2017-es finn államalapítási centenáriumra készült, a Nap Kiadónál megjelenő finn-magyar kétnyelvű Suomi-kiadás rövidített előszava.)



« vissza