Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Rendkívüli és mindennapi kreativitás (1. rész)


Az embert fölülmúló embert tanítom néktek.

Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni.1

Az emberek kreatív lények, és kreativitásuk elsődleges módja a politika.2



 

A kreativitás fogalomtörténeti vázlata


 

A kreativitás fogalma nem egyidős az alkotás fogalmával, holott ma már átfedés van a két gondolat között. Tatarkiewicz, akinek eszmetörténeti áttekintésére alapvetően támaszkodom, rámutatott, hogy az ókori értelmezésben az alkotás teljesen mást jelentett, a görögöknél egyáltalán nem létezett, a rómaiaknál pedig a „creator” apát, vagy pedig városalapítót („creator urbis”) jelentett. Ezt követően teológiai jelentéssel már használták, az egyetlen creator Isten, a két fogalom pedig gyakorlatilag egymás szinonimájává vált. A tizenkilencedik századra átvette a kifejezést a művészet, innen „a teremtő a művész szinonimája” lett, a huszadik századra viszont már az egész emberi kultúrára kezdték alkalmazni.3

Az ókori görög kultúrában az imitáció jelentette az alkotást, Platón szerint a festők csak utánoztak, azaz nem újat hoztak létre. A kreativitás művészetbeli felfogása mindig eltért az isteni teremtőképességtől, utóbbi azonban még a görög időszakra sem volt jellemző, a teremtéshez csak közel álló fogalmakat használtak, például csinálni, alkotni (a meglévőből, a meglévő után). Platónnál a világ létrejötte is már az akkor meglévő ideák szerint történt, Demiurgosz azok szerint hozta létre az első formákat.4 A fogalom története során az alkotás isteni és művészi felfogásai egyaránt a szabadság fogalmával való viszonyából vezetődtek le: mind „a teremtő isten és a teremtő művész szabadon alkot (originate)”. Az ókori gondolkodás jellemzője volt, hogy a művészetet techneként fogták fel, a nem-racionális ihletettség (nonrational inspiration) jelensége nem fért már bele ebbe a fogalmi keretbe, a költői ihletettség jelentett csak kivételt. A művészi munkákat valami ösztönzésre elkészült termékekként tapasztalták, viszont egyfajta „reproduktív és rekreatív módon”, semmint produktív vagy kreatív formában.5 Mikor Arisztotelész és Platón foglalkozott a művészeti alkotással, azt egyszerre sajátos szabadságukban és techne-természetükben ragadták meg.

A görögöknél egyedül a költő volt képes eredeti értelemben újat alkotni, és habár a rómaiaknál már előfordult, hogy a művészetre is kiterjesztették az önálló alkotás fogalmát - Horatius a képzelet erejében talált közös pontot a költő és a művészet között -, a klasszikus hagyományban az alkotás jellemzői a következők voltak:6

- A művészet szakértelem: „a kreativitás a művészetben nemcsak lehetetlen, de nem is kívánatos”.

- A természet tökéletes: „az embernek fel kell fedeznie ezeket a törvényeket”: „A művész felfedező, nem pedig feltaláló.”

- „A költő új dolgokat alkot (...) a művész viszont utánoz.”

A középkori értelmezésben megmaradt a művészet és az alkotás között felállított viszony, továbbra sem tartották eredeti alkotásnak, ugyanakkor teológiai analógiát kapott. A művész feladata Szent Ágoston szerint, hogy „összegyűjtse a szépség nyomait”.7 Ez a gondolkodás hatotta át a középkort egészen a reneszánszig, mikortól „a reneszánsz ember érzékeltette függetlenségét, szabadságát és kreativitását”. A középkori gondolkodásban az alkotás jellemzői a következőképpen változtak:8

- A teremtés isteni teremtés: creatio ex nihilo; „létezik kreativitás, csak az ember nem képes rá”.

- A reneszánsztól az egyén eredetiségének felfedezése: „a természetben nem létező feltalálása”.

- A művészet egy „látomás megvalósítása” (Michelangelo), „a természet leigázása” (Vasari); „a festők ugyanazzal a szabadsággal rendelkeznek, mint a költők és a tébolyodottak” (Paolo Veronese).

- Az alkotás kategóriája kiterjedt a művészetre, a teremtőé ugyanakkor még nem, az megmaradt isteninek.

A felvilágosodás idejére tehető, mikor a teremtés és az ember összeférhetővé vált, a tizenkilencedik századra összefonódott a művészet fogalmával, a huszadik századra pedig megjelent a tudomány területén is:9

- Az emberi teremtés lehetséges: az ellenállás megtört, „a művészetben és a költészetben vannak megkötéseket jelentő szabályok, ám ezek forrása elménk természetében keresendő”.10

- A tizenkilencedik századtól ismét törés: csak a művészet kreatív, „a »teremtő« a képzőművész és a költő szinonimája lett”.

- A huszadik századra új jelentés: nemcsak a művész teremtő, „a kreativitás inkább új dolgok alkotása, mint dolgok alkotása a semmiből”; az ex nihilo értelmezés megszűnik; „a kreativitás az emberi alkotás minden területén lehetséges”.

Mára a kreativitás fogalma rendkívül kiszélesedett, ezért csak egy általános és tág fogalomban szokták megragadni. Ez a fogalom az újdonság, amely jelentéséhez tartozó gondolati sémák:11

- a kreativitással nem azonosak: „minden kreativitás újdonságot implikál, ám nem minden újdonság implikál kreativitást”;

- különböző fokozatai vannak, de ez inkább intenzitás, mert nincs olyan mérce, „mint például a víznél a forrás, ami jelzi, mikor lesz a vízből gőz, tehát ami jelezné, hogy az újdonság mikor fordul át kreativitásba”;

- minőségileg eltérő: ami állandó, hogy „általában az újdonság egy korábban hiányzó minőség meglétében áll”;

- különböző forrása lehet: „az újdonság a kreatív emberek különféle beállítottságainak fémjelzése”;

- különféle hatása lehet: „triviálistól a korszakalkotóig”;

- a kreativitásnak ezért nem meghatározhatók konkrét kritériumai: lényege az újdonság, amely magasabb rendű cselekvéssel jár: „a kreativitás kultusza [...] az úgymond »isteni« képesség kultusza”.

A kreativitás fogalmának története az alkotói tevékenység egyre szélesebb értelmezése felé haladt, az alkotás önállóságának gondolati megjelenésétől a napjainkra jellemző legszélesebb értelmezésig, a huszadik században pedig eljutott a róla való gondolkodás annak a hétköznapitól a kiemelkedő problémamegoldó kreativitásfelfogásáig.


 

A kreativitás paradigmái a politikában


 

Az elmúlt időben a kreativitás vizsgálatának leggyümölcsözőbb területe a pszichológia tudománya volt, ahol az emberi alkotóképességek természetét vizsgálva egy nagyobb kutatási terület jött létre a fogalom körül. Ami alkalmassá teszi a pszichológiai megközelítéseket a politikai kreativitás megragadására (és ez egyúttal utal a dolgozat előfeltevéseire is):

- Mindkettő a személyt veszi saját diszciplínájának alapegységéül.

- Mindkettő vizsgálja az egyének közötti viszonyokat.

- Mindkettő érzékeny az egyén és az egyének közötti viszonyok által meghatározott, és őket meghatározó kontextusokra.

- Mind a politikatudomány, mind a lélektudomány interdiszciplináris természeténél fogva, kölcsönösen árnyaló hatással lehetnek egymásra.

A politika mai, interdiszciplináris értelemben vett pszichológiai megközelítése az 1970-es évekre vezethető vissza, ennek egyik mérföldköve Jeanne Nickell Knutson The human basis of the polity: a psychological study of political men című munkája. Az azt megelőző időben is foglalkoztak az emberi természettel és a társadalmi kötöttségekkel (Le Bon, Durkheim, Michels, Pareto, Horkheimer), a politika és a pszichológia egymáshoz igazán közeli kapcsolatával viszont a huszadik század második felében kezdtek el foglalkozni. A kapcsolat a két tudomány között kétirányú, a pszichológiai folyamatok hatása is értelmezhető a politikai szereplőkre, és a külső politikai tényezők és körülmények (intézmények, kontextusok) is elemzés tárgyául szolgálhatnak, miként hatnak az egyén pszichológiai állapotára (érzelmek, motiváció, határozottság). Ezen belül számos tényezőt vesznek számításba, mint például a történelmi kontextust, azon belül a társadalmi környezetet, ezeket a körülményeket pedig tovább szűkíti az adott szituáció, a személy karaktere és személyes tulajdonságai. Utóbbit számos tényező határozza meg, személyiség, identitás, kognitív folyamatok, érzelmek. A másik irányból érkező hatások kevésbé hangsúlyosak a tudományon belül, ugyanakkor itt a személy által érzékelt valóságot (fenomenológia), a politikai klímát, a társadalmi és történelmi hátteret értik.12

A személy szempontjából a politikai pszichológia is megkülönbözteti az egyén és a csoport vizsgálatát. Az 1920-as években a személyiség és a politika tanulmányozásával kezdődött, a személyek tulajdonságának, motivációinak és képességeinek elemzésével, politikai vezetők pszichoanalitikai vizsgálatával. Az 1940-es évektől előtérbe került a közvélemény és a választói magatartás szerepe az Egyesült Államokban, ekkortól a választótömegek politikai szocializációjának és politikai attitűdjeinek természetét vették górcső alá. A diszciplína ettől kezdve a hangsúlyt áthelyezte az emberi természet vizsgálatáról a korszakos problémákra: a hatvanas évektől, a hidegháborús kontextusban a nemzetközi konfliktusok, a kilencvenes évektől pedig a terrorizmus, népirtás és egyéb politikai indíttatású, erőszakos bűncselekmények elemzésére.13

Ez az írás a csoportos formák helyett a személyes felelősséggel rendelkező politikai cselekvő (és kreativitása) megközelítési formáit keresi. A személy a politikai pszichológiai megközelítés kapcsán hangsúlyosan a demokráciaelméletekben a vezetők és az elitelméletek kapcsán vetődött fel. A huszadik század első felében a politikai cselekvőkkel foglalkozó, klasszikus elitelméletek képviselői (Mosca, Pareto, Michels) autonóm hatalomgyakorló cselekvőket feltételeztek, majd Robert Dahl volt az első, aki megkérdőjelezte14 ezt, ekkor felmerült a részvétel és legitimáció kérdése, manapság ugyanez a kérdés még mindig diskurzus tárgyát képezi demokráciaelméleti vitákban.15 A politikai elit kapcsán a pszichológia számára vizsgálódás tárgyát képezi a társadalmi háttér és az egyéni attitűdök, amelyek alapján hasonlóságokat és különbözőségeket lehet megállapítani a politikai elitek között.16 A következőkben, ebben a kétirányú kapcsolatban, a pszichológia kreativitást megragadni kívánó megközelítések, illetve az ezekben megjelenő politikai kettősségét vázolják fel a részfejezetek.


 

A kreativitás fokozatai: a mindennapi és a kiemelkedő kreativitás


 

A pszichológiai kreativitáskutatás az 1960-as években kezdődött el, annak szimbolikus nyitányát pedig Guilford divergens gondolkodásról tartott székfoglaló beszéde jelentette.17 A kreativitásra irányuló figyelem történelmi hátterét szimbolikusan az úgynevezett „szputnyik-sokk” jelentette, mikor is az Egyesült Államok szembesült a Szovjetunió űrtechnológiai versenyben szerzett előnyével. A hidegháborús fegyverkezési versenyben szükség volt a problémamegoldó gondolkodás tudatos fejlesztésére. Ennek a problémának vált fontos fogalmává a „divergens gondolkodás”, amely alatt Guilford a megszokott megoldások (konvergens gondolkodás) helyett, a több, szokatlan irányban való megoldáskeresést értette. Ahol a járt út nem jelent megoldást, ott új utakat kell keresni. Ezzel a problémafelvetéssel pedig elkezdődött a pszichológiában a hétköznapi kreativitás felfogásának korszaka, a divergens gondolkodás mérőeljárásának kidolgozására törekedtek. Ilyen kísérlet volt Osborné,18 aki a kreativitás törvényszerűségeit és feltételeit igyekezett felfedni.

A kreativitást az 1960-as években „területáltalános” jelenségnek gondolták, vagyis „aki kreatív, az mindenben kreatív”. Mára azonban már jobban elkülönítik az alkotás specifikus tulajdonságait. Korábban a kreativitást az emberi tulajdonságokban keresték, „a fej problémája” volt, mára viszont a kutatás kiszélesedett, komplexebb megközelítést igényel. Pléh janusi konvergenciával jellemzi a tudósok mai gondolkodásmódját, ugyanis rendet keresnek, de ezzel párhuzamosan a konvergens gondolatok közötti logikai ellentétek kereséséből nyernek motivációt.19 A kreativitás mindennapos kérdéséről áthelyeződött a hangsúly a „nagy dobások” (historical creativity, H-creativity)20 hátterének felfejtésére. A kiváló alkotók általánosan fogalmazva „a társadalom számára is új és hasznos” alkotásokat teremtőket jelentenek ebben az értelmezésben.21 A mindennapos kreativitás paradigmájában az azt feltételező adottságok (traits) elemzését, a kognitív tudáshoz való kötöttségét keresték, mára pedig a kreativitás század derekán bekövetkezett „demokratizálását”22 követően kialakult kreativitásversenyben ismét a kiemelkedőség került a középpontba.


 

A kreativitás pszichológiai paradigmái


 

A kreativitással kapcsolatos kérdések központi témái, hogy az hol található, mi határozza meg, és tudatosan elérhető-e. Részben a fogalom általánosságban is nehezen megragadható természetéből következik, hogy különböző korokban különböző megközelítésekkel, különböző hangsúlyokat találó válaszok születtek. A kreativitás fogalma a huszadik század közepétől vált a pszichológiai kutatások egyik központi témájává, ugyanakkor az embert jellemző kreatív, alkotó jelenségről azt megelőzően is változó elképzelések léteztek. Vlad Petre Glaveanu a kreativitás három történeti paradigmáját különböztette meg a kreativitáskutatás lehetőségeit pszichológiai perspektívából kutatva. Az „Ő” (He-paradigm), „Én” (I-paradigm) és a „Mi” (We-paradigm) megjelöléssel megkülönböztette a kreativitásértelmezéseken belül a „magányos zseni”, az ösztönözhető „kreatív személy” és a társadalmi kontextusba helyezett folyamatok kreativitását.

Az első paradigma az átlagostól eltérő „géniusz” (vagy zseni) képe görög és római gyökerekkel rendelkezik, ahol kezdetben meghatározó volt az isteni ihletettség (divine inspiration). A szerző szerint a reneszánszra tehető az az időszak, amikor Isten hatásának szerepét átvette a genetikai örökség (genetic inheritance) általi meghatározottság. Glaveanu tipológiája rávilágított, hogy az egyedülálló és teremtő egyén (creator) kapcsán két fogalom vált hangsúlyossá:23 az egyediség (exclusivity) és az elkülönülés (disconnection). Exkluzív a kiválasztottság miatt (legyen az Isten általi vagy biológiai), és elkülönült a tömegektől és azok tudásától, mivel a kiemelkedő teremtő egyénnek nincs szüksége másokra, mások tudására, övé nem másoktól függ. Az adott értelmezésben megjelennek más leíró fogalmak is, mint például az „intellektuális képesség” (intellectual ability), a „kitűnőség” (eminence), az „alkotás legmagasabb szintjei” (highest levels of creation), vagy ugyanez más szavakkal: „a történelmi kreativitás”. Ennek a paradigmának jellegzetességét tehát Glaveanu az egyén kreativitásának történelmi jelentőségében ragadja meg. Az efféle kutatások alanya a „Nagyszerű Ember” (Great Man), aki távol áll a szokásostól, a hétköznapitól, az átlagostól - a kiválasztottság, a biológia vagy a kivételes pszichológiai tulajdonságok révén. A reneszánsz, majd a felvilágosodás korával az isteni sugallat helyét ugyan átvette az egyén veleszületett természetes képessége az alkotásra, az alkotó személyre továbbra is mint egy exkluzív kitűnőségre tekintettek.

A másik két paradigma tulajdonképpen többek előtt nyitja meg a lehetőséget a kreativitás felé - elképzelhető már rendkívüli és exkluzív tulajdonságok nélkül is. Glaveanu történeti áttekintésében az „Én”-korszak a második világháború után kezdődött, mikor a hidegháborús légkör szülte versenyhelyzetben a kreativitás forrását kutatták. A kreativitást megpróbálták visszavezetni a személyiségre, a tudatalattira, vagy „valamire a személy lélektanán belülre”. Az 1980-as években egy komplexebb megközelítés alakult ki, amelyet jobban jellemzett a rendszerszemlélet.24 A „Mi” paradigma már el kezdte kutatni a kreativitás társadalmi tényezőit is. Ez feltételezett egy szociális kontextust, egy olyan külső környezetet, mely jelenthet pozitív vagy negatív befolyást az egyének kreativitására nézve.25

Utóbbi két paradigma összefüggésbeli kérdéseket vetett fel, az egyén és a közösségi közötti kapcsolatban emelte ki Glaveanu Csíkszentmihályi Mihály által felismert összefüggéseket. Utóbbi rendszermodelljében a személy, a kreatív produktumot legitimáló kör és a „szimbolikus szabályok” rendszereként értelmezendő tartományok közötti kapcsolat bír magyarázóerővel, mely választ ad arra, hogy „hol van a kreativitás”:26 „... kreativitás minden olyan tett, ötlet vagy termék, amely egy létező tartományt vagy megváltoztat, vagy új tartománnyá alakít át. A kreatív személy definíciója pedig olyan személy, akinek a gondolatai vagy tettei megváltoztatnak valamilyen tartományt, vagy újat hoznak létre.”

Ebben a paradigmában a kreatív személy összekapcsolódott a személy legszűkebbtől a legtágabb értelemben vett környezetével.

(Folytatjuk)


 

JEGYZETEK:



1 Friedrich Nietzsche: így szólott Zarathustra. Osiris Kiadó, 2004, Budapest, 18. (ford. Kurdi Imre).

2 Tilo Schabert: Boston Politics: The Creativity of Power. Walter de Gruyter, 1989, Berlin-New York, 1.

3 Tatarkiewicz, Wladisiaw: Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története. Kossuth Kiadó, 2002, Budapest, 122.

4 Platón: Timaiosz. In Platón válogatott müvei I, ford.: Kövendi Dénes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997, Budapest.

5 Nahm, C. Milton: Creativity in Art In Philip P. Weiner (Ed.): Dictionary of the History of Ideas. 1973, 578-589.

6 Tatarkiewicz i. m. 119-120.

7 Tatarkiewicz kiemelése: Szent Ágoston: De vera Religione XXXII. 60.

8 Tatarkiewicz i. m. 120-121.

9 Uo. 122-123.

10 Tatarkiewicz kiemelése: Houdar de la Motte: Réflexions sur la critique, 1715.

11 Tatarkiewicz i. m. 124-126.

12 van Ginneken, Jaap: Outline of a Cultural History of Political Psychology In The Psychology of Politics. Second Edition. Springer Verlag, 1998, New York, Berlin, Heidelberg.

13 Cottam, Martha - Diete-Uhler, Beth - M. Mastors, Elena - Preston, Thomas: Introduction to Political Psychology. Lawrence Erlbaum Associates, 2004, Mahwah, New Jersey, London.

14 Dahl, Robert: Who Governs? Yale University Press, 1961, New Haven.

15 Ld.: Körösényi András: A demokratikus elitizmus konszenzusán túl In Politikatudományi Szemle, 2007, 4. szám, 7-28.; Körösényi András (2009a): Lehangoló politikatudomány, vagy a politika művészete? In Politikatudományi Szemle XVHI/3. 61-87.; Körösényi András (2009b): Escher lépcsőin. Vezetés, manipuláció és demokrácia In Századvég Új folyam 54. szám 2009/4. 3-25.; Meszerics Tamás: Demokratikus-e a felhatalmazáselmélet? Megjegyzések Körösényi András tanulmányához In Politikatudományi Szemle, 2008, 4. szám, 147-160.

16 Blondel, Jean - Müller-Rommel, Ferdinand (2007): Political elites In The Oxford Handbook of Political Behavior. (Ed.) Russel J. Daldton - Hans-Dieter Klingemann, Oxford University Press, 2007, Oxford.

17 Guilford, J. P.: Creativity In American Psychologist, 1950, 5. 444-454.

18 Osborn, A.F. Applied Imagination. Charles Scribner's Sons, 1953, New York.

19 Pléh Csaba: Kreativitás, tehetség és gyakorlás: hangsúlyváltások a kutatásban In Magyar Pszichológiai Szemle, 2010, 65, 2, 199-220: 203-205.

20 Boden, M.: What is creativity? In M. Boden (Ed.), Dimensions of Creativity (75-117). London, 1994, MIT Press/Bradford Books.

21 Barkóczi Ilona: A pozitív pszichológia és a kreativitás kapcsolata In Magyar Pszichológiai Szemle, 2012, 67. 1. 173-181.

22 Weiner, R.P.: Creativity and beyond: cultures, values, and change. Albany: State Unversity of New York Press, 2000.

23 Gláveanu, Vlad Petre: Paradigms int he study of creativity: introducing the perspective of cultural psychology In New ideas in psychology, 2009, 28 (1). 79-93.

24 Friedman, R. & Rogers, K.: Introduction In R. Friedman - K. Rogers (Eds.): Talent in Context: Historical and Social Perspectives on Giftedness, 1998, pp. xv-xxiv. Washington, APA.

25 Gláveanu i. m. 83.

26 Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás - A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája. Akadémiai Kiadó, 2014, Budapest, 37-41.



« vissza