Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Segély vagy kereskedelem visz-e előbbre? – Bauer Péter szellemi örökségéről

'Mi az, ami Bauert a fősodorral szembe vitte, vagy másként: milyen volt a fejlesztéselméleti fősodor? Egyik írásában így foglalja össze az akkori kánont: a külkereskedelem nem oldja meg a fejletlen országok gondjait, sőt inkább elmélyíti; a fejlődés gátja a tőkehiány, ám a fejletlen országon belül nincs esély a tőkeakkumulációra, így az alacsony jövedelemszint miatt ördögi körbe kerülnek a szegény országok."

Vannak érdekes magyar sorsok, amelyekről érthetetlenül keveset tudunk. Ilyen Bauer Péter, másoknak Lord Bauer, vagy a közgazdasági szakirodalom szerint P. T Bauer életpályája. Magyar gazdasági szakember nem sűrűn nyer el brit báróságot. Illik számon tartanunk a magyar eredetű, hátterű, vagy magukat magyarnak valló kiválóságokat, sőt akkor is, ha másként határozták meg magukat, de tőlünk indultak.

Már volt alkalmam megemlékezni Lámfalussy Sándorról, aki ugyan életrajzi könyve szerint egyértelműen belgának tartotta és nevezte magát, de lehet annyira önző az utókor, hogy magyar gazdasági szakembernek tekintsük Alexander Lamfalussyt. Baron Kaldor, azaz Nickolas Kaldor, többeknek Nicki Kaldor, másképpen Káldor Miklós (1908-1986) szintén ismert és elismert tagja a magyar közgazdasági panteonnak. Írásait olvassák, idézik, munkásságának egy része magyar fordításban is elérhető. Emlékét egyebek mellett a Corvinus Egyetemen a nevét viselő éves konferenciánkon kiosztott szakmai díjjal ápoljuk. Harold Wilson kormányának gazdasági tanácsadójaként ő, valamint az ugyancsak a brit baloldalhoz tartozó Balogh Tamás (később Baron Balogh) nevéhez kötik a munkáspárti Wilson-kabinet sokat vitatott adópolitikájának kidolgozását. Káldor Miklós előbb Berlinben folytatott tanulmányokat, majd a London School of Economicson tanult, később a Cambridge-i Egyetem professzora lett.

Míg vele nem volt alkalmam személyesen találkoznom, Balogh Tamást még fiatal kutatóként-oktatóként hallottam Pesten előadást tartani. Máig előttem van, hogy az egyik idősebb egyetemi tanárnak a száján a hozzá intézett kérdés feltételekor kicsusszant a Balogh elvtárs szófordulat; mi fiatalabbak kuncogtunk, de a munkáspárti vendég láthatóan természetesnek vette a megszólítást. Amint a Wikipedia rögzíti, gazdag budapesti zsidó család gyermekeként került ki az 1920-as években először az Egyesült Államokba, majd Angliába, ahol igen aktív tanácsadói, tisztségviselői pályát befutva 1985-ben hunyt el. Érdekességként megemlítem, hogy Thomas Balogh 1963-as Unequal Partners című könyvében így ír: „Szocialistaként az egyesülő Európa úgynevezett Közös Piaca iránt mindig ellenérzéssel és gyanakvással voltam, és remélem, hogy a Parlament kivisz minket a közös piacból.” Ugyanazon évben Alexander Lamfalussy az Egyesült Királyság és a hatok viszonyáról írt könyvében imigyen foglal állást az ügyben: „Nem tekintem a Közös Piacot a mítoszi ígéret földjének, amely a tagországok összes gazdasági baját automatikusan megoldaná, de jó dolognak tartom a Közös Piacot, amely 1958. január elsején fordulópontot hozott Nyugat-Európa történelmében, és minden érintett fél érdekét szolgálná, ha Nagy-Britannia teljes jogú tagként belépne a Közösségbe.”

Az említettekhez képest sokkal kevesebbet tudunk a 2002-ben elhunyt Bauer Péter Tamás életéről, munkásságáról. Könyvei ismereteim szerint nem jelentek meg magyarul. Amint Csaba Lászlónak a magyar közgazdasági gondolkodásról szóló áttekintése megemlíti, míg Káldor, Balogh, valamint az amerikai gazdaságpolitikai és gazdaságtudományi életben kiemelkedő Fellner Vilmos (William) és Balassa Béla neve ma is ismert, más a helyzet Bauerrel. Ennek nem szellemi kaliberbéli okai vannak. Hieronymi Ottó, a lapunkban is publikáló, Svájcban élő magyar közgazdász úgy értékeli, hogy Bauer minden kétség nélkül beletartozott a 12-15 magyar származású közgazdász közé, akik a második világháborút követő két-három évtizedben a nyugati világban jelentős nemzetközi elismerést és befolyást értek el.

Viszonylagos ismeretlenségének egyik komponense talán az, amit Bauer említ a brit konzervatív oldalhoz tartozó Institute of Economic Afiairs nevű kutatóhely által 2002-ben kiadott emlékkötetben: nemigen voltak követői, és nézetei meglehetősen szemben álltak a korszak elfogadott gazdasági és politikai irányzataival. Hieronymi úgy fogalmaz: „Különösen Thomas Balogh és Kaldor, valamint a svéd Myrdal és felesége erősen baloldali, piacellenes elméleteit kritizálta - jogosan.” A fejlődő világ felemeléséhez a központi tervezést ajánló Gunnar Myrdal elméleti munkásságát Nobel-díjjal honorálták, igaz ugyan, hogy a szabadpiaci gondolatot képviselő Friedrich Hayekkel együtt, megosztva. Mindenesetre Myrdal és a baloldali gazdaságképet valló közgazdászok uralták akkor és még hosszú ideig a fejlődéselméleti irányzatokat, és az ő befolyásuk volt a legerősebb a nemzetközi segélyek, fejlesztési programok alakításában. Peter Bauer tehát erős ellenszélben fejtette ki szakmai álláspontját.

Mindez kellő ok arra, hogy megismerkedjünk életével és munkásságával, különösen amiatt, mert az - mint a mély gondolkodóknál mindig - az utókor számára időszerű tanulságokkal szolgálhat. Megjegyzem, a magyar nyelvű Wikipedia az ő neve alatt nem közöl szócikket, csupán egy NB III-ban játszó labdarúgó névrokonról olvashatunk. Az angol verzióban azonban részletes ismereteket találhatunk róla.

1915-ben született Budapesten, apja bukméker volt, a vészkorszakban a nácik áldozata lett. A fiú 1934-ben Angliába ment tanulni, budapesti egyéves joghallgatást követően, és a nevezetes cambridge-i Gonville and Caius College diákjaként végzett. Azt már az említett visszaemlékezésében olvasni, hogy bár angoltudása gyatra volt, és pénze sem sok, ám amikor Cambridge-be eljutott, a felkeresett hat kollégiumból öt aznap felvette, a hatodik másnap adott igenlő választ. Hát igen, ilyen világ volt még ekkor. A fiatalember a kor, sőt talán a század legnagyobb hatású közgazdászának, Maynard Keynesnek néhány óráját is hallgatta, és klubjába eljárt. Tutornak az angol baloldal baljára sorolható Joan Robinsont kapta, ő segítőkész volt az indulásnál, de elhidegült a fiútól, aki nem osztotta a szovjet tervgazdaság iránti (a brit egyetemeken akkor igencsak gyakori) lelkesedését, hiszen Bauer a piacgazdaságban látta a haladás megfelelő intézményét. Egyébként Bauer munkásságának alapos (de nem kritikátlan) ismerőjeként Deirdre McCloskey professzor asszony Joan Robinsont mint „baloldali keynesiánus és végül maoista” közgazdászt említi Bourgeois Equity című, nagyívű 2016-os könyvében. Annak alcíme szorosan itteni témánkhoz kötődik: nem a tőke, nem is az intézmények, hanem a gondolatok tették gazdaggá a világot. A fejlődés, az anyagi gyarapodás kérdései álltak Bauer Péter munkásságának középpontjában: egy ideig bankban, majd Angliától távol, a később harmadik világnak nevezett óriási térség több országában végzett elemzőmunkát, és lett idővel a fejlődés-gazdaságtan professzora a London School of Economicson.

Magam ENSZ-szakértőként Ghánában az 1980-as években megfordulva hallottam a hírét, munkásságáról valamit tudtam, de nem találkoztam vele. Bauer Péter (akkor már Lord Bauer) járt később Magyarországon. Amint Hieronymi Ottó feleleveníti: a rendszerváltozást közvetlenül megelőző hónapokban részt vett a magyar kormány Népköztársaság úti vendégházában a hazai és a nyugati magyar gazdasági szakemberek háromnapos tanácskozásán. Hieronymi Ottó, aki maga is a külföldön élők oldalán ült, hozzátette: „Emlékszem, hogy mennyire meg volt döbbenve a budapesti házak és lépcsőházak elszomorító, romos állapotától Bauer, aki évtizedek óta először járt ismét Budapesten.”

De mi az, ami Bauert a fősodorral szembe vitte, vagy másként: milyen volt a fejlesztéselméleti fősodor? Egyik írásában így foglalja össze az akkori kánont: a külkereskedelem nem oldja meg a fejletlen országok gondjait, sőt inkább elmélyíti; a fejlődés gátja a tőkehiány, ám a fejletlen országon belül nincs esély a tőkeakkumulációra, így az alacsony jövedelemszint miatt ördögi körbe kerülnek a szegény országok. Következésképpen külső forrásra, alapvetően a fejlett országok által nyújtott államközi vagy multilaterális segélyekre van szükség. Bauer Péter azonban a Karib-térségben, Malajziában, Ghánában, Indiában szerzett tapasztalatai alapján minden ponton ellentmondott ennek a kánonnak és az abból fakadó javaslatoknak. Amit a gyarmati sorból kiemelkedő országokban látott, az ugyanis egészen más volt. Ahol a biztonság és a jogrend elemi normái fennálltak, a gazdálkodók hasonlóan reagáltak a keresletre, mint a nyugati országokban élők, noha sokak iskolázottsága igen gyenge volt még. Egyáltalán nem találta helytállónak és pláne általánosnak azt a jellemzést, amelyet a donor országok jó szándékú, de ideologikus értelmiségei, tisztviselői és segélyszervezetei vallottak, miszerint csak állami ösztönzéssel és akciókkal mozdíthatók meg a harmadik világ lomha tömegei. A nyugati országokkal folytatott kereskedelemről mind a politikai baloldalon, de gyakran a jobboldalon is az volt az uralkodó világkép, hogy azon a gazdag európai, amerikai fél nyer (és ebből következően a fejlődő világ veszít). A kereskedés azonban - legkésőbb David Ricardo óta tudható - nem olyan, hogy az egyik fél nyereségével szemben valamilyen praktika révén ugyanakkora veszteség állna a másik fél üzleti könyveiben. Mai fogalmakkal: önkéntes csere esetén nem zéró összegű játékról van szó, hanem pozitív összegűről.

Figyelem: a gazdaságelmélet és a mindennapi gyakorlati tapasztalataink alapján az önkéntes kereskedelem pozitív mérlegének tételéből nem következik, hogy a cserepartnerek nyereségei azonosak. Amit valamely fél nyerhet a kereskedelmi ügyletekből, az folyamatosan változik, amint változnak a termelési feltételek és költségek, az árviszonyok és mindenféle gazdasági és azon kívüli tényezők, még a véletleneket is ideértve. De azt Bauer Péter maga is tapasztalhatta számos esetben, hogy a kereskedelmi áramlásokba intenzíven bekapcsolódó fejlődő országok valóban lendületes gazdasági növekedést értek el. Ezzel szemben a legszegényebb országok pontosan azok maradtak, amelyeket elkerülték a kereskedelmi áramlások. Hiába részesültek komoly nemzetközi segélyben kétoldalú vagy multilaterális segélyakciókon keresztül, nem sikerült tartós felemelkedést elérniük.

Legyen az ország segélyből támogatott, vagy pedig olyan, ahol a belföldi és a külső kereskedelem hajtja a gazdaságot, a hasznok - ezt fontos látni - egyik esetben sem egyenlően oszlanak meg a számos érintett között. Ha az adott harmadik világbeli ország jelentős segélyhez jut, az a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állam, pontosabban az uralmon levő kormány kezébe egy újabb hatalmi eszköz kerül. Meg azt is magával hozza, hogy politikusok, valamint a politikához közel álló kiválasztott kevesek járadékszerű jövedelmet húznak. Az állam innentől kezdve még kevésbé van rászorítva arra, hogy a csak közösségi szinten elvégezhető teendőit megfelelően lássa el, és ezzel legitimálja az erőszak alkalmazásának jogszerű monopóliumát (hiszen ez az állam létének egyik oka és ismérve). Mi több, a nemzetközi segély aránytalanul megerősíti a kormányt a saját társadalmával és üzleti életével szemben. A segélyosztogatás fokozza a közügyek elpolitizálódását, amire egyébként is nagy hajlamot mutat a fejlődő világ számos országa.

Az sem kerülte el Bauer figyelmét, hogy a recipiens hálátlan. Egyáltalán nem mondható el, hogy a második világháborút követő évtizedekben nekilendülő nyugati segélyezés a fejlődő világban szavatolta volna akár a széles lakosság, akár a segélyek elosztásából aránytalanul sokat profitáló kormánykörök Nyugat-barátságát. Sőt sok kormány ügyesen rájátszott a nyugati bűntudatra, nemritkán követelőzővé vált. Ráadásul a „nekünk a segély jár” attitűd a társadalom egészében is elterjedhet - ez aztán az igazi gát a fejlődőnek nevezett ország tényleges fejlődése előtt.

Bauer a bűntudat érzésének s a piacellenes hangulatnak a fenntartását a nyugati baloldali értelmiség, valamint a nemzetközi segélyek, transzferek elosztásában érdekeltek szemére vetette, és kétségkívül szókimondóan. Nem csoda, ha személye nem vált népszerűvé a haladó körökben. Meg is próbálták szélsőséges piacpártinak, a jövedelmi egyenlőtlenségek iránt érzéketlennek beállítani. Ez nem rettentette el, a piaci megoldások mellett határozottan kiállt, a jövedelmi aránytalanságok körüli vitában sem a fő áramlat szerinti állásponton volt. Interjúban kifejtette, hogy nem szívesen használja a jövedelmi egyenlőtlenség kifejezést, amely negatív színezetet ölt a közbeszédben; inkább különbségekről beszél. Az emberek különböznek muzikalitásban, sportteljesítményben, matematikai érzékben. Miért ne lennének különbözők a gazdasági lehetőségek felismerésében és megragadásában? Margaret Thatcher miniszterelnökhöz főződő tanácsadói kapcsolata, baráti viszonya nyilván még inkább a baloldal céltáblájává tette, mint reakcióst és piaci fundamentalistát. A baloldali Guardian a nekrológjában a harmadik világ fejlesztési segélyezése legbőszebb thatcheriánus ellenzőjeként említi, akinek nézetei „régimódiak és jobboldaliak”.

Írásai, előadásai valójában sokkal árnyaltabbak voltak, és terepen szerzett tapasztalatai erős fedezetet adtak állításainak. A brit felsőházban elmondott szűzbeszédében háláját fejezte ki a brit társadalom hagyományos nyitottságáért, amelynek köszönhetően „néhányan még szülőföldemről, Magyarországból is” ott lehetnek a lordok házában. Beszédében a segélyezés kultúráját és a sokak által haladónak gondolt jóléti államot nem csak közgazdászként kritizálta, hanem etikai alapon is, hiszen az növeli az államtól való függést, az élet átpolitizálásával pedig konfliktusokat gerjeszt, és aláássa a demokratikus kohéziót.

Mindeddig a tőlünk távol álló világ ügyeiről volt szó, noha a Bauer által elemzett fejlődéselméleti alapdilemmák a mi térségünkre is érvényesek. De ha időben és térben még közelebb kerülünk, akkor tézisei különösen gondolatébresztők. Valóban nem kell segély, külső transzfer a kevésbé fejlett országnak? Miként látta a Marshall-segélyt? Ez utóbbira válasza az volt, hogy a háború sújtotta Európában nem az utoléréshez kellett anyagi támogatást nyújtani, hanem az újjáépítéshez, szabott céllal és véges időkre - és így a dolog működött is. És mit gondol a rendszerváltoztató országoknak nyújtandó támogatásról? A nemzetközi transzferekről szóló 1993-as könyvében (Development Aid. End it or mendit - azaz Fejlesztési segély. Megszüntetni vagy megjavítani) nem végletes az álláspontja: a volt tervgazdaságok rendszerváltozási folyamatának kezdetén valóban kellhet nyugati segély átmeneti ideig, hogy az elhanyagolt infrastruktúrát helyrehozzák, és fenntartsák a változást levezénylő erők támogatottságát.

Tegyük hozzá: a történelem nem így hozta. Az 1990-es évek legelején, a legkritikusabb időszakban minimális transzfer érkezett a térségbe. Volt már itt alkalmam kifejteni, hogy miért is nem részesült a térségünk e fontos történelmi pillanatban Marshall-segélyben. Pedig valóban szükség lett volna egyszeri érdemleges anyagi támogatásra (igen, segélyre), valamint a nyugati piacokhoz való kedvezményes hozzáférésre, amit egy megadott ideig nem kellett volna szimmetrikus piacnyitással ellentételezni. De nem így lett. A volt szocialista blokk fejlettségi viszonyainak és versenyképességének nagyfokú nyugati túlbecslésében látom az egyik okot (ami szakmai hiba, bár indokolható). A másiknak pedig azt gondolom, hogy a nyugati politika nem ismerte fel a demokráciára és piacgazdaságra visszatérő európai nemzetek anyagi támogatásának szükségszerűségét (ami politikai hiba).

Bauer a rendszerváltozás sajátos viszonyaira tekintettel az egyszeri, belátható időn belül lejáró transzfert a könyve érvelését nem rontó szoros kivételként támogatta volna, nehogy a rendszerváltoztató erőket a lakosság csalódása legyengítse. Tudnánk ehhez mit hozzátenni, de ez most már lezárt fejezete a múltnak. Viszont a rendszerváltozás második évtizedének közepétől az EU konvergenciaalapjainak és agrártámogatási alapjának megnyitásával nagyarányú és hosszú távra szóló segélyben részesül a térség. Az uniós források beáramlása és elköltése pedig Bauer kritikus elemzésével sajnos jórészt egybevágó következményekkel járt: a gazdasági élet elpolitizálódásával, a sok pénz miatt korrupcióval, a donorokkal szembeni szokásos lélektani reakciókkal, és az olcsó pénzekkel kapcsolatos korábbi társadalmi attitűdök fennmaradásával.

Ez volt a második hiba. Az elején, amikor nagyon kellett volna, szinte semmi támogatás, majd a gazdagabbak klubjába való bekerüléstől a szükségesnél sokkal bőkezűbb pénzosztás: nem túl bölcs, és nem is olcsó megoldás. Az uniós alapok felajánlásában a Bauer által néven nevezett nyugati bűntudat és önmarcangolás immár nem játszott szerepet. Bár néhány országban, így nálunk is vannak, talán nem is kevesen, akik elvárnák „a Nyugat” részéről a bűntudatot, de a 21. századi európai lakosok és politikai osztályaik (talán a németek kivételével) olyan típusú érzéseket nem táplálnak az európai peremvidék népei iránt, mint a második világháborút követő időkben a volt gyarmattartók érezhettek a gyarmati múltú térségek lakóival szemben. Ugyan nemrég ismét előkerült a lengyel pártpolitika csúcsán a régi igény, hogy Németország fizessen a három generációval ezelőtt elkövetett bűneiért, de könnyen elgondolható, hogy mi lesz a sorsa az ilyen követelésnek.

Ez már más Európa, és egészen más logikán nyugszik az, hogy a 2004-ben és azután csatlakozó volt tervgazdaságok miért kaptak és kapnak ekkora transzfereket. Eleve létezett már élő, aktív európai segélyezési gyakorlat (a konvergencia és a kohézió politikája elnevezés alatt) a mediterrán térség és Írország évtizedekkel korábbi csatlakozása nyomán. Továbbá az Európai Unió országainak „mind szorosabb együttműködése” a hozzánk hasonló valóban eltérő adottságú és kevésbé fejlett országok felvételét követően mind értékalapon, mind gyakorlatilag csupán akkor látszik egyáltalán képviselhetőnek és működőképesnek, ha a Közösség érdemi transzferáramlást tart fent a gazdagabbaktól a kevésbé fejlettekig. Ilyen indokok és megfontolások közepette alakult ki és intézményesült az EU-ban a nemzetközi fejlesztési gyakorlatnak megfelelő formák közötti transzferáramlás.

Azt ugyan nem lehet tudni, hogy Bauer Péter pontosan mit mondana a mai európai helyzetre, de a fejlődő világ támogatási gyakorlatát és formáit illető kritikájának zöme a mostani viszonyainkra is alkalmazható lenne. Adataink szerint az új tagországok felzárkózási, utolérési, konvergálási folyamata hol halad, hol elakad, ám a mi térségünkben a gazdasági növekedés bizonyosan nem képes olyan gyors lenni, hogy az utolérésről álmodó országokban az érintettek meg legyenek elégedve annak ütemével. Az utolsó interjújában a beszélgetőpartner rá is kérdez, hogy ha Bauer szkeptikus a külső segélyezés felzárkóztató hatásait és hatékonyságát illetően, akkor vajon hogyan remélheti egy kevésbé fejlett ország a helytállást a gazdagabb nyugatiakkal való növekedési versenyben. Erre Bauer azzal reagál, hogy nem szükséges a nyugati gazdaságokkal versenyt futni; a kevésbé fejlettek használják fel mindazt a technológiát és piacot, amelyet a nyugatiak nyújtanak, éljenek legjobban lehetőségeikkel, és fejlődjenek olyan módon, mint annak idején az észak-amerikai gyarmatok.

Itt nincs tér ennek a bonyolult problematikának a végiggondolására, és nem is érdemes találgatni egy korábban elhunyt tudós feltételezhető mai pozícióját. Az viszont valóban látható, hogy ha csak a tőkehiány lenne a fejlődés gátja, azon a működő- és kölcsöntőke mai erőteljes áramlásai és a mostani tőkebőség korában valóban könnyű segíteni. A kérdezőpartner nem is ezt veti fel, hanem a humán tőke esetleges hiányát. Bauer ahelyett, hogy egyetértően bólogatna, közbeveti: sosem használom az emberi tőke fogalmat, bár elterjedt kifejezés, de nem tartom jónak. Malajziába a bevándorló kínaiak nemcsak nagyon szegényen, egy fillér nélkül érkeztek, de iskolázatlanok is voltak, és mégis. A tőke, tette hozzá, a termelés ember által alkotott egyik komponense, az ember azonban más.

Érdekes és a közgondolkodással sok fontos ponton szembehaladó nézetek ezek. De nem számítanak kuriózumnak. Bizonyíték erre McCloskey nagy figyelmet kiváltó trilógiája, amelyben a polgári értékek, erények, gondolatok neveztetnek meg a gyarapodás, fejlődés, gazdagodás végső okaként. P. T. Bauer, illetve hát Bauer Péter munkássága és élete, a fejlődéselmélet állása hamarosan tudományos konferencia tárgya lesz Budapesten. És lenne jó okunk nekünk arra, itt, az európai peremvidéken, hogy mélyen elgondolkozzunk a fejlődés hajtóerőiről, a sikerek és a csalódások hatótényezőiről. A gondolkodást meg sem spórolhatja a társadalmunk, mert a mögöttünk hagyott évtized, meg ami a szemünk láttára formálódik Európában, felveti azt a kritikus kérdést: haladásunkhoz mennyire számítsunk az európai közösség tartós anyagi támogatására? Vajon jól használja-e fel a magyar állam és gazdaság a bruttó hazai termék négy-öt százalékára rúgó éves nettó beáramlást? A válaszhoz közelebb hoz az a tény, hogy mindeközben a gazdasági növekedésünk átlagban kettő százalék volt az elmúlt fél évtizedben.

Azt is látni, hogy eddigi konvergenciateljesítményük alapján Csehország vagy Szlovénia a következő középtávú pénzügyi ciklusban talán már a nettó befizetők kategóriájába fog tartozni, az utóbbi években igen gyorsan növekvő Szlovákia, baltiak, Lengyelország támogatottsági arányai örömtelien mérséklődhetnek 2020-ra. Ez a körülmény pedig minden bizonnyal kihat majd arra is, hogy a közvéleményük, politikai osztályuk miként viszonyul a tartósan recipiens országokhoz, meg persze magához az európai integrációs közösséghez.

De ezzel előreszaladtunk. Bauer és Káldor, Balassa és Lámfalussy, és más nagy elődeink munkásságából inspirációt nyerhetünk ahhoz, hogy a tudomány magyar művelői és a döntéshozóink a sors által kirótt feladatokat legjobb tehetségük és tudásuk alapján lássák el.



« vissza