Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Deficitjeink

Az idő végtelenje mindig is sokféleképpen tagolható.
Jelenlegi politikai ciklusunk 16 hónapja alapján sem megalapozatlan az a szakaszolás, hogy pártpolitikai racionalitások alapján a kormányzat gazdasági cselekvőképessége a 48 hónapos ciklus első szakaszában, 30-36 hónapig tart. Ezután a racionalitásokat félresöpri a választásnyerési vágy. Csak a csodákban hívők számítanak arra, hogy választás előtti évben a gazdasági racionalitások érdemben érvényesülhetnek.

Nos, a cselekvőképességi szakasz csaknem felét magunk mögött hagytuk. Nem esett le tavaly Damoklész kardja, a 24. óra utolsó percében ugyan, de elkerültük a pénzügyi omlásveszélyt. Az eddigi egyensúlyjavító intézkedések nyomán az államháztartási egyensúlyhiány a GDP több mint 5%-ával csökkent, ami nemzetközi léptékben is figyelemre méltó teljesítmény. Jelentősen csökkent a folyó fizetési mérleg deficitje, az ország külső finanszírozási igénye. Történelmileg is kedvező rekordteljesítmény, hogy a magyar behozatalnak már 98%-át fedezi a kivitel. A mindenkori pénzügyi egyensúlyi viszonyokból kiinduló pénzértékrendes nemzetközi intézményrendszer e viszonylagos javulást megkönnyebbüléssel fogadta, a kormány nemzetközi pénzügyi mozgástere némileg javult.

A honi realitások átélői is nyugtázzák a pénzügyi egyensúlyhiány mértékének csökkenését, ugyanakkor érzékelik, hogy az egyensúlyhiány-csökkenés eddigi hordozói egyrészt nem tartósíthatók, másrészt a gazdaság működőképességét javító ésszerűsítések nélkül a pénzügyi deficit tartós társadalmi-politikai deficitté alakulhat át. Az államháztartási egyensúlyhiány csökkentését megszorító intézkedések, bérbefagyasztás, adóemelés tették lehetővé. A kereskedelmi deficit csökkenését, az exportnál lassúbb ütemű importbővülést pedig a növekedés, illetve a fogyasztásbővülés ütemének visszaesése táplálja. Az ország túlélte az előkészítési, szakszerűségi deficittől is szenvedő életmentő műtétet, az eddigi pályán azonban ez az út aligha folytatható.

Nem könnyíti az ország helyzetét a világgazdasági környezet bizonytalansága sem. Amár régóta jelzett gazdasági erőeltolódás Ázsia felé, kínai stratégiai döntésekből fakadó, bármikor kialakulható új helyzetek, a közép-keleti térségben, energiagazdálkodásban, nyersanyagárak alakulásában rejlő feszültségek, a pénzpiacok túlpörgetettsége még további kellemetlen meglepetéseket tartogathat a jövő tarsolyában. Ma nem jelezhető előre, hogy a várható változások formája különféle erejű kiigazítás vagy válság, puha vagy kemény földet érés lesz. Egy-két csontváz még kieshet a szekrényből. Nem tagadható, hogy sok a potenciális világgazdasági sokk. Külső változások tehát jönnek, s még azt sem mondhatjuk, hogy „repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg”. Az elmúlt években ugyanis többszörösen megtapasztaltuk, hogy a piacok kedvezőtlen híreit mindig a leggyengébb pozíciójú országok szenvedték meg. Az elmúlt hetek eseményei például valamennyi közép-európai valutát megviselték, a forintot viszont a térségi átlagnál jóval nagyobb mértékben. Ránk fér tehát a pénzügyi viharzónából való kilábolása gyorsítása. Illúziónk nem lehet, hogy mind az ez évre várható 6% körüli, mind a jövő évre várható 4% feletti GDP-arányos államháztartási deficit még nem ígér - az eddigi javulás mellett sem - viharmentes, csendes hajózási vizeket.

A jelenlegi világgazdasági értékrend elsősorban pénzügyi egyensúlyi mutatók alapján minősít. Ilyen értelemben az egyensúlyi mutatók ma sorsalakítók. Fejlődésgazdasági szempontból viszont az egyensúly nem elsődleges alakítója, hanem tükrözője, okozata a gazdasági-társadalmi folyamatoknak.


 

Növekedési deficitek


 

Pénzügyi egyensúlyhiányok különféle kényszermechanizmusokkal mindig csökkenthetők, de sohasem következménymentesen. A magyar közvélekedés jelenleg a térségi növekedési versenyben mutatkozó magyar leszakadást tekintette eddig legsúlyosabb következménynek. A történelmileg szükséges felzárkózási folyamatot kétségkívül kedvezőtlenül érinti a magyar gazdaság potenciális növekedési ütemnél alacsonyabb dinamikája. A történelmi felzárkózás sikere azonban csak hosszabb idősorok alapján ítélhető meg biztonságosan. A rendszerváltást Magyarország a térség legtöbb országánál alacsonyabb növekedési veszteségekkel élte át. Két évtizedes visszapillantásban az ország növekedési teljesítményei világméretekben, az ázsiai országokkal szemben mutatnak leszakadást, a volt szocialista országok csoportjában közepes helyezést, az Európai Unió térségében viszont felzárkózást jeleznek. Növekedési deficitről másfél évtizedes visszapillantás esetén még nem indokolt beszélni.

Elgondolkodtató viszont, hogy a kilencvenes évek irányzataitól eltérően az utóbbi években Magyarország tudta a leglassúbb ütemben bővíteni kivitelét az Európai Unió országaiba. A korábbi fogyasztásbővülésből táplálkozó növekedés, illetve a fejlesztési beruházások lassulásának eredőjeként az ország sorsát erőteljesen befolyásoló külgazdasági kapcsolatokban szerkezeti harapófogó körvonalai bontakoznak ki. Fejlesztéspolitikai deficitek nyomán lassan bővíthető az igényesebb termékek kivitele a Magyarországnál fejlettebb európai országokba, ugyanakkor kevésbé „nemes” termékeink zöme egyre szélesebb sávon találkozik a lendületesen és a magyar kínálatnál gyorsabb ütemben korszerűsödő ázsiai országok versenyével. Ellenható erők hiányában e kettős folyamat a nemzetközi ipari munkamegosztásban már ma is cserearányromlást vált ki, hosszabb távon pedig szerkezeti elavuláshoz, jövedelemvesztéshez, gazdasági elvérzéshez vezethet. A növekedési deficit tehát nem két évtizedes visszapillantásban, hanem a jövőről ébreszthet aggályokat.


 

Emberi erőforrásaink hanyatlása


 

A jövő potenciális fejlődési deficitjének legfőbb hordozóját a magyar humán tőkeállomány fejlődésében érzékelhető irányzatok jelentik. A humán tőke színvonalát mindenütt hosszabb távú oktatási, nevelési ráfordítások, társadalmi késztetések, értékrendi összefüggések alakítják. Ezek az összefüggések érvényesültek az emberi fejlődés kezdeti szakaszában is, a szerszámkészítő embertől a homo sapiensig vezető pályán. Az elmúlt évszázad utolsó negyedében gyorsított ütemben változott a növekedési hajtóerők viszonylagos jelentősége. A legutóbbi ezredforduló időszakában a fejlett országok GDP-jében első ízben lépte túl az 50%-ot a közép- és felsőfokú képzettségű munkaerővel létrehozott termékek és szolgáltatások aránya. A világ gazdasága már jó ideje tudásintenzív növekedési pályán halad. A globalizáció feltételrendszerében folyamatosan éleződő versenyben az egyes országok humán tőkeállományának minősége alapvető versenyképességi tényezővé vált. Egyes közgazdasági áramlatok számára különösen nehezen kezelhető kérdést jelent, hogy korunkban a versenyképesség nem szűkíthető le vállalatgazdasági, pénzügyi területekre, hanem a munkaerő kulturális, képzettségi, neveltségi, erkölcsi, valamint egészségügyi jellemzőit is sűrítő társadalmi teljesítmény. Ilyen értelemben indokolt társadalmi versenyképességről beszélni.

Közgondolkodásunkban viszonylag növekvő figyelmet kap az a körülmény, hogy Magyarország sereghajtó Lengyelország, Olaszország és Görögország társaságában az európai lakosság foglalkoztatási arányában, különösen az idősebb korú népesség gazdasági aktivitásának mértékében. Alacsony gazdasági aktivitásnak, foglalkoztatási deficitnek persze sokféle gazdaságszervezeti, társadalompszichikai, konjunkturális oka lehet. Közös jellemzőként viszont kiemelhető, hogy a sikeresen felzárkózó országok az oktatással, a humán potenciál „nemesítésével” igyekeznek fejlettségi hátrányaikat csökkenteni. Széles körű egyetértés alakult ki arról, hogy a magyar oktatási rendszerből kikerültek felkészültségi színvonala, tanulási, gondolkodási készsége, motiváltsága az elmúlt fél évszázadban hanyatlott.

Különösen kedvezőtlen a kép európai összehasonlításban. Magyar fejlődési paradoxon, hogy az egy főre jutó magyar GDP az uniós átlag 61%-ára rúg, emberi erőforrásaink fejlettségi szintje viszont ennél lényegesen kedvezőtlenebb. Az iskolai képzési rendszerből képesítés nélkül kiesők, az élethosszig tartó képzésben részt vevők aránya az uniós átlag felét, a kutatás-fejlesztési ráfordítások GDP-hez viszonyított, valamint a tudósképzésben részt vevők aránya az uniós átlag kevesebb mint felét, a természettudományos és műszaki végzettségűek aránya az uniós átlag egyharmadát teszi ki. Amagyar lemaradás tehát éppen ott a legnagyobb mértékű, ahol a tudásintenzív világgazdasági növekedés, illetve a tudásalapú társadalom felzárkózás szempontjából a legerőteljesebb versenyképességi követelményeket támasztja. Új fejlődési paradoxon, hogy az elmúlt évszázadban kialakult helyzettől eltérően Magyarország lemaradása az emberi erőforrások minőségében nagyobb, mint az anyagi termelésben. A teljesítményi követelmények növekedésének időszakában e rövid és középtávon nem orvosolható leszakadás kedvezőtlenül befolyásolja a hosszú távú magyar fejlődés kilátásait. A gazdaságpolitika számára jelzés, hogy az emberierőforrás-gazdálkodás fő problémája nem az alacsony szintű foglalkoztatásból, hanem a magyar munkaerő foglalkoztathatóságából adódik.

A világgazdasági fejlődés eddigi irányzatai egyértelműen jelzik, hogy az alacsony képzettségű munkaerő kiszorul a fejlett országok munkapiacáról.

Az emberi erőforrások minőségében számszerűsíthető leszakadás ellentmondásos oktatáspolitikai torzulatokat tükröz. A hanyatlásban közrejátszó különféle oktatási reformok az elmúlt évtizedben a mennyiségi fejlesztés mellett az oktatás esélyegyenlőség-teremtő szerepére helyezték a hangsúlyt. A létezett szocializmus időszakában már megtapasztalhattuk a gazdaságpolitikai műfajtévesztések, például a szociálpolitikai funkciókat betöltő „szocialista árpolitika” következményeit. A globalizáció adott környezetében, a tudásintenzív világgazdasági növekedés időszakában az oktatás elsődleges funkciója a szellemi tőkeképzést, versenyképességet javító tudásgyarapítás, képességfejlesztés, nem pedig szociálpolitikai feladatok ellátása, a tanulóifjúság gondtalan, stresszmentes életének kialakítása. Apiaci fundamentalizmus viszont arról nem vesz tudomást, hogy Európa reneszánsz kezdeteivel kibontakozó felemelkedése és fél évezredes nemzetközi pozíciói elválaszthatatlanok voltak a tágabb értelemben vett történelmi örökséget hordozó európai műveltségeszménytől. E műveltségeszmény elbúcsúztatása a magyar oktatási és társadalmi nevelési rendszerben jelenlegi s különösen jövőbeni veszélyek, társadalmi-politikai, életvezetési konfliktusok forrása. Uniós tagország nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a Lisszaboni stratégia szellemében a kultúra a felzárkózáshoz szükséges kreativitás gerjesztője, az unió belső és nemzetközi kapcsolatainak fejlesztési eszköze. Az ország s a világ realitásait ismerő közgazdászok már hosszabb ideje hangoztatják, hogy az oktatást, kultúrát szervesen integrálni kell a fejlesztési stratégiákba.


 

Értékrendi kiürülés


 

Statisztikailag kevésbé számszerűsíthető az értékrendi torzulatok hatása a humán potenciál minőségének romlásában. Kell-e emlékeztetni arra, hogy a kapitalizmus ellenzőinek sorába aligha sorolható Soros György a Gyarlóság kora című legutóbbi könyvében elítéli azt a weimari Németországra emlékeztető amerikai életstílust, amelyet jellemez az élvezetek korlátlan hajszolása az erkölcs, a hagyományos értékek rovására. Európai összehasonlításban kirívóan magas az anyagi jólét, gyarapodás aránya a magyar lakosság értékválasztási rangsorában. Ezzel párhuzamosan a hagyományos erkölcsi értékek, mint a szabadság, a tisztesség, megbízhatóság, törvénytisztelet, szótartás, család, kulturált emberi kapcsolatok, súlya elenyésző. Értékrendi torzulatok súlyos poggyászt jelentenek a magyar fejlődés, a gazdaságpolitika számára, hiszen lecsapódnak a törvényt nem követők, adót nem fizetők, ügyeskedésből élők magas arányában, a fogyasztási dühben, az ebből fakadó eladósodásban s a kirívóan alacsony lakossági megtakarítási színvonalban.

Közgazdász számára a tisztességes, értékrendi vezérelt magatartás irányítástechnikai kérdés is. Nem azért, mert feltételeznénk, hogy a tisztességes embernek jobban megy a sora, vagy a tisztességesség jó üzlet lenne. Kivételes helyzetektől, időszakoktól eltekintve a tisztességes viselkedésért nem jár jutalom, sőt el kell szenvedni annak negatív következményeit, hátrányait a társadalom nem tisztességes játékosaival szemben. Ma a tisztességbe sajnos be van építve a vereség a tisztességtelenekkel, a bűnözőkkel szemben. Jó ideje komoly problémát jelent egyre több szülő számára, hogy mire is neveljék gyermekeiket. Jelenlegi társadalmi realitásaink alapján a tisztességre nevelt gyerek pénzügyileg sikertelen, balek lesz, tehát hagyni kellene, hogy a pillanatnyi hasznosság alapján ügyeskedjen, simliskedjen, s így a társadalom sikeresnek minősítse. Az államra azért is szükség van, hogy a tisztességes élet, magatartás ára ne legyen ilyen magas, a simlisség ilyen jövedelmező.

Az ember céljai ugyanis nemcsak anyagiak, közvetlen hasznossággal mérhetők. Idősebb generációkat még nem erre neveltek, nem csoda, hogy ez is közrejátszik az ország megosztottságában, a nemzedékek eltávolodásában, az egyéni és közösségi, nemzeti célok ütközésében. A liberális kapitalizmus teoretikusai abból indultak ki, hogy a piac ösztönzi az erkölcsi emelkedést, szorgalmat, erkölcsi felelősségvállalást, takarékosságot, racionális magatartást, általában a józan gazdálkodást. Az ókori görög pedagógia viszont már tisztában volt azzal, hogy a jóra nevelni kell az embert. A liberalizmus sikere a társadalomban és a gazdaságban, a piacgazdaság hatékony működtetése a társadalom neveltségétől, értékrendjétől függ, ennek hiányában elszabadul a hajlam a mértéktelen haszonszerzésre, életélvezeti hajszára, az állami kitartottságra, ügyeskedésre.

Az oktatás, társadalmi nevelés, értékrendi vezéreltség deficitje egyrészt a növekedés, másrészt intézményrendszerileg a piacgazdaság működésének alapjait ássa alá. Az erkölcsi deficitek ellehetetlenítik a piac hatékony működését. Mintha megfeledkeznénk két és fél évezred tanításairól, tapasztalatairól. A tévécivilizáció diadalmenete, a képernyő előtt töltött órák számában elért magyar rekord nem egyszerű hozzájárulás a szellemi tőkeképzésben, versenyképességi, növekedési versenyben már mutatkozó lemaradáshoz, hanem jelzi a menekülést a kellemetlennek tartott valóságtól. Nemcsak a politikai pártok nem szembesítik a választóikat a valósággal, az ország helyzetével, az emberek sem kívánnak szembenézni vele. Költői kérdés: Lehet-e sikeres a gazdaság, ha a politika és társadalom nem néz szembe a tényleges kihívásokkal?


 

Szemléleti deficitjeink


 

Képzettségi-értékrendi-politikai meghatározók tükröződnek a társadalmi, gazdasági valósággal kevéssé összehangolt ideológiai szemléletek magyarországi erejében. A pénzérték dominanciája nyomán túlsúlyra jutott a rövid távú és közvetlen hasznosság a hasznosság hosszú távú és közvetett összetevőivel szemben. Így elsatnyul minden olyan terület, amelynek fejlesztése hosszú távú szemléletet igényel, ahol a ráfordítás és a megtérülés színtere és időpontja egymástól távol esik, ahol a ráfordítás gyümölcsei csak hosszabb idősávon érnek be.

A történelmi szemlélet deficitje tükröződik annak figyelmen kívül hagyásában, hogy az állam szerepvállalásának jellege és mértéke, a gazdaságpolitika arculata, a társadalmi intézményrendszer, a gazdaság működtetésének technikája, módja a fejlettség különféle fokain, a fejlődéstörténeti örökség függvényében változó. A piacgazdaság Magyarországon kialakult változata csak egy a sok lehetőség közül, s korántsem a legszerencsésebb.

Talán lovas nemzeti hagyományaink tükröződnek abban, hogy a gazdaság állami irányításának évtizedei után Magyarország a térség többi országánál nagyobbat ugrott ellenkező irányban - egészen a piaci fundamentalizmusig. A nagy igyekezetben, sietségben feledésbe merült, hogy az európai uniós térség a szociális piacgazdaság keretében fejlődött ki. Európában mélyen gyökerező meggyőződés, hogy a korlátozás nélküli piacok lehetnek ugyan hatékonyak az erőforrások magánszükségletek szerinti elosztásában, de gyengén teljesítenek a közjó szolgálatában, a közös szükségletek, mint például a törvényes rend, stabilitás, biztonság, gyermekvállalás, természeti környezet, nemzeti érdekek védelmében.

Két évtizeddel ezelőtt a magyar közgondolkodás történelmi tapasztalatok alapján még tisztában volt a rendszerátültetések, rendszerexportálhatóság gyakorlati korlátaival, gondjaival. Akkor még elég sokan tudták, hogy eltérő történelmi környezetben kialakult modellek intézményeit és eszméit csak elnyomó intézkedésekkel, kényszermechanizmusokkal lehet más nemzeti társadalmakra kényszeríteni. Ez elkerülhetetlenül demokráciadeficithez vezet. A rövid távú szemlélet, közvetlen hasznosság, másolási, majmolási buzgalom, sajátos csatlósidentitás eredőjeként nem lehet meglepetés a stratégiai szemlélet, a távlatos társadalmi, gazdasági célok megfogalmazásának hiánya.

A kormány stratégia nélkül vágott neki a kritikus állampénzügyi egyensúlyhiány következményeként meginduló, illetve felgyorsuló lecsúszási folyamat megállításának. A neoliberális főáram szellemiségének nyomvonalán persze a stratégiaalkotás feltételei nem kedvezőek, stratégiai iránytű nélkül viszont nehéz nagyszámú, sokdimenziós probléma halmazában eligazodni, a jószándékú terápia kuszaságának nagy a kockázata. A fejlődéstörténetben járatosak számára nem újszerű megállapítás, hogy minden ország helyzete, problémaköre, mozgástere egyedi, a nemzetközi pénzintézetek által évtizedekig ajánlgatott univerzalista megközelítések következményei jól jelezték, hogy mindenhol s mindenkor alkalmazhatónak vélt gazdaságpolitikai recepteket, reformajánlásokat másolgatni nem célravezető. Történelmi tanulságként azért célszerű figyelembe venni, hogy válságkezelési s felzárkózási stratégiák megalkotásánál, miként a harcászatban, célszerű többlépcsős megközelítésből kiindulni.

Évezredes stratégiai ajánlás első lépésként a helyzetelemzés, azaz a válságot kiváltó vagy felzárkózást hátráltató tényezők, területek feltárása. Második lépésként következhet az esetleges kivérzési források lezárása, a fejlődési korlátok kiiktatására alkalmas politikák kialakítása, harmadik lépcsőben e politikák végrehajtásához szükséges szervezeti, személyi, eszközalkalmazási és erőforrás-átcsoportosítási feltételek megteremtése. Csak ezután lép be a helyzetjavítási folyamat tartósításához szükséges folyamati intézményesítés. Nálunk a reformfolyamat beharangozását nem előzte meg a stratégia kialakítása. Különféle egyensúlyjavító s reformszándékú intézkedések összhangjának és ütemezésének előkészítetlensége egyrészt kaotikus jelenségeket, másrészt a javulás kifulladásának kockázataiból kiinduló nézeteket erősített fel. Ez bizony vezetési hiba volt.

Újabban részben az állami szerepvállalás megítélésével, részben az uniós forrásokkal összefüggésben jelentkeztek olyan „sikeres” üzletemberi nézetek, amelyek szerint az állami és uniós forrásszerzés elkényelmesíti, lemerevíti a gazdaságot, és végeredményben versenyképesség-hátráltató tényező. Újfent gyakorlati tapasztalat, hogy ha egy gazdaságban magasak a tőkéhez jutás költségei, magasak a reálkamatlábak vagy magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a kedvezményes tőkéhez jutás nagy segítség, különösen a kisvállalkozások, elmaradott régiók esetében.


 

Egészségügyi leszakadás


 

Az emberi erőforrások megnövekedett szerepe a versenyképességben nemcsak a képzettség, a munkaerő belső vezéreltségének, értékrendjének, külső irányításának, hanem egészségi állapotának jellemzőit is felértékeli.

Magyar egészségügy-kutatók hívták fel a figyelmet arra, hogy az egészségi állapot romlásában nem önmagában a nehéz szociális helyzet, hanem a viszonylagos lemaradás a társadalmi-gazdasági hierarchiában, a jövedelmi polarizálódás a leglényegesebb tényező. Sellye János születésének századik évfordulóján emlékeztethetünk arra, hogy ennek hátterében pedig a civilizált világ általa legpusztítóbb gyilkosának nevezett krónikus stressz, a különféle depressziós tünetek összhatása húzódik. A közgazdász-szociológus Andorka Rudolf már másfél évtizede felhívta a figyelmet arra, hogy a társadalmi értékrend kiürülése, a belső és külső irányítás gyengülése, a céltalanság, az élet értelmének eltorzulása, elbizonytalanodása a népesség testi-lelki bajainak elszaporodásához vezet. Korábbi felmérések szerint az iskolázottság, életviteli kultúra is erőteljesen befolyásolja az egészségi állapotot. Lehet-e ezek után nagy meglepetés, hogy emberi erőforrásaink, társadalmi tőkeellátottságunk leszakadása a népesség egészségi állapotában is tetten érhető? Fél évszázaddal ezelőtt a magyarországi életkilátások még kedvezőbbek voltak, mint több nyugat-európai országban. Az oktatásügyhöz hasonlóan az egészségügyben is találkozunk azzal a paradoxonnal, hogy a népesség egészségi állapota rosszabb a gazdasági mutatók alapján indokoltnál. Az elmúlt másfél évtizedben Magyarország ellátottsága külföldi működő tőkével nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó mértékben javult, ugyanakkor a viszonylagos ellátottság társadalmi tőkével széles sávon leszakadási jelenségeket, hosszabb távú fejlődési kockázatokat mutat.


 

Egyensúlytalanság az erőtérben


 

Az állandósuló figyelemösszpontosítás a pénzügyi egyensúlyhiányokra elrejti a társadalmi erőtérben, érdek- és érdekérvényesítési struktúrákban bekövetkező változásokat. Az idestova négy évtizedes ipar- és szolgáltatáskitelepülési folyamat, valamint 3 milliárdos lakosságú ázsiai országok kínálatának megjelenése a nemzetközi munkapiacokon gyökeresen átalakította a munkaadók és a munkavállalók, a munka és a tőke közötti erőviszonyokat. A fejlett s magas jövedelemszintű országokban eltűnnek, illetve kitelepülnek az alacsony szakképzettségi munkaerővel végzett ipari tevékenységek, munkahelyek. A globális munkapiacon meggyengülnek a munkavállalói érdekképviseletek pozíciói.

Az uniós tag Magyarország természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül a globális munkapiaci változásokat, az uniós közös külgazdaság-politika átvételéből fakadó következményeket. A munkaerő érdek-képviseleti szervei a múlt gyakorlatát követve elsősorban bérkövetelésekre, bérfelzárkóztatásra összpontosították törekvéseiket az alacsony képzettségű munkaerő át- és továbbképzésének szorgalmazása helyett. Így szándékaiktól függetlenül hozzájárultak az alacsony s esetenként már közepes szakképzettségű munkaerővel működtetett munkahelyek csökkenéséhez s eltűnéséhez.

Az érem másik oldalán viszont világméretekben s különösen Magyarországon megerősödött a munkaadók alkuereje, érdekérvényesítő képessége. Az alkuerőtöbbletet a munkaadók, a tőketulajdonosok tendencia jelleggel nemcsak a munkavállalókkal szemben aknázzák ki, hanem felhasználják az állam szabályozási szerepének nemcsak racionalizálására, hanem gyengítésére is, a fogyasztókkal szembeni piaci erőfölény érvényesítésére, a közgazdász szakmában a vállalat-gazdaságtan meghatározó szerepének hangsúlyozására, közvélemény- és szemléletformáló pozíciók megszerzésére.

Nemzetközi jelenség, hogy a megerősödött alkuerejű tőke törekszik politikai pártok megnyerésére, közvetett politikai befolyás gyakorlására. Az elmúlt években sajátos szerkezeti és szerepváltozások alakultak ki a magyar politikai erőtérben is. A rendszerváltás után kialakult magyarországi Big Business képviselői, gyakorta a korábbi politikai rendszer funkcionáriusai, kinevezettjei közvetve képviselték, érvényesítették érdekeiket a politikai hatalomban. Apártok, sőt a médiumok s sajnálatos módon közgazdasági műhelyek, konferenciák, közgazdászok megnyerhetősége meglehetősen széleskörűvé vált, de az érdekérvényesítés formája még közvetett volt. Új jelenség, szakaszhatár, „hungaricum” viszont, hogy ma már az üzleti világ képviselői érdekeiket nemcsak közvetve, hanem mindinkább közvetlenül, a politikai hatalom közvetlen megszerzésével érvényesítik. Az elmúlt fél évtized országteljesítményei jól jelzik, hogy a Big Business közvetett, majd közvetlen szerepének megerősödése nem a lakosságnak hozott bőségszarut.

Azt régóta tudjuk, hogy az országirányítás csak az angolszász világban, főleg az Egyesült Államokban támaszkodik az üzleti világban bevált menedzsmentmódszerekre. Európában s mélyebb európai vagy saját történelmi hagyományokkal rendelkező országokban viszont az országokat államigazgatási módszerekkel kormányozzák. A műfaji eltérések bizony elég jelentősek az üzletelés, boltolás és országirányítás között.


 

Vezetési deficitek


 

Az utóbbi években Magyarország eltért az Európában kialakult többségi államigazgatási gyakorlattól. Az államigazgatásban felerősödött a politikai vezetés, meggyengült a szakigazgatás s ebből adódóan a szakmai színvonal. A politikai és üzleti szféra erősödő integrációja sajátos vezetési problémákat jelez. Nem titok, hogy a vállalatirányítás és a demokrácia alapelvein nyugvó kormányzati rendszer működtetésének vezetési technikája korántsem azonos. A létezett szocializmus időszakában súlyos veszteséghez vezettek az ellenkező irányú átültetési gyakorlatok. Rossz feltételezés ellentéte önmagában még nem megoldás. Politika uralta gazdasággal szemben a gazdaság uralta közhatalom még nem feltétlen javulás.

Magyarországon a legújabb államigazgatási újítás, üzletemberek állami pozícióba ültetésének kockázatait növeli, hogy a „sikeres üzletemberek”, tulajdonosok társadalmi elfogadottsága az európai átlagnál jóval kedvezőtlenebb. A magyar társadalom jelentékeny hányada nincs meggyőződve arról, hogy az elmúlt két évtized egyéni gyarapodásai, tulajdonszerzései, elért jövedelmi viszonyai mögött tényleges teljesítmények állnak.

Gyakorta felmerülő kérdés az is, hogy az elmúlt két évtized magyarországi meggazdagodási technikái elégségesek-e a globális versenyben szükséges vezetési versenyképességhez s különösen az ország jó irányításához. A katonák, ügyvédek, pártpolitikusok kormányzati szerepéhez fűzött korábbi várakozások szertefoszlása még nem jelenti automatikusan a vállalatvezetők sikerének garanciáját az országirányításban. A nagyvállalati szférából és érdekszövetségeikből kiinduló államtalanítási törekvések a jelenleg sikeresek mozgásterét tágították a többi társadalmi szereplő rovására. Ez még csak belső ügy lenne, de gazdasági befelhősödés idején, például a konkurencia ellenséges lépéseinek érzékelésekor, honi legnagyobbjaink is bemenekülnének a legyengített állam gyengécske védelmi rendszerébe.

Korábbi magas szintről megfogalmazott megállapítás szerint az elmúlt két évtizedben elért üzleti siker, meggazdagodás forrása a jó időben jó helyen állás volt. Meggyőzésre e megállapítás bizony kevés, különösen akkor, ha az országban elterjedt átverési gyakorlat, az üzleti etika alacsony szintje a lakosságot nem nyugtatják meg arról, hogy az üzleti szféra államigazgatási pozíciói javítják majd a közszféra működőképességét. Ma még erősebb a vélekedés, hogy az üzleti világban bevált ügyeskedési és az államigazgatásban sem ismeretlen korrumpálási technika korántsem kívánt szinergikus hatásokat szabadíthat fel.

Nem erősíti a vezetési színvonalat az a szemlélet sem, amely a kormányzat feladatait, szerepét azonosítja a kommunikációval, energiáit a jó döntések helyett a kommunikációra összpontosítja, s ezzel kíván döntési deficiteket elkendőzni. Két évezredes római bölcsesség, hogy „non verbis sed factis opus est”, azaz nem szavakra, tettekre van szükség. Ma e történelmi bölcsesség fejtetőre állt.

Vezetési deficitjeinknek széles társadalmi spektrumban van generációs vetülete is. Vezetési ismeretek, tapasztalatok, technikák, a sikeres vezetéshez szükséges tágabb belső s nemzetközi összefüggések megismerése általában időigényes feladat, s nem jellemzője az erőteljesen meghosszabbodott kamaszkorú és a korábbinál gyengébb képzési rendszerben felnőtt ifjú korosztályoknak. Nem ritka tapasztalat, hogy ifjú vállalatvezetők vállalataikért érzett szociális felelősségérzete enyhén szólva korlátozott. A Károlyi-kormány hadügyminisztere mondhatta ugyan, hogy nem akar több katonát látni, de ennek súlyos következményei lettek. Ki lehet azt is jelenteni, hogy nem akarok 35 évesnél idősebb államtitkárt látni, de ez sem következménymentes - sajnos az ország szempontjából. Régi filozófiai megállapítás, hogy tökéletes tudás nélkül elkerülhetetlen a tévedések gyakorisága. Szoros tehát az összefüggés az ismereti deficit és a tévedési gyakoriság között. Nem alaptalan a kérdés, hogy a reformok előkészítetlensége, ötletszerűsége, többfrontos egyidejű beindítása, gyenge végrehajtása nem hozható-e összefüggésbe a nemzetközi tapasztalatokat, technikákat és országsajátosságokat kevéssé ismerő megifjult államigazgatással. Az elmúlt időket jóval kevesebb bakival is meg lehetett volna úszni.

Régi tapasztalat az is, hogy forradalmi időkben a vezetői-döntéshozói korszerkezet eltolódik a fiatal korosztály felé. Békeévekben ilyen eltolódás korosztályi sajátosságokból adódóan túlmozgásokhoz, az öncélú változások sűrűsödéséhez vezet. Életre kel a trockiji permanens forradalom filozófiája, egyes szervezetekben dalárdában szól a népdal „kiszervezem, átszervezem, mégis bunda a bunda”. Ez bizony nem Toynbee tanítása a folyamatosság és a változások működési harmóniájáról, az örökösen bolygatott területek békén hagyásának követelményéről. A jelenlegi és jövőbeni stabilitás szempontjából nem szerencsés az a felerősödő vélekedés, hogy ideje lenne véget vetni az „ifjú törökök forradalmának”.

Az utóbbi időkben megszámláltattunk, híjával találtattunk, pozíciókat, utat vesztettünk. A gyógyulás szempontjából fontos, hogy vigyázó tekintetünket ne vegyük le a pénzügyi egyensúlyhiányról. Szükséges, de nem elégséges, hiszen deficitjeink nagyszámúak, s az eddig megtapasztaltnál színvonalasabb politikai-gazdasági megközelítéssel, a társadalmi és nemzetközi realitások alapján orvosolhatók, de könnyű álmot ne ígérjen senki.



« vissza