Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Fenntarthatóság és közpolitika 2. rész

 

3. Hogyan mondjuk meg nekik?

 

3. 1. Médiakörnyezetben

 

A tömegkommunikáció médiumaira a fenntarthatóság elkötelezettjei rendszerint úgy tekintenek, mint mondanivalójuk közvetítésének alkalmas vagy alkalmatlan eszközére. A médiaelmélet azonban joggal mutat rá, hogy az audiovizuális távközlési rendszerek egész életünket behálózó szolgáltatásai ennél alapvetőbb szerepet játszanak ezen a téren is: nem hordozói a környezetről szóló híradásnak, hanem egy második, mesterséges környezetet alkotnak.1

Amikor a médiumokból származó hír valódiságát csak úgy tudjuk ellenőrizni, ha a más médiumokból származó információval vetjük egybe; amikor értesüléseink legfőbb forrását és a tapasztaltak értelmezésének közös kereteit a média nyújtja, virtuális valóságról kezdünk beszélni. A tömegmédiumok világában az létezik, amiről audiovizuális technikai eszközeink segítségével korlátlan számú másolat készíthető. Az adatbázisokban tárolható, a globális hálózatok felhasználói számára korlátlanul hozzáférhető, jeltovábbító rendszereinkkel kompatibilis információ hitelessége többé nem az eredetétől függ (eredete ti. maga is csak informatikai eszközökkel volna ellenőrizhető), hanem előfordulásának valószínűségétől. A nagy gyakorisággal előforduló információ (adat, hír, technikai kép, egyszóval: másolat) befolyásolja a tömeges viselkedést – valóságként hat és igencsak valóságos hatást fejt ki, ami hitelesíti valódiságát. Jean Baudrillard ezt a jelenséget szimulakrumnak nevezte el. A szimulakrum olyan másolat, amelynek nincs eredetije (vagyis eredete közömbös).2

A viselkedésünket meghatározó beállítódások, várakozások és érdekek egyre inkább ehhez a virtuális környezethez kötődnek és az ott fennálló viszonyokra vonatkoznak. Nem a fizikai környezetre. A fenntarthatóság problematikája pedig – ideje ezzel szembenézni – a maga teljes egészében ufó a valóságos virtualitás világában. Virtuális tevéjét gondosan ápoló, rajzfilmfigurát utánzó valódi plüssmackóért rajongó gyermekük az időjárási viszonyoktól függetlenül klimatizált bevásárlóközpontban, ahol januárban is kapható földieper, eperízű csokoládé vagy csokoládéízű gumijáték, már valóságos tapasztalattal rendelkezik arról, hogy az élővilág csupa pótolható, tetszés szerint másolható és manipulálható dologból áll. Tudja, hogy a játszótér nem versenyképes a nintendójával, a városszéli csenevész erdő a televíziós sorozatban látható őserdővel. Kalandvágyát az esti főműsor, kapcsolatigényét egy internetes levelezőlista elégíti ki. Nem érzi veszteségnek az élővilág pusztulását, és nem tapasztalja a kimerülő természeti források egzisztenciális jelentőségét.

A Globális Akárhol lakója nem ismeri, nem ápolja és nem félti a saját környezetét. Nem is találkozik azokkal – nem azokkal találkozik –, akikkel összefogva esetleg tehetne valamit környezete védelmében. A környezeti érdek ugyanis minden esetben „helyi” érdek, egy meghatározott lokalitáshoz fűződik. De milyen alapon állítanánk, hogy a hálózati világ lakójának van „saját” környezete, mikor az ő helyét az információs társadalom a képernyővel szemközt jelölte ki?3

A behálózott nemzedék számára a techno-telemédiumok nyújtanak szinte mindent, ami az életükben nélkülözhetetlen: tudást, megélhetést, szórakozást, mindezt távoli és ellenőrizhetetlen hírforrásokból érkező üzenetek révén, amelyeket személy szerint nem hozzájuk intéztek, hanem „akárkihez”.4 Egyvalamit nem nyújthatnak e források: identitást. Önazonosságunk alapja az otthonos tájékozódás egy ismerős helyek és ismerős személyek köré szerveződő, véges kiterjedésű társadalmi térben; illetékes részvétel az ott zajló folyamatokban. Ezen az úton jutunk szilárdnak tűnő viszonyítási pontokhoz, melyekhez képest értékítéleteinket és elkötelezettségeinket kialakítjuk. Helyesnek vagy helytelennek csak olyan dolgokat találhatunk, amelyeknek ismerjük a helyét. Egy olyan világban, melynek elvben bármely pontján elvileg bármilyen információ hozzáférhető, a dolgok jelentősége viszonylagossá, a tájékozódás bizonytalanná válik, és ez a kettő a személyiség egységét veszélyezteti.5

 

3. 2. Azért a kvíz az úr!

 

A természet csodáit mutogató, környezetvédelemre buzdító vagy éppen életforma-változásról papoló médiaprogramok iróniája, hogy ezek is csupán elektronikus jelek a jel-dzsungelben. Puszta jelenlétük zárójelbe teszi mondanivalójukat: a természet és annak védelme is csak műsor, eladható vagy sem, reklámhordozó értéke szerint számíthat műsoridőre és közérdeklődésre.

A fenntarthatóság médiapolitikája tehát nem több műsoridőt követel, hanem a kikapcsológombot. A fenntarthatóság propagandája a médiában hiteltelen. A médián kívül – észlelhetetlen. Különös paradoxon ez, nem állítom, hogy feloldható. Mindenesetre jó, ha tisztában vagyunk médiapedagógiai erőfeszítéseink szövegkörnyezetével. A műsorrend rejtett üzenetével, amely azt sugallja, hogy amíg a híreket reklám követi és az időjárás az előrejelzések szerint alakul, addig olyan nagy baj nem lehet a világban, akármivel ijesztgessék is az embert. (Ez is csak valami reklám, szívem, amivel ezek a zöldek nyomulnak. Ami pedig a környezeti katasztrófát illeti, az egy B-szériás katasztrófafilmnek a közelébe se jöhet. Különben is, láttál te már ózonlyukat? Na látod.) A média mindent eltávolít, és ez roppant megnyugtató.
A televízióban látott esemény, katasztrófa vagy baleset legfontosabb tulajdonsága, hogy nem velünk történik és nem itt, hanem valahol az óperenciás képernyőn is túl. S ha már a tévében mutatják, biztosan intézkedni is fognak. Nem mi, természetesen, hanem „azok”, a képernyőn túliak. Ez az eltávolító hatás akkor is működik, ha a híradóban éppen a saját házunk teteje lángol.

Ebből a szempontból az is majdnem mindegy, hogy cselekvés helyett mit művelünk: megkönnyezzük az Animal Planeten látható állatok sorsát, vagy egy levelezőlistán chatelünk a globális felmelegedésről. A hálózati érintkezés ugyanis kommunikációs képességeinket csak egy igen szűk regiszterben mozgósítja, és jobbára felment a megnyilatkozással járó felelősség alól. Ez a játékos interaktivitás, a médiumok útján létesített feltételes kapcsolat nem kíván következetes viselkedést a résztvevőktől, sem tiszteletet, türelmet a partner, a helyzet vagy a szöveg koherenciája iránt. Ezért a net- és tévéfüggő nemzedék a közvetlen/közvetítetlen együttlétek téridejében intoleránsabbnak és zárkózottabbnak mutatkozik, következésképpen magányosabbá válik, mint elődei. Gyakrabban találkozunk körükben a defenzív agresszivitás tüneteivel is. Kommunikációs kudarcaikért vigaszt, kárpótlást pedig ismét csak a hálózatok kényelmes és következmények nélküli világában keresnek.

Az infotainment (hírekkel szórakoztatás, bulvársajtó) versenyének szigorú törvényei természetesen a „zöld” hírek fogadtatását is meghatározzák. Márpedig a fenntarthatóság eszméje, fájdalom, „nem elég szexi”, amint azt egy szakíró joggal panaszolja. A nézők nem kedvelik – vagyis a szerkesztők, de beszéljünk csak magyarul: a reklámozók nem kedvelik – az önkéntes önkorlátozást hirdető felhívásokat, sem az egészségünk és természeti környezetünk romlásával riogató híreket. Főleg akkor nem kedvelik, ha nincs rájuk kész válaszunk. Legkevésbé pedig azokat a nyugtalanító híreket kedvelik, amelyeket hosszan kell magyarázni, hogy eléggé nyugtalanítóak legyenek, mert nem látványosak, és többféleképpen is értelmezhetők. Az ökológiai rendszerekben fellépő változások megítélése minden esetben összetett, részletekbe menő vizsgálódást kíván. A médián pedig csak a rövid, polarizált üzenetek „jönnek át”. Kik a jók, kik a gonoszak? A tudatos vásárlásra buzdító aktivistát, aki bonyolult természeti folyamatokkal, tudományos érvekkel, esetleg jogszabályokkal hozakodik elő, pillanatok alatt lekeverik, vagy még ennél is rosszabb történik vele: fejtegetéseiből az a két mondat kerül adásba, amelyben valami céget vádol, vagy a miniszter lemondását követeli. Ezek egyszerű, közérthető dolgok, és hát úgyis ez a lényeg, gondolja a szerkesztő.6

Az úgynevezett ökológiai tudatosság azt jelenti, hogy felelősséget érzünk a magunk és szeretteink sorsáért, környezetünk jövőjéért. A nyilvános beszéd mediatizálása azonban nemcsak abban bizonytalanít el, hogy voltaképpen melyik is a „mi” környezetünk. Felment mindenféle felelősség alól, mert helyünket egy téren és időn kívüli virtuális zsöllyében jelöli ki, távol a folyamatoktól, cselekvési lehetőség nélkül (persze, bármikor küldhetsz egy sms-t). Alapbeállítódásunk, amelyet itt elsajátítunk, a nézőközönségé, aki szórakozásra és más egyéb szolgáltatásokra tart igényt, s megszokta, hogy ezekhez felhasználóbarát kiszerelésben, kis erőfeszítéssel, gyorsan és olcsón jut hozzá.

Nemcsak a társadalmi aktivitásra való hajlandóságunk hanyatlik ezáltal. A felelős részvétel legelső előfeltétele az empátia, az a képességünk, hogy másokkal azonosuljunk, és magunk elé tudjunk képzelni helyzeteket, melyek nem velünk és nem most történnek. Ezért olyan hatalmas a képzelőerő jelentősége az emberiség fejlődésében. Mert soha nem azt látjuk, amit „a saját szemünkkel látunk”, hiszen az mindig töredékes, kiegészítésre és értelmezésre szorul. Ezt végzi el a képzelet. Amíg a tanulás fő eszköze az olvasás volt, ez erőteljesen serkentette a képzelőerő működését.
A leírt szöveg megértésének ugyanis nélkülözhetetlen feltétele, hogy a leolvasott absztrakt jelekhez az olvasással párhuzamosan képzeleti képeket társítsunk. A mai gyerekek olvasási nehézségei mögött sok esetben az aktív képzelőerő hiánya áll. A technikai képszekvencia ugyanis, amelynek szemléletén felcseperednek, eleve értelmezett, magában hordozza a maga kész és továbbgondolásra nem serkentő értelmét. A televízió helyettünk álmodik, éspedig mindannyiunk helyett: a legnagyobb többség számára kínálja a legkönnyebben elfogadható és a leginkább vonzó álomképeket. A virtuális valóságtól még képzeletben sem lehetünk függetlenek (ott a legkevésbé). A szórakoztatóelektronika igazi küldetése az irányított kényszerfogyasztás globális rendszerének fenntartása. Ha nem volna, ki kellene találni.

Mert a központi tervezők tudományos diktatúrája megbukott ugyan, de a társadalmi munkamegosztás mostani, példátlanul bonyolult és sérülékeny rendje annál inkább megköveteli, hogy a reprodukciós folyamatok előre kiszámíthatók és befolyásolhatók legyenek, különben az összeomlás szinte azonnal bekövetkezne. Ha a kínálati oldal (a termelés) tervszerű megszervezése kudarcba fulladt, akkor tehát a kereslet, vagyis az egyéni vágyak egyenirányításáról kell gondoskodni valahogyan. A képzelet kollektivizálása ezt a célt szolgálja. A világ proletárjainak mindenképpen egyesülniük kellett, hogy az ipari tömegtársadalom terjeszkedni tudjon és működőképes maradjon. Ha nem a marxizmus, akkor a Pepsi-feeling jegyében…

 

3. 3. Kommunikációs stratégiák és dilemmák

 

Tetszik, nem tetszik, ebben a kulturális közegben kell érvényesülniük azoknak, akik az emberhez méltó élet veszélyeztetett természeti feltételeinek védelmében ma szót emelnek. S a teljes szövegkörnyezet torzító hatásával kell számot vetniük, a behálózott közeg masszív ellenállásával, akkor is, ha épp tankönyvet, pártprogramot írnak, vagy épp egy „zöld” rádióműsorban szerepelnek. Próbáljuk meg tisztázni mondanivalójuk többnyire kedvezőtlen fogadtatásának okait. Az eddigiekből kiderülhetett, nincs abban semmi meglepő, hogy egy passzív alkalmazkodáshoz, a társadalmi-természeti szolgáltatások aggálytalan használatához szokott közönség nem szívesen szembesül a tulajdon felelősségével. Különösen akkor nem, ha a felelősség belátása közvetlen gyakorlati következményekkel jár: megszokott életvitelük gyökeres felülvizsgálatára szólít.

A tékozlók társadalmának szegényei ráadásul világszerte a pokolba kívánják a zöldeket. Elhitették velük, hogy ínséges helyzetükön majd a mostaninál is nagyobb mértékű pazarlás segít: akkor talán nekik is jutna valami. Aki szegény, az a legszegényebb – elképzelni sem tudnak egy másik világot. A szegények a legkönnyebben megtéveszthetők, és éppen ők, a megnyomorítottak ragaszkodnak a legmakacsabbul az őket megnyomorító rendszer számukra elérhetetlen kínálatához. A gazdagok és hatalmasok irigylésre méltó kiváltságai pedig értelemszerűen a működő rendszer fenntartásához fűződnek, nem az átalakításához. Ne kívánjunk tőlük ekkora önmegtagadást!

Ezeket a körülményeket figyelembe véve nem tűnik annyira meglepőnek, hogy a fenntarthatóság eszméjének „rossz” a sajtója. Ezek a gondolatok, látszólagos jámborságuk dacára a társadalom és a gazdaság rendjének radikális kritikáját adják, és ennek megfelelő fogadtatásra számíthatnak. A felforgató nézetek terjedésének a tömegmédia megbízható ellenszere. Abban a közegben, ahol „mindenki” betartja a kialakult játékszabályokat, és igyekszik megfelelni a szétszórt figyelmű, türelmetlen, kikapcsolódásra vágyó közönség várakozásának, a szokatlan – tehát oda nem illő – vélemények rettenthetetlen képviselőjére többé nem a mártír, hanem a bohóc szerepe vár. „A zöldek mindenre csak nemet tudnak mondani”, halljuk ezredszer is, amikor már könyvtárakat tölt meg az ökológiai alternatívát bemutató irodalom. Könyvtárakat, igen, csakhogy a stúdiókba nincs bejárása annak, aki hosszan magyarázkodik. De bizony még az internetolvasók sem kedvelik az egy-két oldalasnál hosszabb fejtegetéseket. Márpedig minél szokatlanabb egy igazság, annál több rajta a magyaráznivaló. A fenntarthatóság képviselői tehát a médiában vagy „tudálékosak”, vagy „szélsőségesek”, esetleg „zavarosak” lesznek. Felléptetésük (apró adagokban) korántsem fenyegeti a társadalom békéjét, legfeljebb a nézettségi mutatókat.

Milyen legyen tehát a fenntarthatósági elvek nyilvános terjesztőinek fellépése, „műsora”?7 Nehezen kerülhetik el az agitációt, mivel maga ez a szó magyarul cselekvésre való buzdítást jelent, és ennél kevesebbel valóban nehezen érhetik be. Azonban a tömegmédia – részben az itt ismertetett okokból – nem kedvez az agitációnak. Drámai híradásunk mozgósító erejét a műsorfolyam elmossa, nevetségessé teszi ágálásunkat – a szappanopera és egy autóreklám között –, vagy éppen a csodabogaraknak fenntartott helyet jelöli ki a számunkra. A médiafogyasztó egyébként is „be van oltva” mindennemű rábeszélés, túlzás, vészhírek ellen.

A médiaszakemberek többsége tehát a méltányosság és az eladhatóság szempontjából egyaránt a tárgyilagosságot részesítené előnyben. Más kérdés, hogy mit is értsünk az úgynevezett pártatlan tájékoztatáson? Mik a tények? Ki hivatott a tényállás megállapítására? Vajon a kívülálló valóban tárgyilagosabb, vagy esetleg csak tájékozatlanabb azoknál, akiket életbevágóan fontos érdek, erős meggyőződés fűz egy-egy ügyhöz? A válasz rendszerint az szokott lenni, hogy a pártatlan tájékoztatás méltányosságot kíván a különféle álláspontok képviselőivel szemben. Ebből viszont egyenesen következik (?), hogy valahányszor egy-egy környezetvédő szóhoz jut a médiában, „hozza a hátán” ellenfelét, és szinte reklámot csinál a környezetkárosításért elmarasztalt vállalkozónak, tisztviselőnek. Úgy tűnik, a műsorkészítők nem takaríthatják meg maguknak az alapos előzetes felkészülést, amely képessé teszi őket az ügy szempontjából jelentős álláspontok és képviselőik kiválasztására. Nem elég, ha az egyik nyilatkozó állítja, a másik tagadja a globális felmelegedést – döntsön a néző! Nem háríthatják át a felelősséget az illetéktelen vagy tájékozatlan, esetleg mélyen elfogult nyilatkozókra sem. Mert a pártatlan tájékoztatás nem az egymás mellé helyezett hírek és vélemények egyszerű eredője, hanem a műsorkészítő kockázatos, személyes vállalkozása.

Ami a nézőt illeti, ő egyébként sem szeret „dönteni”. Tapasztalatból tudja, hogy nincs valóságos döntési helyzetben. Egyrészt nem képes ellenőrizni, hogy az elébe tárt alternatívák hogy viszonyulnak a figyelembe vehető és elhanyagolt szempontok teljes köréhez. Másrészt azzal is tisztában van, hogy a bemutatott problémák többsége – a fenntarthatóság problematikája egészen biztosan – alaposabb hozzáértést és több időt követel, mint amennyivel ő rendelkezik. Éppen ezért megkívánja, hogy a műsor készítői ne csak tájékoztassák, hanem igazítsák is el a feltárt ügyben. Mi lesz így a pártatlan tájékoztatásból? Erre kétféle megoldás kínálkozik, mindkettő megszívlelendő. Az egyik: aki olyan nagy horderejű ügyben áll a nyilvánosság elé, mint a környezetvédelem, az ne titkolja a saját meggyőződését, hanem tárja fel, és érveljen mellette. Ne tegyen úgy, mintha a pártatlan igazságot képviselné. Őszinte állásfoglalása megkönnyíti a közönségnek, hogy kritikával szemlélje, amit előad, és rajtakapja, ha vét a méltányosság követelménye ellen.

A másik javaslat szerint a demokrácia nem tájékoztatást kíván, hanem nyilvános vitát. Azonban a párbeszéd igénye könnyen félreérthető. Az érintettek – valamennyi érintett – részvételi jogát hangsúlyozza a vitában. Az így kibontakozó társadalmi párbeszédet nem helyettesítheti a stúdióba behívott megmondóemberek köntörfalazása, a politikusok és szakértők a kívülálló számára követhetetlen presztízsvitája. A vita: megformált dráma, amelyben érvek, érdekek, világnézetek, élethelyzetek ütköznek egymással. Korántsem biztos, hogy ezek mindegyikét szavakban kell és lehet képviselni. Képviseletük és szembesítésük megszervezése, koreográfiája, az így kibontakozó sokszempontú ábrázolás hitelessége a nyilvánosságot formáló publicista művészete.

Végül nem akarom megkerülni a legkényesebb kérdést: szabad-e igazat szólnunk az ökológiai katasztrófáról? S ha elmondjuk, lesz-e, aki hitelt ad szavainknak? A kérdés korántsem költői. A legjobb szándékú kiadó, szerkesztőség vagy műsorszóró is vonakodhat attól, hogy közönségét, úgymond, demoralizálja az emberiségre immár elkerülhetetlenül leselkedő megpróbáltatások taglalásával. Fájdalmas tudásunkkal úgy kell élnünk, ahogyan az orvos teszi, mikor a nagybeteggel és hozzátartozóival érintkezik. Az igazságot nem titkolhatja el, hiszen akkor a felkészülés lehetőségétől fosztaná meg a családot. A hangsúlyt azonban azokra a tennivalókra helyezi, amelyek enyhíthetik a szenvedést, megkönnyítik a beteg életét, és szerencsés esetben előmozdítják gyógyulását. Az előttünk álló – s ezt ne titkoljuk: példátlan – nehézségek ismeretében biztosan elmondható, hogy bűnt követ el, aki bármilyen megfontolásból akadályozza e tudás terjedését.
A hiteles híradás sorsdöntő lehet. Nemzetek, nemzedékek jövője múlik az elkövetkező változások természetének helyes felismerésén alapuló, idejében hozott intézkedéseken.

Egyszer egy pedagógus-továbbképzésen előadásom végeztével nekem szegezték a kérdést: valóban úgy gondolom-e, hogy az iskola feladata elégedetlen, környezetével meghasonlott fiatalok nevelése. Zavarba jöttem, de némi habozás után igennel válaszoltam.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Joshua Meyrowitz: No Sense of Place. Oxford Univ. Press, 1985.

2 Jean Baudrillard: Simulacra et simulations. Univ. of Michigan Press, 1996.

3 Manuel Castels: A valóságos virtualitás kultúrája. In Castels: A hálózati társadalom kialakulása. Bp., Gondolat, 2005.

4 George Gerbner: A média rejtett üzenete. Bp., Osiris, 2000.

5 Edward Relph: Modernity and the Reclamation of Place. In D. Seamon ed: Dwelling, Seeing, Designing. State Univ. of New York Press, 1993.

6 Graham Chapman et al: Environmentalism and the Mass Media. London, Routledge, 1997.

7 Elgondolkodtató írásokat közöl erről pl. Craig–la May–Dennis eds: Media and the Environment. Washington D. C., Island Press, 1991.



« vissza