Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

1% metafizika, 1956, Illyés

Júliusban volt egy éve, hogy eltávozott közülünk a Magyar Szemle körének egyik különleges szellemi embere, szeretett barátunk, Szabados György, a szabad zene mestere. Bekeretezett nevét a gyászév múltán levettük a lapunkat fémjelző két testület, a szerkesztőbizottság és az alapítványi igazgatóság névsorából. De ugyancsak a gyászév múltán döntöttünk úgy, hogy visszahozzuk, folytatjuk az ő szünetelő rovatát, az 1% metafizikát, s igyekszünk azt az ő szellemében fenntartani.
A rovat, mint emlékszünk, két-három oldalas részleteket közölt klasszikus vagy modern gondolkodók írásaiból, esszékből és más művekből, s olykor verset is. Nevét is Szabados adta a rovatnak. A kifejezésben van dac és önirónia is. A vállalás daca, hogy a szabad, érdek nélküli gondolkodásnak ad esélyt és rangot olyan korban, amely a szabad gondolkodástól idegenkedik. A mi öniróniánk, amellyel tudomásul vesszük e szellemi magatartás híveinek kisebbségi helyzetét a korban, amelynek hangadó gondolkodása oly öntelten pragmatikus és szakbarbár.
Szabados György nyomvonalán haladva, a rovatot bővítve újítjuk fel. Ezentúl rendszeresen közlünk benne verset is, nemcsak esszét, és lehetőleg teljes terjedelmükben. Egy klasszikus magyar verset és egy klasszikus magyar esszét – vagyis a szabad gondolkodás mindkét ősi műfajából választunk egyet-egyet, abban a hitben, hogy mindkét műfajban alkotott annyi remeket a magyar gondolkodás a 19–20. században, s korábban is, hogy lapunkat bőségesen elláthassa anyaggal számról számra.
A két most kiválasztott szemelvény számunk két tematikus fókuszához kapcsolódik. Az 1956-os forradalom évfordulóján több olyan írást – interjút, tanulmányt – közlünk, amelyek nem csatlakoznak a mai emlékezés és értékelés fő sodrába, de azt fontos elemekkel gazdagítják és helyesbítik. Ott van, ott volna a helyük a fősodorban eleve is.
Őket erősíti a kiválasztott vers – Makkai Ádám Kegyelem című rekviemje egy lágymányosi srácért, Endrey Árpádért, amely születése idején, 1966-ban, csak a nyugati emigráns sajtóban jelenhetett meg. Ma is alig ismerik itthon a 2010-es Kossuth-díjasnak ezt a művét, s örülök, hogy a Magyar Szemle ráirányíthatja a figyelmet.
Nekem Endrey Árpád osztálytársam volt az általános iskolában, és egyike bringázó-focizó pajtásaimnak a Kosztolányi Dezső tér környékén. Édesapjának tüzelőkereskedése volt a tér sarkán egy bekerített telken – vagy talán egy akkorra államosított „Tüker” telep volt az, melynek az idősebb Endrey a főnöke volt? Emlékszem Árpi édesanyjára is, akire a barnás bőrű, zöldesbarna szemű, kicsit pufók fiú ütött, s aki szintén ott dolgozott a telepen.
Tudtuk, hogy Muki – ez volt Árpád beceneve – életét vesztette a forradalom első napjaiban. Elcsavargott, s eltalálta egy kósza golyó? Beállt harcolni? A körülményekről ajánlatosabb volt nem tudni, hallgatni a forradalmat követő terror éveiben. Muki úgy tűnt el hirtelen és szinte nyom nélkül, ahogy csak nagyvárosban tudnak eltűnni ismerősök, legendákat, kusza pletykákat hagyva maguk után. És 1956-ban nagyon sokan tűntek el Budapesten, Budapestről, csendben, félelemben, gyászban.
Én csak 1970-ben ismerkedtem meg a teljes igazsággal, amikor is egy becsempészett könyvben rábukkantam Makkai Ádám versére. A további részletekkel pedig 1972-es amerikai utamon, előbb levélben, majd személyesen Chicagóban elevenítve fel a történetet Ádámmal egy katartikus beszélgetésben. Muki – aki valójában tizennégy éves volt – tényleg beállt a forradalmárok közé, és a Vámház (akkor Tolbuhin) körút egy kapualjában kapott tüdőlövést egy szovjet golyószóróból. Kórházban halt meg, hosszú szenvedés után.
Ádámmal megismerkedhettem volna Budapesten is, hiszen a Bocskai út tengelyének végén lakott, már majdnem a Petőfi hídnál, és édesanyja, Ignácz Rózsa erdélyi írónő nagybátyámnak, Kodolányi Jánosnak volt benső barátja. És találkozhattam volna Ádámmal akár Muki révén is – mert az Endrey szülők az egyetemista Ádámot fogadták fel az eszes, de az iskolában helyét nem találó gyerek korrepetálására.
De ilyen a magyar világ. Egy családi barát siratta el közös pajtásunkat és a forradalmat egy olyan drámai költeményben, amelyik egyik csúcsa lett 56-os irodalmunknak. És e baráttal engem a vers hőse, a rég mártírhalált halt Muki hozott össze, Chicagóban.
A Magyar Szemle mostani számának másik tematikus fókusza Illyés Gyula, akinek 110. születésnapját november 2-án ünnepeljük. Az ő felidézésére van sok méltó jelölt. Az 1% metafizika rovat esszészemelvényét egy másik klasszikustól vettük: Szabó Zoltán meséli el A Sió töltésén című írásban annak az 1942-es biciklikirándulásnak a történetét és benyomásait, amelynek során életre szóló baráti közelségbe került Illyéssel és szülőföldjével. Ez az írás is elérhetetlen volt a hazai olvasó számára a közelmúltig. A müncheni Új Látóhatár adta ki 1962-ben, a 60 éves Illyést üdvözlő különszámban, és Szabó Zoltán itthoni életműkiadásában jelent meg itthon először, néhány éve. Abban a jellegzetes csendben, amely ezt a remek életművet még ma is, megkésve is körülveszi felemás szellemi életünkben.
Ismét felmerül a kérdés ilyenkor, vajon mikorra számolódik fel elzártságunk a saját történeteinktől, meddig él még velünk 40 év cenzúrájának és elhallgattatásainak súlyos szellemi anémiája.
Illyés Gyula alakja felbukkan röviden Sümegi György írásában is, hogy Zsögödi Nagy Imre őt is megörökítse erőteljes rajzai egyikén, Tamási Áron lakásán, amely az írók egyik főhadiszállása volt a forradalom heteiben.
Mostanra elég idő telt el Illyés halála óta a közhelyek elkopásához, és egy új Illyés-értékelés kialakulásához. Eleget változott hozzá a világ is. A Magyar Szemle ehhez az évfordulós munkához a maga részéről már hozzáfogott az elmúlt hónapokban, új tényeket hozva napvilágra és új perspektívába helyezve az életművet és a személyiséget. Ezt a munkát folytatni fogjuk a továbbiakban is. Mostani számunkban Gróh Gáspár kezdi meg egy fontos Illyés-téma kibogozását: milyen volt Illyés viszonya a 20. század első felének magyar baloldalához, és hogyan vélekedett annak szerepéről történelmünkben ő, aki a világot költőként élte át, de a nemzeti közösség sorsát mindenek előtt valónak tekintette.
Illyésre is vall az a kiadatlan baráti levél, amelyet Nagy Ferenc, az 1945–47-es kisgazda miniszterelnök írt neki 1978-ban Amerikából, hazalátogatási terveit vázolván. A levélben többek közt ez áll: „Nem lenne helyes a lelki elkülönülést nemzedékről nemzedékre örököltetni. Felettünk az ég mindig csak ideiglenesen tisztul ki, azután megint vihar és újabb vihar keletkezik. Ezeket csak úgy vészelhetjük át, ha egyetlen és igen szoros lelki tömbben élünk. Ha annak formálásában segíthetek, úgy azt vénségemben is, utolsó mondatommal is, szívesen teszem.”


« vissza