Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Jövedelmekről, nyugdíjakról és takarékosságról

 

A magyar a válaszadók négyötöde valószínűbbnek tartja,
hogy a nyári viharok során villám csap a házába, mint azt,
hogy nyugdíjjárulékából összegyűlt alap további megtakarítás
nélkül garantálja majd nyugdíjas éveinek biztonságát.”

(2011. áprilisi piackutatási felmérés egy biztosítótársaság számára)


 

Még egyszer a jövedelmek adóztatásáról


 

A 2011-es esztendő kiemelkedő gazdaságpolitikai eseménye az . egykulcsos jövedelemadózás bevezetése, amivel a kormány csatlakozott a kelet-európai trendhez. A kevesebbet és a többet keresőket egyforma mértékben terhelő adó komoly hatásokat idéz elő a társadalmon belüli jövedelemarányokban, hiszen a fizetendő jövedelemadó a korábbi adórendszerhez képest nagymértékben csökken az átlagosnál jobban keresőknél, míg a kisebb bérűek az adóváltozás következtében többet adóznak. Országos méretekben azonban kétségtelenül több maradt a családi büdzsében. A legfőbb közgazdasági érv éppen az volt, hogy a családoknál hagyott nagyobb jövedelem majd beindítja a gazdaság motorját.

A jövedelmek adóztatásával, az állam és az egyének közötti jövedelemosztozkodással kapcsolatos dilemmákról nemrég már volt alkalmam itt írni. A jövedelmi szerkezetre gyakorolt tényleges hatás értékeléséhez több időre, több tényadatra lenne szükség; ha már kellő mélységű előzetes elemzés nem készült, legalább menet közben lássunk tisztábban. Ez már csak azért is jó lenne, mert hivatalos közlések szerint a személyi jövedelemadó reformja jövőre az adójóváírások további csökkentésével folytatódna, és ezzel még élesebbek lesznek a jövedelmi különbségeket most is megnövelő hatások. Több ismeret kellene a várt gazdaságélénkítési hatás megítéléséhez is, bár az első hónapok adatai birtokában már egy fokkal jobban látható, hogy mi történik a gazdasági növekedéssel.

Érdemes lesz azonban még egy másik vonatkozásban is rátekinteni az ügyekre: az egyének, családok jövedelmi és anyagi viszonyai, különösen pedig megtakarításai felől nézve. A korábbinál nagyobb adózás utáni jövedelemmel ugyanis két dolog történhet: nagyobb fogyasztás lesz belőle, vagy nagyobb megtakarítás. A fogyasztási kereslet növekedése - és ezt várta a kormány az adócsökkentéstől - megnöveli az aggregált keresletet, azt pedig a jól működő piacgazdaságban elvileg rövid időn belül kielégíti a kínálat, és így megnő a nemzeti jövedelem. Ha azonban a több pénz a háztartások megtakarításait duzzasztja, akkor ilyen keresletnövelő hatással nem számolhatunk. Ekkor viszont az ország megtakarítási mutatói javulnak.


Megtakarítás kényszerből és előrelátásból



Mindkét változási iránynak vannak előnyös hatásai, csak éppen ezek egyszerre nem léphetnek fel. Az pedig, hogy az egyének, családok mit tesznek a pénzjövedelmeikkel, eleve nehezen prognosztizálható, mivel a pénzhasználati döntések sok mindentől függnek, egyebek között lélektani, közhangulati tényezőktől. Ha az emberek jónak érzik a kilátásaikat, javuló viszonyokra számítanak, akkor nyilvánvalóan bátran költenek. Sőt nem is csak annyit, mint amennyivel megnő jövedelmük, hanem a jövő terhére is kiadásokba verhetik magukat, már amennyiben kapnak hitelt. Azt pedig a modem piacgazdaságban általában lehet kapni, hiszen a nagyobb értékű fogyasztási cikkek eladóinak érdekükben áll, hogy részletre, utólagos kifizetés mellett is értékesítsenek, így növelve a forgalmat. A bankok szintén készek fogyasztási hitelek nyújtására, elvégre alapvető rendeltetésük az, hogy betétet fogadnak el (nem túl nagy kamat mellett) és hitelt nyújtanak (a betétinél nagyobb kamatláb mellett).

Ezt az általános igazságot igen jól mutatta a 2000-es év utáni nagy hitelfelfutás minálunk - ami azonban hirtelenül ért véget 2008 őszén. A lakosság elég nagy részének eladósodásához vezető történéseket jól ismerjük, miként azt is, hogy a válság kirobbanását követően az egymást követő kormányok miként akartak korrigálni a folyamatokon. Először szigorították, majd lényegében hatósági eszközökkel leállították a devizaalapú lakossági hitelezést, amely a hibák és bajok megtestesítőjévé vált.

Megjegyzem, 2009 után a hitelstopnak sok értelme már nem volt a forint addig lezajló bizonyos gyengülése miatt, így azokat zárták el ingatlan vagy autó devizaalapú (euró-) hitelből való megvásárlásától, akik a már gyengébb forint mellett viszonylag kicsi kockázattal, a korábbinál sokkal előnyösebben vehettek volna fel hitelt. Azokon pedig, akik 240-es euró/forint vagy 140-es svájci frank árfolyam mellett adósodtak el, semmit nem segít az, ha mások 270-es euró és 220-as frank mellett sem köthetnek hasonló szerződést. Elgondolkoztató, hogy ezenközben a magyar állam vígan folytatta a devizában való eladósodást, vagyis pontosan azt tette, amit a lakosságnak megtiltott.

Majd következett a hitelező bankok és az állam megállapodása 2011 tavaszán egy olyan konstrukcióról, amelynek értelmében egy kiválasztott devizaárfolyamot meghaladó érték felett az adós - az eredeti banki szerződéstől eltérő módon - csak a megállapított árfolyam szerint folytatja a törlesztést, míg a különbözetet később (és drágábban) fizetheti vissza. Ez egyfajta átütemezés, amely az adós jelenlegi terheit némileg mérsékli, a jövőbeli terheit viszont arányosan megnöveli: akinek most van súlyos törlesztési gondja, és később lesz esélye a megerősödésre, azon ideiglenesen segít ez a megoldás, noha így is, úgy is többet kell majd fizetnie.

A devizahitelesek ügyében a politika nagy aktivitást mutat, holott a banki statisztikák szerint a forinthitelek között lényegében hasonló arányú a nem fizetés, késve fizetés. Ez ugyan első hallásra nehezen érthető, de az okok egyike mindenképpen az, hogy a devizahitelek nagy hányada lakásvételhez kapcsolódott, míg a forintügyletek között sok volt a szabad felhasználású és fogyasztási lakossági hitel: az előző ügylet esetében a hitelfelvevő (jellemzően középosztálybeli ügyfél) valóban minden erőfeszítést megtesz a fizetőképessége fenntartásáért, ezért a bankoknál nem rosszabbak a bukási arányok a jelzáloghiteleken. Aki azonban időközben elvesztette állását, vagy csak egyszerűen túlzottan eladósodott (akár egyszerre több bank felé is), az egy ponton túl már leáll az erőfeszítéssel; és ez könnyebben előfordul, ha nem lakásról, hanem valami fogyasztási cikkről van szó, avagy a delikvens anyagi viszonyai olyanok, hogy a bankok semmi jelentősét nem tudnak tőle foglalni.

Amikor tehát az adósok dolgában eljáró kormányzat teendőiről gondolkodunk, fontos annak tudatában lenni, hogy - mint olyan sok más vonatkozásban - e téren is nagyon összetett a magyar társadalmi valóság, igen különféle élethelyzetekről van szó. Vannak tehetős személyek, akik az árfolyamkockázat ismeretében vállalták a devizahitelt, azaz spekuláltak, mégpedig hosszú távra, hiszen a forint/frank vagy a forint/euró árfolyam még sokféleképpen alakulhat egy hosszú lejáratú lakásvételi hitel folyamán. Vannak tájékozatlan laikusok, és lehetnek rámenős üzletkötő által félrevezetettek; de megtalálhatók a lehetőségeikkel nem számoló, felelőtlen hitelfelhalmozók, meg azok is, akiknek az anyagi egzisztenciája árfolyamoktól függetlenül megroppant időközben.

Ebben a bonyolult magyar valóságban következett be 2011 elejétől a jövedelemadózás átalakulása. A középosztály (és persze még nagyobb mértékben a legjobban keresők) érezhetően többet visznek haza a jövedelmükből - és az adósoknál a pénz egy részét rögtön felszívja az időközben drámai magasságokba emelkedő svájci frank. A frank ereje már senkinek sem jó, de mivel „menekülővaluta”, azaz olyasmi, amibe válság idején fektet a kockázatoktól megriadt befektető, így bármi baj van a világban, és főként Európában, a frankot veszik és veszik, a magyar (és lengyel, román, sőt nem kevés osztrák) hitelfelvevő nagy bánatára.

Mindenesetre a magyar középosztály a jelek szerint most nem tud vagy nem képes többet fogyasztani. Részletes, társadalmi rétegek szerinti adatot nem látni, de az tény, hogy 2011 első négy hónapjában a lakossági fogyasztás fél százalékkal csökkent, nem pedig - a kormányzati várakozásoknak megfelelően - nőtt. Akiknek pedig az adóváltozás következtében csökkent a jövedelmük (és minden fogadkozás ellenére sokan jártak így 2011-ben), azok végképp nem fogyasztanak a tavalyinál többet. Mérséklődő vagy stagnáló jövedelem mellett csak a korábbi megtakarítások terhére, illetve hitelből lehetne többet fogyasztani; ám amint már volt erről szó, a hitelezés megnehezült (csak forintban lehet, azt is jó drágán: a bankok mostanra nagyon óvatossá váltak). Ezért hívhatjuk a hirtelen megtakarításnövekedést kényszertakarékosságnak: a megnövekvő nettó megtakarítási adatok mögött nagyobbrészt az a tény húzódik meg, hogy hitelt nem nagyon kapni. így a lakossági betét/hitel arány automatikusan megjavul.

De ne vessük el azt sem, hogy valóban erősödik az óvatossági motívumú megtakarítás. Erre igen nagy szükség lenne az olyan országban, ahol 2003-tól a válság kitöréséig eltűnt a családok nettó megtakarítási pozíciója, miközben a magyar állam hol rekordnagyságú, hol csupán nagyon nagy deficiteket mutatott fel. Az természetesen igaz, hogy az óvatosabbá váló nagyközönség újabb keletű takarékossága rossz hír a kereskedőknek (és közvetve az államkincstárnak is), hiszen ha pang a lakossági fogyasztás, akkor egy sor szolgáltatási és ipari ágazat tovább szenved a kereslet gyengesége miatt. Mindenesetre a Magyar Nemzeti Bank kénytelen volt lefelé módosítani tavaszi inflációs jelentésében a GDP-növekedési előrejelzéseit. Az MNB egyébként azt valószínűsítette, hogy a svájci franknak a forinttal szembeni további erőteljes drágulása valóban sokakat sodor olyan nehéz pénzügyi helyzetbe, hogy kénytelenek lesznek a nyár végétől bemenekülni a 180 forinton rögzített árfolyam melletti törlesztés konstrukciójába; a devizahitelesek 30-40 százaléka kérheti majd a legfeljebb 2014 végéig szóló átütemezési segítséget.

Hasonló gondok néhány más szomszédunknál is fennállnak, de a lakosság pénzügyi bajainak mértéke nálunk a legnagyobb. A nemzetközi felmérések szerint a mi térségünkben a 2008 utáni hitelfelvételi szigorítások ellenére a magyar családok között a leggyakoribb a banki tartozás. Mondhatnánk: mert nálunk előbb fejlődött ki az a banki kínálat, amellyel éltek - ezek szerint gyakran meggondolatlanul - az ügyfelek. A nyugat-európai mércéhez képest valóban nem nagy a lakossági eladósodás. Csakhogy ott sokkal erősebb a megtakarítási kultúra, hiszen többeknek van pénzügyi megtakarítása (és persze az általános fejlettségi előny miatt a nyugati családok átlagos megtakarítása sokkal nagyobb).

Adataink alapján e téren eltérünk mind a német-osztrák mintától, mind pedig a volt tervgazdaságok átlagától: egy újabb eleme annak, amit korábban gulyásszocializmusnak neveztek, és amely a kapitalista viszonyok között is megmaradt. Vagyis: társadalmi méreteket öltő hajlamunk van arra, hogy az egyén a folyó fogyasztásnak rendelje alá gazdasági döntéseit. E vonatkozásban sem lehet azonban egységes magyar társadalomról beszélni, hiszen jövedelmi szint és kulturális háttér függvényében igen eltérő megtakarítási-eladósodási mintákat látunk. Különösen más a fiatalokra jellemző pénzügyi viselkedés, mint az idősebbek esetében.


 

A nyugdíjügyek magyaros megoldásai


 

Amikor a kormány a kötelező magán-nyugdíjpénztári megtakarítások zömét államosította 2010-ben, majd részben a kimutatott állam- adósság mérséklésére, részben a folyó kiadásokra felhasználta 2011 során, egyidejűleg ígéretet tett az állami társadalombiztosítási (ún. felosztó-kirovó) rendszeren belüli jövőbeli nyugdíjfizetésre. Amint a társadalombiztosítási rendszerbe átlépők (visszalépők) nagy száma mutatja, a pénzintézetek által működtetett kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer nem vált népszerűvé, nem tett szert erős támogatottságra működésének évei alatt (és ezt akkor is ki kell mondani, ha tudjuk, hogy a befizetők reálhozamait a 2008-2009-es válság megmagyarázható módon húzta vissza). De az sem hihető, hogy az állami társadalombiztosítást választók lelkesen és meggyőződésből döntöttek volna; a felkínált lehetőségek között a nem döntés (mert technikailag így lehetett „visszalépni”) volt a kézenfekvőbb és a kényelmesebb. Ám roppant optimistának (és a világ ügyeiben járatlannak) kell lennie annak, aki biztosra venné, hogy a következő évtizedekben felnövő (fel fog nőni?) generációk által befizetett társadalombiztosítási járulékot az akkori Országgyűlés olyan mértékben állapítja meg, hogy abból tisztes nyugdíj származzon. Amint a mottóként idézett közvélemény-kutatási eredmény mutatja, a nagy többség nem táplál ilyen illúziókat, főleg a fiatalok nem.

Ebben a szövevényes ügyben jól megmutatkoznak az ellentmondásos magyar fejlődés általános jellemzői. Elvileg a több pilléren nyugvó nyugdíjrendszer - azaz a kötelezően kiválasztandó, de biztosításmatematikai elven és tőkepiaci technikán nyugvó magánnyugdíjpénztárakat is tartalmazó vegyes szisztéma - működtethető kielégítő módon, sőt romló demográfiai viszonyok között különösen ajánlatos az államilag kikényszerített öngondoskodás ilyen formája. Ahol nem ez van, hanem a folyó nyugdíjjárulék-befizetéseket kizárólag azonnali nyugdíjkifizetésre költő, klasszikus társadalombiztosítás létezik, ott most emelik a nyugdíjba vonulás korhatárát, és/vagy fékezik a nyugdíjak emelését, máskülönben az egyensúly mindinkább csak olyan nyugdíjjárulékok mellett állna fenn, amelyek ellen a befizetők, a munkaerő-piaci aktívak fellázadnának. A nyugdíjkorhatár emelése persze népszerűtlen: ha felteszik népszavazásra, le is szavazhatják, mint ahogy az egyébként polgárosodott Szlovéniában meg is esett nemrég. Ám ha marad minden a régi szinten, és nem jelenik meg egy elég nagy lélekszámú és igen termelékeny, nagy adófizető képességű és hajlandóságú új generáció, akkor nem lesz más, mint hogy a nyugdíjba vonulók korábbi reményeikhez képest gyatra ellátást fognak kapni. Nem véletlen, hogy a jobbközép beállítottságú cseh kormány éppen most vezeti be az olyan kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert, azt ami most nálunk a minimumra zsugorodott.

Jó társadalombiztosítási megoldás romló demográfiai körülmények között nincs, csak kevésbé rossz. Ilyen értelemben mondható, hogy az 1990-es évek végén kialakított magyar rendszer elvileg megfelelő volt. Csupán a gyakorlat keltett csalódást. Nálunk a pénzintézetek közötti verseny gyenge maradt, a nyugdíjpénztárak az indokoltnál nagyobb költséggel dolgoztak (vagyis a pénzintézeteknél az indokoltnál nagyobb nyereség képződött, az ügyfél kárára). Lehetett volna javítani rajta, megőrizve a több-pilléres rendszert, de a megtakarítások kellettek az Orbán-kormánynak a személyi jövedelemadó-csökkentés miatti állami bevételkiesés pótlására. Továbbá a megtakarításoknak az államháztartásba való bevonása egy csapásra javított a hivatalos adósságstatisztikákon, amint azt a kormányfő örömmel be is jelentette.

A magyar megtakarítási kultúra gyengeségei felől nézve azonban ez roppant kérdőjeles ügy, még - különös módon - hasznos is lehet. Az persze nem segíti a polgárosodást, ha a politikusok megvetően spekulációnak minősítik azt, ha a megtakarított jövedelemből az állampolgárok - közvetlenül vagy nyugdíjpénztáron keresztül - Mól- és OTP-részvényt vesznek. Ebben persze van spekulációs elem, mint mindenben, ami a jövővel kapcsolatos, de hát ez a piacgazdaság velejárója. Maga az állam is nem kevés ilyen részvényhez jutott a nyugdíjpénztárak vagyonának átvételével: ezeket kellő időben „eltőzsdézi”, ha készpénzre van szüksége. (Sőt kölcsönpénzből hatalmas Mol-részesedést vásárolt az oroszoktól.)

Maradt egy csekély súlyú magán-nyugdíjpénztári intézmény- rendszer, de a milliók nyugdíjának sorsa ismét az állam ügye lett. Amitől lehet remélni nagyobb bizonyosságot, ám az valóban a remények birodalmába tartozó ügy. Nem ok nélkül szokták a fel- osztó-kirovó rendszert nagy népi piramisjátéknak hívni, hiszen a korábban belépők még kaptak pénzt, de aki most aktív, az csak reméli, hogy néhány évtized múlva az akkori kormány valóban beváltja a mai ígéreteket. A fiatalok közötti felmérések azt mutatják, hogy az új generáció e vonatkozásban éretten szkeptikus: nem igazán gondolják, hogy öreg napjaikra (amelyek persze felfoghatatlanul távol vannak) az állam képes és hajlandó lesz decens nyugdíjat fizetni. Mindenesetre többeknek vannak megtakarításaik, de még többek vannak tisztában az öngondoskodás fontosságával. Amit a nyugdíjak dolgában hallottak, láttak az elmúlt időkben, bizonyosan azt erősítik meg, hogy hosszabb távon önmagukra kell támaszkodniuk.



« vissza