Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Talált tárgy

Állítólag nincs unalmasabb dolog a tegnapi újságnál. Dehogynincs: a mai. Igazán unalmasak a legfrissebb lapok tudnak lenni, hiszen a bennük közölt információkat ezernyi más forrásból úgyis ismerjük. Érdekessé csak egy-két nap múlva válnak, addigra biztosan tudjuk, mi volt a fontos. És látjuk azt is, mi volt az, amit nem tényleges értéke alapján, hanem valamely más okból kívántak hírként ránk tukmálni. Hisz tudjuk, nem az a hír, ami történik, hanem amit a hír-business hímek minősít, akként akar eladni. E kényszer még a legkomolyabb lapokat is legyűri - bár kétségkívül kevésbé válik jellemzőjükké, mint a kifejezetten ezt célzó, bulvár jellegű sajtótermékeknek.

Számomra tehát egy régebbi lap sokszorosan érdekesebb a frissen érkezettnél. Nem tényanyagával, bár azzal is, mert az emlékezet nemcsak véges, hanem másként is gyarló, hanem a mentalitás változásának élményét nyújtva. Ez utóbbi ugyanis a szándékoknál erősebben hat arra, hogy végül is mi kap nyilvánosságot. A lapok akaratlanul is elsősorban a szerkesztőségekről szólnak, az ott dolgozókat és gondolkozásukat, sőt, az őket oda fogadókat, esetleg küldőket, a szerkesztőséget mozgató szellemi és más erőket is ábrázolják. Ezért aztán minél régebbi egy lap, annál érdekesebb lehet. Érdekességét esetenként az érdektelensége, a szürkesége is jelentheti, a leleplezően sivár stílus, a gondolkodás függetlenségének teljes hiánya. Jelen példámmal, egy véletlenszerű mintavétellel arra készültem hogy megmutassam: aligha vannak a kései szocializmust hívebben jellemző dokumentumok, mint az akkori idők hivatalos, de a nagy nyilvánosságnak szánt sajtótermékei. így az állampárt központi lapja.

Ezzel a képzettel lapoztam bele az egykor, ki tudja miért, tán a befűtéshez félretett Népszabadságok kötegébe, amely padlástakarításkor került a kezembe. Esetleges, hogy éppen ez a papírcsomó vált alkalmi olvasmányommá, az is véletlen, hogy egy viszonylag fontosnak mondható esemény idejéről. 1979 nyarát kezdtük, az év leghosszabb napja közeledett. Moszkvában véget ért a 30. születésnapját ünneplő KGST (a fiatalabb korosztályok számára már illik ide írni: a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) ünnepi ülésszaka. (Ezek az ülések lehettek igazán hosszúak.) Ekkor már javában tartott nálunk is a nagy energiaválság, amelyről a szocialista világ vezetői korábban fölényes magabiztossággal állították, hogy hozzánk „nem fog begyűrűzni”, mert a Szovjetunió korlátlannak tartott tartalékai elegendőek lesznek a birodalom és az uralma alá esett országok szükségleteinek maradéktalan kielégítéséhez.

A két világrendszer közti szembenállást ekkorra megszokta a világ. A szoldateszka mindkét oldalon szorgosan dolgozott a feszültség fenntartásán, az ilyesminek amúgy is megvan a maga öngerjesztő logikája. Mindennapjainkban már nem számított, hogy a hidegháború milyen fenyegetéseket hordoz, a társadalmak az életet elviselhetővé tevő fatalizmussal fordultak el ettől a kérdéstől, amely azonban nagyon erősen hatott a háttérben. Számunkra akkor már ugyanolyan természetes volt a hiánygazdaság, mint a nyugatiaknak a fogyasztói társadalom és a technikai fölény.

A helyzet, az unalmas hétköznapok ellenére, utólag mégis mind feszültebbé vált - jóllehet Lengyelországban még viszonylagos béke honolt. A feszültség, amelyről a lakosság nemigen vett tudomást, attól nőtt, hogy nem lehetett tudni, miként fogadja el saját gyöngülését a szovjet vezetés. Senki sem tudhatta, hogy gyöngesége tudatában képes-e tudomásul venni azt, hogy a világforradalmat (=világuralmi ambíciók) el kell napolnia, sőt, rendszere önmagában is rogyadozik. Van ugyanis éppen elég példa arra, hogy diktatórikus rendszerek ilyen helyzetben őrült akciókba kezdenek.

Ekkoriban a későbbi, Reagan nevéhez kötött, későbbi győztes amerikai stratégia vélhetően már készült valamelyik erre hivatott központban, de még Jimmy Carter volt az elnök. Az általam kézbe vett, 1979. június 17-i, vasárnapi Népszabadság főcíme így az ő és Brezsnyev bécsi tárgyalásainak, a rakétafegyverkezést korlátozó, ezzel az atomháború veszélyét csökkentő SALT II. tárgyalásoknak megkezdéséről szólt, s a két szuperhatalom első embereit ábrázolta a címlapfotó. E tárgyalások, utóbb jól láthatóan, a Szovjetunió megbékéltetését célozták. Az esemény fontosságára való tekintettel nemcsak az első két oldal vezető témája volt a bécsi találkozó, hanem még egy oldalt érdemelt az a riport, amely a csúcstalálkozó körülményeiről, mellékrendezvényeiről és Bécs életére gyakorolt hatásáról számolt be.

Egykori emlékem szerint, melyre csak egy Pozsonyban hallott vicc miatt emlékszem, a két csúcsvezető első találkozásán - a testvérországi vezetők esetében kötelező obiigát csókokat mellőzve - azok jobbról-balról egymáshoz hajolva csak megölelték egymást, és Brezsnyev néhány, a kívülállók által nem hallott szót súgott Carter fölébe. A vicc szerint az első ölelésnél Brezsnyev azt kérdezte volna: „Hoztál farmernadrágot?” Majd másodszorra, Carter másik füléhez hajolva így folytatta: „A Kosziginnek is?” (A nevezett akkor a Szovjetunió kormányfője volt.) A nem túl szellemes, de kifejező vicc, ahogyan a politikai viccek általában, valós dolgokra utalt: a szocialista országokat jellemző áruhiányra és az elöregedett szovjet vezetés beszűkült tudatállapotára, leépülésére. Brezsnyev ekkor már évek óta egyre rosszabb állapotba került, a nyilvánosság elé kerülő anyagok gondos ellenőrzése, esetleges manipuláltsága ellenére olykor határozottan dezorientáltnak tűnt. Az egészségi állapotára, egyúttal utódlására vonatkozó találgatások minden kremlinológus napi gyakorlatához tartoztak (utólag feltűnhet: a bécsi delegáció tagja volt a kevéssé ismert Csemyenko elvtárs is, akinek neve akkor még nem szerepelt a lehetséges utódok között). A Népszabadság tudósításában ez a témakör is előkerült. „Egy nyugati tudósító kérdésére reagálva Zamjatyin [a szovjet delegáció sajtófőnöke] kitért Leonyid Brezsnyev egészségi állapotára is: megállapította, hogy a főtitkár hatalmas munkát végez a szovjet párt- és államélet irányításában, nagy feladatok hárulnak rá a nemzetközi politikában (...) amelyeknek - mint látható - maradéktalanul eleget tesz: ez is megcáfolja az egészségi állapotáról a nyugati sajtóban terjesztett spekulációkat. Egy szovjet újságírónak arra az »el- lenkérdésére«, hogy Carter elnök politikai egészsége hogyan áll, mely kérdést derültséggel nyugtázták az újságírók, Jody Powell [a Fehér Ház szóvivője] természetesen megnyugtatóan válaszolt.”

Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne merüljek bele a tudósítás stílusának elemzésébe. A szovjet szóvivő a kérdésre nem válaszol, hanem reagál, és eközben csupán kitér arra, amiről kérdezik. A válasz kincstárian semmitmondó, a szovjet replika (amely jól tükrözi, milyen ügyesen titkolja a szovjet újságíró az amerikai demokrácia működéséről való ismereteit: hogy ott az elnök esetleges leváltása természetes dolog, míg a szovjet rendszer vezetőjének változása a politikai álmoskönyvek szerint korszakváltást jegyez...). Az amerikai szóvivő viszont nem „reagál” és „kitér” - hanem válaszol. Ez a válasz diplomatikus, nem is lehet más - ahogyan moszkvai kollégájának mondandója is csak egyféle lehetett. Ám e válasz elé odakerül a „természetesen” minősítés, ami azt üzenve, hogy neki, szemben szovjet kollégájával, nem volt szabadsága a válaszadásban. Ami a folytatást illeti: Brezsnyev három évvel később halott, Carter ma is aktív közéleti és így politikai tényező.

A hét világpolitikai összefoglalójából megtudhatjuk, hogy Afganisztánban a helyzet nem éppen nyugalmas. „Mint ismeretes, a tavalyi áprilisi forradalom nyomán a bukott rezsim hívei, földesurak elmenekültek, s belőlük a szomszédos Pakisztán területén fegyveres ellenforradalmi csoportokat verbuváltak. A nyugati sajtó »mohame- dán lázadásnak« titulálja a pakisztáni területről irányított felforgatást. (...) Elfogott személyek vallomásai szerint az ellenforradalmi csoportok kiképzését amerikai, pakisztáni és kínai szakértők irányítják.”

De nemcsak ennyi a külpolitika: Kádár János másnap Bulgáriába utazik: ennek előzetese a lap vezércikke. (Ezeket az olvasószerkesztőn és a korrektorokon kívül a kutya nem olvasta, sok időt lehetett megtakarítani átlapozásukkal.) E szöveg jellemző gyűjteménye a szocialista mozgalmi nyelv közhelyeinek. Elvben ugyan az ilyen írásokban is becsúszhatott olykor valami tényleges információ, de ennek valószínűsége oly csekély volt, hogy nem érte meg a fehér hollókra vadászni. Következzék néhány idézet, amely a nyelvi panelek halmazával a műfaj jellegzetes példája. „A magyar-bolgár barátság a szocialista internacionalizmus alapján bontakozott ki és indult sokoldalú fejlődésnek. Népeinket azonos politikai, társadalmi és gazdasági célok egyesítik. Marxista-leninista pártjuk vezetésével építik a szocialista társadalmat, bővítik tovább sokoldalú együttműködésüket, hozzájárulnak a szocialista világrendszer erősödéséhez.” Az aláíratlan cikk szerzője aligha akadt fenn azon, hogy a két nép történelmében csak a szovjet felügyelet alá kerülés ténye volt igazán azonosnak mondható, aminek persze szerves következménye, hogy a moszkvai célok szolgálatában is ott volt az azonosság. Valamit érezhetett ebből a penzumát teljesítő újságíró, mert hozzátette, hogy mire is gondolt: arra, hogy a cél a szocialista társadalom építése. Ennek az üdvtannak részeként jelent meg a szocialista világrendszer erősítésének programja. Magára vethetett, akit ez a perspektíva nem lelkesített kellő mértékben.

Pedig, a szöveg szerint lett volna rá oka: „Barátságunk és szövetségünk bensőséges és szilárd. Országaink és pártjaink vezetői között rendszeresek, tartalmasak és eredményesek a találkozók, amelyek újabb ösztönzést adnak a pártjaink, népeink, országaink közötti együttműködés fejlődésének.” Itt is érdemes valamit közbevetni: a hármas tagolás elragadó gondolatritmusának sémáját. Korábban láthattuk, hogy a népek bővítenék, építenek, hozzájárulnak. Itt a vezetői találkozók rendszeresek, tartalmasak, eredményesek, s mindezt a pártok, népek, országok valósítják meg.

De térjünk vissza a szöveghez! „Különösen jól fejlődnek gazdasági és tudományos-műszaki kapcsolataink. Az árucsere-forgalom évről évre gyors ütemben növekszik. A szakosításon és kooperáción alapuló szállítások aránya az összforgalom csaknem egyharma- da. Az 1990-ig terjedő időszakra előirányzott gazdasági és műszaki-tudományos együttműködés a kétoldalú kapcsolatok új távlatát nyitja meg.” A fejlődés e víziójából mára csak az méltó figyelemre, hogy 1990 korszakhatárként jelenik meg benne: ez az egyetlen dolog, ami lényegében valósággá vált...

De addig még jól kipanghattuk magunkat. Három hasábban summázza a lap az országgyűlés nyári ülésszakát. Ebben jogszabályalkotásról, döntésről, vitáról nem esik szó. Azaz mégis, hiszen úgymond az előterjesztett költségvetési javaslatról vita folyt – ám arról nem tudunk, hogy ennek során eltérő álláspontok ütköztek volna. Nem csoda: nem vitatkozók voltak ott, hanem hozzászólók: „A parlamenti vita hozzászólói a legnagyobb felelősséggel, őszintén szóltak a múlt évi gazdálkodás fény- és árnyoldalairól” - tudhatjuk meg. De mit jelentett ez? „Ez az őszinteség nyilvánult meg abban is, hogy (...) kevesebb szó esett a népgazdaságunk fejlődésére hátrányosan ható külső körülményekről” - jutunk közelebb a rejtély megoldásához. A gazdaság a lapban több helyen is fontos téma: háromhasábos, terjedelmes cikk foglalkozik a bérek kérdésével. A bértömeg-gazdálkodás eredményeit méltatja a cikk: vagyis azt, hogy - szemben a bérszínvonal-gazdálkodással, amely a béreket leválasztotta a teljesítményektől - ha egy vállalatnál kevesebben is változatlan sikerrel teljesítik a tervet (vagyis nő a termelékenység), akkor a dolgozók többet kereshetnek. Mondhatnánk: föltalálták a spanyolviaszt - de a korszak nagy felismerései (egészen a realista kísérlet kudarcának beismeréséig) hasonló módon spanyolviasz- és melegvíz-felfedezések voltak. így készülhettünk annak felismerésére, hogy a szocializmus a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legkeservesebb változata.

E felfedezések természetére való ráébredés is a korhoz tartozott, és nem kis gondot okozott azoknak, akiknek e kérdést kezelni kellett. A Népszabadság (nem árt ideírni: fejléce alatt ott állt, hogy „A Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja”) szóban forgó száma kerekasztal-beszélgetést közölt Pártmunka az állami szerveknél címmel. Ha ekkoriban lettek volna még rikkancsok, aligha ezzel a cikkel hirdetik a lapot. Aki valami rejtélyes okból beleolvasott a kolumnás szövegbe, már az elején megnyugodhatott: „a hivatali pártszervek- és szervezetek nagymértékben hozzájárultak a XI. kongresszus határozatainak, valamint a többi fontos párthatározatnak az időarányos, sikeres megvalósításához”. Aligha lepődött meg, hiszen azt is tudhatta, hogy „természetes dolog, ha egy állami hivatalban vagy intézményben az érdemi ügyintézők többsége - nálunk [a Hajdú-Bihar megyei tanácsnál] hatvan százaléka - párttag.” És, hogy a kisebbségben maradt pártonkívüliek is tudják, mihez tartsák magukat, a nyilatkozó hozzáteszi: „a hivatali pártmunka egyik fő céljának tartom a kommunista példamutatást. Az eredményes hivatali munka, az egyértelműen elkötelezett szocialista gondolkodásmód, valamint a tiszta erkölcsű életvitel az a hatalmas erő, amely az apparátuson belül és kívül magával ragad másokat is, és amely megalapozott tekintélyt szerez a szocialista állam hivatalnokának, vezetőnek és beosztottnak egyaránt.” (Kár, hogy erről például Hagyó Miklós már nem tudott...)

Az erkölcs máshol is szóba kerül. Nem is akárhogy! Tekintve, hogy ez a lap vasárnapi száma (akkor még volt ilyen), komoly és valóban tartalmas a kulturális rovat. Aczél György egész oldalnyi terjedelemben közölt, az MSZMP Politikai Akadémiáján elhangzott előadásának részlete (A kultúra növekvő felelősségé) ugyancsak tartalmaz erre való utalást. Aczél ma legtöbbször az általa gyakorolt kultúrpolitika alapját jelentő „három T” kategóriarendszere idézésével kerül említésre. Itt maga utal doktrínájára. „Három T”-ről szoktunk beszélni - támogatás, tűrés, tiltás -, lehet ennél több 'T'-t is megnevezni, de bizonyos, hogy egy szocialista országban a türelem mellett a tisztesség 'T' betűi nem hiányozhatnak.” Mindezt azt követően mondja, hogy aggodalmának ad hangot. „A 'baloldali' dogmatizmus okozta beszűkülést megszüntetve, helyet nyitottunk [sic!] a magyar és a világkultúra minden értékének. Csakhogy látni kell: mostanában egy jobboldali dogmatizmus törekszik káros monopolhelyzetre.” Különös dolog ez: a baloldali diktatúrában a művészetpolitika teljhatalmú ura azon sopánkodik, hogy az uralma alá tartozók nem követik híven parancsait. Teszi ezt azok körében, akik segítségével ezt a hatalmat gyakorolja. Igaz, eközben kellő önbizalmat tölt beléjük a kulturális forradalom sikereit sorolva, és eléjük tárja a művészeti realizmus (már nem szocialista realizmus!) ideálját.

Ám mégis úgy érzi, hogy mindez kevés az eszmei elbizonytalanodás elűzéséhez. A kívánatos irányvonaltól elhajlókat, a rendszer kritikusait személyükben, személyes hitelükben is meg akarja bélyegezni: „káros, ha a művészi tevékenységre nem rátermett, tehetségtelen emberekben egy életre káros illúziókat ültetnek el [ti. ha támogatást, nyilvánosságot biztosítanak számukra], kultúr- politikailag ártalmas is, hisz ezek az elégedetlenkedők a jövendő ellenzékét gyarapíthatják. Mert - ki ne tudná? - ha rövid a tehetség, megtoldható egy-egy ellenzéki megnyilvánulással.” Vagyis, kövessük visszafelé e fejtegetés rejtett, de a gyakorlatra könnyen kiterjeszthető logikáját, az ellenzéki művész szükségszerűen tehetségtelen, mert az ellenzékiség nem más, mint az alkotóerő hiányának kompenzálása. Ilyesformán az ellenzéki művész számára nem helyes lehetővé tenni, hogy művészként éljen. E kijelentésnek megvolt annak idején a maga súlya: az ellenzéki szerepnek kijáró szilencium fenyegetése, de akaratlanul is annak beismerését jelentette, hogy van ellenzék, és nem is csak az alkotók, hanem az olvasók-nézők körében: másként az állítólag az ellenzéki gesztusok okán nem növekedne némelyek elismertsége. (Meglehet, ők a tehetségtelen műélvezők körében lettek népszerűek.)

Aczél leszögezi: a közös anyagiakból megvalósított mecenatúra elvárása, hogy annak értékrendjét fejezzék ki a támogatott alkotók. Ha mást akarnak, éppenséggel megtehetik - de ehhez ne várjanak támogatást. Ám azt, hogy mi a realitás - nem az alkotók döntik el: „De miért volna jobb a feketére lakkozás, mint a rózsaszín? (...) Hogyan születtek itt óriási dolgok, amelyekre mindenki büszke, hogyan értünk el nagy eredményeket, ha ebben az országban csak lézengő figurák, csövezők, metróaluljáróban ténfergő fiatalok és öregek vannak, ahogy egyes alkotások mutatják? Hol itt a társadalom realitásainak árnyalt fölmutatása?” És a folytatás: „Mennyiségileg és minőségileg nem kielégítő a munkás- és parasztemberek, általában a dolgozó emberek ábrázolása. Túlságosan eluralkodtak a nem tipikus figurák.” Ám ideológiai és politikai korlátai ellenére Aczél kultúrpolitikája kétségkívül értékcentrikus volt. Áttételesen ezt mutatja a kulturális rovat összképe is: szerzői közt a Móricz-centenárium alkalmából az író és Leányfalu kapcsolatát taglaló Szeberényi Lehellel, Simonyi Imre versével, Grétsy László nyelvészeti jegyzetével, Kósa Lászlónak a Balassa Iván és Ortutay Gyula jegyezte Magyar néprajz című kötetét bemutató írásával. Ennek végén a dicséret akár kritikának is érezhető: a „most megjelent kötet közművelődési szerepe mellett az új, részletes szintézis előkészületéül is szolgál”. Ezek szerint a reprezentatív mű: előkészület...

De azt hiszem, ennyi elég is, hogy képet kapjunk egykori létünk sajtóhátteréről. Talán még annyit, hogy a labdarúgó-bajnokságot az Újpesti Dózsa (a BM csapata) nyerte az agrártárca szponzorálta FTC előtt. A harmadik a borsodi nehézipari lobbi támogatta Diósgyőr lett. A halálozás rovatból értesülhetünk arról, hogy elhunyt az egykori Központi Forradalmi Munkás Katona Tanács lakásrekvirálójának özvegye.

Ha én másként látom is, meglehet: a tegnapi újság unalmas. De a tegnapelőtti már semmiképpen.



« vissza