Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy álmunk nekünk is lehetett...

Ezelőtt huszonöt évvel, szabadságunk szent évében elsősorban magunkkal voltunk elfoglalva. Nem önzésből: ez volt a feladatunk. Napról napra bővíteni mozgásterünket, szoktatni szívünket a maga természet szerinti ritmusához, tüdőnket a szabadság levegőjéhez. Megtanulni azt, hogy kívül is úgy éljünk, ahogyan odáig csak magunkban tehettük. Nemcsak Nagy Imrének és mártírtársainak kellett megadnunk a végtisztességet, de el kellett temetnünk a ránk kényszerített tehetetlenséget is. Ha nem kerültünk is olyan helyzetbe, hogy drámai szcénák közepette verjük szét ketrecünket (ehhez a korábbi elnyomók túlságosan gyávák és túlságosan okosak voltak), de mindennap meg kellett küzdenünk szabadságunkért.
Miközben a végre már kimondható igazságaink kimondásával bajlódtunk, formáltuk a majdani demokrácia intézményrendszerét, éreztük, hogy nemcsak mi, hanem egész régiónk hasonló munkában ég. Öntudattal járkáltunk a diktatúra Waterloojának harcmezején, és tudtuk, hogy ez itten bizony történelem.
Sűrűvé vált mindennapjaink idején csak fél szemmel figyelhettünk a hozzánk hasonlóan a maguk feladataival küzdő, ránk ugyancsak fél szemmel néző szomszédságunkra. Nagyjából tudtuk, hogy mi történik Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDK-ban. Azt, hogy Romániában is kell történnie valaminek, részben sejtettük, részben - inkább! - deduktív módon megelőlegeztük.
Én legalábbis ezt tettem már 1977-ben, amikor enyhén mámoros állapotban arra fogadtam, hogy a Ceaucescu-rendszer tíz év múlva megbukik. Persze magam sem nagyon hittem ebben, mert hogy ez miként történhet, elképzelni sem tudtam. A fogadást tehát nem a sejtelem diktálta, hanem a hetykeség, hogy a totális reménytelenségüket megfogalmazó barátaimnak mondjak valamit. Inkább csak dacból, mint meggyőződésből. Abban viszont valóban biztos voltam, hogy a Kárpátok Géniuszát, mint minden diktátort, előbb-utóbb elviszi az ördög. Ha máshogy nem, a leghűségesebb védelmezői által, ahogyan a római császárokkal is többnyire a testőrségük végzett.
A fogadást 1987-ben sikeresen elvesztettem (tekintve, hogy az a társaság többé nem találkozott, máig tartozom nekik két üveg pezsgővel). Mégis azt hiszem, igazam lett.
1989-ben nem gondoltam erre. Akkor nem olvastam, miért is olvastam volna a (korábbi) párt (korábbi) központi lapjának egyik őszi vezércikkét. De újabb tíz évvel később döbbenten fedeztem fel, hogy az az írás a röviddel később bekövetkezett események forgatókönyvének előzetes kommentárja. A cikk azt tanácsolta, hogy vigyázó szemünk vessük Bukarestre, változtassuk meg írásaink hangnemét, mindig különböztessük meg határozottan a Romániáról, a román vezetésről és a román népről alkotott véleményünket, merthogy ezek igencsak különböző dolgok, és nem volna szerencsés, ha a sommás ítéletek miatt később esetleg félreértenének minket - odaát. Korábban a Párt nem volt ilyen finnyás, jól jött neki, hogy az ellene irányuló feszültséget a szomszéd felé terelgetheti.
A Népszabadság cikkét tehát csak tíz évvel később olvastam. De Cs. L. barátom kolozsvári beszámolójának jelentése is utólag (néhány hét múlva) lett igazán világos. O 1989-ben azt a friss élményét osztotta meg velem, hogy a Szent Mihály templom felé igyekezve a Főteret határoló egyik út zebráján haladva ráköszönt régi ismerőse. Joviális barátsággal, mint aranykorában. A maga értelmezése szerint erre az jogosította fel, hogy évtizeddel korábban abban a városban, ahol Cs. és néhány társa a legjobb erdélyi megyei lap munkatársai voltak, ő volt az értelmiségiekkel foglalkozó szekusok főnöke. Rendszeresen búsította elháríthatatlan meghívásaival a városka ifjú újdondászait, akiknek ideológiai megfelelőségét személyesen ellenőrizte. Egy ilyen kapcsolat semmiképpen sem mondható bensőségesnek és kiegyensúlyozottnak, de nemcsak a burzsoáziának, a nómenklatúrának is megvan a maga diszkrét bája. „Domnul Cs.” - mondta tehát a korábban természetesen csak az elvtárs megszólítást használó belbiztonsági szakember -, „hogy van? Régen nem találkoztunk, nagyon hiányoznak beszélgetéseink!”
E hiányérzet egyoldalúsága azonban nem volt akadálya annak, hogy az időközben civilt öltött, és a kisvárosból egy nagyobbá helyezett szekus tiszt a következő sarokig ne hívja fel Cs. L. figyelmét arra, hogy majd december 20. után sűrűn hallgassa a bukaresti rádiót.
És láss csodát: 1989. december 20. után valóban volt miért a romániai hírekre figyelni. December 22-én reggel magam is a bukaresti rádióval kezdtem a napot. Nem értettem ugyan, hogy mit mond, de amit hallottam, magáért beszélt. így lettem fültanúja annak, hogy miként szakad félbe a kondukátor egyenesben közvetített beszéde. Azt, hogy valójában mit hallok, nem tudtam. Igaz, azok sem, akik a helyszínen voltak. Az azonban így is bizonyos volt, hogy valami egészen rendkívüli történik. Rendkívüli volt az is, hogy a zavaros hangfolyam lekeverése és némi csönd után Bukarest a szokásos népzene helyett klasszikusokat sugárzott. Aki tudja, mit jelentett '56 forradalma idején az Egmont-nyitány, valami hasonlót sejthetett. Ekkor a magyar média még nem adott tájékoztatást arról, hogy valami történt.
Azután elmentem fiammal a Normafához, tisztább levegőt szívni a városi szmognál. (December 22. ugyanis nyálkás, ködös, ronda nap volt Budapesten.) Délben már tisztult. Nem a levegő, a kép. Felkelés? Lázadás? Forradalom? Egyre megy. Hogy miként alakul? Csak sejteni lehetett. Egy elvadult, kegyetlen diktatúra vége is csak vad és kegyetlen lehet.
Vad, kegyetlen, és annál csodálatosabb. Rövidesen jöttek a képek is. Az akkori, tömegében még fekete-fehér televíziós képeken a kivágott közepű román zászlók mint a mieink '56-ban... És az érzés is olyan: mámor, fel- szabadulás, aggodalom, diadal.
A román forradalom a mienk is volt. Magyarország azt élte meg benne, amiben 1989-ben nem volt része: a megegyezésesnek és forradalomnak mondott valamiről szóló kései megállapítások teoretikusan igazak lehetnek ugyan, de katarzist, igazi, a lelkeket újjáépítő katarzist egy ilyen átalakulás nem nagyon adhatott. Azt, amennyire ez távolból lehetséges, a román forradalom adta. Egészen a diktátor-párnak, a karácsonyt vérrel pecsételő kivégzéséig. És nem számít már, hogy a rövidesen bekövetkező csalódás okán hamarosan már puccsról beszéltünk (a pártlap cikke, a szekus tiszt mondatai is a puccs-elméletet támasztják alá).
Az utcákon és a tereken azonban a nép volt ott, a nép vitte vásárra a bőrét. Igen, a kétségbe vont jelentésű kategóriával, fanyalogva emlegetett nép, amelyik nem a definíciókra kíváncsi, hanem van. Amelyik tűr és elvisel, túlél és a vérét áldozza, amikor már nincs mit vesztenie. És a nép volt az is, amelyik Magyarországon a magáénak érezte nemcsak a magyarok, hanem a románok, nemcsak Erdély, hanem Románia minden szenvedését és minden hősiességét.
1989 a csodák éve volt. A csodák teljességét aztán karácsony hozta el. Éppen az, hogy nem volt igazi karácsonyunk. És mégis ez volt a legigazibb karácsonyunk. Ahogyan összecsomagoltuk a megvásárolt szaloncukrot, ahogy olajat, cukrot, lisztet pakoltunk, és cigarettát is a katonáknak. Ahogy a négyéves gyerek a Mikulásról féltve őrzött csokoládéját dugta még a csomagba, hogy az odaáti gyerekeknek is adhasson valamit az angyalka (képviseletében az apjuk). És adogattuk a csomagokat a teherautókra, és aggódtunk kolozsvári, udvarhelyi, vásárhelyi barátaink miatt. Tudtuk, hogy küldeményeink nem a mi személyes barátainkhoz kerülnek, de nem számított. Tudtuk, hogy csak jó helyre mehet, mert a diktatúra ellen harcolók nemzeti hovatartozástól függetlenül jó barátaink.
Nem sokkal utóbb már elmélkedhettünk azon, hogy a román változásokban miként aránylóit egymáshoz a puccs és a forradalom. Sajnálhattuk, hogy a két nemzet egymásra találása miért csak néhány napig tartott, és hogy az akkor fellobogó testvériség élménye Marosvásárhely fekete tavaszában miként vált dermesztő hideggé. És negyedszázad távolából, csalódások sora után olyan távolinak tűnnek a szárnyaló öröm napjai, mintha csak álom lett volna az egész, és talán meg sem történt, ami történt.
Ne hagyjuk azonban elfelejteni. Ha talán csak álom lett volna, akkor se hagyjuk, hogy elvegye tőlünk az idő.


« vissza