Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hogyan történt? 2. rész

[Ferenczy László1 vallomása:] »Emlékezetem szerint július végén, vagy augusztus első napjaiban kerültem ez ügyben a kormányzó elé, fia, ifj. Horthy Miklós útján. A kormányzót teljes részletességgel tájékoztattam mindenről és jelentettem, hogy ha a kormányzó a németek felé a zsidókérdést illetően kategorikus nemmel válaszolna, az eredménnyel járna, mert a megítélésem szerint a Kárpátokban folyó hadiesemények miatt a németeknek magyarországi hadereje nagyon megcsökkent. Ekkor kaptam a parancsot a kormányzótól, hogy lehetőséghez képest igyekezzem megállapítani azt, hogy Magyarországon hol és milyen erők vannak, és elvileg hozzájárul ahhoz, hogy a zsidók kiadatását meg fogja tagadni. Ezen első kihallgatásom alkalmával nyújtottam át a kormányzónak az általam előre elkészített és öt pontból álló tiltakozó jegyzéket, amit a kormányzó elfogadott, de meghagyta, hogy ezt át kell stilizálni diplomáciai formába. A kormányzó magatartásából lehetett látni, hogy fél a németek teljes megszállásától.
A tiltakozó jegyzéknek diplomáciai nyelvre való átfordítását dr. Csopey külügyminiszteri tanácsos végezte. Erről tu­dott dr. Arnóthy-Jungerth külügyminiszter-helyettes úr is. A németek részéről legutoljára augusztus 26. volt kijelölve a deportálás végrehajtására. 26-án, szombaton a kormánynak át kellett volna nyújtani a tiltakozó jegyzéket. Ehelyett ennek a jegyzéknek egy példányát a kormányzó személyesen nyújtotta át Weesenmayer német követnek, aki e napon egy más üggyel kapcsolatban a kormányzónál megjelent. Hogy mennyire félt a kormány ezt a tiltakozó jegyzéket átnyújtani, bizonyíték arra, hogy a németek válasza is megérkezett a tiltakozó jegyzékre, s a kormány azt még mindig nem merte átadni. Ugyanis csak később tudódott ki, hogy a kormányzó a tiltakozó jegyzéket már átadta. Ebben a jegyzékben a kormány arra kötelezte magát, hogy a budapesti zsidóságot vidékre fogja kitelepíteni, de a zsidókérdést maga oldja meg saját közegeivel és saját eszközeivel. Idegen hatalomnak azonban nem adja ki őket.«
Ferenczynek a népbíróság előtt tett vallomása még jobban megvilágítja ennek a tiltakozó és a deportálások folytatását megtagadó jegyzéknek a történetét. A jegyzék öt pontból állott, és annak első tervezetét Ferenczy készítette, előzetesen megmutatta a Zsidó Tanács vezetőségének, és velük fordíttatta le németre. Az első pont azt tartalmazta, hogy a magyar kormány kész saját közegeivel végrehajtani a zsidók kitelepítését Budapestről vidékre, »nem engedik azonban, hogy a németek továbbszállítsák őket, mert nem adják ki a németeknek. A továbbiakban a jegyzék követelte az Eichmann-különítménynek Magyarországról való távozását, az elfogott politikusoknak, a törvényhozás tagjainak a bíróságnak való átadását, a pestvidéki fogháznak magyar kézre való juttatását és a Gestapónál őrzött zsidó vagyonoknak, raktáraknak átadását. Viszont a magyar kormány kész volt vállalni, hogy a budapesti zsidóságot vidéki táborokban helyezi el és ott munkára fogja. Ferenczy szerint ez időnyerés lett volna, mert mint mondotta: valamit muszáj a németek felé mutatni, mert különben a deportáció meghiúsítása lehetetlen.«
Ezt a tiltakozó jegyzéket hét példányban gépelték le (a Zsidó Tanácsnak is eljutott egy másolat). A volt kormányzó [Horthy] is kapott egy példányt. Augusztus 26-án Weesenmayer [helyesen: Veesenmayer] volt kihallgatáson a kormányzónál, mert Románia kiugrásával kapcsolatban demarsot intézett a magyar kormányhoz. Ezt az alkalmat használta fel Horthy, és maga adta át a jegyzéket a Német Birodalom teljhatalmú követének.
Az augusztus 17-től eltelt 10 nap a drámai mérkőzés és krízis jegyében telt el. Bár a Horthy-féle mentesítésekre vonatkozó rendelet csak augusztus 22-én jelent meg a hivatalos lapban (annak tartalmára és hatására még visszatérek), ebben az időben már köztudomású volt, hogy a miniszterelnökség, illetve a kabinetiroda útján a zsidótörvények egyes rendelkezéseinek hatálya, elsősorban a csillagviselés alól való mentességhez lehet jutni. A mentesítéseket legkorábban főként a liberális világ asszimilációjában magas rangú állami állást betöltött tisztviselők, tudósok és művészek, valamint hozzátartozóik kapták. (Később látni fogjuk, hogy ez az akció milyen átalakuláson ment át.) Ebben a köztudatban feltűnést keltett, hogy augusztus 17-én délután 5 óra körül a Tanács három vezetőségi tagja csillag nélkül jelent meg a zsibongó Síp utcai székházban, és szájról szájra járt az a hír, hogy rövid úton Bárczy Istvánállamtitkár kezéből kapták meg a kormányzói mentességet. Tulajdonképpen a három legexponáltabb tanácstag csillagtalanításának nem kellett volna mélyebb hatást gyakorolnia, hiszen mások német igazolványok alapján sohasem viselték ezt a megbélyegzést (így Komoly Ottó, a Cionista Szövetség elnöke és Kasztner Jenő sem). De ez a változás, ami a három tanácstag külső megjelenésében megnyilvánult, ebben az izgalmas légkörben mégis mély benyomást keltett. Hetek óta mindenki a deportációról beszélt, és minden zsidó, amikor a másikkal találkozott, elsősorban azt kérdezte, hogy a végzet be fog-e következni a budapestiek számára is, vagy sem. Nem csoda tehát, hogy a Tanács elnökségének csillag nélkül való megjelenésében sokan a deportálásnak közvetlen küszöbön való voltát olvasták ki. A megdöbbenést még fokozták az augusztus 18-án történtek. […]2
Dr. Pető Ernőt külön kezelték; a svéd követségnek egy írását találták meg nála, ami miatt bántalmazták is. Kihallgatása során faggatták, hogy minő kapcsolata van a volt kormányzóval, honnan ismeri őt a volt kormányzó, és hangsúlyozták, hogy csak kormányzói utasításra helyezték szabadlábra. Amikor augusztus 21-én Petőt a Gestapo fogházából kiengedték, egyúttal utasítást adtak, hogy a Tanács tagjainak, valamint a Tanács hivatalában működő fizetéses és nem fizetéses alkalmazottaknak névsorát sürgősen állítsák össze és juttassák fel a svábhegyi Kommandóhoz. Mindez súlyos fenyegetések között történt.
A Gestapónak ez a rendelkezése a deportálás megkezdését jelentette. A Tanács elkészítette a listát, amely a szervezetében dolgozó több mint 1000 személy nevét tartalmazta, de nem véve tudomást a célról és naivitást színlelve, a listán szereplők lakcímét nem tüntették fel. Egynapi szünet következett, amit az érdekeltek százai lélegzetfojtva figyeltek. Augusztus 24-én lejött a parancs, hogy a lakcímeket is fel kell tüntetni a jegyzéken. Immár nem lehetett kétséges, hogy mi készül. Ugyanaznap Ferenczy Petőnek és Wilhelmnek megmondotta, hogy Eichmann utasítása szerint elsősorban a Tanács tagjait és a Tanács szervezetében működő tisztviselőket kell hozzátartozóikkal együtt deportálni. Ugyanakkor Ferenczy megmutatta a menetrendet is, amelyben kidolgozták, hogy a főváros egyes területeiről melyik községbe szállítják ki a sárgacsillagos házak lakóit, és az egyes községekből mikor teszik be őket a deportáló vonatba. A deportálás augusztus 21-től szeptember 18-ig tartott volna.
Mindebből kiszivárgott a nép közé, a pánikhangulat, a tömegtébollyá sűrűsödő borzadály óráról órára fokozódott. Már-már alig lehetett normálisan gondolkodó emberrel találkozni. Lassan majdnem mindenkin a végső kétségbeesés kezdett úrrá lenni és ki apatikusan, ki őrületben várta a végzetet.
Így közeledtünk a krízis legsötétebb napjához, augusztus 26-ika, szombathoz. Már a kora reggeli órákban telefonos parancs érkezett, hogy a Tanács és tanácsi tisztviselők névsora lakcímük feltüntetése mellett órákon belül feltétlenül fent legyen a Svábhegyen. Dr. R. E. ügyvéd, a hatósággal érintkező csoport egyik tagja vitte fel a jegyzéket a Gestapónak, és ez az aktus nyilván a deportálás közvetlen bekövetkezését jelentette. A Tanács vezetősége a remény és kétségbeesés között vergődött… Nem tudta, vajon Ferenczy meg fogja-e tartani a szavát, vajon ura lesz-e a helyzetnek, és úrrá tud-e lenni a zsákmányokra vágyó és vérszomjas csendőrség felett, amely az utolsó hetekben ismét tömegesen özönlött Budapestre, s akik végeredményben cinkosai és bűntársai voltak. Mindenesetre megtették a lehető intézkedéseket, és a délelőtti órákban fent voltak a Várban.3 E sorok írója Mester államtitkárt alarmírozta, aki a kabinetiroda főnökével volt közvetlen érintkezésben.
A délelőtt folyamán ezren és ezren tódultak a Síp utcai székházba, hogy valamit megtudjanak abból, ami mindannyiunk számára a végzetet, vagy a menekülést jelentette. Sokan arra is gondoltak, hogy ha a deportálás híre formát ölt, öngyilkosok lesznek, vagy elérkezettnek látják azt a kockázatos pillanatot, mikor ki kell szökniök a csillagos házukból, és megpróbálnak keresztény papírokkal elrejtőzni. A délelőtt folyamán nagyobb csoport verődött össze a Síp utcai székház III. emeletén – és minthogy a tanácstagok nagy része nem volt ott –, benyomultak az elnöki szobába, s ott izgalmas atmoszférában rögtönzött ülésfélét tartottak. Szinte megismétlődött a dr. Varga által júniusban vezetett demonstráció. Erős kifakadások hangzottak el az intézőbizottság ellen, amely a felszólalók szerint tanácstalanul hagyja őket, és felhasználták az alkalmat, hogy szóvá tegyék, hogy a Tanács vezetősége éppen néhány nappal azelőtt csillagtalanságot szerzett magának és ezért kivételezettnek volt tekintendő, szembeállítva a bélyegesek nagy tömegével. A Tanács vezetősége délután 2 óra tájban jött be az épületbe. Éppen Ferenczytől jöttek, és közölték, hogy a deportálási hírek alaptalanok, a helyzet nem rosszabb, mint 1-2 héttel ezelőtt volt. A valóságban aznap délelőtt tudták meg, hogy Horthy Weesenmayernek átadta a deportálást megtagadó jegyzéket, és ezzel megerősödöttnek látták a kormányzó magatartását. A jegyzék folytán Eichmann egy embere azonnal elrepült Berlinbe, hogy Himmlertől további utasítást kapjon. A sürgönyválasz a külügyminisztériumba jött meg. Himmler hozzájárult a deportálás elhalasztásához. Dr. Moór külügyminiszteri tanácsos és Székely Molnár Zsigmond, aki a belügyminisztériumban ez időben a zsidóügyeket intézte, közölték ezt Petővel és Wilhelmmel. (Ferenczy vallomása szerint Himmler válasza augusztus 28-án érkezett meg.)
De a megnyugtató hírekből csak nagyon kevés szivárgott ki a zsidó tömegek közé. Ez a szombat a fővárosi zsidóság első komoly, velőkig ható megrázkódtatása volt. Sokan – ismerve a vidéki példákat – összecsomagolták cókmókjaikat, előkészítették hátizsákjukat, egyes házakban az ellenállásra házőrséget szerveztek, ha a csendőrség megtámadná őket. Nagyon sokan nem aludtak ezen az éjszakán, és virrasztottak, mint annyiszor Izrael történetének sötét éjszakáiban.
Másnap gyönyörű nyári nap virradt fel. A meleg sugarak elárasztották a fővárost, és Budapest zsidósága, amikor a hivatalos kimenőóra elérkezett, kitódult börtöneiből, szítta a levegőt és csodálkozott, hogy a deportálás nem indult meg: »ő itt maradt és él.« Így bukott meg az augusztusi deportálási kísérlet, és a fővárosi zsidók megmentésére a második menet is sikerrel végződött.
 
(Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához, Renaissance kiadás, 1947, Budapest, 216–221.)
 
 
Jegyzetek:

 
1 Ferenczy László csendőr alezredes (1898–1946) a magyar csendőrség hivatalos kapcsolattartója volt a Budapesten állomásozó Eichmann-nal és a Zsidó Tanáccsal. Augusztusban, amikor Eichmannék újabb kísérletet terveztek a budapesti zsidóság Auschwitzba deportálására, felajánlotta szolgálatait a Zsidó Tanácsnak és Horthy kormányzónak az akció meghiúsításában, ami sikerrel járt. A Szálasi-puccs után azonban ismét a szélsőséges nácik közé állt. A Népbíróság 1946-ban halálra ítélte.
2 Freudiger Fülöp, a Zsidó Tanács egyik közismert és jól értesült tagja, egy mintegy 70 fős csoport élén megszökött Magyarországról, hamis útlevelekkel. Az akció a nácikat felbőszítette, a zsidóság körében a jövőtől való félelmet növelte.
3 A Vár területén voltak a kormányhivatalok. Mester Miklós kulturális államtitkár (1903–1989) a Magyar Függetlenségi Mozgalom titkos tagjaként vállalt hivatalt a Sztójay-kormányban, és Horthy kabinetfőnöke, Ambrózy Gyula közreműködésével a kiemelkedő zsidó és náciellenes értelmiségiek és művészek százainak biztosított mentesítő papírokat, Horthy tudtával és államfői rendelkezésével. Ebben a szerepében állandó kapcsolatban volt a Zsidó Tanáccsal is.

« vissza