Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ő volt a Menedék... - Száz éve született Gellért Endre 1. rész


Száz éve született Gellért Endre

 
Az igazság nem az életet pártolja.
Az igazság az üdvösségbe nyíló tű foka.
Az igazság nem arra való, hogy elviseljük.
Az igazság arra való, hogy belesemmisüljünk”
(Illyés Gyula közmondásajánlataiból)
 

1. rész
 

A belügyi levéltárban – ÁBTL 3.2.1. M–16055-ös számon – őrzött irat szerint „Bihari Éva” ügynök jelentette, hogy az 1960. február 20-án Farkas Ferenc zeneszerző lakásán rendezett összejövetelen Varga Mátyás, a Nemzeti Színház díszlettervezője Gellért Endre hogylétéről beszélt: „…félt és teljesen meghasonlott önmagával. 1956 óta nem tudott megbékélni és állandóan vitatkozott a színházban mindenkivel, míg úgy megzavarodott, nem akart tovább élni. Varga Mátyás szerint már elég jól van… Kenessei [Ferenc] azt hallotta, hogy öngyilkossági szándékáról most sem mondott le”.
És tíz nap múlva, március 1-jén az, ami a társasági csevegésben elhangzott, tragikusan bekövetkezett.
Illyés Gyula korábbi drámái, a Lélekbúvár, az Ozorai példa, a Fáklyaláng, a Dózsa György rendezőjének sietve, „szinte gyógyszerül” fejezte be új művét, a Malom a Séden című darabját 1958 decemberében. „Legyen ez a kötélhágcsó, amelyen visszakúszik oda, ahonnan levetette magát” – jegyezte fel a költő naplójában. Gellért Endre összeomlásáról Illyés képe kettős jelentést sugall, mert a rendező feltápászkodásának reménye mellett utal őszi öngyilkosságára is, amikor levetette magát a negyedik emeletről a világítóudvarba. Bár az alant felgyűlt réteges szemétre zuhanva hamarost eszméletre tért, látván, hogy kevéssé sérült, azonmód egy széttört szódásüveg darabjával felvágta ereit. Rettenetes önmerényletét felfedezve, családja hívta a mentőt, de az nem tudott a mélybe jutni, tűzoltók érkeztek, falat bontottak, úgy hozták fel a mélyből, majd robogtak a kórházba, ahol a már előkészített műtőben megoperálták és életben marasztották a Nemzeti Színház főrendezőjét. Aki a kórházi ágyon már ernyedt érdeklődéssel olvasta Illyés új művét. Végzetes bajlátásában talán a darab előadhatóságában se bízott. Mert azt Kodály komoran látta, amikor Illyést új darabjáról kérdezte: „Van benne szó magyar nemzeti érzékenységről?”, „Van” – válaszolta a költő, mire Kodály: „Akkor nem adják elő” (Naplójegyzetek 1946–1960; 1959. február 22.). A nagybeteg Révait és Aczélt is megjárt drámát jó évtizedig nem mutatták be. Gellért Endre munkaterápiás életbe-segítsége végett, „gyógyszerül” a Nemzeti vezetése a Ványa bácsi felújításáról határozott.
Így 1960. február 24-én a Katona József Színházban újra színpadra került Csehov remeke, amely előtt a Galilei szerzője, Németh László „Bandit is megemlítve” beszélt volna a közönséghez, de betegsége folytán lemondta szereplését, helyette Sőtér István méltatta az orosz író életművét. Rá hat napra, mert szökőévet éltünk, március 1-jén Gellért Endre akkora mennyiségű gyógyszert vett be, amely az öröklétbe szöktette.
 
Igazi tiszta, példaszerű élete volt, írta együttérző levelében Németh a gyászoló családnak, Gellért Oszkáréknak. Vélhetnénk, hogy azok, akik az ötvenes évek Nemzeti Színházának teremtői voltak, Gellért Endre emberi és művészi súlyáról a közös évekről méltó szavakkal beszélnek. Neves írás- és vallomás-kényszeres teátristák azonban másképp hangolták az utókort. Egy csinos zseni című emlékiratának végén Gábor Miklós 1954-es naplójára utalva maga is megvallja: „…most nem hagy nyugodni, hogy milyen fölényesen elbántam én Gellért Bandival”. Igen, hisz megvallotta: Jago mintáját látta a főrendezőben. „Kedves fiú. Az ugratások nagymestere – és hideg; feddhetetlen, aztán némely percekben mintha az ördög szállná meg, váratlanul, csámcsogóan disznólkodni kezd, még a szája is nyálas ilyenkor, tapadós nyálhúr képződik két ajka közt,… Magatartása mindig célszerű; izzó ember, de vannak érzelmei is?” Az egykor rettegett párttitkár Gábor Miklós tusakodván múltjával, a csömörös fölény nézőpontjából ítélkezik. Napló-folyamának egy másik könyvében ezt olvashatjuk: „Gellért öngyilkos lett, és most ne dicsőítsétek a Fáklyalángot, mert a Fáklyaláng folytatása az öngyilkosság volt, a forradalmárok vériszamos útja…” Másutt az él-pártos Major Tamás és Gellért párosát a Nemzeti közös cégtulajdonosaként láttatja. Koridéző naplóiban áradnak a kitűnően megírt arcképek, Gábor egyéni és szakmai sors-villanásai, de fölényes stíljének hitelét abban veszejti, hogy a Nemzeti párttitkáraként nem csak magát áltatta, hanem politikai hadműveleteivel a közösség alkotó-művészi erejét omlasztotta. Fent és alant nagy és kis hatalmú párttitkárok uralma és hazugságszennye gyűlt oly gennyes kelevénnyé, ami az 56-os forradalommal kifakadt: elég volt a szovjet rendszerből, elég a bolsevizmusból és a hazugságból! Gábor érzékeny s igényes művészként érzékelvén a társulat gyűlöletét is, 1954-ben a Madách Színházba szerződött, ilyenképpen a maga művészi-emberi sorsát átmentette, de egy közösség, s egy művészi kollektíva történelmi méretű megpróbáltatásait, drámáját hasonló eleganciával el nem intézheti. Gellért Endrének a Nemzetihez kötődő élete, munkássága, s az 1956-ot hozó fordulat is súlyosabb, amint azt Gábor Miklós gondolta. Feltűnő az is, hogy memoárjában Gobbi Hildának szava sincs Gellértről, (Közben) noha dolgoztak együtt elégszer, s még a Temetők című fejezetében se érdemesített rá egy mondatnyit. Talán Majorral való békülékenységének jeleként nem óhajtott belekeveredni a Gellért-ügybe s az ötvenes évek végi eseményekbe, mert hisz neki, a régi mozgalmár – művész- és kocsmacimborának távoznia kellett a Nemzetiből.
Tudni való: az Aczél György felügyelte szellemi életben az öngyilkosság ténye anatéma volt. Kor-jellemző, már-már mulatságos stilisztikai elemzés tárgya lehetne, hogy Gellért halálát követően az őt idéző írások miként kerülgetik vívódásainak értelmezését, és összeomlásának stációit. A Színházi Kislexikon (1969) a Bajor–Germán házaspár öngyilkosságának mintájára, biológiai leépülésével okolja Gellért végzetes sorsát: „Az 50-es évek végén emlékezési zavarai támadtak, s attól való félelmében, hogy betegsége súlyosbodik és emiatt hivatását nem folytathatja, az öngyilkosságba menekült.” – olvasható a szócikk záró mondataként. S az 1994-es Színházművészeti Lexikon is Aczél szellemében szerveződött: az öngyilkosságok tényéről hallgat, így Gellértéről is. Molnár Gál Péter, a hazai színházi kritika morális-szakmai elsekélyesítésének egyik felelőse, de a Nemzetihez fűződő emlékeit fegyelmezvén, Emlékpróba (1977) című könyvében elmélyülten összegezte Gellért rendezői életművét. A Népszabadság munkatársaként viszont már felmondta a politikai leckét, midőn a kötet bevezetőjében jelzi irányát. Miszerint a „lelki működésekre és eltorzulásaik”-ra nem figyel, ilyenképp figyelmezteti olvasóját: Gellért közügyi vívódásainak művészi következményeiről aligha értesülhet a monográfiában. Bános Tibor, aki apró tényekkel erősítette meg színházi arcképeit, talányos adatrendezőként a Ványa bácsi 1952-es bemutatójához szőtte Gellért első öngyilkosságát. Az emlékezetzavar másik változata Major Tamásé, aki felejtő- és átváltozóművészként is igazolva magát, a nyolcvanas évek elején lapoknak sorozatokban beszélte el életét, de a Gellérttel való másfél évtizedes, közös munkájukról jobbára szava sincs. S ha mégis? Utolsó, nagy vallomásának röpke fejezetében beszél Strehlerről, Jouvet-ról, majd féllapnyi terjedelemben Törzs, Csortos nagyságát említi, s tévesen még azt is, hogy őket Gellért Endre rendezte volna. Major így egyetlen Gellért-rendezést, a Veszélyes fordulót nevezi dicséretesként, ami „hatalmas sikereket aratott” (Major Tamás – A mester monológja). „Tetszett Révaiéknak is, odavoltak, többször megnézték.” A veszélyes forduló bemutatója: 1945. december 26. S a következő tizenöt év annyi nagy előadása? Lélekbúvár,Ármány és szerelem, Úri muri,Pygmalion, Fáklyaláng…?! – Major amnéziája megjátszott volt, hogy Illyést ne kelljen dicsérni. A Dózsa György56 januárjától izzította a közhangulatot, és ez „ellenforradalomhoz” vezetett, mert Major a forradalom gyalázásában tántoríthatatlannak mutatkozott. Néhány lappal odébb Major a Sztanyiszlavszkij című fejezetben Gellért piszkolásának olyan változataival ámítja az olvasót, amely már eltervelt és cinikus hazugságfolyamnak minősíthető. A Major halálát (1986) követő évben A torreádor címmel adta közre kisregényét Gellért barátja, munkáinak dramaturgja, Benedek András, aki Alpár Imre alakjában felidézi Gellért Endrét és helyzetét a Csépay (azaz Major Tamás) vezette Hevesi Sándor Színház életét is. Olyik részben módolt a cselekmény, máskor nehézkes a fogalmazás, de a régről ismert anekdotákban átüt a valóság: a Nemzeti Színház másfél évtizedes eseményei bukkannak fel a kulcsregényben, ahol pontos a kép a Nemzeti vezetéséről: „Sajtóban, nyilatkozatokban évente Csépay adta meg a színház programját, s jelölte meg művészi és politikai céljait. A szakma azonban pontosan tudta, hogy a nyilatkozatok felerészben Imre gondolatait fejezik ki. Az ő személye volt a biztosíték arra, hogy a jól hangzó, zseniálisan csillogó ötletek valóra váljanak.” A darabok életre hívásának folyamatáról, Németh László és Illyés Gyula műveinek gyakorta politikai küzdelmekkel is bonyolódó bemutatóiról is beszámol Benedek a Színházi műhelytitkok című könyvében. Felidézvén ifjúkoruk közös idejét is, midőn a Hont Ferenc vezette baloldali Független Színpad együttese (az Erzsébetvárosi Színházban) 1938-ban előadta Csokonai AmélaTempefői avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című darabját, melynek címszerepét eljátszani Illyés Gyulának is kedve mutatkozott. A csonkán maradt darabot Benedek Schöpflin Gyulával igazította, kerekítette, s a „fergeteges sikerű” előadásban Gellért Endre alakította a címszerepet. Bálint Endre szerint: „Gellért Endre, ez a nagyon tehetséges ifjú színész meggyőzően egyesíti az ösztönös drámai erőt a finom kultúrával, a fiatalos lírát a kiegyensúlyozott mértéktartással.” De nem ezzel a keserves komédiával kezdte színpadi életét, mert az 1935-ben akadémiát végzett ifjú színész a változatos stílusok és rendezők iskoláját a Vígszínház ösztöndíjasaként járta ki.
 
Hunyady Sándor 1936 tavaszán a Vígszínház fiataljait szemlézve, látnoki sorokkal jellemezte az 1914-ben született Gellért Endrét: „Hullámos, világosbarna haja van, és olyan karcsú, hogy csaknem elszakad derékban. Huszonkét éves. Valami intelligens, lelkes komolyság árad el rajta. Ahogy az ember elnézi, arra gondol magában: a végén rendező is lehet ebből a csinos legényből.” A hivatás és a műveltség fényét érzékelhette az ifjú színészben, aki édesapjának, Gellért Oszkár költőnek, a Nyugat szerkesztőjének szellemkörében nevelkedett S a kávéházi és otthoni találkozásokban Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes neki is mindennapi társaságot jelentett. S persze a kiskamasz élménye: Móricz Zsigmond 1929 kora őszén vele olvastatta fel a Légy jó mindhalálig című regényének dramatizált változatát, mert szerette volna, ha a Nemzetiben a Bandi fiú alakítja Nyilas Misit. Nem ő játszotta, de a darab és az írója tovább kísérte rendezői és művészi gondolkodásában. S amikor az ember-szelektáló idő következett, hivatalnokoskodott a Nyugatnál majd a Magyar Csillag szerkesztőségében; s pódiumnak maradt az Uránia Mozi, a Vasas Székház és a Zeneakadémia, melyek színpadán Petőfi, József Attila és főképpen Illyés Gyula verseit mondta. Kivételes szerencse (tán családi, irodalmi, baráti kapcsolatoknak köszönhetően) a behívott ifjú felettesének azt mondta (mondhatta?!) „Százados úr! Ez nem az én háborúm!” És Varannai százados Gellértet kihúzta a listáról.
Titkárkodás, apró s változó elfoglaltságok között ha módja volt, a pódiumon változatlanul szerepelt. A Vigadóban 1942. március 13-án például a Két március mellett az Ozorai példát mondta, így hát persze hogy rendezői ambíciója mellett lelke is felmelegedett, amikor 1948-ban az első Illyés-bemutatót, a Lélekbúvárt rendezhette. A szőlős dombon játszódó leleményes harci viadal színpadi változatát 1952 tavaszán a Nemzetiben, majd ősszel a Színművészeti Főiskola diákjaival is megjelenítette. Ám ez már Gellért rangos rendezői korszaka. Merthogy Major Tamás 1945-ben a színész-rendező kettős feladatkörben szerződtette a Nemzeti Színházhoz. Rendezői érzékenységét az akadémián, a színpadon és a rádióban Ódry Árpád, Kiss Ferenc, Hevesi Sándor, Németh Antal, Góth Sándor, Jób Dániel munkáit figyelve tanulta még a háború előtt. Ami azt is jelentette, hogy gondolkodása a szövegmondás, szerep- és darabértelmezés dolgában az egyéni és közösségi játék természetének óidejű és modernebb felfogásainak gazdag stíluseszményeiben iskolázódhatott.
 
Jelképes erejű, hogy Gellért Major mellett segédrendezőként a Bánkbánnal kezdte, melyben Solom mestert is alakította (1945. április 21.), majd a szovjet dráma sokat ünnepelt műve, a Viharos alkonyat már önálló munkaként következett (1945. június 28.). S ha a további hónapok és évek előadásainak sorát szemlézzük, döbbenetes az a feszült munkatempó, amit vállalt: 1946. március 1-jén például tizenöt próbával színre vitte Móricz Sári bíróját, majd április 14-én Plautus Hetvenkedő katonája következett, május 10-én pedig tizenkilenc próbával Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi darabjának hazai ősbemutatója jelezte munkatempóját. Egy klasszikus magyar szerző és egy huszadik századi, Moszkvából hazatért író történeti munkája között egy antik hadi-komédia, amely a háborúellenesség szellemében került színpadra. S az év őszén O’Neill Vágy aszilfák alatt című darabja a modern lélektani dráma-játék próbája, majd Ibsen A nép ellensége című előadásának előkészületeiben Somlay Artúr segédrendezője lesz, a Nemzeti annalese továbbá Hauptmann A bunda, majd a Légy jó mindhalálig színpadra állítójaként jegyzi. Móricz művének 1946. december 25-én volt a bemutatója a nagyszínházban, ám ezzel párhuzamosan az Andrássy úti Kamarában (ma: Állami Bábszínház) egy Sheridan művet (A tragédia próbája) és Szentes Regináld Az úrhatnám kovács (András kovács királysága címen inkább ismeretes) ferences komédia próbáit vezette az 1947. január 5-i bemutatóra.
Az első években Gellért Endre rendezői és társulatszervezői-vezetői képessége tekintélyessé érlelődött. Együtt dogozott a korábbi nemzedék kiválóságaival, Bajor Gizivel, Somlayval, Makláry Zoltánnal, Gózon Gyulával s a közelmúltban rangosodott fiatalokkal, Gobbival, Bástival, Gábor Miklóssal, Ungvári Lászlóval. Tehát a régiek és az újak is elfogadták tanácsait, előadás- és együttes-teremtő tehetségét, mert érezték: átszellemült, készült, igényes emberrel dolgoznak, aki a színjátszás örömteremtő hatalmát élteti. Gondosan, türelmesen a színészek iránti figyelemmel vezette a próbákat. A szerepeket, helyzeteket lélektanilag megokolva elemezte a figurákat és az emberi viszonyokat, sietős kényszerben sem hajszolta a próbákat, sem színészeit. Lassan társulatvezetői tekintéllyé is emelkedett. Feltűnő, hogy Shaw darabjait sorozatban állította színpadra. A Szerelmi házasság (1947. október 16.) méltatásában Sarkadi Imre a Válaszban ugyan „lapos darab”-nak és „olcsó”-nak is minősíti Shaw művét, mert mondandója közhely: „a gazdagok nem törődnek a szegényekkel”, ám Gellértet dicséri, nem csak „…mert produkciót hozott ki abból, ami alapjában véve nem az, hanem azért, mert művészi igényeket árult el abban is, aminek igencsak az apraját láthatjuk.” S mint ahogy az írók színpadi előadásokat méltató írásaiban szokás volt, Sarkadi nem említi Gellért nevét, a Tanner John házasságát (1948. március 20.) azonban „kitűnő”-nek mondta, mert könnyedséget mutat, amit „…a szövegmondás, meg a mozgások gyorsítása érzékeltet”.
 
Könny szökik a szemembe – írta Horváth Teri Sári-gyöp című poétikus emlékiratában, midőn főiskolai éveire emlékezve osztályfőnökét, Gellért Endrét idézi fel, akit 1945-től előbb mint óraadót, majd rendes tanárt és a színész tanszak vezetőjét haláláig hatalmas szeretet és ragaszkodás vett körbe. Horváth Teri szavait írásban és beszélgetésekben szinte valamennyi Gellért-tanítvány igazolta: „Jó szellemben és szeretettel faragta a mi bárdolatlan tehetségünket. Mint a jó szobrász a márványtömböt. Vigyázta érzékenységünket, hogy le ne pattanjon, hogy be ne repedjen. Mindegyikünknek meghagyta eredeti formáját. Nem erőltetett ránk semmi külsőséget. Itt belül szította bennünk a tüzet. Megtanított bánni eszközeinkkel, kellékeinkkel. Eszköz? Kellék? A színész saját teste, lelke, képzelőereje, élményanyaga, memóriája, életismerete. Hangja. Mindig izgalmasak voltak a mesterségórák. Imádtuk Gellért Endrét. Szép ember volt. A lányok mind szerelmesek voltak belé. Délután fél háromkor, mint az őrültek festették az arcukat, hogy szépek legyenek a Gellért-órán… Pontban három órakor megérkezett a tanár úr. Egyenes testtartással leült a karosszékébe. Kinyitotta az osztálykönyvet, végignézett a társaságon. Aztán letakarta kék szemét selymes pilláival. Soha nem tett kivételt. Érzelmeit mindig palástolta… Mindig önként jelentkezőket küldött a színpadra. Nem volt kényszerérzés egy-egy gyakorlat bemutatása… Kezdet kezdetén néma gyakorlatokat adott fel, aztán indulatszót mondhattunk.”
Később helyzetgyakorlatok következtek, kedves diákja, Soós Imre kiragyogott az osztályból, amikor eljátszotta a tanár úrnak, hogy kaszál a réten: „A sűrűben suttyogott a kasza. Imre úgy kaszált a képzelt kaszával, a vak is felismerte, mit csinál. Aztán hirtelen megállt a kaszája, annyit mondott: Jaj, véletlenül elvágta egy kisnyúl lábát. Azt pátyolgatta némán…”. Rezzenetlen hűvösséggel irányította diákjait, mondja Horváth Teri, de aki a legjobb Bánk, vagy Miller Lujza-jelenetet produkálta, azt a diákját meghívta cukrászdába, ő fizette a krémesét, elbeszélgetett a szerep megoldásairól, aztán sietett vissza a színházba, mert a bemutatóval, vagy az új darab délelőtti próbájával a színház nem fejeződött be. Sztanyiszlavszkij elveit Gellért nem politikai diktátumként hangoztatta, hanem gyakorlattá emelte diákjaival a próbákon. Hangsúlyozván: a pillanat kis igazságait átélve hitelességet teremtve juthatnak el a nagy igazságokig, vagyis az író és a dráma és az előadás igazságáig. S abban is kivételesnek mutatkozott, hogy diákjainak sorsával a Rákóczi úti falakon kívül is törődött. Soós Imre nem maradhatott Pesten, Gellért Debrecenbe is elvonatozott, hogy szeretett diákját lássa egy-egy új szerepben. Avar István (akkor: Vizberger) nem tagadta meg letartóztatott édesapját, ezért a főiskolán eltiltották a nyilvános szerepléstől. Ám Gellért „feltétlen szükséges”-nek mondva őt átmentette a Fáklyaláng előadásába, ahol az egymondatos Sebesült tiszt szerepét osztotta rá. Avarral közölte: nem képessége, hanem erkölcsi bátorsága folytán védte meg a szereppel. Sinkovits Imre sugárzott a tehetségtől, ám mások mellett, a népi kollégisták osztaga, Bacsó Péter, Kovács András, Fehér Imre hajszát indított a „klerikális reakciós” diák ellen is. S hogy ottmaradhatott a főiskolán, abban Gellért Endre tekintélye döntött. És abban is, hogy Pécsre se engedte szerződni kedves, nagykedvű, szerelmetes természetű hallgatóját, aki azzal kezdte a Nemzetiben komédiási pályáját, hogy 1951 nyarán megházasodott.
 
Az emberábrázolás igazsága és a darab légkörének pontossága – mondta Gellért – a jó és a hiteles előadás mércéje. S az ő másfél évtizedes munkásságát áthatotta, hogy az író és a mű gondolatiságát elmélyült gondosságával emelje színpadi életté. Tolnay Klári idézi fel, hogy amikor A tisztességtudó utcalányban vendégszerepelt a Nemzetiben (1947. május 1.), döbbenten látta, Gellért milyen részletesen kidolgozta rendezői példányát – a jelenetek rajza mellett a színészek gesztusát, mozgását is rögzítette –, s a színésznő riadtan gondolt arra, hogy a próba próba-voltát, a rögtönzéseket majd megdermeszti a tervszerűség. Nem így történt; Gellért nem utasított, hanem mély érzékenységgel vezette színészeit Sartre szerepeinek és darabjának megvilágosításában. A teremtő kínokból a jó közérzetben felolvadó munka-öröm sugárzott Gellért előadásaiból. S ezért történhetett, hogy Schiller Ármány és szerelem előadása 1950-től 1956. október 23-án estéig folyamatosan szerepelt a Nemzeti műsorán, Bernard Shaw Pygmalionja (1953. március 13.) Mészáros Ágival a főszerepben pedig túlélte rendezőjét is.
A rendező az író testőre kell hogy legyen” – vallotta Gellért, s ha Móricz, Schiller vagy Shaw művei oly hivatott testőrt kaptak benne, hát persze, sokszoros az öröm, hogyha az általa becsült költő és prózaíró, Illyés Gyula színpadi szerzőként is rangosítja a Nemzetit. Mert Gellért hitvallása volt: nemzeti színjátszás nemzeti drámairodalom nélkül nem létezhet. Bessenyei egy életen át hivatkozott Gellért, Illyés és Németh László szövetségére. Benedek András dramaturg együttműködése erősítette a szellemi barátságot, amely a Lélekbúvár című szatírával kezdődött 1948 őszén (november 13). A darab rendezőpéldányát olvasva igazolódik: nehéz tisztázni az előadás véglegesített szövegét, mert a rendezői pontosítások, rajzok, változatos jegyzetei közben előtűnnek mondatok és módosítások Illyés Gyula kézírásával is. Jelezvén: Illyés a próbákon is figyelte a mű alakulását, s belátásra, rendezői, színészi kérelemre is változtatott a szövegen. Amely Szmuk doktor tébolyult elvakultságának színpadi rémképe sugallja már az új idők emberét, lélek- és magyarság-pusztító természetét is. Bár Illyés a múltba helyezte játékát, mert a doktor a freudizmus megszállott teoretikusa, de Gellért okkal írta: az asztal mellett olvasva remekül szórakoztak a darabon, de aztán kiderült: „…elbíztuk magunkat… A darab sokkal komplikáltabb, mondanivalója sokkal mélyebben rejlik, mint ahogyan gondoljuk.” Mélyebben annál is talán, mint ahogy a molière-i komédiák felnagyításának a mestere, Szmuk alakítója, Major Tamás gondolta. A darab eredeti címe is beszédes: Korunk hőse, de jelenidejűségét elhomályosítva, múltra utalóan változott Lélekbúvárra. Az egykori beszámolókat olvasva észlelhető: a kritikusok nem mertek „korunk” ámítójáról is szólni, arról, ami Illyés darabjának mélységében rejtőzött. „Kitűnő rendezés, lendületes, friss mulattató” – írta a Szabad Nép gondolatrendőre, M. M. (Molnár Miklós), aki azért a forradalmi világnézetet és erőt hiányolta. Kunszery Gyula a Magyar Nemzetben egy jelenet kivételével „tökéletesnek”-nek mondta az előadást, Benedek Marcell szerint a rendező még arra is vigyázott, hogy a realitás és a karikatúra közt „sehol se találjunk szakadékot.” (Új Idők, 1948. november 26.) Másutt azt olvassuk: az irrealitásig fokozott játékparódia, s a „Magyar Színházban állomásozó Nemzeti” Gellért vezetésével „napfényben fürdeti az előadást.”
Illyés szatírája hamarost lekerült a repertoárról, nemcsak azért mert a szakszervezeti mozgalom éberei már nyílt tárgyalást szerveztek ellene – a költő el se ment az ankétra –, hanem mert a szmukok hadművelete olyanképp is elkezdődött, hogy az MDP művészeti programot hirdetett. Pártonkívüliként Gellértet is nyilatkoztatták, aki az „uniformizálódott természetesség”, azaz a naturalizmus ellenében az emberi lélek és a valóság viszonyának mélyebb, elemző láttatását nevezte alkotó feladatának. Ami, mint a képtelen jelen víziója, kiélesített gránátként azonmód robbant is. Gellért Endre emberi és alkotói természetében „egy vásott fiú” kaján, provokatív alkata is rejtőzött, ahogyan Gyárfás Miklós jellemezte. Sosem nyilatkozott arról, miként is tehette volna, de ma már erősen érzékelhető: felismerte, hogy a heroizáló, szmuki diktátori korban a maga szellemi, emberi egyensúlyát csak úgy őrizheti meg, ha szatírákban, a képtelenig hatoló ember- és korrajzokban a múlttal mondja el a jelent. 1950 februárjában az Operában rendezett magyar-szovjet ünnepségen, a Diótörő előadása után jegyezte fel Illyés: „Gellértékkel haza. Hol itt a Szoc. Realizmus.” Vélhető: a családi disputa eszmei kritikájában a költő rendező-barátja is valamiképp egyetértett.”
Gellért olykor egy-két mesteri gesztussal egy-egy alak vagy jelenet értelmét is más fénytörésbe helyezte. Amint Gyárfás Miklós remek kis portréjában jellemezte Bajor Gizi Lady Milfordját (A. Dumas: A kaméliás hölgy): megalázottságában a cselédség sorfala között távozva széles kalapját kicsit megbiccentve az irónia és az irrealitás világába emelte búcsú-mondatát, miszerint „inkább” elmegy napszámosnak. Az előadás rendezőpéldányát később véglegesítették, de ebben már Lukács Margit gesztusaként nem szerepelt a kalap-bökés. Néhány előadás – és Bajor végleg távozott az életből is (1951. február 12.), aztán Somlay (1951. november 10.)… Gellért Endre jól látta: a maga egyensúlya csak úgy őrizhető meg, ha védi a Nemzeti társulatának becsületét és rangját. Fogyatkozó nagyságok helyén szükséges újakat növeszteni. A magosban diktáló szmukok ellenében Gellért a népéhez hű Dudás pártján szóló színpadi igazságok visszhangosítója volt. Mikszáth Nosztyjának dramatizált változata (1951), vagy a Revizor (1951), Csiky Buborékokja (1954) olyan előadások, amelyek Az élet hídja (Háy Gyula), vagy a Tűzkeresztség (Urbán Ernő) ellenében igazolták: a magyar és a világirodalom klasszikusainak programjában a Nemzeti hivatása változatlan.
Az esti előadásnak szerzőtől és darabtól függetlenül, rendben, maximális igénnyel kell lebonyolódnia. Egy 1951. október 30-i körlevele a rendező határozatait tudatta az ügyelőkkel és a tárvezetőkkel. A kilencpontos röpiratban olvasható például: visszaállítandó az „ötperces mozgalom” – miszerint a próba előtt a színészek öt perccel előbb jelenjenek meg, hogy a munka pontosan tízkor megkezdődjön. Aztán: a színpadi csend érdekében a műszak a folyosón várakozzon. Csak gyors változás esetén tartózkodhat a színpadon. Egy másik figyelmeztetés: a házi színpadot „be kell jelezni a próbákra”, vagyis a járások és a díszletek helyét fel kell tüntetni, hogy a színész biztosabban mozogjon a játéktérben. Név szerint rótt fel hibát is: Zsolt István ügyelő mulasztását kérte számon. Apróságok? Igen, de az elmélyült munka ihletét és légkörét éppen a tisztázott körülmények határozzák meg.
 
Egy 1951. március 7-i dramaturgiai megbeszélés irata értesít arról, s Benedek András tanulmánya is megerősíti: Gellért Endre nehezményezte, hogy Illyés Tűz-víz címmel egyfelvonásost írt a Belvárosi Színháznak. S a Nemzeti dramaturgiája nem elég kezdeményező az írókkal a kapcsolatok kiépítésében. Gellért elvi szigorral ítélkezett: „…miért nem tud a színház vezetősége arról, hogy a dramaturgia a pártszervezeten keresztül óhajtotta megoldani, hogy Révai elvtárs közbenjárását kérje Illyés Gyula megmozgatásához?” Aztán az értekezleten bonyolult magyarázkodó fejezet kezdődött arról, hogy a pártvezetésnek és „Gábor elvtárs”-nak milyen feladata lett volna, amit elmulasztott. Gellért azonnali hadi-akciót hirdetett, hogy Illyés újra a Nemzeti szerzője legyen. Benedek András a Józsefhegyi úti látogatásról az Ozorai példa ígéretével tért vissza (bemutató: 1952. május 22.). S hogy színház és író milyen teremtő egyetértésben dolgozhat, ha bizalom él egymás iránt, ezt Benedek András részletesen elbeszélte Színházi műhelytitkok című könyvében. S benne a Fáklyaláng születésének részleteit tárgyalva a történelem színpadra állításának tényszerű és stilizációs kérdéseiről is szólt. Mert a ’48-49-es forradalom bukásának tragikus óráiban Kossuth és Görgey között fellobbanó vita költői látomás az aradi vár pincéjében. A bemutató után (1952. december 12.) Gellért Endre Író, rendező, közönség címmel mondta el tapasztalatait, hogy a sztanyiszlavszkiji rendszer miként segítette elmélyülését a történelmi és lélektani ábrázolás alkotói folyamatában. Azt is említette, hogy „a kritikus néző szerepének átélése” is feladatuk volt, hogy a történelmi alakokat és gondolkodásuk minden részletét a közönség tisztán lássa. Egymás utáni eszmecserék arról, hogy szövegváltozatok közül melyek állják a színpad próbáját; folytonos és közös munka; szuggesztíven vezetett és mélyen átélt próbafolyamat – ezek alakították a Fáklyalángot. S ebben a színészek, Bessenyei Ferenc és Ungvári László mélyen átadta magát a szerepnek és Gellért Endre darab- és együttes-vezetői szellemének. Bessenyei a Ványa bácsi után néhány hónappal Gellértben megtalálta művészi életének mágusát a Kossuth-alakításával, s vele színészetének azt a sugárzó-erejét, amely a magyar színjátszás kivételes egyéniségévé emelte. A Fáklyalángban Kossuth értelmetlen öngyilkossági szándékának színészi megoldását Bessenyei-portréjában így írta le Benedek András: Gellért „…jóvoltából kivilágosodó kazamata: mintha a lehetőségek tündökölnének fel új fényben. Most azonban egyedül marad, s önmagát kell meggyőznie, mintegy megkettőzve énjét, hogy ebben a helyzetben a halál a könnyebb megoldás, az élet nehezebb, mert a bukás szégyenével s az emigráció megpróbáltatásaival terhes.” Gellért etűd-módszerére egy példa: a turini képben Ihász, Kossuth titkára (Bodnár Jenő) hogyan fogadja a messziről jött ismeretlen Józsát (Bihari József)? Gellért javasolta: „Képzelje Bodnár azt, hogy Józsa csizmáján van egy nagy folt, és ő csak ezt a foltot nézze és zavarja az, hogy azelőtt milyen nagyszerű emberek jöttek ide, milyen jól öltözöttek: gazdagok, nagybirtokosok, grófok, gazdag polgárok, és egyre lejjebb, lejjebb, és most idáig jutottak, hogyha nem is egy rongyos, de ahogy pestiesen mondják: topis ember jött el Kossuthhoz tisztelgő látogatásra.” Ez a rendezői instrukció a társadalmi elemzéssel – valóságos kisebb novella.
Igen, a turini szín! Az utójáték: Bihari és Bessenyei kettőse. Személyes megindultsággal írta Benedek: nagyapja, Benedek Elek arca merült fel benne Bessenyei Kossuth-maszkjában, „az ő hasonló, bár szerényebb, reménytelenül és töretlenül vállalt küzdelme az erdélyi magyarságért”. A drámazáró mondat: „Eljött Magyarország”… – az 1952. december 12-i bemutató kezdete volt egy éveken át tartó sikernek. Egy héttel később, amikor a politikai, katonai és szakmai protokoll-hullám elvonult, az ügyeletes rendező azt írta a naplójába, hogy a közönség „a második felvonás után viharos ünneplésben részesítette a szereplő művészeket. A harmadik felvonás során már együtt él a közönség a színpaddal, apró suttogások vannak a derűsebb jeleneteknél, és segítenék a felismerést [hogy az öreg Kossuth a Magyarországról érkezett Józsát felismerje – A. L.]. Az előadás nagysága lemérhető, hogy a végén senki sem rohan, és percekig tapsolnak.” Sebestyén György írta: „Őriznünk kell az élményt… Nem lehet, hogy semmibe vesszen. (Színház és Filmművészet 1953/2); Mátrai Betegh Béla: „…megrázóan nagy élmény” (Magyar Nemzet 1953. január 3.). Hubay Miklós: Gellért „Olyan tagolással állítja elénk ezt a drámát, hogy éreztetni tudja minden részletszépségét és az egésznek összefüggő harmóniáját.” (Népszava 1952. december 28.). Háromhasábos cikkében sorsos személy, sorsos mondatokat írt a Szabad Nép 1953. január 6-i számában: a turini utójáték megmutatja, a forradalom bukásában sem volt hiábavaló, a népszabadság és „a nemzeti függetlenség eszméinek továbbélése a népben” örök törvénye az emberi nemzetségnek. Szerzője, Gimes Miklós Nagy Imre mártírtársa lett 1958. június 16-án.
Díjzuhatag érte az előadást: 1953. március 15-én a Fáklyaláng alkotói, Illyés Gyula, Gellért Endre, Ungvári László és Bihari József Kossuth-díjat kaptak. Ami Gellértnek magánüdvösséget és felszabadultságot nem jelentett. Hiúságmentesen viselte az elismeréseket, de többen feljegyezték: ellentétben Majorral, sikereivel nem tudott élni, bizonyára nem is akart. De például többször említette sérelmét, hogy a Ványa bácsi előadásáról a Szabad Nép nem vett tudomást. Naptárában órára, percre beosztott idő szerint napi 16-18 órát életemésztő munkatempóban dolgozott. Tartós családi örömöket feleségével és két kisfiával talán csak nyaranta engedélyezett. Mérhetetlen komolyan készült rendezéseire, s egyéb feladataira is. 1953 szeptemberében, amikor például a pécsiek Lippenszky-Futaky: Zrínyi riadója című előadásának fővárosi megbeszélésére készült, többször látta és olvasta a darabot, azaz nemcsak a budapesti előadást nézte meg, hanem előtte már Pécsre is elment megismerni az előadást. Az értekezleten langyosan folyt a szó, s Gellért fellobbant: „Miért nem mondják el, hogy miben tér el véleményük az én véleményemtől? Miért nem mondják el, hogy mit láttak hibának ezen kívül, vagy mit láttam én rosszul? Miért nem piszkálják meg a színházat?” Kései drámáját elemezve Gosztonyi János írta Gellértről: „Csodálták, mert folyton igaza volt, és egyre kevésbé szerették, mert van abban valami taszító, ha valakinek folyton igaza van.” Gábor Miklós viszolyának mélyén is feszült hasonló érzés: a párttitkár nem szívlelte, hogy körén túl, a párton kívülinek is lehet ereje, hatalma. Említ is egy alkalmat, amikor kérte Gellértet: négyszemközt beszélgessenek. Gellért finom diplomáciával, de kitért a találkozás elől.
Zárkózott és titokzatos volt Gellért, mondják azok is, aki közelről ismerték és dolgoztak vele. Őrizte magát, hogy őrizhesse diákjait és a Nemzetit. Főiskolán és rendezéseinek munkafolyamatában politikai időszerűségekkel nem érvelt. Egyfajta játékos, ugrató természetéről azért élnek történetek, Karinthy Frigyes és Kosztolányi ihletésében, alkatának olykor végletesre hangolt kedélyét is bizonyára színházzá avatta. Annyi történet között tán a legsúlyosabb mókáját kedves színészével, Sinkovits Imrével szervezte. Az ifjú színész egy Tragédia-próbán munkásruhájában felfüggesztette magát az öltözőben. Ferrari Violetta jajdító hírével körberohant a színházban: „Sinkovits felakasztotta magát!” Rohantak a társak, s látták, amint az ifjú kolléga félrekonyult fejjel lóg a fogason. „Azonnal orvost és mentőt!” – általános riadalom tört ki, s midőn a látvány tragikus fordulattá emelkedett, Sinkovits pilláját megnyitotta, s mestere jóváhagyásával visszatért az életbe. Az általános döbbenet oly fokú botránnyá hevítette a mókát, hogy fegyelmi követte a társulatriasztó komédiát.
 
Fordulatos időben, 1953. július 2-án a Nemzeti együttese évadzáró ülésre gyűlt össze. Major Tamás rutinos önkritikával foncsorozott, nyájas és igyekvő képet festett az évadról és a feladatokról. Ám előtte Gobbi Hilda Gábor Miklóst célzó felszólalása felforrósította a hangulatot, majd a minisztérium vezetését marasztalta el taps kíséretében. Gobbi Gellért Endrét is szólásra indította. Gábor Miklós párttitkárként és szövetségi tisztségében kritizálta a Nemzeti Színház munkáját. Erre utalva mondta Gellért: „Gábor elvtárs nem játszik minden darabban, mégsem tapasztaltam egyszer sem, hogy leült volna és megnézte volna a próbák utolsó stádiumában a darabot, és elmondta volna kemény bírálatát, amellyel módot adott volna a hibák kijavítására. Nem éreztem működésében, hogy a Nemzeti Színházban szeretné a nívót emelni… Nekem Gábor elvtárssal közös munkánk során sok éles harcom volt, mint rendezőnek, és értünk el eredményt.” Eredményt említ, és nem egyetértő, sikeres munkát. Gellért nem kedvelte Gábor Miklós fölényét, pökhendi kívül- és felülállóságát, amit igazol, hogy rendezéseiben 1950 után alig szerepeltette. Gábor Miklós párttitkári időszakában az Ármány és szerelem után harmad szereposztásban, Az élet hídjában epizódot játszott, s Várkonyit váltva Hlesztakovot alakította A revizorban. Gellért Endrének volt vitája más művésszel is, Mészáros Ágival például jó ideig nem is beszéltek, de azt az alkotás szenvedélyével magyarázta.
Felszólalásaiban a kor ideológiai zsargonjaival is élt persze Gellért. „Révai elvtársra” is hivatkozott, említve a naturalizmus, a kozmopolitizmus, és egyéb izmusok veszélyét, kivéve a szocialista realizmusét. Egyébiránt az ő munkásságából nehéz volna körvonalazni a színház bármiféle szocialista realista diktátumos szellemiségét. A Szabad Nép és a kritika légköréről megjegyzi: fontos előadásokat nem értékelt a pártlap, másfelől a Madách Színház javára a Nemzeti lebecsülésének jelei mutatkoznak. „Nem vagyunk pusztuló régi és ő a születendő új. Ebbe nem megyünk bele. Nem leszünk pusztuló régi.” – mondta. De hát ez már annak a sejtelmes szellemnek a hajnala, amely a hatvanas években jelent meg Molnár Gál Péter révén a Népszabadságban, s más „eszmei” lapokban erősödött fel a hetvenes évektől: „szakmai” körökben a Nemzeti eszmeisége és képviselete már szitoknak számított. Mára oda jutottunk, hogy esztétikai diktatúra tombol: a modernitás kisajátítói a gyűlölet jelzőit külföldön visszhangzó politikai rágalmakig fokozzák.
Ami Gellért vígjátékainak, szatirikus előadásainak emberi és társadalmi méretekben ihlető és mozgatórugója, az a folytonos kétely – cikkeinek, nyilvános megszólalásainak, mindennapi munkájának hangoltsága is ez. Emlékezők beszélik: jegyet váltott, s úgy ült be a Nemzeti nézőterére, hogy figyelje a közönség rezdülését, s az előadás hatását, mert javító-, igazító-igénye a hatalmas színház-üzemben is folytonosan működött. Illyés Gyula feljegyezte: a Fáklyalángot az ötvenedik előadás után is tovább igazították, főként az első felvonást, mert az aradi pincében összegyűlt minisztertanács szereplői a nézőket történelmi tényekkel terhelik. Előadásainak minőségét óvta, ezért kettős-hármas szereposztásokkal igyekezett frissen tartani. Szenvedett, amikor színészei késve, filmforgatásról érkeztek a próbára, s utána már a rádióba siettek. Naponta érzékelte a bensőséges munka sérülékenységét. S azt is nehezményezte, amikor az előadás rendjét züllesztette és szétvetette a színész „rögtönzése”, amelynek, gyakran a ripacsságig menően Major Tamás volt mestere: önparádéit a szerep „fejlesztésé”-nek nevezte, noha rögtönzéseivel színésztársait is ugratásra bátorította, s aztán már elszabadult a jelenet, s omlott az előadás rendje is.
 
Illyés ötvenes évekbeli színpadi műveinek rétegeiből mindeddig keveset tártunk fel. Az előadás és a közönség titokzatos összhangzata egyben az idő lenyomata is. Az Ozorai példa Perczel szavaival zárul: „Tágul a világ! / Tágul a jövőért a harc. / Úgy emlegessék a magyart: / volt ő is fáklya-láng!” S a bukás óráiban játszódó aradi drámájának címe: Fáklyaláng, amelynek a turini emigrációban kossuthi záró mondata: „Eljött Magyarország.” A Dózsa György pedig azzal kezdődik, hogy a Tiszt figyelmezteti a Pasát: „Ez itt már Magyarország!” A mondat már a dráma jelenérvényűségét tudatja a nézővel és az olvasóval: a küzdelem újra életre-halálra menően magyar földön folytatódik. A Dózsa György hosszan formálódott, s 1955 őszén a színpadra állítás folyamatában is alakult. Az előadás súgópéldányát összevetve a végleges szöveggel kitűnik: a darab szövege a próbaidőszakban keletkezett áthúzások, beírások, többszöri módosítások, majd újabb variációk nyomán véglegesült. Bizonyára a minisztériumi és párt „éberológusokra” is tekintettel, a dráma zárásában Anna látomása úgy rövidült, hogy az alábbi sorok kimaradtak: „(A néphez) Ti vagytok a sír, / mely elnyelte őt; melyből létre kelhet (a feszületre) akár ő, ki épp úgy kikelt a földből. Ti feleltek, hogy föltámad-e ő, / kinél hősebbet nem szült képzelet – / vagy könny és szó már késő értetek.” Az Apostolok cselekedeteiben olvasható: „De akit Isten feltámasztott, az nem látott rohadást.” Az eredeti illyési szöveg ezt a krisztusi képet prófétálja Anna víziójában, ám a végleges változatban György színpadi siratása deszakralizálódik. Fontos tétel az eredetiben, hogy Anna a feszületre tekintve a jézusi sorsra utalva a feltámadást jövendöli. Amely a Nemzeti előadása nyomán a kötetekből így ismeretes: „Emberből kél ki, mint földből a mag. / Énbennem itt él… nem, nem, az ilyet, / míg ember él, megölni nem lehet.” Az 1956. január 20-i bemutató félórás, tomboló fogadtatása átszüremkedett a kritikákba is, mert a politikai légkör napról napra forrósodott, hiszen egy hónappal korábban Kodály új alkotása, a Zrínyi szózata a Zeneakadémián jajdította: „Ne bántsd a magyart!” Zsarnokságban minden súlyos mondat, s vele a mű is visszhangosul. Sebestyén György a Magyar Nemzetben azt írta: „Nagy képekben emelkedik fel, tüzesedik át az előadás”. Bessenyei, Mészáros Ági és a Nemzeti együttese, főiskolások, összesen negyvenhat szereplistára írt színész s mellettük hatalmas statisztéria Gellért Endre látomásában esténként a közönséget tüzesítette, mert felszabadította a lelkeket az elkövetkezendő hónapokra is. Gellért hagyatékában egy dátum nélküli jegyzete olvasható. Talán ekkoriban vajúdta az alábbiakat: „csodálatos és változatos táplálékot kapott a színház… Aztán jött a nyersanyag-korlátozás s a borspótló. A színháznak (a hozzáértőkkel együtt) gyakran volt hányingere. És holnap? A színház új, eddig soha nem ismert értékekre vágyódik. Nem akar állandóan ezen az új koszton élni. A régi időkből van jó egynéhány, amelyről nem akar és nem tud lemondani, de tudja, hogy új világok tárulnak fel előttünk, új, eddig ismeretlen nyersanyagokkal és fűszerekkel. Drámaírók – erre éhes a színház….” – s az írás itt abbamarad.
 
Lebecsülő vélekedés Molnár Gál Péteré, aki Gellért-könyvében „protokoll siker”-nek fumigálta a Dózsa-előadást. Nem kellett szervezni se a hadsereget, se az élmunkásokat az 1956-os tavaszon, s az őszön a siker folytatódott; október 22-én az 51. előadást, az utolsót játszották. Vastapsos estéit heteken át nem hallhatta Gellért, mert február 26-án egy hónapos tanulmányútra Kínába repült az országos színházi szemle vendégeként. Terjedelmes, tényeket soroló úti beszámolójából érzékelhető: ellenséges ügynökök, katonák árjában a hősiséggel turmixolt szerelmi történetek tucatját látta. A Nemzeti főrendezője olykor a diplomata szerepét is alakította Pekingben. Ám a gyöngécske történetekben is feltűnt a kiváló látvány, ezért megjegyezte: „Sürgősen ki kellene küldeni a díszlettervezőket, jelmeztervezőket, világosítókat, ügyelőket is tanulmányútra Kínába.” Ami pedig elragadtatta: a színészek szuggesztív jelenléte, akár néma szerepben is; aztán ahogy „a mélyen átélt belső cselekvés”-ből átvált a színész; a „kinn és benn” virtuozítása. A Pekingi Operában a Majomkirály kápráztatta el: „A különböző típusoknak nemcsak a jelmeze, maszkja, de mozgása, a mozdulatok koreográfiája, hanghordozása, az ének hangereje és hangmagassága áthághatatlan szabályokhoz igazodik. Ezeken a laikus számára gyakran érthetetlen jeleken belül azonban a variációk végtelen gazdagsága lüktet, s ez a művészi átélés szívdobogása.” – jegyezte fel lelkesülten. Ám a kínai színházi élet valóságos gondját is rögzítette: „…nincs elég művészi tradíciója. Részben ez is oka annak, hogy a színházak művészi nívója nem tud lépést tartani a politikai, gazdasági, társadalmi fejlődéssel. Az általunk oly gyakran kifogásolt sok dialógus is annak a maradványa, hogy a színház eredetileg elsősorban propagandaeszközként szolgált.”
Tudósítását 1956 júliusától folyamatosan közölte a Csillag, az utolsó fejezet, a novemberi szám már csak a korrektúráig jutott, és a kézirattal együtt elveszett. Útjának mélyebb meditációja világlik ki a Szabad Nép augusztus 26-i interjújából, ahol a színházak és az alkotók „merészebb” munkáját sürgette. És sorolta a gondokat: nem sikerült sajátos arculatot kialakítani, sok színház a Nemzeti Színházat utánozza; mély elemzést és bátrabb formai kezdeményezést sürgetett az alkotás folyamatában; a túlzott központi irányítás „elhárulásának” reményét pendíti; s a színházpolitika egyik nagy hazugságát pedig így fogalmazta: a közönségszervezés feladata nem a bukásra ítélt előadások mentése, hanem az értékes és új művek pártfogása. „Üvegházi színházi életet éltem” – mondta, mert a bezártság, a tájékozódás hiányát szenvedte. Jó évtizedes munkálkodása során 1947-ben Párizsban járt (augusztus 7.–szeptember 12.), ahol rendezői-színházi stílusok változatosságát, a színház és irodalom szövetségét tapasztalhatta. Aztán 1950-ben a Szovjetunióba látogatott. Noha a Szabad Nép-beli cikkében (1950. április 21.) a kiváló, főként klasszikus előadások élményeire hivatkozva (Művész Színház, Kis Színház) a példaadó tanulságokat említette, de mint noteszének jegyzeteiből kitűnik: a Grúziába és az üzemekbe is szervezett napjaiban módja sem volt arra, hogy próbákat nézzen, s érdemleges beszélgetéseket folytasson az orosz-szovjet művészet kiválóságaival. Már ez is a rendszer rabságos voltát igazolja, hogy a Nemzeti vezető szelleme egy évtizeden belül háromszor utazhatott külföldre, ebből kétszer „szocialista” országba, s nem juthatott közelébe azoknak az orosz művészeknek, akikkel pedig komoly eszmecserére készült.
 
(Folytatjuk)
 
 
 
Irodalom
 
Ablonczy László: Nemzeti Lélekharang – Jászai Maritól Bubik Istvánig (Codex Print, 2007); Ablonczy László: Régimódi színháztörténet – ÁVH-s iratokkal… – és RaksányiKutyával (Kairosz, 2012); Bálint György: A toronyőr visszapillant I-II. Szerk., utószó: Koczkás Sándor (Magvető, 1966); Bános Tibor: A csárdáskirálynő vendégei (Cserépfalvi, 1996); Benedek András: Színházi műhelytitkok (Magvető, 1985); Benedek András: A torreádor (Magvető, 1987); Bodrog Miklós: Fények és árnyak. Szerk.: Ugrin Aranka és Szilá­gyi Ágnes (Kairosz, 2012); Czímer József: Közjáték (Pátria, 1992); Czímer József: Átszállás ugyanarra a vonatra (Printself, 1996); Egri István: Színház egy életen át (Múzsák, 1990); Gábor Miklós: Kos a mérlegen (Szépirodalmi, 1990); Gábor Miklós: Egy csinos zseni (Magvető, 1995); Gábor Miklós: Nyomozok magam után (Palatinus, 2003); Gellért Endre: Helyünk a deszkákon. Szerk., előszó, jegyz.: Molnár Gál Péter (Népművelési propaganda Iroda, é. n.); Gosztonyi János: Láttalak elmeséllek (Argu­mentum 2005); Gyárfás Miklós: Színész-könyv (Szépirodalmi, 1958); Gyárfás Miklós: A tettes mindig Oidipusz (Gondolat, 1978); Horváth Teri: Sári-gyöp (Szépirodalmi, 1978); Illyés Gyula: Drámák I-II. (Szépirodalmi, 1969); Illyés Gyula: Naplójegyzetek – 1946–1960. Vál., szerk., sajtó alá r.: Illyés Gyuláné (Szépirodalmi, 1987); Karcsai Kulcsár István: Mesterek és komédiások (General Press, 2001); Kárpáti Aurél: Színház (Gondolat, 1959); Koltai Tamás: Major Tamás – A Mester monológja (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1968); Lengyel György: Színházi emberek (Corvina, 2008); Molnár Gál Péter: Emlékpróba (Szépirodalmi, 1987); Nagy Péter: Két évad és ami megelőzte. (Szépirodalmi, 1966); Németh László: Galilei – A dráma „pere” 1953–56. Szerkesztői munkatárs: Töreki Attila. (Csokonai Színház, 1994); Sarkadi Imre: Cikkek, tanulmányok. Összegyűjtötte: Kónya Judit (Szépirodalmi, 1974).
Idézett művek fordítói: Ványa bácsi: Háy Gyula; Peer Gynt: Áprily Lajos; A sors embere: Szász Imre. Írásomban az előadások szövegére, menetére utaló adatokat a Nemzeti Színház, az OSZMI és a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályának tulajdonában lévő rendezői, ügyelői és súgópéldányokból merítettem. A Ványa bácsi rádiófelvételét Konkolyné Erőss Annának, a Magyar Rádió egykori közvetítései munkatársának jóvoltából hallgathattam meg.
Köszönöm Lengyel György egyetemi tanár, egykori főrendező és igazgató sokirányú emlékeit, tanácsait, továbbá Kávási Klára, Balog Sándor segítségét. A. Szabó Magda pedig Bodrogi Gyula emlékeit tolmácsolta, az OSZMI (Csiszár Mirella, Füle Péter) és a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztálya munkatársainak készséges együttműködése, Szabó Ildikó és Kóti Árpád emlékei is hozzájárultak Gellért Endre életének felidézéséhez.


« vissza