Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hogyan történt? 1. rész

Az elködösítésnek és hazudozásnak a vidéki deportálásoknál használt módozatait fel kellett adniok az «akciónak» budapesti végrehajtásánál, amelyet a semleges követségek, a központi hatóságok, a nagy számú munkástömegek és habár igen vékony, de a zsidókkal együttérző baloldali keresztény rétegek szemeláttára kellett volna végrehajtani. A szám is összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint akármelyik vidéki gyűjtőtábor elhurcolásánál, hiszen a legnagyobbik, a nagyváradi csak kb. 35.000 főt tett ki, a budapesti pedig 250.000-et közelítette volna meg. Nem csoda, hogy alapos előkészületeket tettek a zsidótlanítási művelet megkoronázásának végrehajtására. De mily mértékben szorult a hurok a fővárosi zsidóság körül, egyidejűleg megmozdultak az ellenállóerők is. Szociológiailag és történelmileg nézve ez természetes is volt. A vidéki deportálások sikerének titka: az elködösítésekben, hazudásokban, a hírszolgálat nehézségeiben és elvágásában és abban a lélektani tényezőben keresendő, hogy az emberek számukra kellemetlen híreket nem szeretnek tudomásul venni. De amily mértékben közeledett a zsidótlanítási kiürítés a főváros felé, ugyanolyan mértékben csökkent e tényezőknek befolyása is. Aggastyánoknak, csecsemőknek, frissen operált betegeknek, őrülteknek vagónokba való rakását és brutális körülmények között való elhurcolását a nuncius, a semleges követek, az egyházak fejei, a központi hatóságok szeme előtt sem letagadni, sem szépíteni nem lehetett volna.
Arnóthy-Jungerth megjelent a június 21-i minisztertanácson, ahol részletesen elmondotta, hogy a zsidók üldözése és a deportálások miatt mi a külföld véleménye a magyar népről és a magyar kormányról. Részletesen beszámolt mindazokról a tényekről, amelyeket a külföldi követek néki előadtak. Arnóthy-Jungerth megkapta valamennyi rádióállomásnak Magyarországra vonatkozó leadásit, amelyek a M.T.I. titkos kiadási voltak. A zsidóüldözésekről naponta szinte 30˗40 hír jelent meg. (Arra nézve, hogy a gettóztatások és deportálások brutalitása milyen elködösítés mellett és titokban ment végbe, jellemző, hogy a magyar külügyminisztérium vezetője azokról csak a külföldi követek útján kapott felvilágosítást akiknek kezében nem volt bírósági hatalom és az ország közvéleménye mennyivel kevesebbet tudhatott meg?) Arnóthy-Jungerth arról is beszámolt, hogy külföldi követektől és külföldről olyan hírek jönnek, hogy a Lengyelországba deportált zsidókat Auschwitzba viszik, ahol elgázosítás után elégetik őket. A svéd követ írásbeli értesítést adott át Arnóthynak, amely feltárta az auschwitzi szörnyűségeket. A külügyminiszter helyettes figyelmeztette a kormányt, hogy a nemzetközi közvéleményt nem lehet semmibe venni: «mi kis nemzet vagyunk, nekünk szükségünk lesz a nagy nemzetek jóindulatára és barátságára, ha a háborúnak vége lesz; ha pedig ezt folytatjuk, akkor az összes nemzetek rokonszenvét elvesztjük és Magyarország, ha mégegyszer be akar kapcsolódni a világ gazdasági és kulturális életébe, mindenkitől el lesz hagyatva.»
 
Általában úgylátszik, hogy Sztójay a deportálásokat ellenző, majd leállító magatartására a sugalmazást, majd utasítást a volt kormányzótól kapta. Vallomásában is utalt arra, hogy a deportálásokkal kapcsolatos atrocitásokról a kormányzó kabinetirodájából kapott értesüléseket, oda futottak be a panaszok. Ez képezte az előzményét annak, hogy a június 21-iki minisztertanácson javasolta a két deportáló államtitkár beidézését. Sztójay szerint, a június 23-iki minisztertanács azzal fejeződött be, hogy a kormány nem ellenzi, hogy a külföldi felkéréseknek (nyilván a zsidóknak semleges országba való kiszállítására vonatkozóan) eleget tegyenek, de egyúttal a kormány saját elhatározásaként kimondja, hogy a további deportálásokat letiltja. Jaross kétségbevonta, hogy ez lett volna a minisztertanács határozata, és szerinte akkor az volt az álláspont, − hogy miután a két államtitkár jelentését meghallgatták, − azok határozott utasítást kaptak, hogy mindegyik a maga hatáskörében akadályozza meg a további atrocitásokat, «de a deportáció tényének megállítására önmaga a minisztertanács még nem talált elég erőt, úgy, hogy errevonatkozóan határozat még nem hangzott el. Tényleg a miniszterelnök személyében ellene volt a deportációnak, de ő sem érezte azt a végrehajtási erőt, amire szükség lett volna.»
A kormánynak ez a határozatlansága tette szükségessé, hogy három nappal későbben Horthy koronatanácsot hívjon össze. A kormányzó a deportálások leállítását végzetesen lassú és csak fokozatosan erősödő elhatározások alapján vette kezébe s különböző tényezők bírták őt erre.
Angelo Rotta pápai nunciusnak Horthyra való befolyását megvilágítja Eszterházy Móric vallomása. A külföldi követségek nagy része 1944 elején a bombatámadások elől vidékre költözött. A pápai nuncius Eszterházy Móricnak csákvári birtokára ment, a svájci követ pedig Vajnára, amely onnan 40 km-re van. A püspöki kar Apor győri püspököt bízta meg, hogy a zsidók védelmével foglalkozzon, vele és a nunciussal volt közvetlen érintkezésben Jánosi József páter, aki napról-napra eljárt a belügyminisztériumban és a zsidó tanácstól közvetlenül kapja a híreket. Eszterházy egyfelől Apor püspökkel tárgyalt, másrészt a nunciussal, aki a vendége volt. Angelo Rotta, nemcsak mint a szentszéknek követe szerepelt, hanem méginkább, mint a Budapesten lévő követek doyenje. Eszterházy felkérte a nunciust, hogy elsősorban saját személyében lépjen közbe, de érintkezzék kollegáival, a svájci és a svéd követtel és amíg itt volt, a portugál ügyvivővel is. Ennek a diplomáciai akciónak két iránya volt. Az egyik: a kormányzónál s a kormánynál közbenjárni, szemük elé tárni, hogy mi történik itt, milyen embertelenség folyik. Másfelől pedig arra törekedtek, hogy a követek saját kormányukat minél alaposabban tájékoztassák a magyarországi borzalmakról és arról, hogy ami Magyarországon történik, nem egyéb, mint bűncselekmények halmaza. A semleges követeken keresztül kísérelték meg tájékoztatni a nyugati országok közvéleményét és sajtóját. A nuncius elsősorban Verolino követségi tanácsos útján tájékoztatta a kormányzót. Verolino ifj. Horthy Miklóssal érintkezett és az ő tudósításai jutottak el a kormányzóhoz. (Eszterházy maga is megjelent Horthynál és feltárta az atrocitásokat.) A nuncius elég pesszimista volt. Egyenesen megmondotta, hogy «míg Endre és Baky kezében van a hatalom, lényeges változást nem lehet elérni.»
Később Eszterházy maga is újra megjelent Horthynál és szóba hozta a zsidóüldözéseket. Ekkor a kormányzó többek között azt a kijelentést tette, hogy «Jaross nem igen tud rendet teremteni, sem az országban, sem a minisztériumban.» Ezenkívül megjegyezte, hogy «nem bír az államtitkáraival, azok nem engedelmeskednek neki». «Endrétől és Bakytól meg kell szabadítani az országot
Ugyanebben az időben már a Zsidó Tanácsnak is megvoltak a kapcsolatai, amelyek a kormányzóhoz elvezettek. A tolmács ifj. Horthy Miklós volt, akivel az összeköttetést dr. Pető Ernő teremtette meg, dr. Onódy Dezső kormányzósági titkár segítségével. Az utóbbi készítette elő a találkozást. Ifj. Horthy Miklós kitűzte a találkozás időpontját és Pető Ernőt még május végén a késő délutáni órákban felhívatta a Várba. A külügyminisztérium előtt várta dr. Onódy és bevezette Petőt a Vár négyszögére vezető kisajtón, a kormányzó fiának fogadószobájába. Ezek a találkozások később sűrűbben ismétlődtek. A tanács kiküldötte feltárta a zsidók elleni intézkedéseket, a budapesti összeköltöztetések viszontagságait, a deportálásokat, az auschwitzi gázkamrákat. Ifj. Horthy Miklós megrendülten hallgatta ezeket és vállalta, hogy apjával megismerteti a dolgokat és igyekszik segíteni. Előfordult, hogy kétkedéssel fogadta az adatok valódiságát, − mint mondotta – apja a deportáltak sorsáról megkérdezte Jarosst és Winckelmannt és ezek a borzalmakat «zsidó rémlátomásoknak» nyilvánították. Nem egyszer azt is elmondotta, hogy nehezen tud eredményt elérni, mert a miniszterek folyton hazudnak apjának.
A budapestkörnyéki zsidóságot elhurcolták, de a fővárosi deportálás elmaradt. Az elmaradásnak számos előzményét és okát fentiekben láttuk. Horthynak feltűnően gyanús volt a csendőrök összpontosítása és olyan jelentések érkeztek hozzá, hogy Baky puccsot szervez ellene és a karhatalmi osztagoknak Budapestre való felrendelése tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy a puccsot fegyveresen támogassák. Ezért a kormányzó környezete már a július 2-ra, a Hősök-terére tervezett zászlóavatási ünnepély megtartását is ellenezte, a «légiveszélyre» való tekintettel. Utolsó pillanatban le is fújták. A tervezett puccs konkrét híre, július 5-én, egy szerdai napon került el Horthyhoz. Eredménye az lett, hogy Horthy még délután kihallgatásra rendelte magához Faraghó altábornagyot, továbbá a két karhatalmi zászlóalj tisztikarát. Beszédet intézett hozzájuk és megparancsolta, hogy hogyan vonuljanak be állomáshelyükre.
A gyanú azonban tovább élhetett a kormányzó környezetében! Vajjon el fog-e vonulni a vérre és zsákmányra éhes banda? Hátha megkísérlik a puccsot és a kormányzót félreállítják? Ezért július 5-éről 6-ára virradó éjjel és másnap olyan határozott lépések történtek, amelyek a magyar szuverénítás újjáéledésének jelei voltak és amelyre példa március 19-e óta nem volt.
Július 5-ről 6-ra virradó éjjel drámai események játszódtak le. Tölgyessy Győző és Paksy-Kiss Tibor ezredesek, a budapesti zsidóság kiszemelt hóhérai, a Rákóczi-úti Pannónia szállodában voltak megszállva. Véletlenül néhány lépésnyire voltak a budapesti zsidó élet központjától és a Zsidó Tanács Síp-utcai székházától. Éjjel két óra tájban a kormányzóságnak egyik személygépkocsija állt meg a Pannónia-szálló előtt. Magasrangú tiszt szállt ki belőle és Tölgyessyt felvitte a Várba. Itt Lázár altábornagynál, a testőrség parancsnokánál kellett jelentkeznie, aki nevére szóló rendeletet adott át, amelyben az altábornagy közölte Tölgyessivel, hogy a kormányzó parancsára Budapesten az egységes karhatalmi parancsnokságot ő – Lázár – vette át. hajnali négy óra felép u7gyanilyen körülmények között a kormányzóság autója Paksy-Kiss Tibort vitte fel a várba. A személygépkocsit mindkét esetben géppisztollyal felszerelt motoros kocsik kísérték fel a Várba. Paksy-Kiss Tibor ugyancsak személyre szóló rendeletet kapott Lázár testőrtábornagytól.
A deportálás elmaradására egyenesen senki sem kapott parancsot, az tényleg annak következtében maradt el, mert nem volt csendőrség, amely azt végrehajtotta volna. Amikor a népbíróság elnöke megkérdezte Ferenczy Lászlót, hogy a deportálást a németek megcsinálhatták volna-e, a válasz így hangzott: «A németek nem tudták megcsinálni, mert 6-án került volna sor a végrehajtására.»

(Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához, 1947, Renaissance Kiadás, Budapest, 161., 166-167., 171., 172., 177-178.)


« vissza