Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A cserbenhagyott valóság – Utak és tévutak az 1989 utáni magyar játékfilmben 2. rész

A pályájukat a nyolcvanas évek végén kezdők közül kiemelkedik Enye- di Ildikó és Szász János, mindketten lenyűgöző mesterségbeli tudással készítik filmjeiket. Számukra a rendszerváltozás azt jelenti, hogy tematikusan nem kell kötődniük a jelenhez, szárnyalhatnak térben és időben. Mindkettőjük operatőre a fekete-fehér filmen is csodákra képes Máthé Tibor, aki Az én XX. századomban és a Woyczekben is feledhetetlen képi világot teremt. De hiába a hátraarc a hazai valóságnak, s ugyanakkor az egyetemes felé fordulás, az ígéretes pályakezdők is egyfajta vákuumba kerültek.

A kilencvenes évek elejére a magyar film már küzdött az életben maradásért, a mozikat elárasztották az amerikai és nyugat-európai filmek. Néhány adat emlékeztetőül: 1992 decemberében egy héten a normál mozihálózatban negyvenhárom amerikai filmet játszottak harminckét moziteremben, s mindössze öt magyar filmet három moziban. Az előadásszámok még árulkodóbbak: míg a negyvenhárom amerikai filmet ezernégy előadásban vetítették, addig az öt magyar filmet huszonegyben. Lényegileg tehát ötvenszer több amerikai filmelőadás volt, mint magyar. S ez a tendencia csak romlott. 1994- ben ismét megvizsgáltam egy hetet, s akkor már hetvenszer többször vetítették az amerikai filmeket, mint a magyarokat. 1994-ben megkezdődött a kereskedelmi televíziózás, s pillanatok alatt kialakult egy látszatnyilvánosság, amelyben úgy tűnt, hogy mindenről lehet beszélni. S lehet is, csak nem mindegy, hogy miről s milyen mélyen.

Az ötvenes-hatvanas években születettek közül, bár sokan bizonyították tehetségüket, életművet már nem építettek. A bravúros tehetségű, korán elhunyt Xantus Jánosra két kultuszfilmje miatt - Eszkimó asszony fázik és Rocktérítő - emlékszünk. Monory Mész András a Meteo után nem csinált filmet. Talán csak Sopsits Árpád van a pályán abból az osztályból az értékteremtők közül. Szász János később főleg igényes irodalmi adaptációkat készített és nemzetközileg is elismert színházi rendező lett, Enyedi Ildikó tanít a főiskolán és külföldi sorozatot adaptál magyarra, nem rosszul. Sokan elhagyták a szakmát, a szerencsésebbek kultúrdiplomáciával, televíziós szerkesztéssel, színházzal, tanítással foglalkoznak. De ismerek filmest, aki plakátot hord vagy épp mozijegyet árul. Mások a dokumentumfilmre szakosodtak. A kereskedelmi televíziók színre lépése nem megerősítette, hanem eljelentéktelenítette a közszolgálati televíziót, s így arra sem maradt lehetőség, hogy ott teremtsenek értékeket, mint tették azt a Magyar Televízióban a televíziós játékok rendezői a hetvenes években: többek között Dömölky János, Esztergályos Károly, Hajdufy Miklós, s Fehér György.

A rendszerváltozás után a nagy „öregek” és a középgeneráció - Kovács András, Fábri Zoltán, Kósa Ferenc, Gaál István - vagy nem csináltak filmet, vagy (mint Szabó, Makk, Bacsó, Mészáros Márta), ott folytatták, ahol abbahagyták. Mintha nem is derült volna ki már a nyolcvanas években, hogy a játékfilm formanyelve, a hagyományos történetmondás sablonjai kimerültek. Ráadásul egy gyökeresen megváltozott, felfordult világot próbáltak ábrázolni a régi eszközökkel.

Erről az alkotói válságról beszélt 1993-ban Lengyel László, a Mozgókép Alapítvány kuratóriumi elnöke. „A filmrendezők és az írók nagy drámája, hogy a bekövetkezett földindulást [...], az új élethelyzetek jelentős részét nem élték át. Például a munkanélküliséget. Mint értelmiségi elit kívülről figyeli, hogy mellette elszegényedik, átrétegződik egy társadalom, de nem érti, ez mire vezethető vissza. S ez a nem tudás leértékeli őt [...]. A forgatókönyvek például tele vannak maffiózókkal. Ez valóságos probléma, de rettenetesen hamis, ahogy leírják. A valóságban még soha nem beszéltek üzletemberrel, nem láttak még bankárt. Nem tudják, hogy lesz valaki munkanélküli vagy vállalkozó. Hogy néz ki, milyen nyelven beszél. A tíz évvel ezelőtti nyelvet ismerték, le tudták filmezni. Tudják, hogy beszélt Aczél György, és tudják, hogyan ültek az előszobájában. Ezt remekül meg is csinálták, jóllehet úgy tüntették föl, mintha Göring előszobája lenne.

Szabó István reagált a leggyorsabban a megváltozott világra Édes Emma, drága Böbe című filmjében, amelyből azonban kiderült, hogy az akkor már évek óta külföldön dolgozó művész elveszítette kapcsolatát a magyar valósággal, amit inzertekkel próbált áthidalni. A két főszereplő, Börcsök Enikő és Johanna Sterg játéka menti meg csak a filmet. Jancsó Miklós sem remekel 1991-es Kék Duna keringőjében, amely csupa-csupa zsurnálpublicisztikai közhely. Ha nem Jancsó színészei és manírjai keringenének a vásznon, el sem hinném, hogy Hernádi Gyula írta a dialógokat. Jancsónak persze nem lett volna könnyű dolga akkor sem, ha komolyan veszi a dolgot, és nem csak félszívvel, egy társrendezővel kiegészítve abszolválja évi filmjét, hanem valóban az itt és most Magyarországáról akar beszélni.

Történelmi időben, még ha nem folyik is „patakvér”, rendkívül nehéz a történelmi jelenábrázolás. „Aztán nincs kor, amelyben a legkitűnőbb státusférfiak is minden tény hordirányát vagy az egymás mellett folyó események viszonylagos fontosságát ismernék. Nincs kor, amelyben halandó elme az eszméknek, melyek előterén vannak, valódi belértékét vagy a pártoknak, amelyek a hatalomért küzdenek, bűneit s erényeit tisztán látnák.

De talán nem is a valóban gyorsan változó politikai események ábrázolását vártuk a filmesektől, hiszen azok minden képzeletet felülmúltak. Karátson Gábor például azt írta, hogy amikor Horn Gyulát megválasztották miniszterelnöknek, egy évre megállt a toll a kezében. '56-os regényét írta éppen. Mások is hasonlóan éreztek, amikor Horn Gyula azt mondta: a IlI/III-as ügynök ugyanolyan foglalkozás, mint bármely másik, foglalkozzunk inkább a kisnyugdíjasok ügyével. „Bolyongunk életünkben, mint a fekete lyukban” - jellemzi a kort a költő, Tóth Erzsébet. Harminc évre titkosított akták és taposóaknaként elhelyezett ügynökjelentések között botladozunk.

Az értelmiség számvetése önmagával viszont elvárható lett volna. Ez persze nem könnyű egy olyan helyzetben, amikor, hogy ismét Lengyel Lászlót idézzem: „Az előző rendszer filmpolitikája egy nagyon magas szintű manipuláció volt, aminek a filmrendezők és részben a filmnézők is részesei voltak. Az a bújócska, amit a művészek játszottak - fél szemmel mindig a hatalomra sandítva -, ebben a nagyon körmönfont bújócskában alakult és nagyon nagy tehetségeket mozgatott. Ebből a felemás helyzetből következik ugyanakkor, hogy nagyon nehéz az előző korszakot politikailag és művészileg értékelni a művészek számára, s ez művészeti válságot is okoz. Tovább mélyíti a problémát, hogy párbeszéd helyett pártbeszéd alakult ki a rendszerváltás után, s ilyen módon az értelmiség nem teljesíthette hivatását, hogy kritizálja saját útitársait, Umberto Ecót idézve. De idézhetném Leszek Kowalevskit is, aki szerint fontos önmagunk kétségbevonásának képessége. Nálunk kételkedni csak a másikban szokás, önmagunkban soha. Pedig milyen okosan mondta Grunwalsky Ferenc, amikor 1989-ben beszélgettünk: „A magyar filmesek húsz évig politizáltak és sokat tettek azért, hogy tudomásul vegyék, hogy ez a nemzet egyáltalán létezik, hiszen van egy gyönyörű nyelvünk, amit rajtunk kívül senki nem ért. De szerintem most már tovább kellene lépni, abba az irányba, hogy milyen is ez a nemzet és milyenek vagyunk mi, magunk. Úgy érzem, hogy most egy tudatzavar keletkezett, mert negyven évig hozzászoktunk, hogy szidjuk a németeket, a Habsburgokat, a törököket, az oroszokat... Most viszont, hogy már nem működik ez az összekacsintás, hogy mi jó fejek vagyunk, de ezek itt... - a legteljesebb zűrzavar uralkodik. A mai negyven-ötven körüli generáció nem szokta meg, hogy szembe kell néznie a másikkal és azt mondani: más a véleményem, nem értek veled egyet.

Hogy milyen következményekkel jár az elmaradt önvizsgálat és a vélemények artikulálatlansága, azt Orbán Ottó fogalmazta meg pontosan, 1992-ben megjelent, Sírkő és káprázat a Belvárosi Kávéházban című versében.


 

A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek,

Jancsó, Kőrösi,.... a nevük nem fér a papírra.

Húsz és negyven között járó, szépreményű ifjak,

fejükben takarékon a

lángész, ülepükön fényes a nadrág,

a lassan kelő kenyértészta élesztő

értelmisége.

Ki tudná ma egy asztalhoz terelni őket?

Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem?

Ha összefutunk, óvatosan beszélünk,

nehogy aknára lépjünk,

és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe,

hogy szerintünk mit adott föl vagy el

a másik,

rögeszmékért, pénzért vagy egy tál

lencséért, a sikerért.

A nyílt terepen lassan vánszorgunk a

fejfánkkal jelölt bunker felé,

s a bombatölcsérek között a vert sereg

szétszórt felszerelése,

vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok.


 

De térjünk vissza a filmgyártáshoz. A Mozgókép Alapítvány kuratóriuma a kilencvenes évek közepén még úgy gondolta, hogy a filmművészet válságban van, de csak várni kell, és majd kialakul. „Mi mint játékfilmes kuratórium, úgy döntöttünk, hogy ezt a válsághelyzetet úgy próbáljuk áthidalni, hogy várunk. Esetleg évekig szponzorálunk filmeket, amelyek valószínűleg nem lesznek olyan jók. Lehet, hogy furcsa, hogy egy elszegényedő társadalom ilyen sok pénzt költ a magyar filmre - mert sokat költ -, de sokkal drágább lenne később újrateremteni ezt. Vagy egyszerűen nem lesz nemzeti filmgyártás.” (Lengyel László)

Lehet, hogy a kuratórium sem gondolt arra, hogy a rendszerváltással gyökeresen megváltozott az értelmiség és így a művészet és a hatalom kapcsolata is? Az az egymásrautaltsági viszony, ami a Kádár-rendszerben működött az értelmiség és a hatalom között - hiszen a szocializmusnak a legitimációjához szüksége volt a művészetre, olykor még az ellenzéki művészetre is -, a kapitalizmusban már nem érvényes. A tőkének nincs szüksége a művészet legitimációjára, megengedheti magának akár az illegitimitást is.

Nyugaton a kritikai értelmiség mint közéleti kategória ideálként is eltűnt, szerepüket a közgazdászok vették át, már jóval korábban. Jancsóék és a szakmai kerekasztal a Medgyessy- kormánynál még kilobbizott nagyvonalú ígéreteket, amelynek következtében a filmgyártás is besétált az adósságcsapdába, s a finanszírozási rendszer összeomlott.

Ráadásul az 1970-es nemzedék, amely a kétezres évek elején mutatkozott be, még inkább szakítani látszott a hatvanas évektől uralkodó kánonnal, a nemzeti történelmi és a társadalmi kérdések gyakorlatilag nem szerepelnek az új nemzedék érdeklődésében. Az úgynevezett Si- mó-osztály ígéretes tehetségei - Török Ferenc, Miklauzic Bence, Hajdú Szabolcs, Fazekas Csaba - bemutatkozó filmjeikben saját korosztályuk élményeit fogalmazták meg, s ezek a filmek már egy tökéletesen történelemmentes tudattal rendelkező generáció életérzését tükrözik.

Emblematikus film ebből a szempontból Török Ferenc Moszkva tere, amely egy 1989-ben érettségiző osztályt mutat be. Ők már az egypólusú világ gyermekei, fogalmuk nincs róla, ki az a Nagy Imre, akit épp újratemetnek, amely esemény szüleik, nagyszüleik számára sorskérdés. Számukra az itt élned, halnod kell imperatívusza nem érthető. Egy hamisított vonatjegy és övék a világ Bécstől Amszterdamig, sőt tovább. Petya ugyan hazajön Párizsból, de osztálytársai nem sietnek. Miért is, amikor itt még csak gyerekcipőben jár a kapitalizmus, az igazihoz képest csak szánalmas másolat. A Moszkva tér visszafogottan, könnyedén, pici humorral annak a nemzedéknek az életérzését szólaltatja meg, amelynek 1989 legnagyobb élménye legfeljebb a bilin- cses iskolák pusztulása volt, nem lévén átélhető tudása másfajta bilincsekről. Ami feltétlenül megkülönböztette ezt a filmet a korábbi idők pályakezdőitől, az a könnyedség-elfogulatlanság: nem akart tíz filmre valót belezsúfolni első filmjébe. Ennek oka vélhetően az is, hogy nem kellett évtizedeket várnia a debütálásra. Mint ahogy más elsőfilmeseknek sem. Ez a kamerával a kezében világra jött nemzedék úgy kezelte a felvevőgépet, mint elődeik a fényképezőgépet sem. Ez a kézügyesség, s a nyersanyag végtelensége persze nem kedvezett a minőségnek, a filmek egyre inkább a vágóasztalon készültek, s ez nem tett jót az átgondoltságnak,a dramaturgiának.

Tegyük hozzá, hogy egy valamirevaló film hazai pénzből nem készíthető el a kilencvenes évek második fele óta, s ez megint csak nem ösztönzi az alkotókat arra, hogy hazai problémákkal foglalkozzanak. S az Európai Unió filmtámogatási rendszere is a koprodukciókat támogatja. A koprodukciós filmek többségéből viszont, Andrzej Wajda kifejezésével élve, saját ízeit elveszítő europuding lesz. S ami eladható, az elsősorban, kevés kivétellel a műfaji film. Hajdú Szabolcs, a Simó-osztály talán legerősebb tehetsége is besétált a koprodukciós csapdába, s a Bibliothèque Pascal című filmje már egy nagyon erős színekkel felvázolt, szürreális mese a prostitúcióból menekülő, gyermekéért küzdő anyáról, de nehéz lenne megmondani, hogy a román vagy a szerb film hatása erősebb-e a filmben. Délibáb című, a Hortobágyon játszódó westernje a menekülő afrikai focistáról pedig már tökéletes kudarc.

A kilencvenes évek végén az MMKA játékfilmes kuratóriuma ugyan még nemzeti filmgyártásban gondolkodik és erősen értékcentrikus. Ugyanakkor éppen a kuratórium működése lett a szerves fejlődés egyik legkomolyabb akadálya: a filmek elfogadása forgatókönyv-centrikus, s a stúdiókat mint a filmeket menedzselni képes intézményeket már nem támogatták. Az ezredfordulón már megjelent az igény, hogy a forgatókönyvek lehetőleg amerikai mintára készüljenek. A filmírók bibliája, a Hogyan csináljunk jó forgatókönyvből még jobbat? című amerikai kézikönyv lett, s úgynevezett treatmenteket kellett benyújtani.

S akkor megérkeztünk oda, ahonnan elindultunk, hogy a Nemzeti Filmalapot jellemző, a műfaji filmeket és a koprodukciókat forszírozó támogatási rendszer nem kedvez a nemzeti filmgyártásnak. Bedarálja a legerősebb tehetségeket is, lásd Mundruczó Kornél A Fehér Isten című filmjét, amely ugyan díjat kapott Cannes-ban és megkapta a legjobb koprodukcióért járó díjat, de szigorúan nézve mégiscsak egy giccs. Véleményem szerint Szász János Nagy füzete is a koprodukciós kényszer áldozata. A rendező lecserélte az operatőrt, Máthé Tibort, akinek korábbi filmjei egyedien varázsos képeire ma is emlékszünk, a Nagy füzetből azonban csak Molnár Piroskára. S a Saul fia rendezője is azt mondta, örült, nem sikerült koprodukciós partnert találni, mert így kevés pénzből, de szabadon dolgozhatott. Civil lehetett például a főszereplő, nem egy sztár.

Kérdezhetnék, miért vagyok én ennyire tradicionalista, miért ragaszkodom túlzottan a hagyományokhoz. Miért nem látom be, hogy egy kis országnak nem kell feltétlenül nemzeti filmgyártás, saját képmására teremtve. De hát akkor mire? Balassa Péter A fényírástudók felelőssége címmel tartott előadást éppen 25 éve, az 1990-es Filmszemle megnyitóján. S ott, egy a mainál sokkal kedvezőbb, kevésbé képszennyezett, még a valóság-show-k előtti világban figyelmeztetett a filmkészítők felelősségére. „Míg a kép évezredeken át a világ bemutatása volt, s csak annyiban leleplezés, amennyiben megmutatta a mélyebb, igazabb, láthatatlanabb és követendő látványt, addig most a bemutatás helyére a látvány megcsinálása, a megcsináltság, a szubjektív teremtés lép, s ez az, ami gyökerestől felforgatta - már évszázados folyamatról van szó -, nem a finomság, hanem az élet a tét. A történelem: televíziófelvétel, amelyben nem láthatom többé a képmást. A kép nem megőrzi és bemutatja a valóságot, hanem csinálja, egy projiciált (vetített) másikat teremt, a nézés, a nézőszög bármikor lehetséges megváltoztatásával mindig teljes aspektusváltás, újraértelmezés jön létre: a dolog többé nem dolog, nem az -, ami, hanem jó esetben valami újrateremtődés, lelepleződés, rossz, gyakoribb esetben az én dolga, a tulajdonom.

...Köztem és az egykor látható világ valósága között áll valami, amelynek a felelőssége ilyen körülmények folytán felmérhetetlenül megnőtt. Nem abban, hogy mit s hogyan mutat be, hanem abban, ahogyan nem mutat be és elém teremt valamit, amit valóságként kell elfogadnom. Sokszor olyat ígér - minden kép ígéret -, ami nincs, s ezáltal megvalósításra szólít fel (ez a horror és a pornó nagy titka is). Vajon nem egy öngyilkos világfolyamat egészében és ellenében kellene végiggondolni és szemlélni a magyar vizuális kultúra és filmművészet helyzetét is? Megismétlem. Vajon nem egy öngyilkos világfolyamat egészében és ellenében kellene végiggondolni és szemlélni a magyar vizuális kultúra és filmművészet helyzetét is?

 

(A Magyar Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló szerkesztett, második része.)



« vissza