Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Hunok Nyugaton” – Cs. Szabó László és Illyés Gyula barátsága

"A német megszálláskor mindketten visszaléptek a rádiós, illetve lapszerkesztői munkából. Csé a megszállás másnapján lemondott a Rádiónál az irodalmi osztály vezetéséről, apámat pedig figyelmeztették, hogy rajta van a németek listáján, mint ideológiailag veszélyes személy, és jobban teszi, ha vidékre távozik. Ezt tette Cs. Szabó is, ő Balatonföldvárra, apám Tihanyba vonult vissza a letartóztatás vagy elhurcolás várható veszélye elől."

Megszólalásomhoz azért választottam Cs. Szabó Lászlónak ezt a könyvcímét, mert két íróról szeretnék beszélni, róluk, akiket a kötet összeköt. A könyv elsősorban apám portréja, de a szerző itt az ábrázolttal egyenrangú szereplő. A címben említett Nyugat pedig szembesülést sugall a nyugati világgal, ugyanakkor kötődést is ehhez a nyugati – ma már inkább úgy mondjuk: európai – műveltséghez.

Cs. Szabó ezt a kis kötetét egyik legsikerültebb művének tartotta. Valóban ez talán a legmegkapóbb arcmás apámról: az akkori művek háttértablója előtt színesen, elevenen és hitelesen jelenik meg maga az ember.

Cs. Szabó az 1960-as években idézte itt föl a második világháború után apámmal közösen megtett útját Genfbe, Rómába és Párizsba. Tehát húsz év elteltével, és benne két, a francia műveltségben az átlag franciánál jóval jártasabb író találkozását írja le az akkori nyugati világgal. Könyvének címe mintegy válasz Illyés Gyula önéletrajzi ihletésű regényére, a Hunok Párisban címűre, amely éppen a közös útjuk idején, 1946-ban jelent meg. Ebben apám az első világháború utáni magyar emigrációs hullámról szól, a nyugati kultúrában járatlan, francia közegbe került munkások életéről. Cs. Szabó az 1946-1947-es három hónapos út leírását akkor közölte, amikor ők ketten a mesterséges határzónák két oldalán rekedtek. Az elemző nem hagyhatja figyelmen kívül Cs. Szabó írásának a címével sugallt jelentését: a múltba viszszaléptető grádicsok fokain át a két író gondolkodásának változásait a húszas évektől a hetvenes évekig.

Amikor a Hunok Nyugaton első szövege megjelent a müncheni Új Látóhatárban, a kádári Magyarországon apám persona non grata volt, Cs. Szabó pedig anatéma alatt állt: a BBC Londonban dolgozó munkatársának nevét nem emlegették idehaza nyilvános kulturális fórumokon, s a magyar szellem európai kötődését sem szívesen hangsúlyozták a hivatalos közbeszédben.

Cs. Szabó László ebben a kötetében nem említette barátságuk kezdetét, amely ifjúkorukban indult, és több stációja volt. Legelső tanulmánykötetnek nevezett könyvét megjelenésének évében, 1937-ben dedikálta apámnak. A Levelek a száműzetésből többek között a trianoni határok elszakította területen megtett kulturális sétákat idézi föl. Kassától Lublóig, Szlovenszkótól Erdélyig bemutatja a városokat és a táj emlékeit, történelmi és irodalmi vetületből, de olyan részletesen és pontosan, hogy rekonstruálni lehetne belőlük az azóta alaposan megtépázott művészeti emlékeket, feledésbe merült irodalmi, történelmi vonatkozásaikkal együtt. De mire vonatkozik a száműzetés szó a címben? Az elcsatolt régiók száműzettek Magyarországról éppen úgy, ahogy Cs. Szabó Kolozsvár száműzöttjének érezte magát még 1937-ben is?

Cs. Szabó az első világháború utolsó évében hagyta el Kolozsvárt, apám sem sokkal később tapasztalta meg az emigránslétet. Gyermekkori hátterük eléggé különböző volt, inkább elválasztotta volna őket. Egyikük a művelt, több generáción át magas fokon képzett, fontos közszerepeket betöltött erdélyi értelmiségből, másikuk pedig a dunántúli puszták népe világából indult, még ha annak nem is a legnyomorúságosabb rétegéből. De ugyanakkor mennyi hasonlóság: a katolikus és a protestáns szálak összefonódása a fölmenőik között, családjaiknak a serdülő fiúkat megrázó felbomlása, és egészen korán a francia műveltség vonzereje. 1926-ban éppen egy időben voltak Párizsban, anélkül, hogy találkoztak volna. Egyikük eminens diák, kiváló iskolák jól megalapozott műveltségének birtokában, biztos, noha szerény anyagi háttér védelmében, másikuk a létbizonytalanságot megtapasztalt menekült, a nélkülözést saját keze munkájával enyhítve küzd, hogy saját erejéből pótolja a korábban meg nem szerzett tudást.

Hazatértük után hamarosan mindketten a Nyugat munkatársai lettek, és később a folyóirat legtöbbször szerepelt szerzőivé váltak. Akkor és abban a körben ismerkedtek meg. Apám Cs. Szabóhoz írt levelei Cs. Szabó lakásának 1949-es hatósági lefoglalásakor és kiürítésekor eltűntek. Cs. Szabóéi azonban fennmaradtak apám hagyatékában. Az 1936-ban írt első szívélyes, baráti hangú. Akkor ő már a Rádió irodalmi osztályának a vezetője, és sűrűn szerepeltette apámat. A Rádió-archívum rendelkezésemre bocsátott adatai alapján 1939 és 1944 között apám Cs. Szabó felkérésére 23 alkalommal írt rádiós szövegeket. De a kimutatás nem teljes, apám hagyatékban fennmaradt, részben kiadatlan, és jellegükből ítélve bizonyosan rádiós fölolvasásra készített szövegeiből, valamint Cs. Szabó több leveléből nyilvánvaló, hogy az együttműködésük korábbi és jelentősebb volt. Cs. Szabó gyakran fölolvastatta Illyés Gyula frissen megjelent verseit, prózáit, pedig nemegyszer kellett tartania a hátát a hivatalos politika által nem kívánatosnak tartott barátaiért.

„… tartós, igazi barátság … csak eszmetársak között lehetséges…” mondta Illyés Gyula egy interjújában, másutt pedig: „… mindig akkor voltam boldog, amikor valami együttesben egyenlőként tudtam dolgozni… olyan írói csoportosulásban, ahol valamiféle közös törekvés, közös cél… egyesített bennünket.” Apám műveinek egy jó részét átfűti az ilyen eszmei értelemben vett közös törekvés. Kortársai közül a gyakorlati, valóságos feladatvállalásban Cs. Szabó is kivette a részét, akár a Rádiónál, akár titkos diplomáciai kiküldetésben a szovjet–finn háború idején, vagy akár akkor, amikor Ungváron szembesült egykori rádiós főnökével, Kozma Miklóssal, Kárpátalja kormánybiztosával együtt a kamenyecpodolszkiji tömegmészárlás tényével és a magyar hivatalos adminisztráció német nyomással szembeni tehetetlenségével.

De Illyés és Cs. Szabó barátsága kezdetben irodalmi alapokon nyugodott: szerkesztési, lapalapítási, fordítási tervek fűzték őket össze, és az európaiság és a magyarság vonatkozásában hasonló gondolkodásuk és magatartásuk.

Cs. Szabó úgy emlékszik erre a korszakra, mint „… a heroikus tettekre lázasan készülő harmincas évekre, nagy várakozások évtizedére, amelyet mai távlatból joggal nevezhetünk második magyar reformkornak, mert semmiképp sem volt méltatlanabb, mint az első, 1825 és 1848 között”.

A német megszálláskor mindketten visszaléptek a rádiós, illetve lapszerkesztői munkából. Csé a megszállás másnapján lemondott a Rádiónál az irodalmi osztály vezetéséről, apámat pedig figyelmeztették, hogy rajta van a németek listáján, mint ideológiailag veszélyes személy, és jobban teszi, ha vidékre távozik. Ezt tette Cs. Szabó is, ő Balatonföldvárra, apám Tihanyba vonult vissza a letartóztatás vagy elhurcolás várható veszélye elől. Cs. Szabó azt írta akkor kötöttünk máig tartó bensőséges barátságot”, amikor vele s Örleyvel körülbicigliztük a Balaton egy részét. Ez 1944 nyarán volt.

Levelezésük is az együtt végzett közös munka jegyében folytatódott, ebből csak az 1944 májusa és 1945 júliusa közötti időszak maradt ki: az 1944-es utolsó levél még egy francia irodalmi és művészeti szemelvénygyűjtemény kiadásáról szól, talán apám ötlete volt. Cs. Szabó részletes tervezetet küldött a könyvre, de tudtommal nem valósult meg. Napvilágot látott viszont az 1945-ben Cs. Szabó szerkesztette, Itáliáról írt versek kötete, a Márvány és babér, ebbe természetesen apám is adott fordítást.

„… Ízig-vérig urbánus vagyok mondta Cs. Szabó. Ami azonban semmiképp sem gátolta meg abban, hogy 1945-ben Illyés Gyula fölkérésére több javaslatot tegyen a Parasztpárt emblémájához és plakátjaihoz készülő képzőművészeti források kiválogatására. Hiszen, „… Ilyen módon a tanulatlan magyar dolgozókat is észrevétlenül hozzá lehet szoktatni az európai festészet és szobrászat néhány klasszikus nagy művéhez írja apámnak egy háromoldalas tervezet előtt 1945. július 5-én. És noha a negyvenes évek elején Cs. Szabó is beszállt a magyarság és európaiság vagy-vagy vitájába, későbbi emlékezésében a népi–urbánus kettéosztást irodalmilag értelmetlen, politikai színezetű, hamis megosztásnak nevezi. Véleménye összevág apáméval, aki a népi–urbánus szavakat a harmincas-negyvenes évek magyar irodalmára vonatkoztatva értelmezhetetlennek mondta.

Cs. Szabó 1948 végén elhagyta az országot, döntése életének az elkövetkező több mint három évtizedét meghatározta gyakorlati vonatkozásában. És a szellemiekben? „Amíg jól ment a Nyugatnak és Angliának a hatvanas évek hamis szivárványa alatt, a BBC-ben is bőven volt pénz, hogy időnként országgá, sőt világgá repítsen” – mondta. Nagy szenvedélyének hódolva fölkereste az európai kultúra lenyűgöző színtereit. Úti beszámolói, irodalmi tanulmányai, kiállításismertetései és elemzései egymás után hangzottak el saját fölolvasásában a BBC hullámain vagy a nyugat-európai magyaroknak szervezett összejöveteleken, majd jelentek meg lényeges kiegészítésekkel írásban a nyugati magyar sajtóban.

A tanulmányírót ez a lehetőség növelte igazán naggyá, a legnagyobbak közé. Az Alkalom címet adta annak a tanulmánykötetének, amelyre az 1980-as hazajövetelekor kapott fölkérést. Alkalom, mert az esszéket alkalom szülte. Ez a remek összeállítású kötet gyűjti össze Cs. Szabónak azokat az esszéit, amelyekben hozzáférhetővé tette számunkra az 1960 és az 1980-as évek közé eső korszak figyelemre méltó kultúrtörténeti eseményeit, művészeti, irodalmi elemzések formájában. Más köteteiben megjelent tanulmányai is, a Victor Hugo száműzetéséről, a Vergiliusról, Horatiusról szólók, a Shakespeare-színművek és -előadások elemzései, amelyekben magyar fordításaikra is fölhívja a figyelmet, a kiállítások kapcsán írt művészeti és történelmi korrajzok: szellemiségük, hangvételük, nézőpontjuk révén helyet kaphattak volna a legszínvonalasabb nyugat-európai, amerikai folyóiratokban, vagy az akkor új műfajként jelentkező nagy, monografikus kiállításkatalógusok elemzései közt. Külön értékük a magyar vonatkozások kiemelése.

De Cs. Szabó azok közé a nem csekély számú külföldön élő magyar írók közé tartozott, akik csak magyarul írtak. Ha a legfrissebb kutatási eredményekbe ágyazott esszéit angol nyelvű közegbe helyezi át, Cs. Szabó belekerül a korszak nemzetközi szellemi folyamába. Ő azonban kimaradt ebből. Nem arra fordított fáradságot, hogy angol esszéíró váljon belőle, hanem teljes figyelemmel és minden idegszálával a magyar irodalmi és közéletet követte, az itthonit és a külhonit, pontosabb értesülése és objektívebb ítéletei voltak róla, mint az itthon élőknek. A szellem területét függetlennek látta a földrajzi helytől: „… irodalmunk tágabb, mint az ország…”, és belefér, sőt – ahogy Illyés Gyula is vallotta – nélkülözhetetlen része a határon kívül élők szellemi teljesítménye. Amikor 1960-ban a friss emigrációban élő magyaroknak beszélt erről, Csé így fogalmazott: „… szeretném megmondani, miért írok magyarul, csak magyarul. Gondolat és szó iker születésű […] nekem csak magyarul vannak gondolataim […] De van egy másik ok is […] politikai és időszerű. Mesterségem nagyjai jóformán mind otthon maradtak a nemzedékemből, csak néhány él külföldön. Ők azok, a kint élők, akik gondolataikat emberről, hazáról, Közép-Európa megszállásáról, a közéleti nyelvhamisításról – az orwelli double talkról, Európa gúzsba kötött keleti és egyre dicstelenebb nyugati feléről gátlástalanul kifejthetik. Élnünk kell ezzel a szabadsággal, meghamisítatlan nyelvünkkel, nemcsak a tizenötmillió magyar érdekében.”

És Cs. Szabó László élt is a szellem és a tett szabadságával.

Föl kell idéznünk azt a korszakot, amikor a Magyarországról történt távozása utáni néhány évben, a hazai közés irodalmi életet bíráló publicisztikái idején, apámmal csak képeslapra írt semleges üdvözlettel és nevük kezdőbetűjével üzentek egymásnak, mert miért is adtak volna ki önszántukból adatokat saját magukról és környezetükről illetéktelen olvasóknak? Amikor pedig, valamivel később újra levélváltásra került sor, a borítékon a címzés és a feladó gyakran Cs. Szabó László helyett a levélcenzúra figyelmét kevésbe felkeltő Szabó Erzsébet volt, második feleségének neve. A barátságnak e csöndes stációjában Cs. Szabó nem mulasztotta el, hogy méltassa hazai eszmetársai tevékenységét. Azokét is megbecsüléssel, akikkel korábban elvi vitája volt, mert jellemző tulajdonsága neki is, de apámnak is az volt, hogy az érték, a minőség előtt mindig fejet hajtott.

Azután, hogy az Új Látóhatár Illyés Gyula hatvanadik születésnapjáról megemlékező Szabó Zoltán szerkesztette száma apámhoz megérkezett benne többek között a Hunok Nyugaton írásával –, apám így írt Cs. Szabónak 1962 szilveszterén: „Egyedül ünneplek a tihanyi házban, az egész behavazott félszigeten. Az előbb kicsúszkáltam a révig, átnéztem Földvárra, a múltba rátok gondolva! S arra a római karácsonyra, amit együtt töltöttünk! Mennyi az emlékem már rólad vagyis hogy megérnek a számon-se-tartott események – mennyi a köszönni valóm neked!

Igen meghatott barátságtok tanújele senex-szé válásom alkalmából. Férfiak vagyunk, szemérmesek, de fogadj el tőlem egy meleg átkarolást! S oszd meg a többivel is. Az egész élet behavazott félsziget egy kicsit, de ilyenkor mégis csak átsuhan a szíven: érdemes volt a benne tartózkodás.

Cs. Szabó így válaszolt: „Mit írhatnék. Nappalok s éjszakák kellenének egyvégtében, hogy az ember könnyebbüljön egy kicsit a mondanivalójától. […] Nehéz s fárasztó éveken át csak kozmikus hullámokat kibocsátani a lélekből, azzal a reménnyel, hogy rezgésükkel valahogy célba találnak. […] Ne pirulj bele, én se pirulok el, amikor mondom, hogy életem fő büszkesége a barátságod és csak örömem, csupa örömem telt abból, hogy kortársad lehettem.

És ha a kapcsolatuk eme újabb stációjához érkezve tovább keressük az őszinte szeretet fenti szavai nyomán haladva – a barátságuk természetét, a francia műveltség és most is aktuális régi magyarok: Zrínyi, Vörösmarty, Teleki László hatására kialakult, hasonló ízlésben fogant gondolkodás és az ebből eredő etikai alapú feladatvállalás után, egyéniségüknek egyik további alapvonására mutathatunk rá talán.

Nyilván Cs. Szabó és apám esetében az idő múlása is közrejátszott abban, hogy a harcos ifjúság éveit követően a személyiség szelídebb és türelmesebb, elnézőbb oldala erősödött meg bennük, és ez talán lelki rokonságuk nem elhanyagolható eleme: a szerethető iránti szeretet képessége. Cs. Szabó mindig kész lelkesedése a művészet és műveltség szerethető szépségeinek láttán. És az ezzel párhuzamba állítható adottság, amellyel Illyés Gyula a világ megtapasztalt borzalmai ellenére, elkomorult tekintetével is meglátta és műveiben meg tudta fogalmazni a vigasz reményét.

pár éves magába zárkózása után apám többek között azért is fogadta el 1963-ban a British Council meghívását Angliába, hogy újra találkozhasson Londonban élő barátaival. A hatvanas évek elejétől egyre jobban foglalkoztatta az 1956-os kataklizma után külföldre került magyar diákok és értelmiségiek sorsa. Ezekben az években végigjárta Nyugat-Európa több nagyvárosát, Párizs, London, Brüsszel, Amszterdam, Oslo, Dublin után még az Amerikai Egyesült Államokba is elvitték az irodalmi meghívások. A húszas évek elején a gazdasági válság a munkásokat, az 1956-os forradalom megtorlásai főleg a fiatal értelmiséget szórta szét. Illyésnek annak idején a húszas évek munkás-közösségei, Cs. Szabónak az 1956-os emigráns nemzedék fórumai adtak lehetőséget, hogy kiteljesítse közösségi énjét. Ahogy apámnak írtamindenki Laci bácsijalett. A ’60-as évektől szervezett nemzetközi költői találkozók, PEN-kongresszusok viszont már nemcsak neki személyesen, hanem az egész nyugat-európai magyar szellemi életben is változást hoztak. Cs. Szabónak így nyílt lehetősége arra, hogy újra találkozhasson a magyar művészek legjobbjaival, Tamási Áronnal, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral, hogy csak néhányukat említsem, vagy azokkal, akiket korábban írásból ismert a fiatalabb nemzedékből, mint Csoóri Sándort.Nagy könnyebbség volt, írja apámnak, hogy több erdélyi költő és író, például Kányádi Sándor is fölkereste, közvetlenül apám üdvözletét vitte neki. Megteremtődött valamiféle határok fölötti szellemi élet. Apámmal történt további találkozásairól 1963 és 1980 között a Hunok Nyugaton későbbi kiegészítésében, valamint a Hűlő árnyékban című kötetben közölt interjúiban számol be.

Tizennégy éves szünet után tehát 1963-ban újraindult levélváltásuk. Paradoxona, hogy éppen a földrajzi távolság teszi ma lehetővé, hogy valamennyire rápillanthassunk barátságuk tréfás, évődő, de mindig őszinte alaptónusára, a hol magázódó, hol tegeződő, némelykor pedig francia nyelvbe átcsapó mondatok révén. Nyilván ez a könnyedséggel lazított komolyság jellemezte közöttük a korábbi évek hangnemét is, amelyre ma már nincsen tanú. Családias mondataik a személyes, bensőséges ügyek mellett közérdekű feladatokat is érintenek. Szó esik kultúrdiplomáciáról. Cs. Szabó angol költőt, rádióst küldött apámhoz, és megpróbálta rábírni, hogy vállalja el a nemzetközi PEN Klub elnökségét. Apám erdélyi kisebbségi anyagokat juttatott el Cs. Szabóhoz. A legfontosabb persze az egymás véleménye iránti kíváncsiság, egymás munkáinak nyugtázása és rövid méltatása.

Kétszer olvastam el A tisztákat. Nemcsak azért rázott meg, mert emlékszem lassú fogamzására, évtizedek előtt, hosszú éveken át. A kulcsod is, ha nem tudnád. […] Aki igazán meg akar fejteni, annak hosszú felfedező utazás után […] ide: ehhez a drámához kell elérkeznie, ez szolgáltatja ki legteljesebben rejtőző s nyílt gondolataidat mindazokról az emberi s nemzeti létkérdésekről, amik tépelődő kételyek között jóformán valamennyi előző könyvedben izgattak, gyötörtek, hogy másokat, minket is izgass és hasznosan meggyötörj, hasznosan, azaz: szolgáló készségünket bátorítva a lehetetlennel szemben is.írja Cs. Szabó 1970. karácsony másnapján.

Kötődésük Európához? Cs. Szabó így fogalmazott 1978-ban: „… a harmincas években […] íróink egy része, magam is, magyarságtudatát nyugat felé fordítva asszimiláló mohósággal dúsította… Változott-e Európa ragyogása a harmincas évek óta, hogy apám a következő jól ismert sorait leírta?

Én láttam csillogásodat még, / bár lázas volt már, mint láz-marta szem, / hallottam biztatásodat még / bár meg-megakadt már öregesen, / midőn eléd álltam a szóra, / hogy örökségem átvegyem, / Európa, oh Európa –

Illyés Gyula első nagy csalódását 1947-ben éppen Cs. Szabó örökítette meg a Hunok Nyugaton című művében, ő érzékeltette lelkiállapotát azután, hogy apám a felvidéki magyarok kiűzetése miatt vitába keveredett egykori párizsi modernista barátjával, a román születésű Tzarával: „Kitaszított ember állt előttem, a nyugati világ elfehéredett arcú kivetettje…

A hatvanas években már elsősorban a magyarsághoz tartozás foglalkoztatta mindkettőjüket. Cs. Szabó László írja 1964. november 15-én apámnak: „Hozzám csak az irodalom jut el. Ami megmarad. Ezt közéleti férfiak úgy mondanák: az örök Magyarország jegyében élek. Talán irreálisnak tetszik, pedig nem az”. 1965. szeptember 22-én így fogalmaz: „Kemény és hosszú harc folyik […] a becsület és tehetség rehabilitációjáért a hazában, folyik otthon, folyik itt, s nem eredménytelenül…

Az örök Magyarország virtuális közegében az író cselekedetei az egyén fölé emelkedve jelképes értelművé válnak. Jelképes értelmű volt a nyugati magyar írók egy részének fogadalma, hogy nem tér viszsza Magyarországra, amíg a megszálló hadsereg itt van; jelképes az is, hogy Cs. Szabó testi mivoltában nem akart távol maradni az országtól. Az egyik a politikai állásfoglalás: Szabó Zoltáné, Sárközi Mátyásé és még sokan másoké, amelyet tiszteletben tartott minden itthon élő szellemi ember, apám is. A másik, a magyar kultúra és irodalom egysége melletti állásfoglalás: ez volt Cs. Szabóé. Illyés Gyula éppúgy elfogadta és helyeselte. Már 1971-es levélváltásukból világos, hogy Csé hazatérésének gondolata élőszóval fölmerült közöttük.Idén, bizonyos okokból, Salzburgban töltöm a Karácsonyt, de jövőre, ha a Jósors is akarja, Pesten.”írja 1971. november 29-én, és apám válasza 1971. december 2-án: „Sajnáljuk, hogy Salzburgból – a szomszédból – nem jössz tovább.

Szintén jelkép Cs. Szabó föltétele, hogy írása jelenjen meg Magyarországon, mielőtt hazatér. Dickens-tanulmányának itthoni publikációja után írta apámnak: „… most, most jött meg április 30-i leveled, rögtöni reakciód a Dickens Naplóra. Tudd, hogy Tiéd az első fecske a hazából, a legelső baráti visszhang a „kis feltámadás”-ra. Gondolhatod, milyen jólesett s mekkora öröm. […] Majd így folytatta: „A meghívást szívből köszönöm. Most már nincs elvi akadálya, hogy szétnézzek otthon.

És nemcsak a baráti együttlétek folytatása volt, hogy apám meghívására, első hazajövetelekor, 1980-ban, majd 1981-ben is a mi házunkban szállt meg, hanem jelkép is, hogy Illyés Gyula otthonába érkezett haza, nem a hivatalos Magyarországra: „Szíves családi hívásotok azért is nagyon fontos, mert magától megold valamit. Én ugyanis kereken megmondtam s megírtam az összes jó szándékú hivatalosoknak és félhivatalosoknak, hogy csak független magánemberként mennék haza, a barátaimhoz s a magam szakállára s nem ilyen vagy olyan szervek vendégeként. Ezt is udvariasan tudomásul vették, sőt! megkönnyebbülésemre természetesnek találták.

Cs. Szabó László az 1980 utáni években is visszatért, gyógykezelésre is, és apámmal eltöltött itthoni találkozásai mindkettejük boldog pillanatai közé tartoztak. És talán az is jelkép, hogy hazájában halhatott meg, és hazai földbe temették, ahogy szerette volna.

 

*

 

A Magyar Művészeti Akadémia szíves fölkérésének, hogy Cs. Szabó László és Illyés Gyula barátságáról beszéljek, tudom, csak fogyatékosan tudtam megfelelni. Szólni lehetett volna még sok mindenről, a rádiós beszélgetéseikről, Csének más, apámról szóló írásáról, és meg kellett volna még említenem talán szemléletbeli különbségeket is. Noha nem volt sok: ebben a kapcsolatban nem látszanak viharfelhők, még rövidebb-hosszabb ideig tartó ellentétek sem, mint apám több, más, közeli íróés költőtársa esetében.

Ugyanakkor a közös ízlés, gondolkodás, eszmei egyetértés, hasonló temperamentum, vagy az együtt végzett munka öröme – ezek az iskolásan megfogalmazott logikai ész-érvek – nem magyarázzák, csak dokumentálják egy életen át tartott barátságukat, amelynek teljes története, valódi mélysége föltárhatatlan. Mert az a lélekből fakadt és a sorsuk görgette előre, és a benne rejtező erők lényegét menthetetlenül beszippantotta már a múlt.

(Az írás a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának 2017. október 26-án tartott emlékülésén, Cs. Szabó László tiszteletére rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)



« vissza