Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Antall utca és Antall-szobor Zágrábban

Antall József azon kevés európai politikus közé tartozott, akik Jugoszlávia felbomlása idején azonnal felismerték, hogy Dél-kelet-Európában (is) maradéktalanul tiszteletben kell tartani a népek önrendelkezési jogát. (...) Ugyanakkor Antall József volt, aki a legtöbbet tette Horvátország és Szlovénia függetlenségéért.

A kilencvenes évek elején Antall József azon kevés európai politikus közé tartozott, akik Jugoszlávia felbomlása idején azonnal felismerték, hogy Dél-kelet-Európában (is) maradéktalanul tiszteletben kell tartani a népek önrendelkezési jogát. (Nemcsak a Baltikum esetében, ahol Moszkva reálpolitikai megfontolásokból rögtön elengedte a három kis államot, hanem ott is, ahol egy agresszorral kellett szembenézni.) Ugyanakkor Antall József volt, aki a legtöbbet tette Horvátország és Szlovénia függetlenségéért. Nem csupán az elhíresült Kalasnyikov-ügy kapcsán, hanem a titkos és a nyílt diplomácia teljes eszköztárával. Kezdettől fogva győzködte személyes találkozások alkalmával, levélben és legtöbbször telefonon az euro-atlanti térség vezető politikusait, elsősorban idősebb George Busht, Margaret Thachert és Helmut Kohlt, a két jugoszláv tagköztársaság szuverenitásának késedelem nélküli elismerésére. A világ azonban leginkább a Kalasnyikov-ügyet ismerte. Emlékszem, milyen mélységesen fel voltam háborodva, amikor az MSZP, élén Horn Gyula volt külügyminiszterrel, és az SZDSZ vehemensen támadta az Antall-kormányt a parlamentben és a sajtóban a fegyverszállítások miatt. (A Fidesz többnyire felelősen hallgatott.) Amikor 1999 januárjában zágrábi nagykövet lettem, hamarosan tapasztaltam a régi igazságot: minden rosszban van valami jó. A budapesti politikai cirkusz miatt Horvátországban mindenki tudott az Antall-kormány önzetlen segítségéről. Nemcsak a politikusok és közéleti személyiségek, hanem az „utca embere” is. Magyarország és a magyarok ismét belopták magukat a horvát emberek szívébe.

Nagyköveti felkészülésem során, a kötelező feladatokon túlmenően megfogalmaztam magamnak néhány, általam fontosnak tartott célkitűzést. Ezek közé tartozott első helyen, méltó emléket állítani rendszerváltó miniszterelnökünknek. Nem sokkal hivatalom elfoglalása után a sors tálcán nyújtotta a lehetőséget. Felhívott Budapestről Zdenko Skrabalo, a magyarországi horvát nagykövet, 1992 és 1993 között külügyminiszter Zágrábban, Franjo Tudjman horvát köztársasági elnök bizalmi embere, neves kutatóorvos, a magyar–horvát együttműködés elkötelezett híve. Jelezte, Zágrábba jön, és fontos megbeszélnivalói vannak velem. A Krlezingvozd utcai nagykövetségi épületben, dolgozószobámban ültünk le tárgyalni. Skrabalo kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, komótosan elővett egy kisméretu jegyzetfüzetet, fellapozta az aktuális oldalt, melyen pontokba szedve legalább egy tucat megbeszélnivaló volt feljegyezve. Sorra vettük a kétoldalú kapcsolatok időszeru kérdéseit. A végén tért a lényegre: a magyar köztársasági elnök hivatalos zágrábi látogatására. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot: Skrabalo jelentőségteljesen felnézett jegyzetfüzetéből, és így szólt:György, ha Göncz Árpád eljön Zágrábba Tudjman elnökhöz hivatalos látogatásra, utcát nevezünk el Zágrábban Antall Józsefrol, melyet a két elnök fog felavatni.” Nagyon megörültem a felvetésnek. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de habozás nélkül azt mondtam nagykövettársamnak: lesz találkozó, kezdhetjük a szervezést! Ott helyben egy pillanat alatt elhatároztam, ha törik, ha szakad, a magyar köztársasági elnök hivatalos látogatást tesz horvát partnerénél. Göncz Árpád látogatásának kérdése napirenden volt, esedékes volt már évek óta. Tudjman elnök többször járt Budapesten hivatalos látogatáson, egyszer beszédet is mondott a Parlamentben. A horvát függetlenség kivívásában történelmi érdemeket szerzett államfő a Vihar” és az „Orkán” fedőnev hadműveletek miatt kegyvesztett lett a nyugati hatalmak vezetői előtt. (A horvátok nem kértek engedélyt a nemzetközi szervezetektől, hanem „szó nélkül” felszabadították a szerbek által megszállt horvát területeket.) A szervilis Horn-kormány „nem akarta hitelesíteni” az általuk szélsőjobboldali, doktriner nacionalistának tartott horvát elnököt, Göncz Árpád pedig magáévá tette az álláspontot, ez esetben nem volt különvéleménye. (Nem úgy, mint az Antall-kormány idején!) Ezt a nézetét már akkor kifejtette nekem, amikor nagyköveti bemutatkozó látogatást tettem nála kiutazásom előtt,99. január közepén. Erősen kapacitáltam az esedékes látogatás lebonyolítására. A következőket mondta: „Nem szeretem ezt az embert, ez egy despota. Nem akarom emelni csekély elismertségét azáltal, hogy hivatalos látogatást teszek nála. Hívjanak meg az Eszéki Magyar Oktatási és Miivelodési Központ megnyitójára, és ott, ha kell, nem hivatalosan leülök vele beszélgetni.” Nagykövetjelöltként, és a magyar–horvát kapcsolatok elmélyítésének elkötelezett híveként tisztában voltam azzal, hogy a látogatás elmaradása megterhelné a kétoldalú kapcsolatokat. Minden rábeszélőképességemet latba vetve érvek sorát hoztam fel, de az elnök elhárította a hivatalos látogatás kérdését. A horvátok tisztában voltak a magyar kormány irántuk tanúsított szimpátiájával, Orbán Viktor már 1999. január 22-én hivatalos látogatást tett Zlatko Matesa kormányfőnél, de Zágrábnak szüksége volt minél több „nemzetközi trófeára” az elszigeteltség lazítása érdekében.

Skrabalo tudta, de nem tőlemszolgálataik nyilván jól dolgoztak –, hogy Göncz nem akar jönni, így egymás előtt nyíltan beszélhettünk, hogyan lehetne nyomást gyakorolni a magyar elnökre. Nagykövettársam Göncznél személyes megbeszélést kért, budapesti barátait is mozgósította. Én azonnal telefonon beszéltem az államfővel, érveltem, és személyes felelősségére apelláltam a magyar–horvát kapcsolatok esetleges megromlása esetére. Ettől egy kicsit elbizonytalanodott. Jeleztem neki, hogy az olasz és a török elnök is hivatalosan találkozott Tudjmannal a közelmúltban. Nem lesz egyedül a sorban. Nem mondott igent, de nemet sem, kitérő választ adott. A fő rohamokat a Külügyminisztériumon, a Miniszterelnöki Hivatalon, valamint az elnök külpolitikai főtanácsadóján és sajtószóvivőjén keresztül folytattam. Harmadik országbeli csatornákat is felhasználtam, teljes diszkréció mellett. Néhány hét múlva megtört a jég. Göncz Árpád vállalta a hivatalos utat. Az Antall utcáról természetesen nem szóltam senkinek, amíg a látogatás kérdése el nem dőlt. Elfogultsággal vádoltak volna, nem alaptalanul.

Mindezek mellett annak is nagyon örültem, hogy nem nekem kellett kopogtatnom az ötlettel, hanem a horvátok vetették fel az utcaelnevezés lehetőségét. Hogy ezt feltételhez kötötték, az a kialakult helyzetben nem zavart. Azonnal felkerestem Tudjman elnök külpolitikai főtanácsadóját, Neven Madeyt, és megkérdeztem, hol lenne az Antall József utca. Jeleztem, nem lenne rossz, ha egy eddig névtelen, új utca kapná a rendszerváltó magyar miniszterelnök nevét. Az utcanévváltozás ugyanis általában kivívja a helyi lakosság ellenszenvét. Rövid idő múlva tökéletes ajánlat érkezett: egy nagy forgalmú, hosszú utca a zágrábi vásárváros és a lóversenypálya között, a Szávától nem messze, azzal párhuzamosan, és az utca eddig névtelen volt. Közepén fedett jégstadion, mely egész évben üzemel. A javaslatot boldogan elfogadtam, és elkezdődött a városi engedélyezési eljárás. A végső szót a zágrábi közgyűlésnek kellett kimondania, de az elnöki látogatás tervezett időpontjáig már nem volt lehetőség erre. Én becsületesen jelentettem haza a fejleményeket, eszembe sem jutott, hogy azt az elnöki hivatal is megkapja. Ugyanis Göncz Árpád először valószínűleg tanácsadói javaslatára – nem akarta vállalni az Antall utca felavatását. Ez a körülmény az egész tervet meghiúsította volna. Tudjman akkor már nagyon beteg volt, 1999 szeptemberét írtuk, három hónappal halála előtt. Betegsége miatt lemondták az eszéki programon és az Antall utca avatásán való részvételét. Így Göncz Árpádra hárult egyedül ez a megtiszteltetés, de ő nem akart élni vele. Végül a Külügyminisztérium és az elnök egyik tanácsadója segítségével sikerült rábeszélnem. Amikor azt hittem, már minden sínen van, Göncz egyik munkatársa felhívott, és közölte, az elnök nem avatja fel az Antall utcát, mert a legutolsó jelentésemből kiderül, még nem zárult le az engedélyezési folyamat. Ebből kellemetlenségek lehetnek, mondta, ezért töröljük ezt a programot. Azonnal a horvát elnöki hivatalba siettem a külpolitikai főtanácsadóhoz. Megkérdeztem, jelent-e valamiféle kockázatot az a tény, hogy az utcaelnevezést a városi közgyűlés még nem hagyta jóvá. A tanácsadó magabiztosan mosolygott:A közgyiilésben lévo többségünk (HDZ) révén a város azt hagyja jóvá, akár utólag is, amit az elnök kér.” Még aznap sürgős jelzéssel ment haza a jelentésem: az utcanév engedélyezése lezárult, minden rendben! A budapesti elnöki tanácsadónak meg kellett nyugodni, az elnöknek meg nem volt más választása, mint felavatni az Antall József utcát.

Az ünnepségre 1999. szeptember 28-án került sor, kissé esős, őszi időben, de méltó körülmények között. Horvát barátaink kitettek magukért. Az utolsó pillanatig tartó bizonytalanság miatt nem volt már lehetőségem arra, hogy a kormányból, az MDF-ből, vagy máshonnan vendégeket hívjak külön az avatásra. Örültem, hogy az Antall családot sikerült az elnöki gépen Zágrábba hozni.

Göncz Árpád, aki annyi gáncsot vetett az őt reálpolitikai megfontolásokból, kényszerű paktum által köztársasági elnökké emelő névadónak, nagyon szép, szabadon előadott beszédet mondott. Méltatta Antall József érdemeit, és kijelentette, nélküle nem lett volna sikeres a rendszerváltozás Magyarországon. A legszebb az volt benne, hogy a volt politikai ellenfél, az Antall-kormányt sokszor gáncsoló elnök mondta, és úgy tűnt, szívből jött. Ebből kiindulva, az elnök engedélyével, leírattam hangfelvételről a beszédet, és mindenfelé terjesztettem.

Az avatásra – nagy sietséggel – emléktábla is készült, mely hirdeti a kevésbé tájékozottaknak, ki volt Antall József, és amelynek története sem mindennapi, ez is csak az akkori Horvátországban történhetett meg. Pár nappal az ünnepség előtt, amikor már biztossá vált az esemény, kértem, hogy valamilyen emléktábla is kerüljön felállításra. Abban egyáltalán nem bíztam, hogy ez szeptember 28-ra elkészül. Semmi akadálya, kaptam meglepetésre a megnyugtató választ, csak a rávésendő szöveget kérjük. Szigorú utasításra egy kőfaragó két éjjel és két nap alatt készítette el a márványtáblát.

Az esti ünnepélyes elnöki vacsora előtt, az elnöki rezidencián, Antall József a külföldinek adható legmagasabb horvát kitüntetést kapta posztumusz –, melyet felesége, Klára asszony vett át.

Az Antall József utca története azonban ezzel még nem ért véget. Egyik nap Kékesi Ferenc, első beosztott diplomata jelentette, hogy a zágrábi városi közgyulésben Sandor Dembitz szociáldemokrata városatya interpellációt nyújtott be a polgármesterhez, milyen alapon avatták fel az Antall József utcát, amikor a közgyulés még nem hagyta jóvá az utca elnevezését! Ellenzéki akció a jobboldali városvezetéssel szemben. Politikai rövidlátás. Ráadásul a szóban forgó úr magyar család sarja apai ágon, de a nyelvünket nem beszéli. Kékesi Ferenc megpróbálta lebeszélni, de eredménytelenül. Azonnal találkozót kértem Ivica Racantól, a Szociáldemokrata Párt elnökétől, későbbi miniszterelnöktől. A pártszékházban lefolytatott beszélgetés során jeleztem, hogy a fejlemények megterhelhetik a magyar–horvát kapcsolatokat, és eközben nem sok eredményt hoznak az ellenzéki párt számára. Racan azonnal megértett, előttem vette fel a telefont, és leállította az akciót. A városi közgyulés pedig utólag jóváhagyta az utcaelnevezést.


Antall József 2002-ben avatott zágrábi szobra (Fotó: MTVA)

Ivica Racant ettől kezdve nagyon kedveltem, fél év múlva ő lett a miniszterelnök. Nemzeti érzelmu baloldali politikus volt, mint sokan mások délnyugati szomszédunknál, megbízható és magyarbarát. Kékesi Ferencről is szólnom kell e helyen. Első beosztottam megfelelő alapképzettséggel, nyelvtudással (köztük horváttal), tettre kész természettel, nagy segítségemre volt nagyköveti munkám során, sokat köszönhetek neki, mindig számíthattam rá. Nem csak a kiosztott feladatokat látta el kifogástalanul, hanem rendre előállt ötletekkel, javaslatokkal. Oroszlánrészt vállalt az Antall utca és szobor megvalósításában is.

A szobor története jóval egyszerubb és rövidebb, ezért talán szebb is. 2001. július 17-én vacsorára hívtam a rezidenciára Milan Bandicot, Zágráb város szocialista polgármesterét. A vacsorát követő kávézás-konyakozás közben felvetettem neki: milyen szép és lenne, ha az Antall József utcában szobor is emlékeztetne a kommunizmus után első szabadon választott magyar miniszterelnökre. Bandic olyan természetességgel bólintott, mintha maga sem értené, miért nincs még ott szobor. A következő napokban irodájában folytattuk a beszélgetést, hihetetlen gyorsasággal megegyeztünk a részletekben. A szobrot a Magyar Köztársaság Nagykövetsége és Zágráb Város közösen állítja fel. Magát a szobrot mi hozzuk, a posztamenst és a környezetet a város alakítja ki. Két látogatás a polgármesternél – a második Antall Józsefné társaságában – elegendő volt az előkészítéshez és a végső döntéshez. A család javaslatára Marton László kiváló magyar szobrász már korábban elkészült alkotását hoztuk Zágrábba. Egy kitűnő helyi mérnök szép parkot alakított ki az utca közepén, a jégstadion mellett, fákat ültettek, ízléses fémpadokat helyeztek el. A legdrágább dél-amerikai gránitot használták fel (pedig horvát is volt!) nem csak a posztamens, hanem a köré épített ovális padozat elkészítéséhez is. Az elegáns, nem hivalkodó, de mégis nagyon attraktív emlékszobrot Mádl Ferenc magyar és Stipe Mesic horvát köztársasági elnök avatta fel 2002. március 11-én, verőfényes, gyönyörű tavaszi napon.

Ez alkalommal már sikerült sok magyar közéleti személyiséget, volt politikustársakat és régi barátokat Zágrábba hívni. volt együtt látni régi kormánytagokat, akik akkor már sajnos különböző pártok színeiben folytatták néha egymás ellen – politikai pályafutásukat.

Horvátországban meglehetősen nagy egyetértés van a jobboldal és a baloldal között alapvető nemzeti érdekek vonatkozásában. Nem kivétel ez alól a magyar– horvát viszony megítélése sem. Önmagáért beszél az a tény, hogy Zágrábban a jobboldal nevezett el utcát Antall Józsefről, és a baloldal állított szobrot neki az utca középső részén. A magyarság abban a kivételes történelmi helyzetben van, hogy két szomszédjával egy évezreden át harmonikus kapcsolatban, szoros együttműködésben élt. A lengyelekről és a horvátokról van szó. Míg előzőkkel töretlen volt a baráti kapcsolat a mai napig, utóbbiakkal azonban a 81ő éves perszonálunióban eltöltött idő utolsó fél évszázadában felmerültek nézeteltérések. Az első világháborút követő különválásunk után elhidegült a kapcsolat, nemigen vettünk tudomást egymásról. A Jugoszláviában eltöltött, csalódásokkal teli hetven esztendő után a magyarok voltak az elsők, akik segítséget nyújtottak délnyugati szomszédjuknak a valódi függetlenség kivívásában. A horvátok ezt soha nem felejtik el. Antall József megalapozta a legújabb kori magyar–horvát barátságot, az első Orbán-kormány pedig kiteljesítette azt. Mindezt a szoborállítás után, egy évtizeddel később keletkezett feszültségek sem befolyásolják. A Magyar–Horvát Baráti Kör kezdeményezésére, találkozva a Magyarországi Horvát Önkormányzat szándékával, 2011-ben szobrot állítottunk Budapesten, a Ludovika téren Mirosláv Krlezának, a világhírű horvát írónak. Krleza 1893 és 1981 között élt, életének jelentős részét Magyarországon töltötte. Elkötelezett horvát hazafiként, baloldali gondolkodóként erősen kritizálta a Monarchiában uralkodó viszonyokat, a súlyos társadalmi megosztottságokat létrehozó „régi rendet”. Töretlen híve volt ugyanakkor a magyar–horvát együttműködésnek. A következő szellemes fordulattal jellemezte a két nép viszonyát: „Horvátok és magyarok között az elmúlt évszázadok során oly sok probléma adódott, hogy arról egy könyvet lehetne írni. Horvátokat és magyarokat ugyanakkor a történelem során oly sok minden köti össze, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól.” A zágrábi Antallszobor és a budapesti Krleza-szobor ezt a történelmet hirdeti, két új kötet a közös könyvtárban.

(Leírásra került 2005-ben, az utolsó fejezet 2017-ben.)



« vissza