Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A kissingeri világrendről

Münster és Osnabrück ma két járási jogú város a holland határ közelében. Az unalmukat turizmussal agyonütőknek, az atlanti szabadidő-fogyasztóknak, az odacsábított bevándorlóknak kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy emlékezzenek: 1648-ban e két helységben kötötték meg a vesztfáliai békét. Ez az év viszont jelkép azoknak, akik számon tartják Európa történeti emlékezetét. A roppant diplomáciai erőfeszítés következményének, az európai békének a civilizációs hatásai csak később értek be. Nemcsak egy hosszú és kegyetlen háborút zártak le Vesztfáliában, hanem utat nyitottak a független államokból álló új Európához. Miért éppen Kissinger1 említené, ha a magyar történetírás is ritkán emeli ki: itt ismerték el Erdély önálló államiságát. Az Erdélyi Fejedelemség a franciák és a svédek szövetségeseként ott volt a tárgyalásokon, és bekerült a békeszerződésekbe is. Szuverén országnak, a térség stabilizáló államának tekintették.

A megszakításokkal harminc évig tartó vallásháború sajátos szövetségkombinációkat hozott létre, miközben a civil lakosság is mérhetetlenül szenvedett. A lezáró béke aztán új rendszert teremtett, és megváltoztatta a szokásos politikai kapcsolatrendszereket. „Nem a birodalom, a dinasztia vagy a felekezeti hovatartozás, hanem az állam lett az európai rend alapköve. Rögzítették az állami szuverenitás koncepcióját.2 Nem Henry Kissinger az első, aki kiemeli e geopolitikai újdonság fontosságát, és nem az egyetlen, aki briliáns egyetemi és politikai karrierje során a vesztfáliai békerendszert tekintette világmodellnek. Viszont ő emeli ki, hogy a világrend-koncepciók közül a vesztfáliai elvek alkotják azt az alapot, amelyre egy új világrend épülhet. Egy olyan geopolitikai modellt vesz védelmébe, amely Európából származik, hiszen a terjeszkedő európai hatalmak magukkal vitték a saját világrendtervezeteiket is. Ugyanakkor nem szeretné az utóbbiak oltárán feláldozni az amerikai érdekeket.

Ma, amikor Európa sorvadozóban, nem árt a vesztfáliai modellt tüzetes vizsgálat alá vonni, amelyre Kissinger magyarul is olvasható könyve - az Antall József Tudásközpontnak köszönhetően - kiváló lehetőséget ad. E békerendszer a descartes-i ész kiterjesztése volt a nemzetközi kapcsolatokra. Vesztfá- lia földrajzi értelemben német földön van ugyan, de politikai értelemben már Franciaországban. E rendszer sokat „köszönhet” Richelieu és Mazarin bíborosoknak. A következmény: az államérdek érvényesítése és a Német Birodalom felaprózása. Kissinger azonban egy szellemes történelmi érvcsoportosítással rokon értelműnek tekinti a vesztfáliai békét az 1814-15-ben tartott bécsi kongresszussal. Amikor a napjainkban divatos „sokféleségről” beszél, a szerző azon az „egyensúlyt” érti. Különben a szinonimnak látszó fogalmaknak nincs átfedésük, közös halmazuk. 1648 a francia állam győzelmét szentesíti, 1815 meg Napóleon vereségét. A német diverzitást a francia politika használta ki, az egyensúly elve a brit hegemóniát szentesítette. A brit politika minden európai egyesítő törekvést megakadályozott, hogy haszonnal halásszon a világ tengerein. Egy újabb, pihenőkkel megvívott százéves háborúban - amely XIV. Lajos uralmának végétől Napóleon száműzetéséig tartott - a brit oroszlán túlharsogta a francia kakast. Az angol politika aknázta alá a vesztfáliai európai rendet, hogy a bécsi kongresszuson más kádenciát szabjon az európai menetrendnek. Kissinger a vesztfáliai békét dicséri, de a bécsi kongresszust csodálja. „A bécsi rendszernek három fő tartópillére volt: a négyhatalmi egyezmény, hogy megvédje a létező államhatárokat a módosítási törekvésektől; a Szent Szövetség, hogy elhárítsa a hazai intézmények fenyegetettségét; és az államok egyetértése, amelyet a szövetséges kormányfők rendszeres diplomáciai találkozói intézményesítenek, hogy meghatározzák a közös célokat, vagy kezeljék valahogyan a kialakult válsághelyzeteket. Ezt az egyetértési mechanizmust az ENSZ Biztonsági Tanácsa előfutárának is tekinthetjük.3

Az Egyesült Államok belépése a nagyhatalmak koncertjébe megkettőzte az angolszász kürtök hangerejét. Felcsendült az angolszász nagyopera nyitánya, amelyhez a londoni City és a New York-i Wall Street bankmoguljai íratták a librettót. Erre a szerző nem veszteget szót. Eljut az első világháború végéhez, amikor a francia politika Versaüles-ban újrajátszaná a vesztfáliai békét, de Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megakadályozza ebben. Elégtétellel olvasom ítéletét a francia politikáról, amely „három évszázadon át előbb politikai megosztottságban tartotta Közép-Európát, majd pedig visszafogta a fejlődését - eleinte egyedül, azután pedig Oroszországgal szövetségben. De Versailles után már nem volt erre lehetősége. A világháború túlságosan kimerítette ahhoz, hogy továbbra is eljátsz- sza Európa csendőrének szerepét.4 Az Osztrák-Magyar Monarchiára és annak felbomlására viszont nem szakít időt a szerző, helyette Wilsonra, Amerikát a világ lelkiismeretének tekintő, de a békekongresszuson gyászhuszárként viselkedő politikusra szán tizennégy oldalt.

A példánknál maradva: hogyan történhetett meg, hogy Wilson a nagy háború végén, 1918. szeptember 20-án úgy nyilatkozik, mint aki semmiféle közösséget nem vállal az 1917 tavaszán a háborúba lépő, a népek önrendelkezését kürtölő önmagával? Jellemző, hogy e propagandafogásra többen is vevők voltak. Így például Károlyi Mihály, de a németek is. Ezért tették le a fegyvert. A példáikból megtanulhatjuk, hogy a politikai ígéretek csak azokra vonatkoznak, akik elhiszik azokat.

Kénytelen vagyok kitérőt tenni Kissinger könyve kapcsán a minket érintő végzetes nagyhatalmi döntéssorozatra, mert Jászi Oszkár és a magyar marxista történetírás nyomán az a determinisztikus nézet alakult ki, miszerint az osztrák-magyar nagyhatalom - főleg a nemzetiségi kérdés miatt - eleve bukásra volt ítélve. Ez év szeptember 27-én, az Országgyűlés Felsőházában tartott megemlékező gyűlés5 egyik levezető elnöke elegánsnak szánt mellékmondatában megismételte e nézetet. Még szerencse, hogy Lothar Höbel, a bécsi egyetem professzora hamarosan, és közvetve, cáfolta e nézetet. Az osztrák történész szerint a 19. század végén a nemzetiségi kérdés nem volt olyan éles, és nem volt úgy összehangolva, mint később. Az önállóság iránti igény sem volt egyforma minden nemzetiségnél. Egymás mellett élt a víziók és a pragmatizmus világa. Mindenki két vasat tartott a tűzben, és ha 1918-ban a Monarchia épen marad, a lojalitás is megmarad, de a háborús vereség felszínre hozta az elszakadás különböző lehetőségeit. Hasonló következtetésekre jut Fejtő Ferenc is, aki a Francia Országos Levéltárban, a Francia Külügyminisztérium Levéltárában, a Párizsi Rendőrkapitányság Levéltárában, a Bécsi Udvari és Állami Levéltárban, a franciaországi Nagy Kelet szabadkőműves páholy levéltárában végzett kutatásai alapján vonja le a következtetést: a Monarchiát nem a belső válság bomlasztotta fel. Könyvének „A szabadkőművesség szerepe” című fejezetében a következőket írja: „... a szabadkőművesség - ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés - játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Népszövetségbe tömörül - alapvetően szabadkőműves eredetű eszme -, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét (kiemelés tőlem - SKB).”6

Változik az idő és változnak benne a világrend főszereplői is: 1945-ben az Egyesült Államok Nagy-Britannia, később Németország Franciaország helyébe lép. Az amerikaiak szintézist fabrikálnak a vesztfáliai (Németország felosztása), illetve a bécsi békéből (a tengereket uraló világhatalom Európa rovására). Kissin- ger, a diplomata máris nyeregben van. És megteheti, hogy valamelyik központi számon hívja Európát, ha egyeztetni akar. (Előbb egy köztársasági konglomerátumot esztergáltak Európából, majd számon kérik, hogy miért nincs hiteles központja, ahogy a monarchiák idején volt - több is.)

Az Európán kívüli világ eközben megtanulta a vesztfáliai leckét, és visszájára fordítja a befogadóvá vált néhai kibocsátó ellen. Az ázsiaiak lettek Vesztfália legjobb tanulói: az államérdek szem előtt tartása, erőviszonyok érvényesítése, belügyekbe való be nem avatkozás követelménye stb. Kína szárazföldi nagyhatalommá vált, mint Franciaország és később Németország Európában, de nem engedi az Egyesült Államokat Nagy-Britannia szerepében tetszelegni.

Az iszlám világa a maga teljességében nem tud mit kezdeni a vesztfáliai rendszerrel. Líbiában, Irakban, Szíriában, Egyiptomban az iszlám felülírta az államot. Vallás és birodalom: Korán és kalifátus. Az iszlám világ most éli a maga harmincéves háborúját.

Az európaiak megtagadták politikai teremtményüket. Vezetőik többsége, tanácsadóikkal egyetemben úgy véli, hogy a vesztfáliai rendszer az oka önpusztításuknak. A régi nemzetek lecserélték szuverenitásukat egy kollektív biztonsági rendszerért cserébe. Az EU egy kontinensnyi ENSZ, amelyben az erőt felváltotta a jog. Nem a potenciális ellenséget kémlelik látcsővel, hanem a családon belüli erőszakot - nagyítóval. Kissinger reméli ugyan, hogy az Unió idővel egyfajta állam-régióvá növi ki magát, és főszerepet vállal egy globalizált vesztfáliai rendszerben. Ez lenne majd az általa elképzelt egyik világrend feltétele. De a jövőbe senki se lát. Feldobott érme: fej vagy írás. Birodalom vagy köztársaság. Azt viszont a szerző szóvá teszi, hogy Európát elhagyta hajdani alkotó géniusza, és a káosz sebezhető gyomrává válhat, ha így folytatja.

Kissinger tanári erőfeszítései ellenére az amerikai elnökök nem igazán fogadják meg a szavát. Pedig igyekszik jó jegyekkel ösztökélni közepes tanulóit is. A Fehér Ház meg gyakran zökken abba az utópikus keréknyomba vissza, amelyet Woodrow Wilson szekere hagyott maga után. Pedig ott a Kissinger által ajánlott példakép: Theodore Roosevelt. A realista. Aki a magyar országgyűlésbe is ellátogatott 1910-ben, akinek Mikszáth Kálmán volt a kedvenc írója, és aki Apponyi Albert barátját meglátogatva az alábbiakat mondta Pozsonyban: „Mint olyan embernek, a ki az Egyesült Államok nyugati részében a cowboyok között nőttem föl, különösen érdeklődnöm kell az Árpád alatt bejött lovas nemzet rendkívüli életpályája iránt, mely őt a világ egyik történelmi nevezetességű nemzetévé tette. Van valami merészség, valami szabadság és lelkesség a magyar jellemben, amely mindig imponált nekem.”

Kissinger hiába állít példaképet: az Egyesült Államokból nem lesz a bécsi kongresszus Nagy-Britanniája. Ő is megosztó hatalom ugyan a hatékonyabb dominancia érdekében, de odüsszeuszi leleményességgel a szabadságra hivatkozik: „Az egész emberiségért cselekedni.” Egyszerre védi és aláássa a megszilárdulni látszó világrendet, mert az nem akar demokrata módra tökéletes lenni. Mint egy vérbeli világhatalom, csak akkor társul, ha ő vezethet.

Ha lesz Kissinger könyvének bővített és javított kiadása, az Osztrák-Magyar Monarchia megszüntetése mellett külön fejezetet kellene szentelnie Oroszországnak, mert az eurázsiai táj kimaradt szüsziphoszi panorámájából.


 

Jegyzetek:

 

1 Henry Kissinger: Világrend. Antall József Tudásközpont Kiadó, 2015, Budapest.

2 Kissinger, 34.

3 Kissinger, 73.

4 Kissinger, 93.

5 Megosztó kompromisszum - az 1867. évi kiegyezés 150 év távolából (Parlamenti emlékgyűlés 2017. szeptember 27-én.)

6 Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Minerva/Atlatisz Kiadó, 1990, Budapest, 318.



« vissza