Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Németország: vontatott választások, késedelmes válaszok

 

Előtte egy héttel, 2017. szeptember 17-én

 

Nehezen indult be ez a választási kampány Németországban - plasztikus magyar kifejezéssel: nyögvenyelősen. Akárcsak 2013-ban, most is mindenütt lógnak a jelöltek portréi, többé-kevésbé szellemes szlogenekkel körítve - néha elcsodálkozom azon, hogy manapság, az egyre inkább digitalizált világban mi az ördögnek folytatják a pártok a kampányolás hagyományos formáját, holott az egész szemlátomást a kutyát sem érdekli? Berlinben gyorsvasúton vagy buszon utazva alig hallani vitát, eszmecserét a választásokról - mintha az ország félálomban lenne, mintha nem is lenne tétje a választásnak.

Furcsa módon mintha Magyarországon mindez majdnem jobban érdekelné a publikumot, legalábbis annak politikailag nyitott és tájékozódó részét. Egy nagyon művelt, kedves fiatal rokon hölgy azt kérdezte tőlem, lehet-e még egyáltalán vonaton utazni? Miután szabadságom alatt sokat utaztam vonaton Magyarországon, őszintén dicsérni kezdtem a MÁV-ot, de az ifjú hölgy félbeszakított: félreértettem, ő Németországra gondolt. Erre én nagyot néztem: persze, a Deutsche Bahn rengeteg bosszantó késést produkál, de ettől eltekintve miért ne lehetne? Kiderült, hogy rokonom a Würzburg közelében tavaly júliusban egy személyvonatot ért terrortámadásra gondolt, melynek tettese 2015 nyarán Magyarországon keresztül érkezett Németországba, és kért ott menedékjogot. Rokonaim a családi összejövetelen Merkel kancellár migrációs politikáját tették felelőssé az észrevehetően rosszabb közbiztonsági állapotokért. Noha meg tudtam nyugtatni a hölgyet, hogy statisztikailag bizonyíthatóan továbbra is veszélytelenül lehet vonatozni, mégis szóba került még egy negatív példa: a 2015-ről 2016-ra virradó szilveszteri éjszaka során a kölni főpályaudvar környékén kb. ezerfőnyi, a rendőrség megállapítása szerint az észak-afrikai arab térségből származó, javarészt fiatal férfiakból álló tömegből nagyszámú súlyos bűncselekményt követtek el. A kölni ügyészség 2016. június 16-i összesítése szerint vélhetően 1276 áldozattal kell számolni, 1182 feljelentést tettek, ebből 497-et nők szexuális zaklatása miatt. Nehéz megmondani, mi a nagyobb botrány: az, hogy a közhatalom ilyen mértékben csődöt mondott a közbiztonság alapvető állami feladatának szavatolásánál, vagy az, hogy a rendőrség - feltehetően a „political correctness” befolyása alatt - eleinte megpróbálta elkendőzni a tényeket?

Itt találkozunk a német politika egyik paradoxonával, ami egyúttal Merkel zseniális PR-stratégiájáról is tanúságot tesz: noha mindenki tudja, hogy a 2015-ös migrációs hullám kezelésének ő a fő felelőse, azóta sikerült elhitetnie a publikum nagy részével, hogy ennek negatív következményeihez semmi köze nincs. Merkel népszerűsége töretlen, holott politikájának a migráción kívül legalább két gyenge pontja van: az alapjában még mindig nem megoldott, hanem csak elnapolt euróválság és az „energiafordulat”, amelynek eredménye egyelőre főként az egyre magasabb villanyszámlán és a tájban „kollaterális kárként” elburjánzó hatalmas szélkerekekben mutatkozik. A jelenlegi nagykoalíción belül elsősorban a CDU/CSU javára írható az évek óta tetemes költségvetési többlet, a fiskális fegyelem, ugyanakkor a közlekedési és főként a digitális infrastuktúrában egyre nagyobb hiányosságok mutatkoznak. Van tehát bőven kihívás, amivel a következő kormánynak - bármilyen színezetű legyen is - meg kell birkóznia. Németországnak gazdaságilag soha ilyen jól nem ment, mint most, de vigyáznia kell arra, hogy el ne tesped- jen, erre pedig a nagykoalíciós kormányzás igencsak hajlamos.

Martin Schulz szociáldemokrata jelöltet a német sajtó baloldali része eleinte szinte politikai messiásként üdvözölte, majd népszerűsége - amely átmenetileg lekörözte Merkel adatait - szinte egyik napról a másikra összeomlott. A szociáldemokraták a különféle közvélemény-kutató intézetek egyöntetű megítélése szerint valahol a „húsz plusz x” százalékos tartományban mozognak. Úgy tűnik, hogy furcsa módon se Schulznak, se Gabriel külügyminiszternek, Schulz elődjének az SPD elnöki székében nincs meg a végső elszántsága Merkel eltávolítására a kancellári tisztségből. Mintha csak mindketten „harapási gátlással” küszködnének. Pedig már Gabrielnek is lett volna reális esélye kancellárrá előlépni. Miután az SPD, a „Linke” („Baloldal”) és a zöldek politikusai megbeszéléseket folytattak, a Spiegel Online 2016. október 28-i híre szerint Dietmar Bartsch, a baloldal egyik frakcióvezetője így nyilatkozott: „Gabriel úr már jövő héten kancellár lehetne, ha ő és az SPD akarnák”. Mindegy, hogy Merkel megbuktatása formális „vörös-vörös-zöld” koalíció vagy kisebbségi szociáldemokrata kormány tolerálása formájában történt volna - a kormány közvélemény alakítására képes forrásának elvesztése csapást mért volna a CDU/CSU-ra, hiszen a 2017-ben mindenképpen esedékes választást csak ellenzéki pozícióból vívhatta volna meg.

De térjünk vissza a kissé álmos hangulatra. A Neue Zürcher Zeitung 2017. szeptember 16-i vezércikkében utal erre. Míg a szerző, Eric Gujer szerint az amerikai és a francia elnökválasztást a jó és a rossz harcává stilizálták, a német kampány „olyan, mint egy szolgálati tárgyalás a vízügyi hivatalban: komoly, kissé körülményes, és a kívülállók számára halálosan unalmas”. Valóban: Merkel és Schulz állítólagos tv-”párbaját” figyelve csaknem elaludtam. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2017. szeptember 17-i online kiadásában Thomas Gutschker kommentálja Martin Schulz kampányát, és „végzetesen hibás döntésnek” minősíti Schulz hozzáállását: „már nem a megacélozott európai akart lenni, hanem a barátságos szomszéd” (idézetek ford., BJ). Az a Schulz, aki Ciprasszal tárgyalt eredményesen, aki hevesen vitatkozott Orbánnal, és akinek komoly része volt a kanadai-európai szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) megmentésében, hirtelen csak előző funkciójában akarja láttatni magát - Würselen volt polgármestereként. Schulz mintegy önkéntes eltörpülésében az Aachen melletti kisváros polgármesteri széke azért fontos stáció, hogy ne keltse az úgymond „kisemberektől” elszakadt, eliter brüsz- szeli funkcionárius benyomását. Ez a reakció az SPD-ben különösen, de a német társadalomban általánosan elterjedt: sokan szinte betegesen félnek attól, hogy valamiféle „elithez” sorolják őket, holott Schulzot is mindenképpen, legalábbis szociológiai értelemben a funkcionárius elithez kell számítani.

Visszatérve Merkelre: úgy tűnik, hogy pozíciójának Achilles-sarka a nagy álmosság ellenére mégis a migrációs politika - ezen a ponton könyörtelenül szorongatja az Alternative für Deutschland (AfD, Alternatíva Németországért). Ez a viszonylag új párt 2013-ban szerepelt először Bundestag-választásokon, akkor kifejezetten gazdaságilag liberális és főként euróellenes pozíciókkal, amelyek - mióta kitúrták Bernd Lucke közgazdaság-tudományi professzort, a fő szellemi alapítót a párt társelnöki székéből - egyre inkább eltűntek, helyet adva mind szélsőségesebben jobboldali, sőt egyes megfigyelők szerint kifejezetten neonáci retorikának. Ezzel és külpolitikailag erősen oroszbarát vonalukkal a választóközönség polgári jobbközép része számára megszűntek ténylegesen elfogadható alternatívát nyújtani a CDU-hoz, holott eleinte sokan azt gondolták, hogy az AfD a lassan, de biztosan konzervatív profilját vesztő CDU helyére léphetne értékkonzervatív polgári pártként. Az AfD gyorsan megszabadította sok potenciális választóját ettől az illúziótól, viszont eredményesen versenyez elsősorban a keleti tartományokban az exkommunista utódpárt, a „Baloldal” szavazóiért. Itt válik bonyolulttá a képlet, mert egyrészt az AfD-nek jósolt szavazók egy része bizonyára valóban az előítéleteket ápoló „modernizációs vesztesek” közül rekrutálódik, másrészt a CDU éppen itt feltehetően két súlyos stratégiai hibát követett el. Az egyik: felelős politikusoknak éppen a vesztesekkel kell komoly formában foglalkozniuk, nekik valamiféle kitörési pontot felmutatni, a másik: a CDU vétett a Franz Josef Strauss által még az 1960-as években megfogalmazott vasszabály ellen, miszerint a CDU/CSU-tól jobbra ne lehessen más párt, hanem csak egy vastag fal. A CDU-nak hiányozni fog sok, magát értékkonzervatívként besoroló választó, mert Merkel taktikája révén feladott egész sor konzervatív pozíciót, az általános honvédelmi kötelezettségtől a férfi és nő életközösségeként berendezett házasságig. (A CSU programalkotás terén valamivel jobban tartja magát.) Ebbe az űrbe lép egyrészt az AfD, a másik oldalon pedig az FDP, a 2013-ban csúfosan elbukott liberális párt, amely összeszedte magát, és a gazdasági téren is egyre szociáldemokratább CDU-hoz kínál polgári szavazóknak alternatívát.

A négy kisebb párt - AfD, Baloldal, FDP és Zöldek - mindegyikének kb. 8-10 százalék körüli eredményt jósolnak, tehát emberi számítás szerint mind a négyen bejutnak a Bundestagba. Mind az FDP, mind az AfD 2013-ban éppen hogy a bejutási határ alatt maradt, vagyis a szavazatoknak csaknem 10 százaléka a szemétkosárba került, ami a választók akaratát általában viszonylag jól tükröző német választási rendszer egyik gyengéjére vetett fényt (a Bundestagba azon pártok kerülnek, amelyek vagy szereztek legalább három közvetlen - választókerületi egyéni - mandátumot, amire csak a nagy pártok esélyesek, de elvben ilyenkor az 5 százalék alatti listás szavazatok arányában is jár mandátum, vagy legalább 5 százalékos listás eredményt értek el). Hasonló sokfrakciós konstelláció csak az 1949-ben választott első Bundestagban volt, amikor még nem alakult ki az évtizedeken át „klasszikusnak” mondható felállás: a jobbközép CDU/CSU, a balközép SPD és a kettő közt a „mérleg nyelvét” képező FDP. Ez a séma már a zöldek és a kommunisták utódpártja parlamentbe jutásával felbomlott - kíváncsiak lehetünk, hogy milyen koalíció jön létre. Jóslatom szerint igen szűk polgári többséggel, azaz a CDU/CSU-ból és az FDP-ből álló koalícióval lehet számolni, esetleg a (színei alapján így nevezett) fekete-sárga- zöld „Jamaika-koalícióval”, vagyis CDU/CSU-FDP-Zöldek koalícióval, ami igencsak újdonság lenne. Ezzel a kéziratot egy hétre félre is teszem, mintegy borítékolom, és - miután leadtam majd a szavazatomat - kíváncsian várom és kommentálom az eredményt.

Utána, 2017. szeptember 25-én reggel

 

Mindjárt az első prognózisok a szavazóhelyiségek 18 órai zárása után megkövesedett arcokhoz vezettek az eddigi nagykoalíció pártjainál. Mind a CDU/CSU, mind az SPD súlyos veszteségeket szenvedett (az ideiglenes végeredmény szerint csak 33,0 százalékra, illetve 20,5 százalékra jutottak), a Baloldal (9,2 százalék) és a Zöldek (8,9 százalék) nagyjából változatlanok maradtak, az FDP pedig a várakozásnak megfelelően visszajutott a Bundestagba (10,4 százalék). Noha az AfD bejutásával mindenki számolt, a végeredmény (12,6 százalék) mégis sokkolta a politikai establishmentet. Első vizsgálatok szerint az AfD-nek sikerült milliós nagyságrendben mind az eddig nem választók, mind a CDU/CSU törzsválasztói köréből szavazatokat szereznie. Figyelemreméltó a szavazatok regionális megoszlása is: mint már a közelmúltban tartományi gyűlési választásoknál is látszott, a keleti tartományokban az AfD-nek sikerült az exkommunisták mellett elfoglalniuk a második „rendszerellenes”, tiltakozó párt szerepét - olyannyira, hogy Szászországban még a CDU-t is lekörözték. Még súlyosabb, a kormányalakításra is kiható következményei lehetnek a CSU kirívóan rossz szereplésének. A csak Bajorországban fellépő párt látványos, több mint 10 százalékos vesztesége megnehezíti a „Jamaika”-spekulációkat - saját, a CDU/CSU és az FDP koalíciójára építő másik prognózisom amúgy is elbukott, mert a két frakciónak együtt nincs abszolút többsége. Miután az SPD drámai veszteségei után azonnal közölte, hogy Schulz vezetésével ellenzékbe vonul, csak a „Jamaika”-koalíció marad számtani lehetőségként (hacsak az SPD a „Jamaika” létre nem jötte esetén nem dönt mégis másképpen). Mivel a zöldek alapvető pozícióival a CSU által követelt migrációs felső határ aligha egyeztethető össze, kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán cselekvőképes kormányt alakítani. Földrajzi fekvése miatt a 2015-ös migrációs hullám Bajorországot érintette legelőször és leghevesebben. A bajor állami és kommunális igazgatás - legendásan hatékony és rutinos működését csúcsra járatva - gyorsan megbirkózott a tömegek első elhelyezésének kihívásával. A választóközönségnek mégis szemlátomást elege van az egészből és nem nézi ki a CSU-ból, hogy szövetségi szinten garantálni tudná újabb migrációs szökőár beáramlásának megakadályozását.

A kormányalakítás nehéz lesz: három (illetve a CDU/CSU-ra tekintve „három és fél”), egymástól programjában erősen elütő koalíciós partner együttműködése, ha egyáltalán létrejön, inkább a józan belátás, semmint „szerelmi házasság” eredménye lehet. Az egyetlen állandó elem, ami bizonyosnak tekinthető: Merkel marad - hogy meddig, az kérdéses. Most bosszulja meg magát az a mulasztás, hogy Merkel nem épített fel lehetséges utódot, márpedig valószínű, hogy ilyen gyenge eredmény után az eddig „óvatos duhajként” a barázdában lapító lehetséges vagy csak önjelölt utódok előbújnak vackaikból. Merkel persze még jó ideig rutinosan sakkban tudja őket tartani, de akárhogy is: a mátriárka őszének leszünk tanúi.

A személyi kérdésektől eltekintve, úgy tűnik, a német politika korszakos paradigmaváltás előtt áll. A két hagyományos nagy politikai formáció legfeljebb már középnagynak tekinthető. Amint az SPD-ről Schröder kancellár „Agenda 2010” politikája miatt levált a balszárny egy része és az exkommunistákkal ösz- szeállva alkotott új politikai erőt, ugyanúgy most a migrációs válság következményeként a CDU/CSU-ról vált le szavazóinak jobbszélső szegélye és „dezertált” az AfD-hez. Kiderült: nem elég az anyagi jólét, fontosak a kulturális identitással összefüggő szubjektív veszélyérzetek még akkor is, ha adott esetben nem lenne objektív alapjuk. A politikai elit, Merkellel az élen, nem volt hajlandó érdemben ezekkel a gyakran zavaros formában felszínre törő érzelmekkel foglalkozni - most a választóközönség egy része benyújtotta ezért a számlát és engedett a szélsőjobboldal csábításának. Hosszú ideig fog tartani, amíg ezt a súlyos stratégiai hibát a hagyományos pártok ki tudják javítani.

A két nagy formáció összetartó ereje hosszabb ideje észrevehetően csökken, és felveti azt a kérdést, hogy lehet-e a jövőben továbbra is stabil többségen nyugvó kormányokkal számolni. Mindez az érintett állampolgár szempontjából nem éppen üdítő kilátás, mert Németország - Granasztói Pál fordulatával élve - mint afféle önfeledt kanári énekel kalickájában, holott körülötte nagy kövér macskák settenkednek, amiket úgy hívnak: euróválság, ukrajnai válság, koreai válság, közel-keleti válság, és mindezek mellett Damoklész-kardként lógva egy esetleges újabb migrációs válság. Európának szüksége lenne stabil vezetésű, kiszámítható Németországra - ennek esélyei pedig igencsak meginogtak. Bismarck mondta egyszer, hogy csak nyeregbe kell emelni Németországot, lovagolni majd magától tud. Mint tudjuk, a vaskancellár ezzel kivételesen tévedett, viszont Németország ma, amikor részben szerencsésen, részben saját erőből ismét nyeregbe jutott, inkább lovaglási stílusával szeretne tetszeni a közönségnek, ahelyett, hogy akadályokat ugrana át. Úgy tűnik, hogy a Bonnból Berlinbe átmentett politikai stabilitásnak vége. Thomas Mann mintegy száz évvel ezelőtti kifejezése illik ide: a „machtgeschütete Innerlichkeit” („hatalomvédte bensőségesség”) korának befellegzett. A második világháború utáni korszak a német politikában is véget ért.

 

Utóirat 2017. november 25-én

 

A „Jamaika-koalíció” nem jött létre - ma egy hete Christian Lindner, a szabaddemokrata párt elnöke közölte, hogy pártja nem kíván tovább részt venni a koalíciós „szondázásban”, mert szerinte még mindig jobb egyáltalán nem részt venni a kormányzásban, mint rossz kormányzáshoz asszisztálni. Ezzel a balliberális hagyományos médiában és a különféle internetes fórumokon jókora „shitstorm” tört ki. Lindner ugyan vétett a Mikádó-játék klasszikus szabálya ellen, miszerint aki mozdul, vesztett, ugyanakkor a különbségek - a zöldek állításával szemben - elsősorban a migrációs és a klímapolitika terén tartalmilag szemlátomást olyan súlyosnak bizonyultak, hogy a liberálisok az erős médianyomás ellenére nem adták be derekukat. Furcsa módon több kereszténydemokrata politikus osztotta a zöldek által kolportált állítást, hogy a megállapodás már kézzelfogható közelségben volt. Lehetne azon filozofálni, hogy a feltűnő fekete-zöld „színharmóniát” vajon mi okozza - az, hogy a kereszténydemokraták Merkel alatt egyre inkább balra tolódtak, vagy az, hogy közben a zöldek a környezetvédelem élharcosaiból a jólszituált balliberális értelmiség státuszkonzervatív érdekképviseletévé vedlettek?

Akárhogy is: a drámaivá vált helyzetben Frank-Walter Steinmeier köztársasági elnök („előéletében” szociáldemokrata politikus, volt külügyminiszter) kezébe került a kulcs. Az alaptörvény szerint az elnök javasol a parlamentnek kancellárjelöltet, akinek meg kell szereznie a Ház tagjainak abszolút többségét (a német politikai zsargonban ezt nevezik kancellári többségnek). Ha ez nem sikerül, akkor két héten belül újabb választási fordulóra kerül sor. Ismételt sikertelenség esetén azonnali harmadik forduló következik. Amennyiben a jelöltnek sikerül a kancellári többséget megszereznie, akkor az elnök köteles őt kinevezni kancellárnak - ha a jelölt csak egyszerű többséget kap, akkor az elnök dönt: vagy mégis kinevezi a kancellárt, vagy feloszlatja a parlamentet.

Steinmeier jelenleg tárgyalássorozatot folytat a pártok vezetőivel. Úgy tűnik, hogy államfői tekintéllyel alátámasztott biztatására az előállt képtelen helyzetben a szociáldemokraták készülnek a politikailag rendkívül veszélyes „hátra arc” mozdulatra, és/vagy mégis hajlandók belépni egy nagykoalíciós kormányba, vagy legalábbis tolerálni egy CDU/CSU kisebbségi kormányt, amire a német háború utáni történelemben még nem volt példa. Ezzel kétségkívül nagy felelősségtudatról tennének tanúságot - az állam érdekeit saját pártcéljaik fölé helyezik (kihirdetett céljuk eredetileg az ellenzékben való regenerálódás volt). A kibontakozás mindenképpen szükséges, hiszen Európa vezető gazdasági (és egyre inkább politikai) hatalma nem maradhat hosszú időn át cselekvőképes kormány nélkül. Figyelemreméltó, hogy még ha létrejön is a nagykoalíció, az előző ciklussal ellentétben alkotmánymódosító kétharmados többsége már nem lesz. Ugyanakkor a nagy formációk gyengülésével marad az összes többi, fent említett probléma, Merkelnek pedig mindenképpen eljött az ősze - fáradt és innovációmentes kormányzással kell számolnunk.



« vissza