Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Luther-év után – egy katolikus reminiszcenciái

Véletlenül 2017. október 31-ét Kijevben töltöttem – ahogy ez szolgálati utakon lenni szokott, a teendők befejeztével enyhén unatkozva, bekapcsoltam a szállodaszobában a televíziót. Az egyik német közszolgálati adó a Wittenbergben megrendezett egyházi és állami ünnepséget közvetítette – meglepetésemre (nem követvén napi szinten nyomon a magyar államfő tevékenységét) Áder Jánossal mint külföldi díszvendéggel. Szerencsére addig még nem ment el a német „political correctness” őrültsége, hogy a magyar köztársasági elnököt kihagyják az ünnepségből, de központi szerepe mégis meglepett, és jól illusztrálta a reformáció egyházai magyarországi tevékenységének történelmi súlyát. Hogy a felekezeti megosztottság Magyarországon még a 20. század első felében is milyen, mai szemmel nézve abszurd következményekkel járhatott, azt saját családomban tapasztalhattam. Mindkét nagyszülői párom – akkori szóhasználattal – felekezeti vegyes házasságban élt. A közös gyermekek felekezeti hovatartozása családi konfliktusok állandó forrása lehetett volna, ha nagyszüleim nem kezelik értelmesen a problémát. Az 1894. évi XXXII. törvénycikk szerint, ha eltérő vallású jegyesek egyházi házasságukat katolikus pap előtt akarták megkötni, ún. „reverzálist” kellett adniuk gyermekeik vallási neveléséről a katolikus egyház javára. Reverzális hiányában a lányok édesanyjukat és a fiúk édesapjukat követték felekezeti hovatartozásukban. Ágostai hitvallású evangélikus anyai nagyapámat az egész – bár nem volt hitetlen, de felekezetileg meglehetősen közömbös – nem izgatta különösebben. Gyermekeinél a kérdés a gyakorlatban nem merült fel, mert három lányuk született és mindhárman igen vallásos katolikus nagyanyám felekezetét követték. Édesanyám és egyik húga a budapesti Sacré Coeur Sophianum gimnáziumba járt. A családi hagyomány szerint édesanyám beiratásakor az apácák kissé felhúzták orrukat, látván a vegyes házasságból származását igazoló papírokat, mire nagyanyám igen „slágfertig” módon azt mondta, hogy nem baj, tudja, hogy a fasori evangélikus gimnáziumnak milyen jó híre van, rögtön megy lányával oda. Erre a fáma szerint az apácák – hiszen egy katolikus bárány elveszhetett volna a nyájból – gyorsan visszakoztak. Tegyük hozzá a fairness kedvéért, hogy a Sophianum életre szólóan megalapozta édesanyám szellemi és erkölcsi tartását, tehát nem bizonyult rossz választásnak. Az, hogy nagyapám felekezetileg nem lehetett különösebben elkötelezve, tulajdon édesapja – akkor nagyon is szokatlan – életútjából adódott. Dédapám pályafutását Temesváron kezdte piarista rendi papként és gimnáziumi tanárként, majd beleszeretett egy lányba és levonta a konzekvenciát: áttért evangélikus hitre, összeházasodott dédanyámmal, elköltözött Selmecbányára és az ottani evangélikus gimnázium megbecsült tanára lett.

Katolikus apai nagyapámnál viszont súlyos problémákat okozott, hogy – noha egyáltalán nem volt hitetlen, de liberális és a klérustól távolságot tartó módon viselkedett – nem volt hajlandó evangélikus menyasszonyát a reverzális megadására késztetni, ennek érdekében bármilyen nyomást gyakorolni. Ennek következtében a katolikus egyház eltiltotta a szentségek gyakorlásától, ami felért a botránnyal és félig a kiközösítéssel: édesapja, apai dédapám mint Szombathely polgármestere az első világháború előtti években, egész politikai életében a katolikus egyházhoz közel álló politikai csoportokra, egyesületekre támaszkodott, az egész család a katolikus miliő egyik helyi oszlopának számított. Nagyapám szabadfoglalkozású építészként anyagilag is megszenvedte a potenciális katolikus egyházi megbízások kimaradását. Reverzális híján fiai a keresztség katolikus formájában részesültek, míg nővérük ágostai hitvallású evangélikus lett. Később nagyapámnak sikerült „modus vivendi”-re jutnia a katolikus egyházzal – ő tervezte a szalézi rend szombathelyi Szent Kvirinusz-templomát, amelyben honorárium helyett családi kriptát kért és kapott. De eredetileg evangélikus nagyanyám is csak úgy kerülhetett ott örök nyugalomra, hogy idős özvegy korában áttért katolikus hitre.

Mivel ily módon családi hátterem alapján afféle két lábon járó ökuméné és két mintegy véletlenszerűen lett katolikus gyermeke vagyok, persze hogy mindig is érdekelt a reformáció, nem annyira teológiai szempontból, hanem inkább történelmi következményei miatt. A 2017-es év Németországban Luther jegyében telt – kiállítások tömege élete fontos színhelyein (a hivatalosan is nevét viselő Lutherstadt Wittenberg, a Wartburg, Erfurt, Lipcse és így tovább), a közszolgálati médiában jóformán nem múlt el nap, hogy valamilyen apropóból ne foglalkoztak volna Luther személyével és életművével, mondhatni a csapból is Luther folyt. Furcsa módon a kiállítások, események legtöbbje alapjában véve hidegen hagyott – legalábbis engem a német evangélikus egyház valahogy túllakatott a rengeteg, külsőleg sokszínü, de spiritualitását tekintve nem igazán magával ragadó eseménnyel. Sokkal inkább megérintett egy még 2013-ban történt találkozás: a madridi Pradoban láttam Tiziano festményét V. Károlyról a mühlbergi csata után, majd a spanyol királyi fegyvertár-múzeumban azt az eredeti vértet, amit a császár a csatában viselt és amely Tiziano képén is látható. A mühlbergi csata, mint ismeretes, a protestáns fejedelmek schmalkaldeni szövetségének vereségével végződött, és paraszthajszálon múlt, hogy a protestantizmus hatalmi pozíciója a birodalomban megsemmisüljön – bár a felekezeti törés akkor, 1547-ben már jóvátehetetlen volt, és a protestantizmust mint átütő sikerű hitvallást már nem lehetett feltartóztatni. Egy – okirattal vagy közvetlen szemtanúi nyilatkozattal nem igazolható – legenda szerint Alba herceg a wittenbergi győztes bevonuláskor arra biztatta Károlyt, hogy égettesse el Luther földi maradványait, amelyek a wittenbergi kastélytemplomban nyugodtak és nyugszanak mindmáig, de a császár lovagiasan viselkedett és kijelentette, hogy holtak ellen nem harcol. A Pradoban és a fegyvertárban tárult fel számomra igazán szemléletesen a történés európai, sőt világméretű dimenziója, hiszen mindössze két évvel Luther 1517. évi tézisei után kezdte mexikói hadjáratát Hernán Cortés, amely rengeteg vérontás után a spanyol világbirodalom megalapításához vezetett, és a konkvisztádor éppen 1547-ben, a mühlbergi csata évében hunyt el. Mai szemmel nézve és figyelembe véve az akkori logisztikai és kommunikációs lehetőségeket, nem lehet bizonyos nagyrabecsülést megtagadni Károlytól: egyik szemmel – spanyol királyként – mindig nyugat felé kellett tekintenie, és szemmel tartani rakoncátlan konkvisztádorait, akik a lehetőség szerint minden királyi beavatkozást minimumra akartak csökkenteni, és saját hatalmukat kiépíteni, a másik szemmel – a „Sacrum Romanum Imperium” fejeként – keletre nézett, és valószínűleg bosszankodott azon, hogy miért kénytelen annyit foglalkozni valamiféle harmadrangú, izgága német szerzetessel, közben még békeidőben sem feledkezhetett meg sem a nagy riválisról, I. Ferenc francia királyról (aki véletlen egybeesésként szintén 1547-ben hunyt el), sem a császárság és a pápaság mindig bonyolult viszonyáról, és mindezt tetézte mind császári, mind királyi minőségében az új világpolitikai játékos, az oszmán birodalom sakkban tartásának kísérlete.

Valószínűleg Károly észrevételi küszöbe alatt maradt Schmalkalden városa, mindössze a politika helyszíneként regisztrálhatta: 1531-ben a protestáns fejedelmek Fülöp hesseni tartománygróf (a tulajdonképpeni vendéglátó, a város egyik akkori ura) és János szász választófejedelem vezetése alatt itt kötötték meg véd- és dacszövetségüket. Luther 1537. február 7–26. közt, a szövetség egyik találkozója alatt lakott a ma Luther-ház néven ismert favázas házban Balthasar Wilhelm hesseni jószágigazgató vendégeként, és itt terjesztette elő az 1544-ben hitvallási irattá emelt schmalkaldeni cikkelyeket. Már 1687-ben emléktáblával jelölték a házat, amely Luther jelképét, a hattyút ábrázolja, emlékfelirattal, valamint Luther és Melanchthon pecsétlenyomatával. Szüleim az 1970-es években baráti kapcsolatban voltak a ház akkori tulajdonosaival, a ház már generációk óta a család tulajdonában volt – még az NDK 1970-es éveinek elejéig a melléképületben nyomdájuk (!) volt, a földszinten könyvesboltot vezettek. 1932-ig a helyi újságot is a Lohse család adta ki és állította elő a nyomdában. Mikor először léptem be az erőteljes reneszánsz gerendák által hordozott mennyezetű előszobába, amelynek ajtai felett kissé vaskos stukkófigurák latin feliratokkal a négy évszakot ábrázolják, bizony kissé meg voltam illetődve – ilyen, történelmet lehelő légkört magyar magánlakásban még nem láttam, láthattam. A nagy nehézségek árán fenntartott épület az 1990-es években átfogó restaurálásra szorult. Szerencsére a ház örököse, Sibylle Lohse, aki hivatása szerint művészettörténész, a restaurálást mind szakmai, mind magánszempontból szívügyének tekintette – fáradozását a Deutsche Stiftung Denkmalschutz (Német Műemlékvédelmi Alapítvány) által adományozott „kézművesség a műemlékvédelemben” díj jutalmazta. Ma a második emeleten az a lakás, amelyben Luther tartózkodott, turisták által bérelhető – a Luther-tradíciónak kevés helyszínét lehet ilyen hitelesen megélni, sőt ideiglenesen mintegy birtokba venni.

Miután a protestantizmus helyzete már rég stabilizálódott, és Schmalkalden tulajdonviszonyai is rendeződtek (a hennebergi és a hesseni dinasztia által közösen fenntartott uradalom az előbbi kihalása után szerződés alapján teljes egészében az utóbbira szállt), IV. Vilmos hesseni tartománygróf (Hesseni Fülöp fia) 1584-ben megbízást adott a róla elnevezett Wilhelmsburg építésére egy régebbi vár helyén. Az épület nevével ellentétben már nem vár, hanem valójában zárt négyszöget alkotó reneszánsz kastély, ma múzeum, nagyterme a német reneszánsz egyik főműve, 1590-ben befejezett kastélykápolnája pedig a korai protestáns templomépítészet egyik ritka példája – első alkalommal került egy tengelyben egymás fölé az oltár, a szószék és az orgona. A múzeum 2017-ben újonnan berendezett állandó kiállításában a schmalkaldeni szövetséget mutatják be. Hesseni Fülöp, a tehetséges diplomata és hadvezér, viharos magánéletével – ami a kor felfogása szerint éppen nem volt magánnak tekinthető – kis híján válságba sodorta a protestantizmust. 1523-ban rangjához illően feleségül vette Krisztina szász hercegnőt, de később beleszeretett Margarethe von der Saale udvarhölgybe. Úgy tűnik, hogy lovagiasan akart viselkedni és nem akarta puszta szeretői státusban hagyni új szerelmét (ami a kor szokása szerint fejedelmeknek hallgatólagosan kijárt, és amin ezért mérvadó körökben senki sem ütközött volna meg), ezért az a bizarr ötlete támadt, hogy őt is feleségül vegye és bigámiában éljen, ami viszont teljességgel összeférhetetlen volt minden egyházi és világi joggal. Luther mint az új felekezet tekintélye ugyan fogcsikorgatva jóváhagyta Fülöp kétes hagyományra támaszkodó érvelését (a legenda szerint a 13. században egy nős thüringiai nemesúr a keresztes háborúban szaracén fogságba esve elvette a szultán lányát, aki beleszeretett és később segített neki Európába menekülni, majd hazatérte után pápai különengedéllyel megtarthatta mindkét feleségét), de a protestáns közvélemény ezt nem osztotta egyöntetűen. Ugyanakkor Fülöp második házasságával hirtelen a császári-katolikus oldal által zsarolhatóvá vált, és hosszú éveken át kénytelen volt zavaros hintapolitikát követni.
A mühlbergi vereség után ő is – János Frigyes addigi szász választóval együtt – a császár fogságába került, majd onnan szabadulva erőfeszítéseit a protestáns szellemű művelődés megalapozására összpontosította. Ennek máig fennálló eredménye a Philipps-Universität Marburg alapítása.

Közvetve a vereség – Hegel szavaival élve – a történelem cselének bizonyult, hiszen a Wettin-ház Ernő-ágának hatalmi „lefokozása” választófejedelemből „közönséges” herceggé az ő energiájukat is a modernizáció, a kultúra felé irányította. Az Ernő-ág tovább osztódva csaknem „hétszilvafás” kis fejedelemségekre, kulturális nagyhatalom lett, ami Weimarban a Bach-családon át Goethe, Schiller, Herder, Wieland, majd Liszt, később van de Velde, sőt közvetve a Bauhaus tevékenységéhez vezetett. Kombinálva a Luther és felesége, Katharina von Bora példaképén nyugvó evangélikus parókiával, a német „Bildungsbürgertum” klasszikus toposzával, amelyből olyan személyiségek származtak, mint Johann Gottlieb Fichte, Friedrich Schelling, Friedrich Nietzsche filozófusok, Matthias Claudius, Jean Paul és Hermann Hesse írók és így tovább, a német kultúra jelentős részét tetten érhetjük.

És ma? Milyen volt a 20. században és milyen ma a német evangélikus egyház szerepe? A náci korszakban nem egységes a kép: az egyház – némi egyszerűsítéssel – meg volt osztva a kollaboráns „német keresztények” és a rezsimellenes „hitvalló egyház” közt. A háború utáni Nyugat-Németország egyik nagy sikertörténetének bizonyult, hogy – okulva a weimari kor politikai megosztottságán, ami közvetve elősegítette a náci hatalomátvételt – a katolikus és a protestáns laikusoknak az egyházak támogatásával sikerült felekezetek fölötti, egységes keresztény néppártot alapítania (ez a CDU ill. Bajorországban a CSU). A CDU ugyan Kelet-Németországban is megalakult, de a kommunisták – a tőlük megszokott módon az aljasság és a brutalitás eszközeinek hatékony alkalmazásával – hamarosan alárendelt népfronti szerepbe kényszerítették. Kétségtelen azonban, hogy már puszta létével sok embernek visszavonulási lehetőséget adott a más „reálszocialista” államokban fennálló nyomás elől, megmentette őket pl. attól, hogy az elvárt „politikai elkötelezettség a szocializmus iránt” címszava alatt a kommunista pártba (vulgo: „Németország Szocialista Egységpártja”) kelljen belépniük. Maga az evangélikus egyház pedig lavírozott a politikai nyomás és a hitvallás között, néha tragikus helyzettel szembenézve: 1976-ban Oskar Brüsewitz evangélikus lelkész, miután (a „Stasi” által azonnal meghiúsított) plakátakcióval tiltakozott különösen a fiatal keresztények elnyomása ellen, benzint öntött magára, majd felgyújtotta magát. Sebeibe néhány nap múlva belehalt, temetése a keletnémet „ávó” minden igyekezete ellenére tüntetés jellegét öltötte.

Ami az 1980-as éveket, a kelet–nyugati konfrontáció utolsó fázisát illeti, a nyugatnémet evangélikus egyházról nem sok jót mondhatok: a tartományi egyházak nagy részének a szovjet rakétafegyverkezésre, a NATO megosztásának és Nyugat-Európa térdrekényszerítésének kísérletére adott válasza – teljes összhangban a „békemozgalommal”, a szovjet propagandagépezet „hasznos idiótáival” – a szovjet hegemónia elfogadásának követelése volt. Demagóg jelszavukra máig is emlékszem: „lieber rot als tot” – „inkább vörösen, mint holtan” címszó alatt hamis alternatívát szuggerálva a legitim nyugatnémet kormány pozícióit gyengítették, és a kommunista diktatúra szekerét tolták. Az önfeladásnak ezt a formáját máig is szégyenletesnek tartom, hiszen az evangélikus egyház vezetői pontosan tudhatták, hogy milyen sors várt volna kommunista hatalomátvétel esetén tulajdon keresztény testvéreikre. Időben nagyjából párhuzamosan a keletnémet evangélikus egyház védelmet és menedéket nyújtott a növekvő ellenzéki mozgalomnak, a híres 1989. október 9-i tömegtüntetés kiindulópontja a lipcsei Nikolaikirchében tartott békeima volt. Az ellenzékkel szorosan összefonódó keletnémet nemhivatalos békemozgalom jelszava a „Schwerter zu Pflugscharen” – „kardokból ekevasat” ótestamentumi idézet volt (Mik 4,3). Ma pedig – sajnos ezt kell mondanom – Németországban nemcsak az evangélikus, hanem a katolikus egyház is hajlamos a baloldali klerikalizmusra és a jogállammal való szembehelyezkedésre. Ennek jellegzetes tünete az úgynevezett egyházi menedék megadása, amin jogállami eljárásban kiutasításra ítélt külföldiek rejtegetése értendő. A sok közel-keleti országban üldözött keresztények sorsáról viszont erre hivatott evangélikus szájból ritkán hallottam megnyilatkozást.

Félreértés ne essék: természetesen a történelmi egyházak Németországban is, mint szinte mindenütt a világon (ahol ezt a hatalom nem akadályozza meg), értékes szerepet játszanak pl. iskolák fenntartásával és karitatív tevékenységükkel a felebaráti szeretet jegyében – távol áll tőlem ezt kicsinyíteni. Ugyanakkor, úgy látszik, főként a német evangélikus egyház szűnni nem akaró napi politikai megnyilatkozásaival szereptévesztésben van. Természetesen mindenkinek jogában áll politikai nyilatkozatokat tenni, de az egyházak hajlamosak arra, hogy hitkérdés rangjára emeljenek olyan kérdéseket, amelyek megoldására az állam hivatott. Mintha feledésbe menne az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21) krisztusi alapelve. Ezzel szemben az egyéni spiritualitás, úgy látszik, lassan, de biztosan elvész – enélkül pedig nincs igazán szükség az evangélikus egyházra. A munkavállalók érdekeinek védelmét a szakszervezetek professzionálisabb módon tudják ellátni, a karitativ munkából sok világi szervezet is kiveszi részét, mint pl. az „Arbeiterwohlfahrt” (nem tehet arról, hogy magyarul rosszul hangzó módon „Awo”-nak rövidítik), a jó cselekedetekben részesülők szempontjából pedig teljesen mindegy, hogy a jótéteményeket keresztény vagy világi motiváció alapján kapják. Ezzel szemben az egyes ember megigazulása közte és Isten közötti ügy, amit Luther tanai szerint viszont nem lehet az irgalmasság cselekedeteivel elérni („sola gratia, sola fide, sola scriptura, solus Christus”). Nem vagyok teológus – és itt ingoványos talajra tévedek –, de azt gondolom, hogy a katolikus álláspont mégis optimistább, mert nem ösztönzi az embert arra, hogy várakozzon az isteni kegyelemre, hanem aktív módon maga is részt vesz annak eljövetelében. De ez a másik oldalon nem von le semmit a reformáció felszabadító hatásából, hiszen a megigazulás a gyarló emberre is vár.

Mind a katolikus, mind az evangélikus egyház taglétszáma Németországban ijesztően csökken (a kötelező egyházi adó alapján ezt hitelesen meg lehet állapítani), a társadalom egyre inkább szekularizálódik, és a nagymértékű bevándorlással összefüggésben vallási összetétele is változik. Égető szükség lenne az ökuménére, nem engedhetjük meg magunknak a keresztények közti felekezeti ellentétek luxusát – mint keresztények mindnyájan Jézus Krisztus gyermekei vagyunk. Természetesen magam sem tudom, hogy milyen módon lehetne Európa és benne Németország keresztény szellemű megújulását előbbrevinni. Talán új Lutherre lenne szükség, aki azonban nem megoszt, mint – saját akarata ellenére – a történelmi Luther, hanem akinek sikerülne utat mutatnia egy megújuló és újraegyesült egyházhoz? Reménykedem abban, hogy a Szentlélek előbb-utóbb megvilágosít minket.



« vissza