Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Horthy és a magyar zsidók deportálása

"Az 1980-as évek végére a magyar történészek már egyetértettek, hogy Horthy nem fasiszta diktátor volt, aki követett el ugyan nagy hibákat, de egy nála tehetségesebb államférfi sem tudta volna elhárítani az országot végül elérő tragédiákat. A rendszerváltozás óta Horthy megítélése nem történeti probléma, a néhai kormányzó személye politikai polémiák tárgya. Ez a sajtóban kezdődött, de a pártpolitika mintegy ráugrott. Amikor Antall Józsefet és kormányát ellenzéke a Horthy-rendszer restaurálásának szándékával vádolta, a miniszterelnök és közeli hívei (ismerve saját felfogásukat) ezt nevetségesnek, Antall szavajárásával szamárságnak tartották. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a rendszerváltozással járó szabadsággal élve nőni látszik azoknak a száma, akik Horthyt pozitív hősként szeretnék beemelni a nemzet panteonjába."

Magyarország 1920 és 1944 közötti államfőjének, kormányzójának megítélése sosem lesz egységes, még a történészek körében sem.[1] Kossuthé sem egységes, noha szenvedélyek ma már nem fűződnek hozzá, mint volt a helyzet jó ideig. Horthyhoz hasonlóan Tisza István, Károlyi Mihály és Kádár János értékelésekor is indulatok csapnak össze, és hiába születik róluk akár a legalaposabb, minden elfogultságtól mentes életrajz, monográfia, nem tudja meggyőzni azokat, akiknek nagyon jó vagy nagyon rossz véleményük van ezekről a személyekről.

Az 1980-as évek végére a magyar történészek már egyetértettek, hogy Horthy nem fasiszta diktátor volt, aki követett el ugyan nagy hibákat, de egy nála tehetségesebb államférfi sem tudta volna elhárítani az országot végül elérő tragédiákat. A rendszerváltozás óta Horthy megítélése nem történeti probléma, a néhai kormányzó személye politikai polémiák tárgya. Ez a sajtóban kezdődött, de a pártpolitika mintegy ráugrott. Amikor Antall Józsefet és kormányát ellenzéke a Horthy-rendszer restaurálásának szándékával vádolta, a miniszterelnök és közeli hívei (ismerve saját felfogásukat) ezt nevetségesnek, Antall szavajárásával szamárságnak tartották. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a rendszerváltozással járó szabadsággal élve nőni látszik azoknak a száma, akik Horthyt pozitív hősként szeretnék beemelni a nemzet panteonjába.

Nem sokkal az 1990-es szabad választások után kezdte az ellenzék egy része azzal vádolni az Antall-kormányt, hogy célja a Horthy-korszak restaurálása, de a kormányzó politikai tevékenységének megítélése földi maradványainak 1993. szeptemberi, kenderesi újratemetése kapcsán került igazán viták előterébe. Mindenkinek vitathatatlan joga, hogy szülőföldjén kapjon végső nyughelyet, de a Portugáliában elhunyt államfő és családja hamvainak hazaszállítását és a családi sírboltba történő elhelyezését a világsajtó jelentős része – itthoni sugalmazásra – egy háborús bűnös rehabilitálásaként állította be. Azóta az indulatok csillapodás helyett időnként föllángolnak, és a két szélső vélemény, a felmagasztalás és a hiperkritika között lehetetlennek látszik eljutni egy általánosan elfogadható értékeléshez. Noha a viták a kormányzó nevéhez kötött egész korszakot érintik, a legélesebb viták Horthy 1944-es magatartását övezik. A német megszállást követően az államfő sorsukra hagyta-e zsidó származású honfitársait, vagy 1944. júliusi fellépésével Budapest zsidó származású lakosságának nagyobbik részét ő mentette-e meg a deportálástól, tehát a majdnem biztos haláltól?

Horthy nem volt kimagasló tehetségű államférfi, számos erősen vitaható politikai lépés, döntés is fűződik hozzá, de kötelességeit nagyon komolyan vevő, jószándékú hazafi volt. Gyakran hangoztatta ambícióját, hogy államfőként kövesse Ferenc József császár és király példáját, aki távol tartotta magát a napi politikától, de meghatározó szerepe volt a kormányfők kiválasztásában és a külpolitika alakításában.

Első világháborús parancsnokként a kormányzó a németekre mint kiváló katonákra és fegyvertársakra emlékezett, ugyanakkor mint tengerész nemcsak csodálta a brit flottát, de vallotta is, hogy a nagy konfliktusokban a győzelem mindig a tengeri hatalmaké. Jól beszélt angolul, és 1919-ben nem kis mértékben a Budapestre látogató Sir George Clarke, illetve Sir Thomes Hohler brit diplomaták kedvező véleményének köszönhette, hogy az antant támogatta kormányzóvá választását. Nem tartozik a jelen tanulmányhoz, hogyan feledkezett meg Horthy „az angolbarátság”-ról 1941-ben, és lett meghatározó szerepe 1941-ben a két végzetes lépésben: a Jugoszlávia elleni támadásban, majd a Szovjetunió elleni háborúhoz történt csatlakozásban.

Azonban témánk előzménye, hogy 1941-es magatartását mintegy korrigálva 1942 elején Horthy már belátta, milyen súlyos hiba ismét a németek oldalán venni részt az újabb világháborúban, és ettől fogva következetesen arra törekedett, hogy Magyarország lépjen ki abból a konfliktusból, amiből jól nem kerülhet ki. Azért semmiképpen sem marasztalható el a kormányzó, hogy addig nem akart nyíltan szakítani Hitlerrel, amíg annak ellenfelei a magyar határoktól távol álltak, mert tudta – elsősorban Lengyelország példájából –, hogy egy német megszállás rendkívül súlyos következményeket vonna maga után. Túlzás volna azt állítani, hogy Horthy és a teljes bizalmát élvező új miniszterelnök, Kállay Miklós, egyik elsődleges célja a magyar zsidók védelme volt, de tagadhatatlan, hogy a német megszállásig Magyarország – és személy szerint Horthy – kategorikusan megtagadta a németek által követelt zsidóellenes intézkedések bevezetését.

Csak a súlyosan elfogultak vonják kétségbe, hogy a Budapesten élő, vagy oda menekült, ott bujkáló jó negyedmillió zsidó származású magyar állampolgárnak a német haláltáborokba tervezett deportálását döntő mértékben Horthy kormányzónak az 1944. június 26-i koronatanácson kinyilvánított szava akadályozta meg, „a sors különös iróniájaként a pesti zsidóság megmenekülésében végül is Horthyé a döntő érdem.”[2] Enélkül Wallenbergnek és annyi bátor magyarnak és külföldinek gyakorlatilag nem lett volna kit megmentenie a deportálástól. De ha ezt akkor Horthy megtette, miért nem lépett korábban, miért nézte tétlenül a német megszállást követően a zsidóság alapvető életfeltételeit megszüntető rendeleteket, a vidéki zsidók gettókba terelését, majd túlzsúfolt marhavagonokban Auschwitzba és más német táborokba szállítását? Ha ennek megakadályozására akkor nem volt ereje, hatalma, hogyan tudott mégis lépni jó három hónappal később? Csak akkor jött volna rá, mi történik benne bízó honfitársaival? Az Auschwitzból megszökött és a szörnyűségekről részletes beszámolót készítő két szlovákiai zsidó tanúskodása késztette volna cselekvésre? Vagy a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása, ami Németország vereségét már minden józan megfigyelő számára elérhető közelségbe hozta? Talán a nemzetközi tiltakozás, a pápa, a svéd király, az amerikai elnök figyelmeztetése, egyes magyar egyházi vezetők intelmei, a fenyegetés, hogy a háború után a történtekért felelősségre fogják vonni, ha nem állítja le a deportálásokat? Bármi is motiválta Horthy lépését, legalább a budapesti zsidók hálával tartoznak neki? Vagy ott kellett volna ülnie Nürnbergben a vádlottak padján, amiért kormányzósága alatt az általa kinevezett kormány apparátusa 700 ezer honfitársát embertelen módon kiűzte otthonából és kiszolgáltatta egy külföldi hatalomnak? Mindezek a kérdések az igazság egy-egy elemét tartalmazzák.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy Horthynak – annyi hazai és külföldi kortársához hasonlóan – voltak antiszemita nézetei, előítéletei. Különbséget tett a zsidó polgárság, az 1918 előtt nemességet szerzett nagyvállalkozók, tudósok és rangos köztisztviselők, valamint a szegény, újabban érkezett „galíciai” zsidók között. „Nem tűri, hogy olyan embereket, akik nemességet kaptak, vagy akiket titkos tanácsossá, gazdasági, pénzügyi, kormány- vagy kormányfőtanácsossá, főrendiházi taggá vagy egyetemi tanárrá nevezett ki, most a többi zsidóval egy kalap alá kerüljenek. Éppen ezeknek a zsidóknak köszönheti Magyarország az utóbbi évtizedek nagy gazdasági fellendülését, és elutasítja mindazt, aminek – mint pl. zsidó vagyon kártalanítás nélküli kisajátításának – rabló jellege van.”[3] Chorin Ferenc, Vida Jenő, csepeli Weiss Manfréd, budai Goldberger Leó és családjuk Horthy által is becsült magyar hazafiak, egyesek rendszeres bridzs-partnerei, mondhatnánk barátai voltak. (Néhány, a háborút túlélt tehetős magyar zsidó bankember és iparmágnás rendszeres anyagi támogatása tette lehetővé Horthy és családja megélhetését a portugáliai emigrációban.[4] Magyarként úgy érezték, hogy nem hagyhatják magára Magyarország vagyontalan egykori államfőjét.)

Antall József miniszterelnök 1990. július 8-án a magyar zsidó mártírok emlékművének leleplezésekor pontosan és jogosan állapította meg, hogy ami zsidóságunkkal történt, az „a magyar történelem évezredes útjának, évezredes hagyományainak meggyalázása volt.” Minden tisztességes, jóérzésű magyar ember csak őszinte fájdalommal és szégyenérzettel gondolhat arra, hogy az 1938 után hozott ún. zsidótörvények súlyosan megsértették a jogegyenlőség 1848-ig visszamenő elvét, és hozzájárultak ahhoz, hogy az antiszemita métely mélyen megfertőzte a társadalmat. Ahogy az Antall család barátja, Bibó István fogalmazott, „Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.”[5] Sajnálatos, hogy a kormányzó aláírta az Országgyűlés által hozott, a zsidó vallásúak, majd az akár csak felerészben zsidó származásúak, sőt a „kikeresztelkedett” zsidók állampolgári jogait mindjobban korlátozó törvényeket, de az elsődleges felelősség a törvényjavaslatokat megszavazókat illette. Ha nem is Horthy rendelte el a „rendezetlen állampolgárságú” (zömükben magyar anyanyelvű és tudatú) zsidók 1941-es deportálását a megszállt Ukrajnába (Kamenyec-Podolszk), de kormányával együtt felelősség illeti ezért, csakúgy, mint az 1942. januári újvidéki „hideg napok”-ért – amikre ugyancsak a kormányzó tudtán kívül került sor. Viszont Horthy személyes érdeme, hogy a német követelésekkel dacolva megtagadta azoknak a még súlyosabb intézkedéseknek a bevezetését, amik a náci Németország uralma alatt álló Európában érvényben voltak, beleértve a tömeges deportálást, aminek a célja a zsidóság kiirtása volt. Amikor 1943. áprilisban a klessheimi kastélyban végighallgatta Hitlernek a magyar kormánypolitikát illető kirohanásait, az egyik „vádpont” a zsidókkal szembeni türelem volt. Horthy azt válaszolta, hogy „ugyan mihez kezdjen a zsidókkal, miután úgyszólván minden életlehetőséget megvont tőlük – elvégre mégsem ütheti agyon őket”. A jelen lévő Ribbentrop külügyminiszter válasza, hogy a zsidókat vagy meg kell ölni, vagy koncentrációs táborokba kell zárni, nem hagyhatott kétséget a német szándékok felől.[6]

Ismert, hogy Horthy és kormánya gondosan mérlegelte, mi legyen a válasz Hitler újabb, 1944. március 15-én átadott klessheimi meghívására. Több érv szólt annak elfogadása, mint elutasítása mellett. A magam részéről viszont komoly hibának tartom, hogy a kapott számtalan jel és információ ellenére a magyar államvezetés nem készült fel a német megszállásra. Kétségtelen, hogy az akkori magyar társadalomban még erős volt a németek nimbusza, élt még az „országgyarapításért” érzett a hála, még nem voltak biztosak Hitler teljes vereségében, nem tudták, mi történik a német „halálgyárakban”, nem utolsósorban pedig rettegtek a szovjet kommunizmustól – nem is alaptalanul. Ráadásul a náciellenes szövetség sem nyíltan, sem titokban semmit sem kínált Magyarországnak a területi kérdésben, ha szembefordul a náci Németországgal. Végül bármennyire is nehéz helyzetben volt a német hadvezetés, nem kétséges, hogy brutálisan megtorolt volna minden ellenállást, szövetségese „árulását.” Hiszen még a normandiai partraszállás utáni döntő hetekben is képes volt nagy erőket bevetni a hősies varsói felkelés elfojtására. Ezzel együtt, ha Horthy 1944 márciusában egyértelműen szembefordult volna Hitlerrel, ez tiszta helyzetet teremtett volna, a deportálások végrehajtása valószínűleg nehezebb lett volna, a bábkormány intézkedéseit többen szabotálták volna, és számbelileg – talán – kisebb lett volna az áldozatok száma. Az is reális feltételezés, hogy ellenállás esetén Magyarországot a szövetségesek megszállt – és nem csatlós – országnak tekintették volna, miközben Szlovákia és Románia még Hitler megbízható szövetségeseként viselkedett. Ez befolyásolhatta volna a határkérdést is. De a jövőt senki sem látja, Horthynak és kíséretének Klessheimben, ha már előtte ezt elmulasztották, nem volt módja a gondos mérlegelésre.

A kormányzó 1944. március 18-án, a Hitler által kierőszakolt második klessheimi találkozón szembesült a náci vezér döntésével, hogy megszállja Magyarországot, nehogy az kövesse „az olasz árulást,” márpedig – ahogy Hitler fogalmazott – Kállay csak várja erre az alkalmat. A másik vád az volt, hogy Magyarország nem számolt le jelentős számú zsidó lakosságával. Hitler azzal fenyegette Horthyt, hogy román, szlovák és horvát katonai egységek is részt vehetnek a megszállásban, ha tovább ellenkezik. E fenyegetés hatására, és jelen lévő külügyminisztere (Ghyczy Jenő), valamint vezérkari főnöke (Szombathelyi Ferenc) tanácsára a kormányzó beletörődött a megváltoztathatatlanba, és hajlandó volt a Kállay-kormány helyébe egy, a németek bizalmát élvező kormányt kinevezni, bízva Hitler ígéretében, hogy ennek megtörténte után kivonják a német csapatokat, és így helyreáll az ország szuverenitása. Azt azonban megtagadta, „hogy aláírjon egy olyan proklamációt, amely szerint a németekkel való egyetértésben és az ő hozzájárulása után jöttek be Magyarországra a német csapatok”.[7] Noha időnként elhangzik a vád, hogy Klessheimben Horthy hozzájárult a zsidók deportálásához, de ez valószínűtlen, nincs is rá semmi bizonyíték. Azt azonban elfogadhatta, hogy jelentős számú magyar zsidót Németországba szállítsanak az ottani súlyos munkaerőhiány enyhítése céljából.[8] Március 19-én, a németek által késleltetett hazaérkezése után Horthy azonnal összehívta a koronatanácsot. Kállay memoárjában azt írja, hogy a lemondást javasolta a kormányzónak, amit ő kormányzói esküjére hivatkozva elutasított. „Ki fogja megvédeni a zsidókat vagy a menekülteket, ha én elhagyom a hivatalomat?”[9] idézi emlékezetből Kállay. A koronatanács jegyzőkönyve és Horthy memoárja szerint azonban a jelenlévők mind arra kérték, maradjon a helyén. Horthy joggal írja, hogy számára jóval kényelmesebb lett volna lemondani és minden további felelősséget elhárítani, ezzel rengeteg későbbi szemrehányástól is megkímélte volna magát.[10]

Ez itt a kritikus pont, itt van a címben föltett kérdés gyökere. Ha lemond, Horthyt nem lehetne hibáztatni mindazokért a bűnökért és tragédiákért, amelyek a megszállást követően bekövetkeztek, és személyes megítélése ma jóval kedvezőbb lenne. De ez esetben jobban alakult volna-e az ország sorsa, a zsidók és nem zsidók számára egyaránt? Aligha. Rosszabbul? Valószínű. Azt azonban nem lehet megválaszolni, hogy mivel az államfő távozásával ország és világ előtt egyértelmű lett volna, hogy az alkotmányos jogrend megszűnt, nem alakult volna-e ki komolyabb, legalább passzív ellenállás? A zsidók összeszedése majd kiszállítása ez esetben is olyan simán ment volna? Ez sem valószínű. Mi lett volna a tisztikar és a hadsereg reakciója, ha a főparancsnok eltávozik? Nem is beszélve arról, hogy mi lett volna, ha a világ tudomást szerez a haláltáborokról (ami az Auschwitzi jegyzőkönyv megszületésével és a világ akkori vezetőihez eljuttatásával megtörtént), és ezt a sajtó és a rádió útján a kormányok közhírré teszik? Mivel ezt érthetetlen módon elmulasztották, a holokauszt első számú krónikása, az erdélyi származású Randolph Braham joggal beszél „a hallgatás összeesküvésé”-ről.

Miután Horthy a németek által miniszterelnöknek javasolt Imrédy, majd Rátz Jenő korábbi hadügyminiszter kinevezését elutasította, a németek által a megszálláskor Magyarországra követnek és teljhatalmú megbízottnak kinevezett Veesenmayer ultimátummal követelte egy a németeknek megfelelő kormány megalakítását. Így esett Horthy választása a szűklátókörű, elvakultan nácibarát Sztójay Döme tábornokra, aki 1936 óta berlini követ volt. Horthy arra számított, hogy egy katona tisztelni fogja a hadsereg főparancsnokát, de hamarosan kiderült, hogy Sztójay nem Horthyhoz, hanem Hitlerhez lojális. A norvég Quislingnél is egyértelműbben báb volt, a német kívánságok készséges kiszolgálója, a Himmler SS-főnök által készített kormánylistát elfogadta, és március 23-án Horthy előtt letette az esküt.

Régi vita, ami az Alaptörvény preambuluma nyomán élessé vált, hogy a német megszállással megszűnt-e az ország szuverenitása. Véleményem szerint ez egyértelmű. Ha egy idegen hatalom hadereje hívás, engedély nélkül félmilliós létszámban, komoly fegyverzettel behatol egy másik országba, az agresszió, ha ott is marad, az megszállás. Ha az addigi legitim kormányt elmozdítja és egyes tagjait letartóztatva helyükre számára tetsző embereket ültet, az egy bábkormány. Ki vonja ma kétségbe, hogy 1956. november 4-én ez történt: a Szovjetunió agressziót követett el Magyarország ellen, letartóztatta az előző kormány több tagját, és Kádár János vezetésével egy bábkormányt hozott létre, amely számos ártatlan embert kivégeztetett. Nem ugyanezt tették a németek 1944-ben? A Gestapo és a kollaboráns magyar hatóságok mintegy 3000 személyt vettek őrizetbe, köztük Nagy Ferenc kisgazda, Peyer Károly, Buchinger Manó és Györki Imre szociáldemokrata és Sigray Antal legitimista pártvezetőt. Nincs igaza Ungváry Krisztiánnak, hogy a megszállás után a magyar parlament változatlanul tovább működött! Változatlanul? A fegyverrel ellenálló Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett Apponyi Györgyöt, Gratz Gusztávot, Rassay Károlyt és számos további országgyűlési képviselőt a Gestapo még március 19-én letartóztatott, mások, köztük Bethlen István korábbi miniszterelnök, a Felsőház tagja, a letartóztatás elől bujkálni kényszerült.
A parlamentet Tasnádi Nagy András elnök határidő nélkül elnapolta. Március 28-án a kormány feloszlatta az addig háborítatlanul működő ellenzéki Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. 41 főispán közül 29-et, a polgármesterek kétharmadát lecserélte, a hadsereg kulcspozícióiba német-, sőt nyilasbarát személyeket tett, és csak a szélsőjobboldali lapok megjelenését engedélyezte. A maradék hadsereget kiküldte a keleti frontra. Beszélhetünk ezek után szuverén Magyarországról? Senki sem állítja, hogy a megszállt nyugat- és észak-európai országok kollaboráns kormányaik révén szuverének maradtak volna. Kétségtelen, hogy amennyiben Horthy nem maradt volna a helyén, a helyzet még egyértelműbb lett volna. A magyar történelem egyetlen admirálisa azonban úgy érezte, hogy nem hagyhatja el a süllyedő hajót, és hogy maradásával enyhítheti a megszállás körülményeit, idővel pedig végrehajthatja a háborúból történő kiválás korábbi tervét. Állami funkcióit a minimálisra korlátozta, de ő írta alá az új vezetők, többek között a „zsidóügyek” intézésével megbízott két belügyminisztériumi államtitkár, a zsidógyűlölőnek ismert Endre László és Baky László kinevezését. A németek azonban – joggal – nem bíztak Horthyban. Veesenmayer utasítást is kapott, hogy „
a kormányzót az államügyektől egyre inkább tartsa távol; háttérbe kell őt szorítani, és a Várban teljesen elszigetelni”.[11]

Míg Horthy helyén maradása mellett szóltak érvek, mindenképpen súlyos hiba volt, amit a március 29-i kormányülésen Sztójay bejelentett, hogy a kormányzó „az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és azok tekintetében nem akar befolyást gyakorolni”.[12] Horthy ezzel a kijelentésével ugyan el akarta hárítani magáról a felelősséget, de az utókor ezt nem így látja. Turbucz megfogalmazásában ez Horthy „felelőssége áthárítását, saját lelkiismeretének megnyugtatását jelentette. […] Pilátus példáját követve 1944 tavaszán Horthy Miklós inkább mosta a kezeit”.[13] Túlzásnak, semmiképpen sem tudatosan átgondolt döntésnek tekintem azonban, hogy „Az 1941 ősze és 1944 közötti magatartásával ellentétben az adott helyzetben a zsidóságot feláldozhatónak, deportálásukat szükséges rossznak tekintette.” Vagy másként fogalmazva Horthy a háborús részvételt Németország oldalán, majd a 2. hadsereg kiküldését a Donhoz is szükséges rossznak tekintette. Természetesen nem tekintem összehasonlíthatónak katonák halálát a csatatéren és gyerekek, nők, idősök gázzal és tűzzel történő elemésztését.

A Sztójay-kormány embertelen rendelkezéseket hozott. A sárga csillag kötelező viselése mellett a zsidónak minősülőket – közeli deportálásukra számítva – megfosztották a tulajdonhoz való jogtól és a munkalehetőségtől is. A rendeletek előkészítésére, majd végrehajtásuk garantálására még márciusban Budapestre érkezett a „zsidótalanítás” tapasztalt szakértője, Adolf Eichmann, és Himmler helyettese, Kaltenbrunner. Lelkes magyar segítőikkel elérték, hogy május 15-én megindultak a vasúti szerelvények az ismeretlen cél, a „végső megoldás” felé, és öt hét alatt félmillió magyar tudatú és érzelmű zsidót ki is szállítottak szülőhazájukból. A szerencsétlen áldozatok összegyűjtése, az átmeneti gettók kondíciói és a marhavagonokba zsúfolás olyan embertelenséget jelentett, hogy felfoghatatlan, hogyan voltak képesek ezek elkövetésére magukat kereszténynek valló emberek. Eldönthetetlen, hogy Horthy mit tudott, vagy mit sejtett a deportálások céljáról, elhitte-e, hogy az idős emberek, az asszonyok és a gyermekek mind németországi munkára mennek, erődítményeket építeni vagy gyárakban dolgozni; maguk az áldozatok is elhitték, hogy így lesz. Az ember nem szeret szembesülni a kellemetlen igazságokkal, Horthy és környezete is behunyhatta a szemét, nem akart belegondolni, mi történik benne bízó zsidó állampolgáraival még Magyarország területén. Az elkövetett embertelenségek azonban nem maradtak titokban, hírük a semleges országok követségei révén eljutott külföldre, és természetesen a Várba is. A keresztény egyházak egyes vezetői sem hallgattak. Márton Áron erdélyi (gyulafehérvári) katolikus püspök május 18-án a kolozsvári Szent Mihály templom szószékéről ítélte el „a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedések”-et, május 22-én pedig a hatóságokat levélben kérte, hogy „az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményekben közre. Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.” A püspök külön levélben figyelmeztette felelősségére és kötelességére Sztójay miniszterelnököt és Jaross belügyminisztert.[14] Horthyt azonban nem – talán mivel nem látta a kezében a hatalmat? Mindenesetre nem tartható fenn az a közkeletű nézet, hogy az akkori vezetők a deportálások idején nem tudhatták, milyen sors vár a marhavagonok utasaira. Júniusra azonban ez már mindenképp ismertté vált – ha nem is túl széles körben. Ekkor Horthy végre lépett. Június elején – a Zsidó Tanács május 25-i keltezésű tájékoztatója hatására – kormányzói leiratban hívta föl a miniszterelnököt, hogy szüntesse be a „különösen kegyetlen és számos esetben embertelen intézkedések”-et és az elkövetett „túlzások”-at. „Határozott kívánsága” volt, hogy a zsidó szakembereket ne távolítsák el „működésük helyéről”, és hogy „méltányos megkülönböztetés tétessék a már keresztény vallású zsidók javára”, valamint hogy érvényesíthesse kegyelmezési és „a zsidókra vonatkozó rendelkezések alóli mentesítési” jogát. Végül kifejezte óhaját, hogy „a zsidók ügyeinek irányítása […] kivétessék” Endre László és Baky László kezéből, és őket mentsék föl állásukból.[15] Június 21-én Veesenmayer táviratban értesítette Ribbentropot Horthy fenti „titkos” leveléről, azt Bethlen és a kormányzó Miklós fia intrikáinak, továbbá az egyházaknak tulajdonította.[16] Noha levelében Horthy még nem tiltotta le a deportálásokat (mivel nem rendelkezett végrehajtó hatalommal, erre utasítást nem is adhatott ki), és csak a művelt, „hasznos” és a keresztény hitre tért zsidók érdekében lépett föl, de már ezzel is akadályozta a nácik céljának elérését.

Júniusra Horthynak látnia kellett, hogy Hitlernek esze ágában sincs betartani ígéretét, hogy megbízható magyar kormány esetén megszünteti a megszállást. Ezért levelet írt a Führernek, felpanaszolva, hogy „sok ezer, többségében ártatlan, korrekt ember van még mindig letartóztatásban […] kenyéren és vízen, poloskás helyiségekben,” s hogy a titkosrendőrség és az SS „ellenséges országnak tekinti Magyarországot, és aszerint cselekszik”. Rámutatott arra, hogy Magyarország fizeti a német megszálló csapatokat, s jelentős erőkkel van jelen a fronton, miközben 250 000 német férfi kényelmesen él Magyarországon, „akik a fronton bizonyára jó szolgálatot tehetnének”.[17]

A vidéken élő zsidóság deportálásának a befejezésével a sor a legnagyobb és legbefolyásosabb csoportra, a budapestiekre került. Már megtörtént a sikeres normandiai partraszállás, a szovjet Vörös Hadsereg pedig megállíthatatlanul közeledett a Keleti-Kárpátokhoz, Magyarország határához. Németország veresége már nem lehetett kétséges. Magyarország nemzetközi híre a mélyponton volt, még a semleges országokban is. Már Hitler legmegbízhatóbb szövetségesei, Románia és Szlovákia is leállították maradék zsidó lakosságuk üldözését, és fölvették a kapcsolatot a jövendő győztesekkel. Horthyhoz özönlöttek a felhívások és a tiltakozások, bel- és külföldről egyaránt. Június 26-ára a kormányzó koronatanácsot hívott össze. Ezen láthatóan megrendülve jelentette ki: „Nem engedem, hogy a deportálások még több szégyent hozzanak Magyarországra.” Felszólította a kormányt, hogy állítsa le a budapesti zsidók deportálását, és távolítsa el hivatalából Endrét és Bakyt.[18] A kormányzó eltökéltségét csak növelte, hogy ekkoriban, menye szerint július legelején eljutott hozzá az Auschwitzi jegyzőkönyv, a náci népirtás bizonyítéka.[19] Baky és a még mindig ellenzékben lévő nyilasok nem akartak beletörődni ördögi tervük utolsó, legfontosabb szakaszának meghiúsulásába. Zászlószentelés ürügyével a belügyi államtitkár a fővárosba rendelt több ezer csendőrt – akiknek a törvény szerint nem is volt joguk a városokban működni. Elterjedt a hír, hogy a cél Horthy eltávolítása egy puccsal. Nincs rá bizonyíték, hogy valóban ez, és nem csupán a deportálások erőszakkal történő végrehajtása volt a cél. Mindenesetre a testőrség parancsnoka, Lázár Károly altábornagy szervezésében az Esztergom környékén – talán a háborúból történő kiugrás előmozdítására – tartalékolt 1. páncélos ezred, élén Koszorús Ferenc ezredessel, Horthy parancsa birtokában, július 6-ra virradóra tankjaival bevonult a fővárosba, és ultimátumszerűen felszólította a csendőröket a város elhagyására.[20] Ahogy Lantos Tamás amerikai kongresszusi képviselő, a budapesti zsidóság megpróbáltatásainak szemtanúja, az 50. évforduló alkalmából 1994. május 26-án az amerikai Képviselőházban jegyzőkönyvben megörökített felszólalásában találóan mondta, „Koszorús ezredes páratlan fellépése az egyetlen olyan ismert eset, amikor egy tengelyhatalom katonai erőt alkalmazott azért, hogy zsidók deportálását akadályozza meg.”[21] Koszorús tettének jelentőségét és erkölcsi értékét nem vitatva Horthy szándéka és utasítása meghatározó volt. Budapest zsidósága megmenekült – sajnos csak egy időre, a Horthy október 15-i fegyverszüneti proklamációját követő, német támogatással végrehajtott nyilas hatalomátvételig.

Horthy ekkor már tervezte Sztójay lemondatását és fölváltását egy katonákból és hivatalnokokból álló kormánnyal, amely hivatott volt előkészíteni a háborúból történő kiválást. Veesenmayer erről értesült, és a legerőteljesebb fenyegetésekkel igyekezett őt ettől visszatartani.[22] A birodalmi megbízott azonnal telefonon értesítette Ribbentropot Horthy tervéről. Ribbentrop külügyminiszter utasítására Veesenmayer július 17-én fölkereste a kormányzót, és egy közel kétórás tárgyalás során biztosította, hogy Sztójay Hitler és kormánya teljes bizalmát élvezi, majd minden korábbinál élesebb hangon megfenyegette: „ne éljen abban az illúzióban, mintha a keleti arcvonal erőinket olyan mértékben lekötné, hogy szükség esetén nem tudnánk rendet teremteni Magyarországon. […] Emellett elég barátunk van Magyarországon, hogy velük közösen olyan helyzetet valósíthassunk meg, amely biztosítja a Führert, hogy Magyarország a helyes irányban marad.” A német megbízott szerint a tárgyalás Horthyt „teljesen kimerítette, egész testében remegett, és öreg, összetört emberré vált.”[23] Az ultimátum hatására Horthy egyelőre nem küldte el Hitlernek ígérete betartását számon kérő, de az eddigi politika folytatását ígérő levelét, azt július 20-án, egy nappal a Hitler elleni sikertelen merénylet után Miklós Béla tábornok, akkor a kormányzó Katonai Irodájának főnöke, főhadsegéd adta át a német vezérnek. A levél biztosította a német diktátort, hogy „a zsidókérdés további megoldása a sokszor szükségtelenül brutális és embertelen módszerek nélkül fog megtörténni”.[24] Július 17-én Veesenmayer fölkereste Sztójayt is, aki elmondta, hogy Bárdossy, a volt miniszterelnök, „kijelentette, eljött az ideje, hogy a kormányzó környezetében tisztogatást végezzenek. […] Hajlandó ebben minden erejével közreműködni.”[25] Július 21-én Veesenmayer csalódottan jelentette Ribbentropnak, hogy „a zsidókérdés terén semmi sem változott. Annak leállítása továbbra is érvényben van a kormányzó parancsára, aki ebben a kérdésben teljesen hajthatatlan”.[26] Július 29-i táviratában is csak arról tudott beszámolni, hogy Horthy miatt Sztójay képtelen elérni a budapesti zsidóság deportálását.[27] Románia augusztus 23-i átállása és a németek ennek következtében radikálisan romló katonai helyzetében augusztus 29-én Horthy leváltotta a kormányt, és Lakatos Géza vezérezredes vezetésével egy személyéhez jóval lojálisabb kormányt nevezett ki. Stern Samut, a Zsidótanács elnökét biztosította, hogy nem fognak folytatódni a deportálások. Mekkora tragédia, hogy Horthy mindezt nem volt képes hamarabb elérni!

Felelős volt-e tehát Horthy a magyar holokausztért, vagy ő a budapesti zsidóság megmentője? Nem férhet hozzá kétség, hogy Magyarország 1944. március 19-i német megszállása nélkül nem került volna sor zsidó származású polgártársaink gettókba kényszerítésére, majd Auschwitzba és más haláltáborokba deportálására. Az elsődleges jogi felelősség ezért Hitlert és nemzetiszocialista rendszerét illeti. Közvetlen és kiemelt felelősség hárul a deportálások irányítására Budapestre érkező Kaltenbrunnerre, Eichmannra, és a végrehajtás mellett Magyarország vezetését valóban teljhatalommal kezében tartó Edmund Veesenmayerre. Ami az ország német megszállása után maradt, az a magyar állam megerőszakolt és méltatlan mutációja volt. Vezetőit, élén a bábkormányt vezető Sztójay Dömével, magyar bíróság – alapjában véve törvényes eljárás keretében – méltó büntetéssel, halállal sújtotta. Számos magyar hivatalnok, csendőr, katonatiszt vizsgázott 1944-ben emberségből igen rosszul, és legtöbbjük ezért ugyancsak súlyos, sok esetben a legsúlyosabb büntetéssel fizetett. Ugyanakkor a zsidó honfitársakat mentő, bújtató magyarok száma is jelentős, téves beállítás, hogy csak Wallenberg és más diplomaták segítették számtalan módon az üldözötteket. Ezekben az embert próbáló időkben megnőtt minden egyén felelőssége a környezetében történtekért, ugyanakkor a kollektív felelősség, egész nemzetek bűnössége indokolatlan, sőt elfogadhatatlan.

A győztes szövetségesek háborús bűnöket vizsgáló bizottsága és a nürnbergi per amerikai főbírója vizsgálatainak eredménye szerint Magyarország kormányzója – ellentétben a szlovák, román és horvát államfővel, és ellentétben három általa kinevezett és háborús bűnösnek talált magyar miniszterelnökkel (Imrédy, Bárdossy és Sztójay), valamint a „nemzetvezető” Szálasival – nem minősült bűnösnek, noha Tito – az 1942. januári újvidéki mészárlásra hivatkozva – kérte kiadatását. Az angolok és az amerikaiak joggal vélték úgy, hogy Belgrádban Horthy nem számíthatna tisztességes eljárásra. Sztálin sem akarta a magyar kormányzót a vádlottak padjára ültetni. Nem valószínű, hogy a végül tőle levélben fegyverszünetet és népe nehéz sorsának megértését kérő idős államfő iránti szánalomból, inkább számításból. A magyarországi kommunisták érdekeit aligha szolgálta volna a nemrég még népszerű és az ország határait kiterjesztő Horthy kivégzése.[28] Hogy a budapesti jó negyedmillió magyar zsidó (időleges) megmentése ellensúlyozza-e Horthy részfelelősségét félmillió honfitársa németeknek történt kiszolgáltatásában, azt sem a történész, sem a földi igazságszolgáltatás nem tudja eldönteni.

 

 

Jegyzetek:

 

 

[1]    Átfogó monográfia hazai szerzőtől Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág, 2011, Budapest. Végletesen eltérő vélemények után (és mellett) elfogultságoktól mentes Romsics Ignác: Horthy-képeink. Mozgó Világ, 2007., 10. sz. 3–32; Turbucz Dávid: „Horthy Miklós, kultusz és ellenkultusz. Legendák és tévhitek Horthy Miklósról.” Mozgó Világ, 2012., 8–9. sz. 19–26. Turbucz Dávid: „Horthy Miklós antiszemitizmusa. A kormányzó szerepe a zsidóság sorsának alakulásában 1919 és 1944 között.” Kommentár, 2012/5. Vitathatatlan anyagismerete ellenére valami irracionális Horthy-ellenszenv fűti Karsai Lászlót: „Horthy Miklós (1868–1957).” Beszélő, 12. évf. 3. sz. 2007. március. Kiegyensúlyozottságra törekszik, de az eredmény vitatható: http://index.hu/velemeny/2017/06/30/horthy_miklos_holokauszt_felelosseg_konzervativizmus_deportalas_zsidotorvenyek

[2]  Ránki György: Magyar Holocaust. Élet és Irodalom, 1982. 26. évf. 25. sz., 7-8. Újraközlés: Ránki György: A Harmadik Birodalom árnyékában. Budapest, Magvető, 1988, 207. Ránki 14 évesen maga is megjárta az auschwitzi poklot.

[3]  Horthy szavai Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszternek 1942 júliusában. Közli A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Szerk. Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt és Juhász Gyula. Kossuth Kiadó, 1968, Budapest, 506. irat, 682.

[4] Gosztonyi Péter: A kormányzó Horthy Miklós és az emigráció. Százszorszép, 1992, Budapest. 148. Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség. Európa Könyvkiadó, 2001, Budapest, 2. köt. 219. csak Chorin Ferencet említi.

[5] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok 1945–1949. Magvető, Budapest, 1986, 633.

[6]  Ránki György (szerk.): Hitler 68 tárgyalása kelet-európai államférfiakkal 1939–1944. Magvető, 1983, Budapest, II. köt. 101.

[7]  A koronatanács jegyzőkönyve, 1944. március 19. Közli Horthy Miklós titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte Teleki Éva, Szinai Miklós és Szűcs László. Kossuth Könyvkiadó, 1962, Budapest, 426.

[8]  C. A. Macartney: October fifteenth: a history of modern Hungary, 1929–1945, 2 Vols. Edinburgh University Press, 1956–1957, Edinburgh. 2. köt. 239.

[9]  Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam: 1942–1944 – Egy nemzet küzdelme a második világháborúban. 1-2. köt. Európa – História, 1991, Budapest.

[10]  Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, Európa, 1990, 284.

[11]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 618. irat, 811.

[12]  A minisztertanácsi jegyzőkönyv nyomán idézi Turbucz Dávid: Horthy Miklós antiszemitizmusa. Kommentár, 2012. 5. sz. 59.

[13]  Turbucz: Horthy Miklós antiszemitizmusa.

[14]  Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Koinónia, 2005, Kolozsvár, 223–225.

[15]  Horthy Miklós Sztójay Döme miniszterelnöknek, 1944. június eleje. Horthy Miklós titkos iratai. 85. sz. irat, 450–454.

[16]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 687. sz. irat, 870–871.

[17]  Horthy Miklós levele Adolf Hitlerhez, 1944. június 6. Horthy Miklós titkos iratai. 86. sz. irat, 454–457.

[18]  Randolph Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. (Budapest, 1997) alapján Turbucz: Horthy antiszemitizmusa, 62. Vö. Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948. 221.

[19]  Edelsheim-Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség. Európa, 2001, Budapest, I. köt. 234. Elképzelhető, hogy ez valamivel hamarabb történt.

[20]  A Koszorús-akció történetéről először Bokor Péter számolt be: Képzelt interjú egy vezérkari ezredessel. Zsákutca. Budapest: RTV-Minerva, 1985. 38–57. Részletes bemutatása Páncélosokkal az életért. „Koszorús Ferenc, a holokauszt hőse.” Budapest, Koszorús Ferenc Emlékbizottság, 2014.

[21]  Tom Lantos: Ferenc Koszorús, a hero of the Hungarian Holocaust. Congressional Record, 103rd Congress (1993-1994.) Page E 1109. Magyarul: Páncélosokkal az életért, 241–242.

[22]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 699. sz. irat, 882–883.

[23]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 701. sz. irat, 885–887.

[24]  Horthy Miklós Adolf Hitlerhez, 1944. július 17, Horthy Miklós titkos iratai. 88. sz. irat, 466–470.

[25]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 702. sz. irat, 887–888.

[26]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 703. sz. irat, 888–889.

[27]A Wilhelmstrasse és Magyarország, 707. sz. irat, 894–895.

[28]  Haraszti-Taylor Éva: Horthy Miklós dokumentumok tükrében. Balassi, 1993, Budapest.



« vissza