Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kapitalizmus, pénzügyek, demokrácia – Egy kis gazdaságtörténet

Már a 19. században is téma volt a nagy cégek túlzott hatalma. Az 1830-as években Andrew Jackson elnök idején kikelt a főügyész a pénzügyi társaságok kezében koncentrálódó „szükségtelen felhalmozás” ellen.[1] Az 1900-as évek elején a kezdetben republikánus színekben politizáló Theodore Roosevelt maga is „a nagy gazdagság gonosztevőiről” beszélt. Elnöksége alatt születtek a trösztellenes törvények, a progresszív jövedelemadók, megtiltották a politikai célú társasági adományokat, s nyilvánossá tették a kampánycélú hozzájárulásokat. Az elnököt a munkások barátjának ismerték. Az ezerkilencszázhúszas években azonban újból felerősödött a jövedelmi és vagyoni differenciálódás. 1929-ben – mintegy erre válaszul – kitört a Nagy Válság. Megszületett 1933-ban a demokrata Franklin Delano Roosevelt New Dealje. Soha nem látott, hatalmas szabályozó munka vette kezdetét. James Landis volt a fő törvényfogalmazó a legfelsőbb bíróságon. Óriási munkabírású személy volt. Ő dolgozta ki az amerikai pénzügyi élet egyik legfontosabb szabályozótestülete, a Securities and Exchange Commission (SEC) tervezetét. Közismert, hogy az amerikai finanszírozási rendszer fő alapja a tőkepiac, szemben a kontinentális gyakorlattal, ahol a kereskedelmi bankok játszották a fő szerepet. Éppen ezért volt fontos a szabályok kialakítása és precíz fogalmazása, hogy minimalizálják e finanszírozási forma által lehetséges szabálytalanságok, trükkök és csalások lehetőségét. A pénzügyi intézmények nagy szerepe, ami párosult a „Big Business,” a monopolista nagy ipari cégek hatalmával, megkövetelte, hogy megfelelő ellensúlyok létezzenek a gazdaságban. Ezt az állami szabályozás és a megfelelő intézmények biztosítják.

Elméletben az USA mindig is a fékek és ellensúlyok elvét követte. Azonban miközben rendkívül nagy hangsúlyt helyeztek az egyéni jogokra, olykor éppen fordított eredményt értek el: az egyének, a munkavállalók például, akik megpróbáltak összefogni érdekeik képviseletére, a 20. század elején azzal találták szembe magukat, hogy a szabad verseny nemes eszméje alapján a monopolellenes törvényeket az érdekvédelmi szervezeteikre is kiterjesztették. Azt mondták, hogy a szakszervezetek egyfajta munka-monopóliumot hoznak létre… Ez az értelmezés végső soron széles tömegek kiszolgáltatottságát okozta, s akadályozta az érdek-képviseleti szervek munkáját.

Végül csak a New Deal tette igazán lehetővé Amerikában az érdek-képviseleti szervek számára a munkaadókkal való alkut. Ekkor vezették be a minimumbéreket. A kis agrárfarmerek is védelmet kaptak: ártámogatást a szövetségi kormánytól, továbbá beleszólhattak az agrárpolitika alakításába. A mezőgazdasági szövetkezeteket, mint a szakszervezeteket, kivonták a trösztellenes törvények hatálya alól. Védték a kis üzleteket is a hatalmas nagykereskedelmi láncok elsöprő hatásától. Pénzügyi téren olyan szabályokat és intézményeket hoztak – így a Landis által felépített SEC-et –, amelyek próbálták megvédeni a kisbefektetőket a pénzügyi csalásoktól. A Glass-Steagall Act a kereskedelmi bankok és a befektetési üzletek összefonódását volt hivatva megakadályozni. Az államokon keresztülívelő bankhálózatok tiltása a kisebb helyi pénzintézeteket védte, amelyek szorosabban kötődtek lokális környezetükhöz. Az állami beruházásokra pedig, amelyek végül is a gazdaság egészének versenyképességét szolgálták, a progresszív adózás teremtett forrásokat. A kiegyensúlyozó erőközpontok megteremtése biztosította a gazdaság automatikus szabályozó képességét, s csökkentette a direkt állami beavatkozások szükségességét.

A második világháború időszaka az USA-ban történelmi csúcsot jelentő eladósodáshoz vezetett. Ugyanakkor olyan technikai innovációknak lett forrása, amelyek szétterjedve a polgári szférában, a termelékenység emelkedését, új iparágakat, új termékeket hoztak magukkal. Az elkövetkező negyed században az USA – és az egész világgazdaság is – hatalmas fellendülést élt meg. Egyes szerzők (Dardot–Laval, 2013) ezt az időszakot a „fordi gazdaság” szakaszának nevezik. (Utalva az anekdotára, amely szerint Ford azért emelte munkásai bérét, hogy meg tudják venni az általuk gyártott autókat…) Ebben az időben jelentősen megerősödött az amerikai középosztály.[2]

A hetvenes években azonban újabb markáns változásokra került sor. Egyrészt ebben az időszakban fantasztikus technikai újítások születtek Amerikában, s a technikai csodák hatására hatalmas vagyonok keletkeztek. A komputerek, új anyagok, s a digitális technológia új kommunikációs lehetőségeket nyitottak meg. Ugyanakkor a világgazdaságban végbement az energiaár-robbanás. A költségek emelkedését mindenütt továbbhárították a dolgozó rétegekre, ami érthetően bérharcot váltott ki. A középosztály jövedelme stagnált. A reálbérek nem emelkedtek, viszont a bérharc okot adott olyan kormányzati intézkedésekre, amelyek alapvetően megváltoztatták a munkás rétegek korábbi alkupozícióját. Hatalomra került a monetarizmus hívévé vált Reagan, aki magasra emelte a kamatokat, erős kézzel letörte a légi irányítók sztrájkját, és számos, a gazdagabbaknak kedvező szabályozást vezetett be, így például elérte a progresszív jövedelemadó csökkentését. Ez viszont a kiadási oldalon szociális megszorításokat váltott ki. Reagan politikája ugyanakkor a hadikiadásokat nem csökkentette, sőt. Ez a kormányadósságok terén is lendületes növekedéshez vezetett. (A neoliberális ideológia ellentmondásos az állam szerepvállalását illetően. Csökkenteni kívánja a kiadásokat, főként szociális téren, kivéve azokat, amelyek a hatalmi elit érdekeit szolgálják: olyankor habozás nélkül növeli, vállalva a súlyos deficitet is…)

Az átlagemberek természetesen megpróbálták tartani az életszínvonalukat. A hetvenes évekre tehető a nők, családanyák tömegesen munkába állása, majd az egyre fokozódó lakossági eladósodás. Azaz, hitel terhére próbáltak meg családok a korábbi szinten élni. Később, a lakás-boom megindulásával, a lakásvagyon felélésére is sor került. A kereslet által felhajtott lakásárak ugyanis arra ösztönözték a tulajdonosokat, hogy a nagyobb értékű fedezetet jelentő ingatlanukra nagyobb hiteleket vegyenek fel, mint amekkorát eredetileg terveztek, s a különbözetet felélték…(Rajan, 2010, Posner, 2009, Reich, 2016.) Az ingatlanpiac összeomlása után azonban ezeknek az adósoknak a jelentős része még azt a megtakarítást is elvesztette, amit az ingatlanok vásárlásába eredetileg befektetett.

A válság eredményeként bekövetkezett a középosztály vagyoncsökkenése. Nagyon sok szerző mutat rá, hogy az USA-ban a középosztálybeliek reáljövedelme az elmúlt negyven évben stagnált. (Stiglitz, 2013, 2016, Reich 1992, 2016, Hudson, 2017) Ugyanezek a szerzők arra is rámutatnak, hogy a jövedelmek határozottan koncentrálódnak. Éles szakadék van az 1 százalék és a 99 százalék jövedelemalakulása között. A vagyonok is polarizálódnak, és nem csak Amerikában, de szerte a világon. (Piketty, 2015)

Ez az időszak a financializáció kezdete. (Orhangazi, 2008) A jövedelmek egyre nagyobb hányada áramlott – s áramlik azóta is – a pénzügyi intézményekhez. A tőketulajdonosok a nem bővülő kereslet miatt nem tudják a reálgazdaságba visszaforgatni a profitjukat, így azt a pénzügyi szektorban próbálják kamatoztatni. „Feltalálja” a gazdaságpolitika, hogy az emberek „egyenek hitelt” (Rajan, 2010). Így elérhető egy nagyobb reálgazdasági termelési szint, amiért végső soron a reálgazdaság is hálás, hiszen a hitellel kibővített keresletre lehetséges többet termelni, több profitot realizálni. (Már persze, ha nem az import viszi el a megnövekedett kereslet egy jó részét, ami előfordulhat. Hiszen a globalizáció fejlődésével beáramló olcsó import árucikk nyilván piacképes, különösen a kispénzű – változatlan jövedelmű – amerikai középosztálybelieknél és a szegényebb rétegeknél.) A megtakarítás, az el nem költött profit így azért mégiscsak hoz valamit a tőkének, „kamatozik”, hiszen a hitel után az adósok kamatot fizetnek. Pénzügyi konstrukciókkal, ingatlanspekuláció finanszírozásával valóban lehet pénzből több pénzt „csinálni”. E konstrukciók jelentős részénél hitelbe adják oda a megtakarítást, nem végleges befektetésként – pláne nem végleges jövedelemként, mondjuk a munkavállalóknak. A fogyasztási – és így a termelési – szintet azonban a hitel megemeli.

Úgy tűnik, a történelem valóban ismétli önmagát. 2007-ben ugyanis, csakúgy, mint 1928-ban, az USA társadalmában a jövedelmi koncentráció ismét csúcspontra került: a felső egy százalék jövedelme meghaladta az összes jövedelem 23 százalékát! (Reich, 2016, 160.) 2008-ban aztán kirobbant az 1929–1933-as depressziójához hasonlító nagy pénzügyi válság, amely kis híján romba döntötte a gazdaságot. Az állam kimentette ugyan a nagy bankokat az ingatlanpiaci válságból, s megakadályozta a pénzügyi összeomlást – végső soron többségük megtarthatta vagyonát –, sok kisember viszont elvesztette mindenét: a lakástulajdonát is. (Rajan, 2010, Hudson, 2017, Reich, 1016). Egyértelmű: a jövedelemdifferenciák növekedése okozta a súlyos gazdasági és társadalmi feszültségeket, s ezek azóta sem csökkentek. Fennmaradtak, tovább nőttek a vagyoni különbségek is.


 

A jövedelemdifferenciák fő okai


 

Mi ezeknek a jelenségeknek a magyarázata? Hogyan lehetséges, hogy több mint negyed százada, három, sőt már majdnem négy évtizede, a kimutatott lassú, de pozitív növekedés ellenére az átlagember életszínvonala az USA-ban stagnált, miközben a jövedelmi-vagyoni polarizáció egyre erősödik?

Sokan a választ a technikai haladásban találják meg. A gépek elveszik az emberek munkáját. Fölöslegessé teszik, különösen a képzetlenebb munkaerőt. Ezért a bérek lemaradnak. Ez a magyarázat sok igazságot tartalmaz, létező probléma, s nem csak Amerikában.

A másik fontos faktora globalizáció. A gyártás külföldre telepítése, amellyel való fenyegetés visszafog mindenfajta bérharcot, sikeresen elérte, hogy a bérek stagnáljanak – míg a profitok nőttek. Hiszen mégiscsak volt növekedés a gazdaságban az elmúlt évtizedekben! De ha a bérek nem nőttek, akkor mi más nőhetett, mint a profit? Ez fokozta egyre a jövedelempolarizációt. Mi több, várhatóan erősödni fog a jelenség, az internetes kereskedelem fokozódásával. Már eladókra sem lesz szükség![3]

A külföldi szakirodalom azonban e két tényező mellett egyre nagyobb hangsúllyal említi meg azokat az intézményi változásokat, amelyek a nagy jövedelemmel rendelkező társadalmi réteg politikai befolyása növekedésének hatására következtek be. És éppen ez a mi jelen tanulmányunk fő kérdése.

Mielőtt azonban konkrétan rátérnénk, érdemes még pár gondolatot áldozni a másik két fontos tényezővel összefüggő kérdésre: a bérharc és a globalizáció témájára.

Helytálló, amit az amerikai – és más nyugati – társadalomtudósok állítanak: A jövedelempolarizációnak a fékek–ellensúlyok arányváltozása és a globalizáció felgyorsulása a fő oka. De mi az, amiért a globalizációnak ekkora hatása lehet? Mitől csökkent ily határozottan a munka érdekérvényesítő képessége a fejlett piaci országokban, főleg Amerikában? Egyáltalán: a globalizáció hogyan kapcsolta be a világgazdaságba azon országokat, amelyek korábban a szocialista világrendszerbe tartoztak? Hiszen ennek óriási jelentősége van a globalizáció kiteljesedésében! Úgy vélem, a nyugati szakirodalom társadalomtudósai nem eléggé emelik ki a világra szóló tényt: 1990-ben összedőlt a szocialista rendszer. Megszűnt a kétpólusú világrendszer! Ennek nemcsak magukra az érintett országokra volt nagy hatása, de felmérhetetlen a fejlett világ azon részére is, ahol a kommunista eszmék korábban nem váltak állami gyakorlattá, vagyis ahol nem szűnt meg a termelőeszközök magántulajdona.

Az úgynevezett „szocialista táboron” belül nem volt mód bérharcra. Itt a béreket központilag állapították meg, hiszen gyakorlatilag az állam volt a tulajdonos. Formailag ugyan léteztek a szakszervezetek, de ezek többnyire a párt második vonalát jelentették, valódi érdekvédelmi funkcióra alkalmatlanok voltak. Bár a diktatúrák a „helsinki folyamat” évtizede után valamelyest szelídültek, de nagyon is jól mutatja a Szolidaritás lengyel szakszervezet elleni fellépés, hogy tényleges tevékenységet nem fejthettek ki – anélkül, hogy a társadalmi rendszer alapjait meg ne kérdőjeleznék. Korábban a demokratikus országokban befolyásolta a jövedelmeken való osztozkodást a társadalmi rendszer esetleges megváltoztatásának fenyegetése. Most viszont a tőke elvitelének lehetősége ezekbe a volt szocialista országokba nagyon fontos, mondhatni, alapvető alkutényezővé vált.

A demokratikus országokban elvileg volt és van alkura lehetőség. Azonban a hatalom mindent megtesz, hogy a 99 százalék ne vegye észre, vagy legalábbis ne nagyon érzékelje, hogy valójában mi is történik. Mindent áthat napjainkig Amerikában a médiából is áradó ideológia, hogy az USA a lehetőségek hazája. Mindig erős volt az amerikaiak meggyőződése, hogy aki szorgalmas, az boldogul. A különböző felmérésekre még napjainkban is ilyen választ adtak a polgárok. Pedig a számok világosan beszélnek. Évek óta nem lépnek előre az átlagemberek! Míg a hetvenes évek végétől 2014-ig az amerikai termelékenység 85 százalékkal nőtt, a medián munkajövedelem csak 8 százalékkal emelkedett. A növekedés haszna gyakorlatilag teljes egészében a legfelső réteghez áramlott! Az átlagmunkás napjainkban nincs jobb anyagi helyzetben, mint 30 évvel ezelőtt (ha figyelembe vesszük az inflációt). Többségük viszont nagyobb bizonytalanságban él, mint elődei. Csak nagyon kevesek rendelkeznek részvénytulajdonnal. (Reich, 2016, 123.) Mese tehát a „népi kapitalizmus”. Mégis, az átlagember úgy érzi, hogy talán csak neki nem sikerült… Önmaga az oka a helyzetének… Ezt az ideológiát tölti belé a média és az oktatási rendszer. Nem látja a makrogazdasági arányokat. Nincs tisztában azzal, hogy a jelenség valójában általános, vagyis hogy törvényszerű a lemaradása, mivel mindig a 99 százalék húzza a rövidebbet!

Az a veszély nem áll fenn, hogy az amerikaiak holmi kelet-európai típusú rendszerváltásra gondoljanak. Meg se fordul az amerikai polgár fejében, hogy a magántulajdon megszüntetésével kísérletezzenek. A magántulajdonhoz kötődés mélyen beleágyazott az amerikai közgondolkodásba. És mivel még így is jobban él az amerikai polgár, mint a világ túlnyomó része, jó darabig tovább tűr. Félti az állását, nem bonyolódik átfogó bérharcba. Ha hibáztat valakit, elsősorban önmagát, hogy hát miért nem volt ő maga elég ügyes és szorgalmas… Soha nem volt ugyan túl erős az Újvilágban a szakszervezeti mozgalom, de korábban, a fordi kapitalizmus időszakában ahhoz elegendő volt, hogy a nem szervezett munkások béremelése is megvalósuljon. A nyolcvanas évektől kezdve azonban fokozatosan leépült az érdekvédelmi szövetségek szerepe. Terjedtek az olyan munkavállalási formák, amelyekkel a dolgozók mint vállalkozók kapcsolódtak a céghez. Így „leszalámizhatóvá”, védelem nélkülivé váltak. (Dardot–Laval, 2013) A szocialista világrendszer összeomlásával, a kínai reformok bevezetésével és a WTO elfogadásával tovább romlott a nyugati munkavállalók alkupozíciója. 1990 után pedig lehetőség nyílt szabad tőkeáramlásra e régió felé is, amelyet immár nem veszélyeztet, hogy a tulajdont a „proletárforradalom” állama kisajátítaná. A volt szocialista országokban, még ha, mint Kína, nem is tértek át a nyugati demokrácia útjára, az államosítás veszélye már semmiképp nem tűnik a befektetők számára fenyegetőnek. Fontosabb a vezetésnek a sikeres gazdasági növekedés, ami százmilliókat emelt ki a mélyszegénységből. (Ahogy a Teng Hsziao-pingnek tulajdonított kínai mondás tartja, „mindegy, milyen színű a macska, csak fogjon egeret…”)

Kelet-Európa viszont, élén a balti államokkal és Magyarországgal, a rendszerváltozáskor kimondottan a fundamentalista kapitalizmusra szavazott. (Hiába figyelmeztette Mitterrand elnök, de II. János pápa is a veszélyre a rendszerváltó országokat…) E térségben valóban összezsugorodott a korábban amúgy sem hatékony szakszervezetek szerepe. Szabad piacra és demokráciára vágyott a rendszerváltó országcsoport. Nem látta, hogy az a szabad piac, amire gondolt, a világban már nem is létezik.

Mert itt van a legfontosabb változás! Az intézményrendszerben, amely a jelen világpiacot olyan tereppé teszi, ahol monopolista titánok harcolnak, s Theodor Roosevelt antitröszt-törvényei már messze nem érvényesülnek.[4]


 

Demokratikus deficit – vagy minek nevezzük?


 

A jövedelmi differenciák fokozódása egyre jobban kinyitja az emberek szemét arra, hogy a jelenleg működő gazdasági (világ)rendszer nem hoz mindenki számára csupa előnyt. Sőt! Úgy tűnik, széles többség a megszenvedője. Ennek azonban nem a polgárok nagyobb demokratikus aktivitása lesz a következménye. Az alulról építkező megoldások az USA-ban is sorvadoznak, még ha időnként tüntetések szerveződnek is, a „Foglaljuk el a Wall Streetet” mozgalomhoz hasonlóan. A polgárok részvétele a hivatalos választásokon azonban csökken… Ennek fő oka magának a demokráciának a helyzete.

Az emberek azt érzékelik, hogy szavuk a politika formálásában egyre kevesebbet számít. Noha bizonyos mértékig látják a problémákat. Amerikában 2014-ben a felmérések szerint a polgárok például elutasították a további kereskedelmi nyitást jelentő egyezményeket. Mert ámbár a nemzetközi kereskedelem további liberalizálása elvileg hatékonyságnövelő lenne, sokan azt tapasztalják, hogy ez sajnos az ő számlájukra megy. Hiába a hatékonyságemelkedés, ha ennek haszna roppant egyenlőtlenül oszlik meg. Munkahelyeket fenyeget, számos termelést tesz versenyképtelenné. Az individuumoknak alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz munkaerő-kínálati oldalról, munkahelystruktúrák változása miatt rendkívül nehéz. Egyes munkafajtákra egyszerűen nincs szükség. A gazdaságban vannak nyertesek (fogyasztók) és vesztesek (munkavállalók), de a vesztesek semmiféle kompenzációban nem részesülnek. (Reich, 2016, 166.) Hiába olcsóbb akkor az importtermék, ha nincs miből megvenni.

Joseph Stiglitz is több munkájában rámutatott (Stiglitz, 2013, 2015), hogy e jelenségeknek mi az oka. A politikát egy hatalmi elit befolyásolja. A törvényhozó és végrehajtó hatalom azok kezében van, akik az „egy százalék” érdekeit tartják szem előtt. A 99 százalék számára fontos dolgok szinte meg sem jelennek a közpolitikákban! Tulajdonképpen megdöbbentő, milyen hosszú ideig ellepleződik ez a tény. De nem csoda: az amerikai közéletben – ahogy utaltunk is rá – egyre jobban visszaszorul a civil szféra aktivitása. Míg korábban az amerikai közéletet a helyi gyökerű egyesületek, szervezetek tevékenysége befolyásolta, ezek helyét átveszik washingtoni központú, szövetségi intézmények. A polgárnak mind kevesebb ideje van arra, hogy effajta civil tevékenységeket folytasson, hiszen a mindennapi megélhetésért többet kell dolgoznia, mint a „fordi” időszakban. Akkor más volt a helyzet. Az Amerikai Légió például, amely az USA legnagyobb veteránszervezete, minden államban és nagyobb városban jelen volt, s a második világháború végén kiharcolta a veterán katonák számára az ingyenes továbbtanulási lehetőséget, a támogatott jelzálogokat, az üzleti hiteltámogatást. Sikerének titka abban rejlett, hogy a helyi politikai élet szereplői mellettük tízezreket tudtak felsorakoztatni. Egyetlen szenátor se tehette meg, hogy szembemegy a szervezettel. Hasonlóan, a szakszervezetek is jelentős politikai erőt képviseltek. Nem csak közvetlen, de közvetett hatásuk által is. Mindez ma már a múlté. A szakszervezetektől kapott választási támogatás eltörpül a magánszemélyek és cégek adományai mellett. Amerika tehát valójában megszűnt az összefogás, az alulról építkezés országa lenni. (Reich, 2016) Mindkét nagy párt a gazdag lobbik befolyása alá került. Amióta a kampány-hozzájárulások tárgyában a 2010-es és 2014-es legfelsőbb bírósági döntések megszülettek, a társasági formák számára szinte a csillagos ég a határ, hogy mennyivel támogatnak bizonyos jelölteket. A politika pedig nem hálátlan. Sokszor kerülnek óriáscégek vezetői jelentős politikai beosztásba. A nagy társaságok jelenlegi vagy potenciális vezetői viszont igen gyakran korábbi politikusok, akik annak köszönhetik rendkívül kedvező egzisztenciájukat, hogy a cégeket korábbi tevékenységük során a szabályozáson, és az egyéb gazdasági állami intézkedéseken keresztül jelentősen támogatták. Az átjárás tehát mindkét irányban biztosított.

Politikatudományi kutatók megvizsgálták Chicagóban a 14 millió dollárral rendelkezők preferenciáit, és megállapították, hogy az őket aggasztó kérdések között első helyen a költségvetési deficit s a magas kormányzati kiadások szerepeltek. 3 az 1 arányban említették ezeket, a munkanélküliség problémájával szemben, ami viszont az átlag amerikaiak szerint a legnagyobb gond. Ugyanekkor, ezek a polgárok ellenezték azokat a kormányzati intézkedéseket, mint például az adók emelését, amelyek megoldhatnák e problémákat. Az ő alternatívájuk a társadalombiztosítási költségek csökkentése. Támogatják az oktatási költségek megvágását, s ellenzik a minimálbérek emelését is. E gazdag emberek fele lépett a vizsgált időszakban közvetlen kapcsolatba szenátorával, illetve képviselőjével, s átlagosan 4633 dollárt fordítottak egy évben politikai kampányok támogatására. Ezek csak a magánszemélyek, s csak egy nagyváros átlagos adatai… Ha az USA egészét nézzük, látható, hogy a gazdag rétegek politikai befolyása óriásira növekedett. A Citizen United néven ismert precedens eltörölte a társaságok által adható politikai támogatások felső határát. A McCutcheon döntés eltörölte a 123 200 dolláros felső értéket, amit egy szövetségi jelölt számára egy egyén adhat, s megengedte, hogy az elnökjelöltek donoronként 1,2 millió dolláros támogatást is elfogadjanak, egy kétéves választási ciklusban.

Az átlagemberek körében erősödött a közömbösség a közösségi kérdésekkel szemben. A polgárok nagy részét nem is érdekli a szavazás. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az USA legnagyobb pártja nem a demokrata, vagy a republikánus párt lett, hanem a nem-szavazók pártja… 1964-ben a felmérések szerint a polgárok 29 százaléka gondolta úgy Amerikában, hogy az állam vezetői leginkább saját érdekeiket figyelve kormányoznak. 2013-ra azonban már az amerikaiak 79 százaléka volt ezen a véleményen… (Reich, 2016, 178–180.)

Megszűntek tehát az ellensúlyt képező erők. Az emberek tehetetlennek érzik magukat. Ez azonban önbeteljesítő prófécia. Mert mindig akadnak, akik az űrt betöltik, s jelentkeznek a játékszabályok szerinti posztokra – és a demokratikus show megy tovább. De mivel ezek a jelentkezők nem a tömegek tényleges választását képviselik – mert azok apatikusan tartózkodtak az akaratnyilvánítástól –, nyilván nem is az ő érdekeiket fogják képviselni.


 

Mit lehet tenni – legalábbis az USA-ban?


 

Amíg a probléma maga homályban marad, addig keveset. Rá kellene döbbenniük a polgároknak, hogy minden különbözőségük ellenére mennyi közös van bennük. Egyesek a mai politikai meghatározásban a jobboldalhoz tartoznak, mint az egyéni befektetők, családi vállalatok tulajdonosai, kisvállalkozók, vidéki lakosok, fehér munkások. Másokat hagyományosan a baloldalhoz sorolunk, a női munkavállalókat, kisebbségeket, városi diplomásokat.

Sokan küzdenek például a jelen pénzügyi rendszerrel. Kisvállalkozók, akik drágán, vagy sehogy nem jutnak hitelhez; diákhitelek törlesztői, akik képtelenek erre. Jelzáloghitelesek, akik többel tartoznak, mint amennyit ingatlanuk ér… Másokat a szellemi javak jogvédelmének jelen rendszere irritál, amely rendkívül magasra emeli a piacra lépéshez a mércét. Magánbefektetők, akik szeretnék elképzeléseiket valóra váltani, vállalkozást indítani; kreatív művészek, akik vevőt keresnek munkáikra. Vagy csak egyszerű fogyasztók, akik szeretnének bizonyos márkákhoz hozzájutni, de bizony jócskán túlfizetik a dolgokat, mert a szolgáltatók – ügyesen kijátszva a versenytörvényeket – magasan tartják áraikat. Franchise szerződésben lévők, akik azt tapasztalják, hogy hasznukat gyakorlatilag leszívják, s egyoldalúan bármikor felmondják szerződéseiket. Munkavállalók, akiket olyan szerződésekkel alkalmaznak, amelyek korlátlan túlmunkára kényszerítenek, és könnyen fel lehet nekik mondani. A kis szállítók, egyéni részvénytulajdonosok, akik szembetalálják magukat a nagy cégekkel, azok pénzügyi erejével. Még akkor is, ha egy nagyobb vállalkozás csődbe megy, a kisebb partnerek mindig a rövidebbet húzzák – mert a szabályokat a nagy hitelezők érdekei szerint alakították ki… Olyan szabad piaci törvények között gazdálkodunk, amelyekre csak a legfelsőbb rétegeknek van ráhatásuk. Ez valójában közös platformra hozza a kistulajdonosokat és bérből élőket az 1 százalékkal szemben. (Reich, 2016) Legyenek bár bérből és fizetésből élők, vagy kistulajdonosok, fehérek, feketék, latinok, nők vagy férfiak, közös bennük, hogy egyaránt szenvedői azoknak a piaci játékszabályoknak, amelyek csak az 1 százalék érdekében vannak megfogalmazva. Egyaránt félre vannak vezetve az 1 százalék és annak véleményformálói által.

A témák természetének felismerése elvileg felvázolja a megoldási irányokat is. Amerika vonatkozásában az első lépések között kellene lennie annak, hogy a kampányfinanszírozási költségeket megfelelően szabályozzák. De számos változásra lenne szükség ahhoz is, hogy a folyamatában gátolják meg a jövedelemdiszparitások további mélyülését. Néhány ezek közül, Reich megfogalmazásában:

Figyelemre méltó gondolat, hogy le kellene rövidíteni a szabadalmak időhorizontját. Meg kellene akadályozni, hogy folyamatosan meghosszabbítgassák az érvényességi időket. Hiszen ily módon már nem arról van szó, hogy az innovációt végrehajtók költségei bőven megtérüljenek, hanem arról, hogy számos területen monopolista helyzetek alakulnak ki, széles tömegek kárára. Meg kellene például akadályozni a gyógyszeripar korlátlan reklámhadjáratát is. Meg kellene szüntetni továbbá, hogy a biztosítókat kivonják a trösztellenes törvények alól, ami jelenleg lehetővé teszi nekik az árak eléggé önkényes megállapítását. Korlátozni kellene a nagybankok részarányát, hogy 5 százaléknál ne legyen senkinek több eszköz a birtokában az ágazat összes vagyonából. (Mellesleg ehhez hasonló javaslatot tett Raghuram Rajan is, közvetlenül a válság után megjelent sikerkönyvében.) (Rajan, 2010) Amint azonban kutatások kimutatták (Hitelintézeti Szemle, 2016), ennek az ellenkezője történt világszerte és az USA-ban is: a bankok még nagyobbak lettek…)

További javaslatai: vissza kellene állítani a Glass-Steagall Act korlátozását, a befektetési és kereskedelmi banki tevékenység szétválasztására, ahogyan az 1933–1999-ig fennállt. A szerződéses jogban is számos változás kellene. Meg kell akadályozni, hogy a munkáltatók a munkavállalókat, szerződéses partnereiket kényszerű megállapodásokra késztessék. Szabatosabban kell meghatározni a csalás fogalmát, hogy ezáltal a bennfentes kereskedelem lehetőségeit korlátozni lehessen. Az 1991-es szabályoknak megfelelően kellene korlátozni a cégvezetés lehetőségeit a részvény-visszavásárlásoknál. Ezek a szabályok, a cégvezetők jutalmazási rendszerével szoros összefüggésben, módot adnak a menedzsereknek a mérték nélküli vagyonszerzésre. A kisebb részvényesek megrövidítésével, és valójában látszatteljesítmény alapján… Hiszen ha azért megy fel a cég részvényeinek árfolyama, mert maga a vezetés vásárolja fel azokat, akkor igazán nem nevezhetjük az így kialakuló tőzsdei árfolyamokat „piaci teljesítménynek”. Márpedig általában ehhez van kötve a cégvezetők jutalmazása! Kötelezni kellene ezért a menedzsmentet – így Reich –, hogy a visszavásárlások mértékét és időzítését a részvényesek előtt feltárják. (Ez létező szabály volt Amerikában 1982 előtt.) Meg kellene tiltani a részvénykereskedelmet, ha az olyan információk alapján történik, amelyekhez a széles közvéleménynek nincs hozzáférése. A nagy sebességű kereskedelmet folytató cégeket kötelezni kellene technológiájuk és metodológiájuk megosztására a többi kereskedőpartnerrel. Sőt, a társasági törvényben olyan változást is be kellene vezetni, hogy az igazgatóságok újraválasztása kikényszeríthető legyen, ha a részvényesek negyede, a CEO két éven át követett bérezési-juttatási gyakorlata miatt ezt követeli. (Ez jelenleg is létező szabályozás máshol, pl. Ausztráliában).

A csődszabályozásban ugyancsak biztosítani kell a munkavállalók előnybe helyezését, és a diákhitelesek, jelzáloghitelesek esetében a hitelek reorganizációjának lehetőségét, úgy, hogy ebben a hitelt felvevőnek nagyobb alkuereje legyen. A minimálbéreket legalább a mediánbérek feléig kellene kötelezően megemelni, s aztán az inflációhoz igazítani.

Mindenesetre nagyon világosan kirajzolódik a külső szemlélő számára, hogy az amerikai szabályozás lazítása milyen érdekeket szolgált az elmúlt harminc-negyven évben! Hiszen kinek használtak a lazítások? Más, jól működő piacgazdaságokban, és korábban magában az USA-ban is, igenis, voltak féket, ellensúlyt jelentő szabályozások a piac működésében…

Általánosságban is igaz, hogy a társasági formáknál napjainkban a szigorúan vett részvényesi érdekek követése az elsődleges. A jelen rendszerben a share-holder kapitalizmus motivációi a kizárólagosak, nem érvényesül a többi stake-holder érdeke. Bő hatvan éve az amerikai siker alapja éppen az összes résztvevő érdekének a figyelembevétele volt. A közgazdászok azzal érvelnek – idézi Reich –, hogy a „share-holder kapitalizmus” hatékonyabb. Hatékony ugyan: de kinek? Számosan mások is azon a véleményen vannak, hogy hosszú távon ez árt a gazdaságnak, és a demokrácia sorvadásához vezet. Többen, így pl. Michael Hudson, felhívják a figyelmet a modern közgazdaságtan élettől elszakított elméleti modelljeire, amelyekben a „hatékony megoldások” csak az igen kevesek érdekeit szolgálják. (Hudson, 2017)

Reich szerint a munkahelyek védelmében a kormányoknak nemcsak belföldön kellene többet tenniük, de a nemzetközi szerződéseknél is jobban kellene koncentrálniuk a hazai munkavállalók érdekeire. Például olyan módon, hogy a nemzetközi szerződések feltételéül kellene szabni, hogy a partnerek is a minimálbéreket legalább a mediánbérek felében állapítsák meg. Mi ebben a kifejezetten amerikai érdek? Az, hogy a partnergazdaságok szegényebb rétegeinél bővülő jövedelem az amerikai exporttermékek számára is nagyobb vásárlóerőt jelenthetne… De az amerikai (hazai) nyertesek és vesztesek jobb mérlegét is el kellene érni. Ezt olyan változás eredményezhetné, amely szerint a munkahelyüket elvesztők számára egyfajta munkanélküliségi biztosítást vezetnének be, kompenzációs jövedelmet kapnának, ha részt vennének teljes munkaidejű átképzési programokban. (Úgy tűnik egyébként, hogy az amerikai közgazdászok és társadalomtudósok felfedezik a kontinentális gyakorlat számos pozitívumát. Például a német társasági formákban a vállalati tanácsok működését, a munkavállalói és munkaadói érdekegyeztetés intézményes voltának hasznát. Ezek eredményesebb munkavállalói érdekérvényesítést tesznek lehetővé.)

Reich is – mint több reformgondolkodású közgazdász Amerikában – fontosnak tartja a képzési lehetőségek javítását. (Hudson, valamint Stiglitz, és Rajan is megpendítette korábbi műveiben ezeket a gondolatokat.) (Stiglitz 2013, 2016, Rajan, 2010, Hudson, 2017) Az ilyen gondolatok ugyan túlmutatnak a közvetlen piaci mechanizmuson, de nagyon jól beleillenek abba a gondolkodásba, amely a humántőke jelentőségét hangsúlyozza a modern gazdaságban. Reich azt állítja, hogy sokat segítene, ha változtatnának az oktatási költségek finanszírozásán. Az iskolák fenntartása Amerikában ugyanis a helyi hatóságokon múlik, így a szegényebb körzetekben az egy főre jutó oktatási fejkvóta sokkal alacsonyabb, mint a jobb módú városoké. A helyi vagyonadókból tudják ugyanis finanszírozni, ami éppen a szegény körzetekben alacsonyabb. Az oktatás színvonalának elmaradása azonban nehezíti a kitörést az ott élő fiatalok számára.


 

Összegző gondolatok


 

A jelen gazdasági környezetben átformálódóban van a közgazdaságtan.
A nagyobb hatékonyságot hangsúlyozó szabad piac elméletének képviselői szembesülni kénytelenek azzal a ténnyel, hogy a piaci „hatékonyság” egyre nagyobb részben olyan állami beavatkozásoknak köszönhető, amelyek éppen ellentmondanak a szabad piac elveinek. Ha ez így van, mind fontosabbá válik a kérdés, hogy az állam irányítása
kiknek az érdekeit szolgálja: a széles közösségét, vagy meghatározott érdekcsoportokét? Mivel a piac játékszabályaira óriási hatással vannak az állami döntések, a törvényhozó és végrehajtó hatalom összefonódása a gazdasággal veszélyezteti a közérdeket. Így ugyanis az érdekcsoportok a maguk számára kedvezően alakíthatják a szabályokat, s aztán – úgymond – a piaci verseny szabályai szerint nyernek… Raghuram Rajan egy 2017-es rövid esszéjében így ír: „Néhány felemelkedő gazdaságban a gazdag oligarchák nem azért boldogultak, mert a saját üzleteiket jól menedzselték, hanem azért, mert jól menedzselték a rendszert[5]. Reich, Stiglitz és Hudson azonban ezt nagyon határozottan magára az amerikai gazdaságra is értelmezik. Kérdés, hogy egy demokratikus rendszerben az átlagszavazó miért nem lép fel határozottan a gazdagok túlzott jövedelme, pontosabban a növekvő differenciák ellen. Azért, mert abban hitben él – ezt állítja a közgazdaság-tudomány is –, hogy a gazdagok munkahelyeket teremtenek, tehát az ő jóléte is a gazdagok gazdagodásától függ. A megtakarítás egyenlő a beruházással… A tények azonban lassan rádöbbentik az embereket, hogy nem ez a valóság. A beruházásokat nem a reálgazdaságba eszközlik, azok csupán a financializációt szolgálják. Olyan pénzügyi konstrukciókat jelentenek, melyek kizárólag a gazdag jövedelemtulajdonosoknak előnyösek, a köztük való osztozkodást célozzák. A növekvő jövedelemkülönbségek tehát nem a közösség javát szolgálják, hanem csak az 1 százalék érdekét és hatalmát. Ennek felismerése apatikussá teszi a polgárokat, ami kedvez annak, hogy a demokrácia egyfajta oligarchikus, öröklődő vagyonon alapuló „arisztokrácia” diktatórikus uralmává változzon.

A demokrácia nagy kihívása, hogy vajon a „zászlóshajó” gazdasága képes lesz-e ezen változtatni. És ne gondoljuk, hogy mindez számunkra csupán távoli, elméleti kérdés.

 
 

Felhasznált irodalom:

 
 

P. Dardot – C. Laval: Globálrezon. Egy-Kettő Kiadó, 2013, Budapest.

M. Hudson: J is for Junc Economics: A guide to reality in an age of deception. Islet Verlag, 2017.

Ö. Orhangazi: Financialization and the US Economy. Edward Elger, 2008, New York, London.

R. Reich: Saving Capitalism. Vintage Books, 2016, New York.

R. Rajan: Fault Lines. Touchstone Books, 2010, New York.

J. Stiglitz: The Price of Inequality. Norton & Co., 2013, New York.

J. Stiglitz: The Great Divide. Norton & Co., 2015, New York.

D. Yergin – J. Stanislaw: Commanding Heights. Simon & Schuster, 2002, New York.

 

 

Jegyzetek:

 


[1] Robert B Reich: Saving Capitalism For the Many Not for the Few. Vintage Books, 2016, NewYork, 159.

[2] Robert Reich beszámol arról, hogy ezekben az években a nagy ipari centrumok lakói jelentős vásárlóerővel rendelkeztek, amiből el tudtak tartani többgyerekes családokat – s ez további keresletet generált. A nagyobb kereslet módot adott a helyi termelők termékeit forgalmazó kisebb üzletek számára is a virágzó kereskedelemre. Így boldogultak saját szülei is.

[3] Az Alibaba internetes áruházlánc tulajdonosa, a világ 14. leggazdagabb embere egy interjújában figyelmeztette a világ kormányait, hogy ne halogassák a felkészülést a mesterséges intelligencia és a globalizáció további terjedéséből fakadó veszélyekre. Az ipari forradalmakat mindig a piacokért, erőforrásokért vívott küzdelem követte – ez vezetett az első világháborúhoz és a másodikhoz is… Most éljük a következő ipari forradalmat, s ez akár egy harmadik világháború kirobbanásához is vezethet – olvasható a www.independent.co.uk/News/Business/Business/News portálon.

[4]    Eléggé ellentmondásos is volt, hogy például Magyarországon a Versenyhivatal a kis tojástermelők összefogását büntette kartellezés címén, holott csupán megpróbálták megvédeni a hazai termelést a dömpingjellegű tojásimporttól. Az ideológia védhetetlen volt: a fogyasztókat károsítja az ilyen magatartás: nem jutnak olcsóbb importtojáshoz. Mikor egy konferencián felvetődött, hogy így tönkremennek a termelők, a válasz az volt, hogy őket védje meg valaki más, mert a Versenyhivatalnak ez a profilja: a fogyasztó védelme, nem a termelőé. Csakhogy nagyon is jól látható, hogy aránytalan a fékek és ellensúlyok viszonya e helyzetben. A termelőket az állam nem tudta védeni. Versenyhelyzetük biztosítására más alternatíva, mint saját összefogásuk, nem kínálkozott.

[5] Rajan: Democracy, inclusion and prosperity. www.livemint.com/Opinion/OnlineViews.



« vissza