Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Toldi szerelmei

Annyira szeretem Arany Jánost, hogy bárhol és bármikor hajlandó vagyok róla beszélni, akár ha mint testépítőről, igaz, ahhoz fejre kéne állnom.[1] Úgy vagyok vele kicsit, mint hajdani atyai barátom és kollégám, Martinkó András, aki egyszer, amikor Albert Zsuzsának nyilatkozott a Magyar Rádióban a Toldiról, azt mondta, hogy legnagyobb bánata, hogy Arany Jánosról nem tudott soha olyan méltón, azaz érdemben írni, ahogy szeretett volna, pedig őt szerette legjobban világéletében, pici gyermekkorától kezdve. Szerette volna ugyanis elmagyarázni – ahogyan tette Petőfiről vagy Vörösmartyról, Keményről, Madáchról és Csokonairól –, hogy a világ költészete szempontjából is, vagy, mondjuk szerényebben, az európai költészet szempontjából, miért fontosak ezek a művek, amelyek maradéktalanul csak magyar anyanyelvűek számára élvezhetőek, szerencsés esetben talán azonban idegen nyelven is sikert arathatnak. A legnagyobb költő a felsoroltak közül, akárhogy is vesszük, Arany, őt viszont, úgy látszik, nagyon nehéz lefordítani, vagy legalábbis eddig keveseknek sikerült. Martinkó András mondott is egy példát: tanított egyszer egy francia diplomatát magyarra, aki egészen jól meg is tanult, olvasott Herczeg Ferencet, Gárdonyit és efféléket. A francia egyszer csak gondolt egy nagyot, és azt mondta a tanár úrnak, hogy: „akkor ezeket már tudom, már csak valami nagy, súlyos klasszikus kellene”. „Jaj, de jó”, gondolta a tanár úr, itt az alkalom, és előszedte a Toldit. Elkezdte magyarázni, de rögtön az elején kétségbeesett, hiszen ott, mint tudjuk, ez olvasható: „ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel”. Elgondolkozott, hogy úristen, hogyan lehet ezt lefordítani? Hosszú, vagy meredek, vagy vékony, persze, van ilyen szó, még olyan is van, amelyet a szótárak ajánlanak, ezt viszont lehetetlen visszaadni teljes erejével, és ezért fájó szívvel lemondott arról, hogy a Toldit felhasználja a külföldiek oktatásában.

Miután minden magyar iskolásnemzedéknek kötelező olvasmánya volt a Toldi több mint száz évig, bár a gyermekek többnyire még szeretik, valamint a testépítő reklámok és a sörgyárak is, de a tanárok kezdik inkább óvatosan kituszkolni a tanteremből. Nyilván úgy gondolják, hogy a fiatalok olvasási kultúrája mára elérte az európai szintet, azaz olyan, mint Martinkó francia diplomatájáé. Ha pedig mégis olvastatják, akkor nyelvi példatárnak, a magyarság szellemi, lelki, történeti, viselkedésbeli, habitusbeli jelképének tekintik, ezek után tehát fel lehetne fogni izgalmasnak is, hiszen van benne párbaj, meg verekedés, meg főként lebírhatatlan testi erő. A Toldi estéjét viszont már nem szokták ilyen hévvel olvasni, hiszen már csak a középiskolai tananyagban szerepel, a Toldi szerelme pedig jobb esetben marad az egyetemre. (Tudomásom szerint 1966-ig a Diákkönyvtárban az egész trilógia megjelent, azóta már nem.) Én olyan élő embert még nem láttam, mármint normális embert, nem filoszra gondolok, aki elolvasta volna a Toldi szerelmét. Viszont én már az egyetemen is buktattam olyan hallgatónőt, aki a Don Quijotét nem hogy nem olvasta, hanem még csak a Radnóti Miklós által egy francia ifjúsági változatból fordított rövidített kiadásnak sem hallotta hírét, sőt még az ebből készült spanyol rajzfilmet sem látta. A Don Quijotéról, a dolgozatából kiderült, annyit tudott, hogy volt egy lova, úgy hívták, hogy Dulcsinea, ezt leírta „cs”-vel, tehát látszott, hogy valami rémlik neki, csak a lovak és a nő közötti különbség még nem annyira világos előtte. Sancho Panzáról is annyit tudott, hogy „az egy nagy paraszt”, ami igaz, csak egy kicsit többet vártam volna.

Joggal tehetjük fel azt a kérdést, hogy mi köze van a Toldinak, illetve a trilógia egyes részeinek meg az egésznek a világirodalom nagy eposzaihoz, hogy tulajdonképpen mely művek vagy mely szerzők voltak Arany mintaképei. Érdemes elolvasni Bóka László utószavát, amelyet a trilógia egy 1960-as kiadásához írt, és amelyben azt hangsúlyozza, hogy a Toldi a Zrínyiász mellett „a legtökéletesebb magyar hősköltemény”. Természetesen ezt, mint ki is fejti, a homéroszi, Iliász-beli mintához való hasonlóság alapján mondhatja, viszont a Toldi estéjét már regényszerűnek látja, de még mindig közelebb a hőskölteményhez, a Toldi szerelmét viszont egyrészt teljesen elszakítja a verses eposz műfaji mintáitól, és regényszerűnek látja, hiszen „egy modern költő bonyolult lírizmusáról szól, olykor romantikusan, olykor naturalista módon. Itt már nincs szó sem naiv eposzi rokonságról, sem Eötvös József-i kritikai realizmusról [a szerzőnek ez a megjegyzése természetesen Az elveszett alkotmány és A falu jegyzője rokonságára vonatkozik – Sz. L.], ez a modern lélek lelkiismereti megzavarodásának olyatén ábrázolása, mely Flaubert, vagy Dosztojevszkij regényeivel tart rokonságot.” Bóka természetesen itt a „megzavarodást” pozitív értelemben veszi, vagyis arra utal, hogy Arany elkerülhetetlennek tartja a lélek összetettségének és bonyolultságának minél finomabb kifejtését, amely természetesen nem lehetséges, ha mondjuk akhilleuszi gyermekded lelkű, kamaszos óriásnak ábrázolná Toldit, mint ahogyan az első részben sokszor olyan is. Akkor tudniillik Arany éppen Homéroszt tartotta a legcélszerűbben imitálandó mintának, noha természetesen már becsempészte a vergiliusi kételyt is: gondoljunk csak arra, amikor a nádban bujdosó Toldi azt üzeni édesanyjának, hogy ne féljen, az ő eltűnése nem végleges, nem halál, hanem elrejtőzés, mégpedig abban az értelemben, ahogy a népmesék vagy mítoszok varázslóit, sámánjait szokták a rejtezésben beavatni és magasabb létszintre hozni. A szerelmes és Itáliában harcoló Toldi ábrázolására pedig ott volt számára mintaként a romanzo, Ariosto halhatatlan Őrjöngő Lórándja, amelyet nagyon szeretett, és még fordításába is belefogott; a romanzót pedig verses regényként vagy románcos eposzként lehet fordítani. Tehát áll ugyan a regényszerűség, de ezt nem Dosztojevszkijtől vagy más kortárstól tanulta, és nem hagyta el a verses epika klasszikusainak oszlopcsarnokát mint tanulmányi kirándulásainak kedvelt célpontját.

Gyakorlatilag az egész világirodalommal kell foglalkozni, ha az ő mintáit keressük, tudniillik ezt a goethei fogalmat, azaz a világirodalmat minden más magyar költőnél vagy írónál jobban ismerte. Ez talán így érzékeltethető: kezdi Vergiliusszal, akit nem iskolásan, nem példatárként olvasott, hanem föltalálta benne az igaz, homogén és eltéveszthetetlenül epikus hang hiteles képviselőjét. Később, amikor megtanult rendesen görögül, akkor ehhez járult még az, hogy a Vergilius nyomán megismert Homéroszban még felismerte a romantikus kritikusok által is neki tulajdonított népies hangot, amelyért is ő „tejmézzel folyó népi költeménynek” fogta fel Homérosz műveit. Azután következett a 18. században eposzíróként is divatos Voltaire, akinek Henriasa Péczely József és mások fordításában terjedt Magyarországon, később persze Arany az eredetit is megismerte. Azután jött Tasso, előbb magyarul, aztán olaszul, majd Dante; azután ott van Ariosto, és ezen olaszokról sokat írt, fő magyar mintaképével, Zrínyivel kapcsolatban is. Magán a Toldin is meglátszik a Zrínyi-olvasat.

Ismerte természetesen a Vergilius utáni római epikusokat is, továbbá Miltont, egészen fiatal korában magyarul, azután később eredetiben. Olvasta a felvilágosodás kori magyarországi divatos eposzokat, például a teljesen elfeledett Gáti Istvánra érdemes emlékeznünk, aki a Második Jósefa máramarosi éhségben című eposzt írta, mint ahogy erről maga Arany emlékezik meg önéletrajzi levelében.

Hihetetlen olvasottságával kapcsolatban hadd idézzem Ritoók tanár úr szentenciáját, aki a Károli Gáspár Református Egyetemen egy könyvbemutatón a következő frappáns megfogalmazást használta: „Arany János vak korában” – mert időnként öreg korában megvakult, mint az édesapja, aztán megint visszajött a látása, aztán megint elment – „több görög klasszikust olvasott, mint ma az összes élő magyar klasszika-filológus”. Ebben van valami megrendítő és igaz.

A jelen írás legfontosabb előzményének tekinthető beszélgetésben Liptay Katalin a következő kérdést vetette fel: Az első darabot, a Toldit mai szóhasználattal felfoghatjuk akár karrier-történetnek is, a harmadik rész, a Toldi estéje viszont már egyértelműen a leépülésről, a pusztulásról szól, és a kettőt hídként a harmadikként megszületett Toldi szerelme köti össze. A szerző életében nem kronologikus sorrendben következtek a művek. Miért kellett folytatnia a történetet Aranynak?

A kérdés jogos. Arany az első és a második részben valami ismeretlen, hallatlanul erős belső késztetésre elrejtett egy csomó „bombát”, előre- és visszautalást, amelyek közül jó néhány, hogy folytassam a képet, még „nem robbant fel”. Tehát rögtön az első rész végén ott van a „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, / Azután sem lépett soha házasságra.” Ez minden jámbor olvasónak fölkelti az érdeklődését: hát akkor nyilván nagy szoknyapecér lehetett ez a derék ember! Csak azért nem idézhetem a Don Giovanniból az ő csatlósa, Leporello jellemzését gazdájáról („mint a lepke, száll, csak száll), mert Miklóst, a vasgyúrót elég nehéz lepkeként magunk elé varázsolni.

Érthető tehát az első olvasóknak, magának Petőfinek és Vörösmartynak – mert ők voltak a Toldi estéjének első olvasói – a türelmetlensége. Sürgették, Petőfi azt le is írta, hogy „ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen”. És ő ezt parancsnak tekintette, illetve gondolom, hogy somolygott magában, mert észrevették, hogy neki még vannak tervei Toldival. Mégis különböző okoknál fogva, nagyon nehezen tudta megtalálni azt a megoldást, ahogy ezt a hidat felépítheti. Mert a felsorolt költők után megismeri a már említett Ariostót (nemcsak az Őrjöngő Lórándot, hanem a befejezetlenül maradt utolsó művet, az Öt éneket is!), megismeri Firdauszít, ugyanabban az időben, az ötvenes évek elején. Mind a két költő nagyon nagy felszabadító hatással volt rá, mert segítettek abban, hogy a klasszikus eposzmodellnek megfelelően Arany János által is sokáig sérthetetlennek tartott kronologikus sorrendet lehet és szabad átlépni. Tehát a történeti hűségnek csak a látszatát kell fenntartani, nem a valóságos hűséget a történelem megismerhető adataihoz, hiszen nem historiográfiát, nem értekezést ír, hanem költeményt. Ahhoz viszont ragaszkodnia kell, hogy ne maradjon olyan cselekményelem, amelynek nincsen semmiféle nyoma az orális vagy írott hagyományban, illetve amelyik durván anakronisztikus volna, avagy meseszerű.

Tökéletes illúziót akart kelteni, de ennél még valamivel többről is szó van. Lássuk a Toldi estéjének a példáját. Itt úgy alapozza meg az összekötő hídnak az egyik pillérét, hogy akár saját legjobb meggyőződésével szemben is egyidősnek teszi meg Toldi Miklóst és Lajos királyt, azaz ugyanolyan idősnek: az első részben körülbelül tizenhat éves Toldi és ugyanannyi a király is. (Arany már nem érhette meg, hogy igazat ad neki a történettudomány, ugyanis kortársai közül sokan még Toldi valóságos létezését is kétségbe vonták, így maga Toldy Ferenc, aki tőle vette a magyarosított nevét, és ezért, talán illő szerénységből, a napistennel, illetve Héraklésszel rokonította magyarosított családnevének onomasztikai ősét.)

Azért kellett az egyenlőkorúsítás, mert párosként fogta fel a két figurát. Tehát egy kamasz király és egy kamasz, feltörekvő, elnyomott „népfi”. (Persze lecsúszott nemesről van szó, akit ezúttal családi intrika taszít parasztsorba, de egyébként származásilag rokon a szuverén népfenséget magának vindikáló nemességgel.) Az ő apja, bizonyos Toldi Lőrincz, ugyanolyan viszonyban lehetett Róbert Károllyal mint az udvarban szolgáló nemes, mint amilyen viszonyban lesz Miklós és Lajos. Ez nem csupán olyan barátság amely parancsoló és engedelmeskedő között alakulhat ki, tehát nem szolgálat, hanem igazi barátság köti össze a kettőt. A Toldi szerelme felől tekintve a szerkezeti egységet láthatjuk, hogy szinte elképzelhetetlen, de mégis létrejön, igaz, hogy igen hosszú idő után, a még föl nem épített híd a már két felépített pillér között. Pedig a kettőt már olyan vízfolyás választja el – hogy a hidászati hasonlatot folytassuk –, amelyben rengeteg sellő van, de nem azokra gondolok, akik énekelni szoktak, hanem így hívják a vízesések körül létező különböző veszélyes bukókat és mellékágakat is. A költőnek tehát egy veszedelmes hegyi folyót kellett áthidalnia, amelyben egy merőben más anyagot és sok-sok törmeléket hurcoló folyam hömpölyög, a történések folyama, amely egy olyan történelmi eseményt sodor magával (Lajos két olaszországi hadjáratát, amelyekből csak Arany csinál egyet), amelynek látszólag semmi köze nincsen Toldi személyéhez. Azt Arany ugyanis még nem tudhatta, hogy Toldi Miklós tényleg járt Olaszországban zsoldosként, egy angol zsoldos sereg alkapitánya volt a híres John Hawkwood alatt. Semmi romantikus nincsen ebben a nápolyi hadjáratban, ahogyan Arany írja egyszer bosszúsan: „Johanna száz évig élt”; ez igaz, úgyhogy végül negyedik férje idején a királynő fogadott fia tudja csak elérni, hogy a históriájának ne folytatás, hanem Rejtő Jenővel szólva „megfolytatása” legyen a vége. (A családi átkot csak nem lehet rendesen belegyömöszölni még így sem, mert hiszen ugyanezen fogadott fiú később nápolyi király lesz, azután magyar király, ahol „megfolytatása következik”.)

A páros mindkét tagja erős rokon vonásokat mutat. Lajos is, Miklós is igazságra törekszik, ugyanakkor mind a királyt, mind a vidéken tengődő reménybeli lovagot rengeteg furfang és intrika veszi körül, hiszen a gonosz bátyja Miklóst elnyomja, Lajost pedig becsapja. Pontosabban becsapná, ha a király korát meghaladó bölcsességgel nem látna át rajta. Megjegyzendő, hogy Arany utal erre a túlzott önbizalomra, amellyel Lajos saját előrelátásának és bölcsességének adózik; éppen abban a pillanatban, amikor megtudja, hogy tulajdonképpen barátjának, Toldi Miklósnak és Piroskának ő okozta a balsorsát, amikor veszélyes és jóformán halálos végű játék szereplőivé tette meg őket a Rozgonyi-lány fiúsításával, és azzal, hogy Toldinak szánta. Hadd idézzük azt a strófát, ahol a király már elolvasta Piroska zárdából írott levelét, amelyben közbenjár Miklósért, és a király figyelmébe ajánlja Örzsikét. (Toldi szerelme, XII. 5.): „Majd, hogy végig futott szeme a levélen / Az apáca sorsa megillette mélyen: / Ez a vidor élet!... mikor elgondolta, / Érte nemcsak Toldit – magát is okolta. / Mikor ott meglátta először, a kútnál – / Oh ember! ha mindent így, előre tudnál: / Bizony a király sem játszott volna tűzzel, / Főbenjáró kockát egy falusi szűzzel.”

Ami pedig a Toldi estéjét illeti, akkor éppen Toldi világosodik meg, és próbálja a nemzetre vonatkozó elképzeléseit kifejteni Lajosnak, Lajos pedig mentegetőzik, hogy ő a kultúrával nem akart rosszat; ám a mentegetőzést a címzett már nem hallja meg, mert közben megüvegesedett a szeme.

Nem akarom a Micimackót ide cibálni, ámbár a Micimackóval is úgy vagyok, mint a Toldival, hogy bármikor, bárkinek, fejen állva, satöbbi, ugyanis az a könyv is klasszikus. Nagyon fontos, hogy a Benjamin Hoff nevű amerikai tudós, aki nem csupán a buddhizmussal és a taoizmussal foglalkozott, hanem a Micimackóval is, a Micimackó és a tao című könyvében azt mondja, hogy a faragatlan tuskó, a faragatlan fa a legalapvetőbb szimbóluma a taoizmus jelképrendszerének, és pontosan illik is Micimackóra. Annak ellenére illik, hogy Micimackó sem angolul, sem más nyelven nem olvasta el a derék szerző művét, valamint a taoizmus forrásmunkáit sem. Ennek ellenére pontosan azt a viselkedésmódot követi, amely – a haldokló Toldi szerint – a magyar nemzet ősereje megmaradásának az egyetlen záloga, mert hiszen a faragatlan fát nehezebb eltörni. Lajos addigra már egyetértene Miklós gondolatmenetével, hiszen maga is félárva, és ráadásul egy rendkívül erőszakos, elnyomó nő, de jó anya és karrierépítő királynő fia. Ezért költőileg és dramaturgiailag szükségszerű, hogy a két anya, Róbert Károly és Toldi Lőrinc özvegye találkozzék a Toldi szerelmében, mint ahogyan aztán Lajos sem véletlenül esik bele a féltékenységből elkövetett emberölés bűnébe, amikor Durazzót megöleti, mert Máriára vágyik. (A király az igazi katarzison csak akkor megy át, amikor hiteles orális forrásból, azaz tábortűznél tanyázó, a kobzos énekét hallgató magyar katonái társaságában rangrejtve tudja meg, hogy kedves édesanyja egyszerű kerítőnő és családirtó volt.) A poklot meg kell tehát neki is járnia, nem csak Miklósnak. Mivel a magyar ember, legyen civilizált és európai, vagy őserejű és keleti, úgy látszik, ikerpárokban létezik, mint Romulus és Remus vagy Káin és Ábel, akik, mint tudjuk, a jó testvérek mintaképei a mitológiában és a Bibliában. Ami a magyar őstörténetet illeti, szerencsére elég nyilvánvaló, hogy Arany – noha utolsó pillanatig szerette volna befejezni a hun legendakörből vett Csaba-trilógiát – miért készítette el legalább a legfontosabbat, a Buda halálát, mert hiszen messze volt és van már az az idő, amikor Hunor és Magor még valóban jó testvérek voltak. (Igaz, hogy Nimród is viszonylag régen élt, ezért is kerül egyetlen magyarként a Dante-féle pokolba.)

A Toldiban a testvérgyilkosság réme állandóan ott motoszkál. A Toldi estéjében pedig vadkanként, oroszlánként, sőt megvadult bikaként ront a harag az öreg Toldira, amikor is az apródok megölése után majdnem magát Lajost üti agyon, aki pedig a fentebbi értelemben az ikertestvére, akit úgy szeret. A bujaság vétke, a hirtelen harag vétke, a ravaszságból elkövetett csalás kitervelője pedig Lajos, mondjuk a prágai kalandban, azaz Károly császár megalázásában, a királlyal együtt pedig a végrehajtója maga Toldi, aki ugyan egy kicsit feszeng az olaszos inasruhában. Olvassuk el ennek az ikerpárnak a maga sajátos epikus műfaj szerinti humoros vagy ironikus történetét, hiszen a csehországi cselvetés kifejezetten balettszínpadra való történet, amikor tulajdonképpen a legszűkebb és beavatott udvari embereken kívül senki nem tud semmit, a király és Toldi közösen hajtják végre a nagy cselt. (Egyébként ezt a Sákhnámé egyik epizódjából vette, ahol Rusztem öltözik kereskedőnek egy hasonló hadifurfang végrehajtására. „Rusztemek maguk voltak ők.”) Toldi hajtja végre a csel legfontosabb részét is, amikor agyonüti a pergamenbe rejtett buzogánnyal a császárhoz berontó követet, aki még időben leleplezhetné a hadifurfangot. (Az ember nem használhat mindig malomkövet. Mint tudjuk, a Hradzsin a hegyen van, a malmok meg a Moldva partján…)

Ezek a részek is olyanok, hogy az embernek a háta borsózik tőlük. Vegyük például a Toldi szerelmét, amikor a seregszemlében a Nápolyba készülő magyar had bemutatásakor felvonultatja az összes nagyurat. Ezek nagyrészt még a mű keletkezése idején élő magyar főúri családok ősei, köztük van az akkori miniszterelnök, Andrássy őse is, gyakorlatilag az egész dualizmus kori elit. A végén Arany megjegyzi, hogy ezen derék urak, mármint a most élők, úgysem olvassák el, amit ő ír, mert magyarul általában nem olvasnak semmit, ha mégis, akkor sem érdekli őket a saját családjuk múltja sem, de azért ő mégis elmondja. Tehát megvan a véleménye az irodalomról is, valamint arról, hogy hogyan viszonyulnak ehhez, illetve a történelemhez a magyarok. Persze megvan ennek az inverze is, amikor a másik oldalról láttatja költészet és úgynevezett történelem viszonyát. Szereday, az álnevű dalnok, a kiirtott Zách család véletlenül életben maradt leszármazottja kulcsszerepet játszik az „ikerpár” kibékítésében, Lajos és Miklós egymásra találásában, és végül ő maga is hazatérhet, aki kisgyermek kora óta idegenben bujdosott. Ily módon nem csupán a Kossuth-emigráció tragikus és rendezetlen kérdésére utal, hanem természetesen arra a magyar kiegyezésre is, amely neki többek között élete legkellemetlenebb élményét hozta, amikor kitüntették Szent István-renddel, és ő minden furfangját és keserűségét kifejthette, illetve magába fojthatta, hogy végül csak azért se hordja. Hogy a több variáns közül a legideillőbbet idézzem: „Hasfájásban szenvedek; / Érdemrendet küldenek; / Hej, ha egy jót sz..hatnám / Száz ily rendért nem adnám.” Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az 1867-es dátummal jelölt VI. énekben a költő nagy kéjjel húzattatja fel a velencei dózséval Hinczet és Kunczot, ezt a két nagyhírű, német nevű rablót és tolvajt, akik Toldira akarják sütni a gyilkosság vétkét. Éljen a népek barátsága! Végül is Velence forradalmi köztársaságának elnöke, az utolsó dózse nevét viselő Daniele Manin volt Kossuth utolsó és egyetlen szövetségese…

A VI. ének maga a pokol, az alvilágjárás. Toldi rettenetes vétke, vagy önkéntelen hibája az, hogy szerelme végül tudatosodik benne. És erre következik a sírfeltörés, majd a szerencsétlen „második halála” Piroskának. De maga Piroska is vétkes, aki a maga nem igazán feminista módján beilleszkedik a korabeli patriarchális társadalom által neki juttatott női szerepekbe. Arany egyébként olyan bölcsen beszél, mint egy hindu. „Jer velem!... elviszlek, angyalod, a mennybe, / Örök új életre, boldog szerelembe! / Maradj a világnak ezután is halva: / Nekem élj egyedűl, üdvem birodalma…”

(Nagyon fontos, hogy itt egy szövegkritikai megjegyzést tegyek, ugyanis az összes kiadásban „angyalod” helyett „angyalom” olvasható, pedig ez nem a Csárdáskirálynő, hanem nagyjából a Csongor és Tünde. Tehát Toldi az a feltámasztó angyal, aki kiragadja a holt hölgyet a halálból és magával vinné, igaz, hogy bizonyos önző okokból. Ugyanis nem azért vinné oda Piroskát, hogy ott jó Dante-olvasóként elmerüljön Isten szemlélésében, hanem hogy tekintse őt magát az egyedül nézhető, sőt imádattal tekintendő lénynek és létformának, magyarul szerelmi célzatai vannak.)

Arany az indiai irodalmat is jól ismerte, és ezért könnyű volt neki megtalálni a Mahábháratában azt a történetet vagy epizódot, amely a halált is legyőző szerelem erejéről szól, és ahol a haláltól visszaragadott nővel a szerelmes boldogan él tovább a mennyben, vagyis a Szávitrit. A keleti világfelfogásból és kozmikus szemléletből megtanulhatta, hogy egyáltalán nem fontos – földi évekkel mérve –, hogy meddig él egy hős; a lényeg az, hogy elvégezze azt, ami a dolga.

A hős tehát addig él, ameddig a szerző akarja, és ezt ki is fejti a Toldi estéjének az utószavában, Sir Bulwer-Lyttont idézve. Ráadásul ennek a sikeres regényírónak olyan könyvét is olvasta, amely a tragikus sorsú római tribun, Cola di Rienzi életéről szól. Mint tudjuk, Colát – ez a keresztnév a Nicola vagy Niccolò, azaz Miklós változata – beépíti a Toldi szerelmébe, találkoztatja Lajossal, elbeszélgetteti a középkor és az újkor hősfelfogásáról, ráadásul Szeredaytól megtudhatjuk azt is, mint Toldi bujdosótársától, hogy az olaszok valami magyar Colát emlegetnek, aki malomkővel szokott hajigálózni. (Természetesen a Mikulások sorába fel kell venni a cseh vitézt is, mert az is erre a zengzetes névre hallgatott.) Ez a rokonítás arra jó, hogy megmutassa, mintegy bepillantásra fölkínálja a modernebb vagy kalandosabb történelmi sors lehetőségét, vagyis olasz szemmel láttatja a magyar valóságot. Ebből a szempontból egy csiszolt olasznak mindegy, hogy királyról vagy egy parasztról legyen szó, mind egykutya, ha magyar. Ez a költeményben úgy fest, hogy meg is nevezi magyar nyelven a tribunt, azaz Miklós Lőrincnek titulálja. A Rienzi ugyanis a Lorenzo névváltozata, így Cola di Rienzo = Lőrincfi Miklós. Toldit is hívhatnák így, ugyanis az ő apja is Lőrinc volt. Abban is hasonlít a mi Toldinkra, hogy tavaly még egész Róma kegyeltje volt, most pedig „hegyek, erdő vadonait bújja”. Majd pedig ugyanaz lesz a sorsa, mint Toldinak: a sikerből való lezuhanás után következik a bujdosás, majd pedig a csúfos halál.

Az eposz mint műfaj világképét nagyon sok irodalomtörténeti iskola enciklopédikusnak szokta nevezni. Azért, mert ez a görög szó nem jelent egyebet, mint a teljességet jelképező, eszmeileg fölrajzolt körbe beilleszthető összes tudományt, következőleg az emberről vallható összes létező nézetet, tehát az eposzt azért lehet így hívni, mert teljes világképet ad. (Hogy egy pillanatra visszatérjünk a Bóka által érintett problémához, az eposz/regény kettősséghez, gondoljunk csak arra, hogy miért szentelt Thomas Mann A varázshegyben egy teljes fejezetet arra, hogy Hans Castorp a szanatóriumban elmélyülhessen a tudományok enciklopédikus rendszerének megismerésében mint hitvallásban.) Azt is mondhatjuk tehát, hogy minden nemzeti különössége ellenére, minden középkoriassága dacára és minden magyarságával együtt is (értve ezen most a lefordíthatatlan gémeskutakat és egyebeket is) e trilógia a legegyetemesebb magyar nyelven írott költői mű.

Arany maga többször is kísérletezett azzal, hogy elfogadható terminust alkosson az egész trilógia számára, vagy legalább a Toldi szerelme számára. Ezek a megoldások az utószóban tanulmányozhatók, és mindegyiket összeköti az, hogy benne megvan a „regény” szó, vagy mint a szóösszetétel egyik tagja, vagy mint jelző. Ez lehet kulcs az egész mű megértéséhez. Tudjuk, hogy a „romantika”, a „románc”, a „román” (mint regény) szó mind-mind ugyanarra a középkori műfajelnevezésre megy vissza, amit gesta romanorumnak, azaz „rómaiak cselekedeteinek” szokás hívni, és a világ legkülönbözőbb irodalmaiból vagy folklórjából származó motívumokat mesél el, és köti össze kitalált vagy félreértelmezett római császárok nevével és korával. Ami a verses eposzt illeti a középkorban, annak két fő forrása volt, az egyik a Nagy Károly-mondakör, a másik a kelta mondakör. A kettő gigantikus és utánozhatatlanul mesteri keveréke Ariosto és esetleg Boiardo olvasása és áttanulmányozása révén jutott el Aranyhoz. Innen a terminológiai biztonság, amelyben követnünk kell őt és nem félreérteni, vagyis nem a prózai regényekre vonatkoztatni azt, amit magáról szeretne közölni.

A kelta mondakört azután felkapta a romantika. Itt a költészeten és az irodalmon túl a zenét is figyelembe kell vennünk; tudjuk, hogy Arany szerkesztőként rengeteg helyet adott a modern zenéről való gondolkodásnak, ahol a központi kérdés mindig Wagner megvitatása volt. Azt is tudhatjuk, hogy Wagner első operáját éppen Rienziről írta.

Dantét pedig az ötvenes évek legelejétől olvasta, és egyre jobban beleszeretett. A trilógiát tehát abból a szempontból is vizsgálhatjuk, hogy mi épül belé a dantei kozmoszból. Ha a Dante-óda közelében keletkezett Kis pokol című komikus eposzkísérletére vagy töredékére gondolunk, akkor föltétlenül összekapcsolhatjuk azzal a jelenettel a Szeredayval való bujdosás kalandjai közül, amikor Toldi egy hatalmas marhaterelő ostorral szétveri a flagellánsokat, akik nappal ugyan koldulnak, prédikálnak és imádkoznak, este azonban rettenetes orgiát rendeznek, ahol nem is akarom részletezni, hogy mi mindent csinálnak. A képmutatás elleni kirohanás rokon természetesen nemcsak Dantéval, hanem az Arany által szintén ismert és nagyrabecsült Petrarcának az avignoni pápai udvar ellen írott verseivel és leveleivel. A vallás- és egyházkritika egyébként egyáltalán nem állt távol Aranytól, aki fiatalkorában lefordította a pápa által kiközösített francia pap-író, de Lamennais művét (Egy hívő szavai), amelynek kézirata azonban sajnos elveszett, vagy legalábbis eddig nem sikerült megtalálni. Ebből az irányvonalból értelmezhető Arany híres szatírája, a János pap országa is.

Toldit pedig, mint tudjuk, bujdosása közben a bakonybéli szerzetesek befogadják, ő valódi vezeklésre gondol, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy azért kapta a Fráter Mikola nevet, mert így hívták a megboldogult szamarat, aki addig hordta a vizet, amíg Toldi meg nem érkezett.

Ezen groteszk mozzanat felemlítése azért is fontos, mert Arany maga bevallja, hogy ő a tizenkét énekes Toldi után bizony humorosan fogta fel és mutatta be hősét a haténekes Toldi estéjében, mert hiszen a humor fakad magából a bemutatott leépülésből, azaz az öregedésből, másrészt a hős jelleméből is, amely önmagában is humoros. A humoros természetesen itt nem azonos a komikussal, mert filozófiailag, illetve esztétikailag ez pontosan a tragikus iróniának felel meg, és nem pedig a nevettető célzatú komikumnak, amelyet Arany természetesen ugyanolyan jól ismert, alkalmazott és vonzódott hozzá a világirodalomban is; itt nem csak Ariostóra vagy Cervantesre kell gondolni, hanem az általa majdnem teljes egészében lefordított Arisztophanész-életműre is. A tragikus irónia egyébként mint terminus az utóbbi kutatások fényében a romantika egyik fő jellemzőjévé vált, körülbelül abban az értelemben, ahogy a Hegellel vitatkozó Karl Friedrich Ferdinand Solger használta mind Erwin című híres regényében, mind 1829-ben kiadott esztétikai előadásaiban. Nagyon nagy kár, hogy Arany sógora, Ercsey Sándor szó szerint vette Aranynak azt a szerénykedő megjegyzését, amelyet Nagykőrösre költözésekor Szalontán hagyott kéziratairól mondott, vagyis rábízta Ercseyre, hogy őrizze, ha akarja, ha nem, akkor tüzelje el nyugodtan. A derék ügyvéd természetesen az utóbbi variánst választotta, később már sajnálta. Ezen drámák között volt egy, amely a Perényiek címet viselte; ha megnézzük a magyar történeti dráma- és regényirodalmat, akkor nagyjából rekonstruálható, hogy a 16. századi magyar történelem legelvetemültebb, és a hős és gonosztevő között ingadozó család tagjairól szól; a Perényiek közül volt olyan, aki ellopta a Szent Koronát és fel akarta ajánlani Szulejmánnak, akinek azért több esze volt annál, hogy elfogadja, de volt olyan is, aki csak a testvérét ölte meg. Vitam et sanguinem. Arany humorát, azt hiszem, jobban ismernénk, ha ez a darab megmaradt volna. Shakespeare-t ugyanis nemcsak fordította, hanem tehetsége szerint úgy látszik, imitálta is. Azt hiszem, ő is ismerte annyira a hazaárulást és az önzést mint nemzeti és úri tulajdonságot, mint a János királyt író Shakespeare.

Végül is, ami pedig, hogy úgy mondjam, a trilógia használati utasítását illeti, kellő szerénységgel a következő lehetőségeket látom. Háromféle módszer van, és mind a három mást eredményez, és akkor az ember új meg új színben látja az egészet, és a részleteket is. Szinte az egyes sorokat, az egyes szavakat, az egyes hősöket, beállításokat is, nem lehet megunni. Az egyik javaslatom az volt, hogy olvassák el újra úgy, ahogy Arany megírta, triptichonnak. Tehát előbb a Toldit és a Toldi estéjét. Az utóbbit ráadásul az előbbivel a legszorosabban össze is zárta a költő egy szójátékkal, ugyanis ennek a diptichonnak az első szava „ég”, mármint „ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, és az utolsó szava is „ég”, „s elborítá a sírt új havával az ég”, mármint hogy a Toldi sírját. Nagyon szorongató élmény ezt a kettőt végigolvasni, és az ember akkor reménykedik, hogy talán még lesz folytatása, mint a jobb krimikben, vagy a folytatásos telenovellákban vagy micsodákban. És mit tesz Isten, élete végén Arany János megajándékozza a népét ezzel a folytatással. Méltán lehetett rá büszke, hogy öregen és betegen, több évtizedes szünetekkel. Olvassuk el tehát – mint második módszer – külön, magában a Toldi szerelmét, és egy teljesen új világot fedezünk fel, például egy olyan Toldi Miklóst, aki önironikus. Hiszen amikor Szereday arról beszél, hogy hogyan hatolt be az olasz köznép fantáziájába a malomköveket hajigáló magyar, akkor Toldi szerényen elmosolyodik. Természetesen csak Ariosto hatására lehetett így eljárni, aki a hősöket mintegy beavatja abba a forgatagba, vagyis az Ariosto által írott költeményekbe, aminek ők a szereplői, tehát egyszerre lehetnek történeti szereplők és ezeknek mintegy az árnyai a róluk szóló elbeszélésben. Arany számíthatott olyan olvasókra is, akik mindezt nem Ariostóból vezetik le, hanem Helenének a hadiszemlén mondott öngúnyos megjegyzéséből, ami csak félig vigasztalhatta meg azokat az öreg és fiatal férfiakat, akik mind miatta halnak meg családostul, de könnyű Helenének, hiszen ő istennő, vagyis örökké él. (Das Ewig Weibliche…) Valamint fölfedezhetünk egy „sikeres Toldit” vagy ál-Toldit vagy pót-Toldit is, azaz, a hazatért emigránst, Szeredayt. Ő ugyanis feleségül veszi a vadkan által kivégzett idősb intrikus, azaz ifjabb Toldi Lőrinc leányát, Anikót, aki egyébként nem is annyira titkolva a saját nagybátyjába, Miklósba szerelmes, de azért rendes kislány, tehát nem realizálja legszebb álmait, beéri Szeredayval, viszont az a Toldi családot fogja folytatni irgalmatlanul, amely különben kihalna. Így végül egy nemes származású, de mégiscsak költő egyed került a korábban írással-olvasással kevésbé foglalatoskodó, malomkőhajigáló családba, amely aztán a Toldi szerelme utolsó versszaka szerint már teljesen megkülönböztethetetlen az Arany családtól. Nehéz mondani, de ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy Arany János post festa benősült: „Ami úgy is történt: gyarapodott névvel / Háromszáz esztendőn át mindenik évvel, / Nem is hagyta Miklóst homályba borulni / A Nagyfalusi és Szalontai Toldi. / Szolgálta királyát, – majd a fejedelmet, / Kinek én ezt írám tört címere mellett / Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú / Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.”

Talán erre gondolhatott József Attila, aki, mint tudjuk, meglehetősen kedvelte Aranyt, amikor így írt: „Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős, / ki emlékszem, / hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős – / az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: / apám- s anyámmá válok boldogon, / s apám, anyám maga is ketté oszlik / s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

A harmadik olvasási mód az, hogy olvassuk el az elbeszélt cselekmény sorrendjében, azaz a szerelmet középre hagyva; Arany ezt a megoldást mint erős javaslatot választotta, amikor úgy döntött, hogy az általa még jóváhagyott sorrend ez legyen a Ráth Mór által kiadott nyolckötetes életműsorozatban.

Zárásul csak azzal szeretnék eldicsekedni, hogy 1980 november eleje és 1981 október vége között egy évig laktam egy Firenze és Fiesole határán álló toronyban mint a Harvard Egyetem ösztöndíjasa. Mellettem állt és működött egy gyönyörű kis templom, amelyet eredetileg egy Írországból származó szent remete épített, de azután a pogány vandálok lerombolták. Mint tudjuk, királyuk Totila volt, akit a firenzei nép azóta is csak Attilának hív. (Dante is így hitte!) Ezért a templom plébánosa engem csak bizonyos lelki küzdelmek után tudott embernek tekinteni, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. De rendes ember volt, ezért megajándékozott engem az általa írt monográfiával a templom és a volt kolostor – annak a tornyában laktam – történetéről. Ebből megtudtam azt is, hogy John Hawkwood és egész vezérkara egyszer meglátogatta ájtatossági célból a templomot, és angolul be is vésték, hogy „Isten, segíts”. Sajnos a templom legújabb kori restaurálásakor ezt lefaragták az oszlopról. Tehát én egész biztos lehettem abban, hogy ott laktam, ahol Toldi Miklós is járt. Akinek nem sikerült bejutnia a toronyba, az ugyanezt a boldogságot átélheti akkor is, ha elolvassa a Toldi szerelmét. Ha ráadásul az egész trilógiát is elolvassa, azon a három módon, amit ajánlottam, az még nálam is boldogabb lehet.


Jegyzet:

 

[1]  2012. január 25-én az MTA Könyvtárában az Agora előadás-sorozatban felkértek, hogy tartsak előadást a Toldi-trilógiáról. Ezután néhány nappal Liptay Katalin szerkesztő hosszabb beszélgetést készített velem a Katolikus Rádiónak. Az elhangzott változat leírt anyagából, illetve néhány ponton egy 2016-ban Veszprémben, az MTA Területi Bizottsága rendezésében tartott konferencián elmondott Toldi-előadásom anyagából, valamint azóta, az Arany-emlékév során részben előadott, részben már publikált kutatásaim alapján állítottam össze ezt a mostani változatot. A szerkesztő, Liptay Katalin kérdéseit, amelyek a beszélgetést irányították, utalásszerűen beépítettem a szövegbe.



« vissza