Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Budapest–Párizs: Trianon után (1933–1944) 2. rész

A francia külügyminiszter 1934 júniusában Bukarestbe utazott a kisantant állandó tanácsának az ülésére, és ottani szereplése félreérthetetlenné tette a magyar vezetés számára, hogy revíziós céljait illetően Párizs ismét legkövetkezetesebb ellenfelei közé tartozik. Barthou nyilatkozatában kijelentette, hogy Franciaország és Románia eszményei közösek. Mindketten visszavették azokat a tartományokat, amik az övék voltak (ui. Erdélyt és Elzász-Lotharingiát). Ez az elv az alaptörvénye azoknak a szerződéseknek, amiket Párizs környékén aláírtak. Győzött az igazság. A békeszerződések revíziója jogokról való lemondást jelentene. A békeszerződések tiszteletben tartása egyformán törvénye Franciaországnak és Romániának. Majd mindezekhez hozzáfűzte a román parlament előtt tartott beszédében (megköszönve frissiben kapott román állampolgárságát!), hogy „a béke visszaadta önöknek a határaikat, melyek az önökéi voltak és azok is maradnak”. „Aki csak egy négyzetcentiméternyit akar (önöktől) elvenni, nemcsak az önök ellenállásába fog ütközni, mert önök mellett lesz Franciaország támogatása. Olyan békét akarunk, amely a törvényesen megszerzett jogokat megtartja és biztosítja.[1]

A Quai d’Orsay érezhette, hogy a külügyminiszter túllőtt a célon, mert a budapesti francia követ gyors látogatást tett a magyar külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjénél, Horynál. A látogatás célja Barthou romániai látogatásán elhangzott kijelentéseinek megvilágítása volt. Hory kijelentette, hogy Barthou bukaresti mondatai magyarellenesek, és legitimálta az erdélyi magyarok ellen elkövetett terrorakciókat. De Vienne válasza az volt, hogy az ott elmondottak nem fedik a francia külügyminisztérium politikai osztályának a nézeteit. Majd annak a véleményének adott kifejezést, hogy a francia miniszterelnök igyekezni fogja „lassan korrigálni” a beszéd hatásait.[2]

Az ügyről, illetve Barthou bukaresti és belgrádi utazásának hatásáról a magyar–francia viszonyra Khuen-Héderváry is jelentett. Szerinte várható volt, hogy Barthou erőteljesen hangsúlyozni fogja a kisantant szövetség változatlan szilárdságát, és állást foglal a revízióval szemben. Az utazás fő célja az volt a párizsi magyar követ szerint, hogy Franciaország a kisantantot mint egy esetleges nagyobb kelet-európai blokk fő alkatrészét politikailag megerősítse, s hogy elfojtsa a jugoszlávoknál és a románoknál jelentkező, Németország iránti rokonszenvet. Barthou bukaresti szereplése nem keltett rokonszenvet Párizsban – írta a magyar követ. Némelyek attól tartanak, hogy elősegíti Európának ellentétes blokkokra való szakítását, és kedvezőtlenül fogja befolyásolni a lassan javuló olasz–francia viszonyt.[3]

A magyar képviselőház rendes ülésnapján napirend előtt több képviselő is felszólalt a francia külügyminiszter vihart keltett kijelentései miatt.
A képviselők egyöntetűen elítélték a francia fordulatot, s rámutattak arra, hogy Barthou nemzetközi megegyezés helyett kardcsörtető politikát jelöl ki, és elmérgesíti a dunai államok viszonyát. A heves felszólalásokat követően Kánya Kálmán külügyminiszter felolvasta Gömbös miniszterelnök nyilatkozatát: „Megütközést keltett Barthou nyilatkozataival, mert mindeddig bíztak abban a hazai körök, hogy a francia kormány külpolitikája célja, hogy a fennálló feszültségeket csökkentse, nem a szuronyokra, hanem az igazságra van alapozva. Barthou nyilatkozata szétfoszlatta ezeket a reményeket. A magyar kormány békés politikát folytat, céljai elérésére kizárólag békés eszközökkel törekszik – a jövőben is.” A kormány megérti a felháborodást – így Kánya –, de ne veszítsék el hidegvérüket a képviselők, s választóik sem. (A választók elvesztették hidegvérüket, mert országos tüntetéssorozat indult Barthou, illetőleg Franciaország ellen.)

A Duna-medencére irányuló francia politika ilyen látványos fordulata nem maradt észrevétlen. Érthető módon a Párizsban dolgozó külföldi újságírók előtt is szóba került a magyar kérdés. Barthou a következő megjegyzéseket tette nem a nyilvánosság számára: a francia érdekeket a világháború óta kétszer is súlyosan megsértette Magyarország. Először az erdélyi gróf Bethlen irányításával a francia valutát támadták meg közönséges bűncselekmény útján. Franciaország mindig is az emberi jogok és a szabadság hazája volt, másokkal szemben pedig önfeláldozó védője. Nem kívánható Franciaországtól, hogy Erdélybe azt a feudalista grófi szellemet támogassa vissza, amelyik ilyen eszközökkel dolgozott (mármint a frankhamisítás). Ezzel szemben a román kormány politikáját a francia szellem ideális emberi szabadságra vonatkozó elvei hatják át, és Erdély népei hamarosan megelégedetten érezhetik a különbséget a kétféle szellem között. Súlyosan megsértette a francia érdekeket Magyarország most is, amikor még mindig ennek az erdélyi grófnak a sugallatára próbálják „összeprovizióskodni” Franciaország ellenségeit. A magyar diplomaták megtévesztő intrikái nem homályosítják el Franciaország szemét.

Ha Magyarország Hitler felforgató forradalmi szekerét húzza, ne apelláljon emberi jogokra és igazságokra, mert ezen a szekéren a legsúlyosabb jogtalanság és igazságtalanság ül. Németország akkor is lesz, amikor Hitlert már senki nem fogja emlegetni. Németországnak annál több helyreigazítanivalója lesz akkor, amikor minél inkább feledkezik meg erről az igazságról. Minél erősebb Hitler, annál gyengébb Németország. Franciaország erős ma, és erős lesz holnap. Románia jobban választotta meg elveit és barátait, mint közép-nyugati szomszédja. Mussolini kétségkívül Európa egyik legnagyobb államférfija, és Olaszország nem a kisállamok protektora[4] – fejezte be eszmefuttatását a francia külügyminiszter.

Egyébként a Barthou-t váltó Laval sem vallott más nézeteket, legfeljebb árnyaltabb módon adott nekik kifejezést. Az év végén, Genfben a magyar külügyminiszter találkozott Lavallal. Laval értékelése szerint a Sándor király és Barthou ellen elkövetett marseilles-i merénylet nagyobb viharokat a francia–magyar politikai kapcsolatok szintjén nem okozott, annak ellenére, hogy intenzív sajtókampány folyt Magyarország ellen. Laval a revízió kérdésére is kitért, s azt mondta, hogy a magyar propaganda nagyon zajos, állandó zavart kelt, elkerülhetetlennek tartja, hogy átmenetileg szüntesse meg a magyar fél. A határok a háború következményei, és ezeket nyugodtan és méltósággal kell viselni, ahogy ők tettek 1871 után. (Ebből persze egy szó nem volt igaz, hiszen az 1871 utáni francia politika szinte másról sem szólt, mint a revánsról.)[5] A francia külügyminiszter aztán a tévedések elkerülése végett a szintén revíziós célokat követő Bulgária párizsi ügyvivőjének is kijelentette: „A fő dolog az, hogy a békeszerződéseken nem szabad semmit sem változtatni, mert ezek képezik azt a sziklaszilárd alapot, amelyen az európai rend nyugszik.[6]

A magyar kormány számára egyre világosabbá vált, hogy a francia álláspont nem változik, s Párizs egyre kevésbé lesz hajlandó figyelembe venni a magyar szempontokat – jóllehet az egyik, a térség szakértőjének számító francia képviselő, Ernest Pezet kijelentette, hogy a dunai kérdés döntőbírájává tett kisantantot a régi gyűlölete, elzárkózási politikája és bizalmatlansága jellemzi. Kánya is jelezte ezt a problémát Lavalnak Genfben azzal, hogy amennyiben Párizs még mindig érdeklődik a dunai paktum iránt, mindent el kellene követnie, hogy rábírja a kisantantot Magyarország egyenjogúságának[7] elismerésére, mert enélkül a dunai paktumot Magyarország nem írhatja alá. (Később a magyar parlament külügyi bizottsága előtt egyértelművé tette, hogy csak mint független és teljesen – tehát katonailag is – egyenjogú nemzet ülhet le tárgyalni Magyarország a kisantanttal.) Laval kijelentette, hogy „Pour obtenir l’égalité des droit, il faudrait donner des garanties supplémentaires.” („Hogy elérjék a jogi egyenlőséget, további biztosítékokat kéne adni”). Arra kérdésre, hogy ezen a kölcsönös segélynyújtási egyezményt érti-e, a francia miniszterelnök igennel válaszolt. Kánya reakciója (nem meglepő módon) az volt, hogy ebben az esetben a dunai paktum nem fog létrejönni, mert teljesen kizárt, hogy Magyarország azokkal az államokkal, amelyek a területét feldarabolták, kölcsönös segélynyújtási egyezményt kössön. Laval erre nem reagált.[8] Jól mutatta egyébként Laval egyik Kányának mondott megjegyzése: „vous êtes un petit îlot curieux dans l’Europe centrale, mais malheureusement vous êtes très sympathiques.” („Önök egy fura kis sziget Közép-Európában, de sajna, nagyon szimpatikusak”)[9], hogy a francia külügyminiszternek fogalma nem volt a helyzet súlyosságáról. A párizsi magyar követ helyesen állapította meg, hogy Párizs „képtelen megérteni, hogy ellenfeleinek oly jogos érdekei lehetnek, amelyek az ő érdekeivel ellentétben állnak.[10]

Majd azt írta, hogy Hitler az általános hadkötelezettség bevezetésével széttépte a versailles-i rendszer katonai rendelkezéseit, és egy új szakaszt nyitott a háború utáni politika történetében.[11] A magyar véleményformálók pedig nyíltan cikkeztek arról, hogy Magyarország „A római béke” mellett áll, mivel „Róma baráti csoportosulásának rendkívüli érdeme, hogy elvileg megtörte az eddig szinte egyedül uralkodó francia külpolitikát, amely fenn akarta tartani a háború utáni helyzetet, és szövetségi módszereivel örökössé akarta tenni a háborús fenyegetést és veszedelmet. A római politika célja a Párizs környéki békemű lekoptatása és revíziója”.[12]

Khuen-Héderváry összefoglaló politikai jelentésében éles szemmel állapította meg, hogy a francia külpolitika az intranzigens nacionalizmus és az európai szupremáciára való törekvés, valamint a növekvő német hatalomtól való félelem jellegét viselte magán. A fő törekvése koalíció megteremtése a németek ellen, és minden eszközzel gyengíteni azokat az országokat, melyek a francia befolyás keretébe nem akarnak illeszkedni. Ezen túlmenően Németország elszigetelése és a párizsi békeszerződések végleges rögzítése továbbra is a célja. Németországot illetően a megváltozott viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, és mereven kitart a versailles-i békediktátum mellett. A német birodalom teljes izolálására törekszik.

A magyar–francia viszony romlik – írta a párizsi magyar követ –, mivel a francia felfogás szerint Magyarország a német politika exponense Közép-Európában. Barthou magyarellenes politikáját Laval folytatja, messzemenően támogatva a jugoszlávok, a románok és a csehek magyarellenes akcióit a marseilles-i merénylet után. A magyar kormány revíziós politikája még jobban közelíti a kisantantot a franciákhoz. Ez az együttműködés a balkáni paktum megteremtésével újabb eszközt kapott. Franciaország teljes mértékben a kisantant érdekeinek szolgálatába állt. A francia közeledés az olaszok felé részben azt a célt szolgálja, hogy az olaszokat eltávolítsa a magyaroktól, és a közép-európai helyzet javításának ürügyén a magyarok helyét a kisantant érdekeinek megfelelően újjászervezett Közép-Európában jelölje ki. A francia kormány szándéka a trianoni szerződés által teremtett helyzet véglegesítése – zárta értékelését Khuen-Héderváry. A gazdasági kapcsolatok is visszaestek. Az 1934-es magyar export 35 millió frank az előző évi 80 millióval szemben. Az import 26 millió frank az előző évi 49 millióval szemben.[13]

A magyar–francia kapcsolatokra aztán újabb terheket rakott a Rajna-vidék remilitarizálása. A budapesti francia követet kérésére fogadta Kánya külügyminiszter. A találkozásról készített feljegyzés szerint Maugras követ nehezményezte, hogy a magyar sajtó nagy része a német lépés először objektív interpretálása után szinte lelkesedéssel beszél a német „felszabadító akcióról”. Úgy látszik, mondta, hogy a magyar kormány szabadjára engedte a sajtót, „amely most leplezetlenül feltárja a közvélemény és a kormány valódi érzelmeit”. Ebben kétségkívül volt igazság, a lapok valóban teljes terjedelmében közölték Hitler beszédét, s kommentárjaikban is azt sugallták, hogy Versailles revíziója felé a németek által kijelölt út vezet. Kánya válasza sem hagyott kétséget a magyar kormány intencióit illetően. Leszögezte, hogy a magyar kormánynak sem lehetősége, sem oka nincs arra, hogy ebben az újabb francia–német viszályban állást foglaljon. Magyarország nem aláírója a locarnói szerződésnek, és nem tagja a Népszövetség tanácsának sem. Kánya nem minden irónia nélkül fűzte hozzá, hogy a francia kormány szívesebben részesít ebben a kitüntetésben olyan világhatalmakat, mint pl. Portugália, Uruguay, Panama stb. A magyar kormány egyetlen kívánsága – folytatta –, hogy a béke megóvassék, és hogy az arra hivatott hatalmak megtalálják a felmerült viszály megoldásának olyan módját, amely nem zúdít újabb fegyveres összeütközést az amúgy is nagy nehézségekkel küzdő Európára. Kánya a mondandóját azzal zárta, hogy a Budapesti Hírlap és Pester Lloyd március 8-i cikkei ennek a gondolatnak adtak kifejezést, és „általam voltak inspirálva”.[14] Kánya két nappal később utasítást küldött a párizsi magyar követnek a kérdés kezelését illetően azzal, hogy a budapesti kormány tartózkodó magatartást kíván követni. Hozzáfűzte, hogy az egész magyar közvélemény melegen kívánja, hogy a válság mielőbb az érdekelt hatalmakat kielégítő megoldást nyerjen. „A magyar kormány reméli, hogy szomszédos államaink hasonló rezervát fognak a tárgyban mutatni, s nem használják fel ezen alkalmat Magyarország elleni demonstrációra” – zárta utasítását Kánya.[15]

A magyar–francia kapcsolatok gyorsuló ütemben romlottak, amit jól mutatott az osztrákok által bevezetett általános védkötelezettség körüli polémia. A budapesti francia követ érdeklődésére, hogy az osztrák általános védkötelezettség példáját a magyar kormány követni akarja-e, a külügyminiszter állandó helyettesétől azt a választ kapta, hogy a magyar kormánynak jelenleg nincsenek ilyen szándékai.[16] Ezzel Maugras nem elégedett meg, s néhány héttel később ugyanezzel a kérdéssel fordult Kánya Kálmánhoz – tudva persze, hogy a magyar–kisantant problémák egyik legsúlyosabbika éppen a magyar „teljes egyenjogúság” – elsősorban katonai egyenjogúság – kérdése volt. Kánya nem a kérdésre válaszolt, hanem kifejtette, hogy információi szerint a francia kormány nyugalomra intette a szövetségeseit az osztrák lépéssel kapcsolatban. Párizs kilátásba helyezte, hogy amennyiben azonban a Habsburg-restauráció aktuálissá válna Bécsben, vagy Magyarország az általános véderő-kötelezettséget be akarná vezetni, e tervek meghiúsítására teljes mértékben számíthatnak Franciaország támogatására a kisantant államok. Kánya sajnálkozott, hogy a franciák kettős mércével mérnek, vagyis azt a sajátos elméletet állítják fel, hogy a nemzetközi szerződések nem egyformán kötelezőek minden államra nézve.[17]

A francia kormány nagyhatalmi helyzete és külpolitikája iránti magyar kételyeket fokozta, hogy a Quai d’Orsay-n is voltak hangok, melyek a kisantantot „haldokló alakulatnak” tartották, amely nem alkalmas az Anschluss megakadályozására, s Romániáról is volt vélemény, miszerint Franciaország szemében soha nem jelentett komoly politikai, katonai tényezőt.[18] Franciaország mint alternatív lehetőség elég gyorsan kikopott a magyar külpolitikai gondolkodásból, s e folyamatot csak erősítették azok a francia nézetek, amiket például Ernest Pezet[19] francia kereszténydemokrata képviselő, a francia nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnökhelyettese hangoztatott Budapesten. A francia képviselőt nyilván magas szinten fogadták a külügyminisztériumban, mivel a Revíziós Liga elnökének a Pezet által mondottakról a külügyminiszter állandó helyettese, Apor Gábor számolt be hosszú jelentésben. Ennek lényege az volt, hogy az európai háború elkerülhetetlen, a németek fogják kirobbantani. Az Anschluss Csehszlovákia azonnali halálát jelenti, és így a franciák is belekeverednek a konfliktusba. Nehezíti Párizs helyzetét, hogy a kisantant államok nem foglalnak egyértelműen állást az Anschluss kérdésében. A Duna-medence viszonyairól a francia politikusok bámulatosan tájékozatlanok, a Quai d’Orsay pedig görcsösen ragaszkodik idejétmúlt koncepcióihoz. Valamennyi, a témához értő francia politikus a restaurációt látja az egyedüli megoldásnak az Anschluss megakadályozására.

Pezet rámutatott, hogy Franciaország képtelen a kisantantnak gazdasági előnyöket nyújtani. Helyébe lassan Németország lép, aminek a politikai következménye is a kisantant német orientációja lesz. A nézeteltérések (Anschluss, restauráció) a kisantantot mint egységes politikai hatalmat megszüntették. Jugoszlávia nem ránthatja Franciaországot háborúba, vannak ugyan vezérkari megállapodások Jugoszláviával, de ezek csak bizonyos esetekre vonatkoznak, és kijátszhatók. A csehek helyzete más, itt rendes katonai szerződés van, aminek az értelmében bármely háború a csehek ellen vagy a csehek által indított háború magával sodorja Franciaországot. A románok iránt bizalmatlanság van intrikáik, panamáik, megbízhatatlanságuk miatt, ennek ellenére a francia kormány nem akarja belátni, hogy a kisantant nem jelenti azt az erőt, amire számított. A francia politikus hangot adott annak a meggyőződésének, hogy hamarosan közeledés lesz az olaszok és a németek között.

Pezet úgy vélte, hogy az irányadó francia körök szerint Magyarország Németország volt és leendő szövetségese. Magyarország annyira a németek jelentette veszélyzónában fekszik, hogy Budapest más politikát képtelen folytatni, és így Franciaország számára Magyarország előnyt nem jelent. Ezen túlmenően, revíziós követeléseivel Magyarország veszélyezteti a közép-európai békét és támogatja a német revíziós törekvéseket, melyek ellen Franciaország határozottan foglal állást.

Szerinte Magyarország eltévesztette taktikáját a revíziót illetően. Magyarországnak nem revíziót kellene követnie, hanem a trianoni szerződés alapelveinek pontos alkalmazásához kellett volna ragaszkodnia, és annak alapján követelni, hogy a „szerződés” értelmében alkalmazzák a wilsoni elvet, azaz hajtsák végre a tényleges etnikai helyzetnek megfelelő határmódosításokat. „Ez ma már persze túlhaladott álláspont. Háború nélkül a kérdéshez hozzányúlni nem lehet” – folytatta. Magyarország annyira azonosította magát a német revíziós felfogással, hogy a németek ellen foganatosított tilalmak Budapestet is kötik. Azonban németek számára csak a területi tilalmak maradtak fenn, Magyarország számára pedig egyéb engedmények nem tehetők. Pezet szerint még visszásabb lesz a helyzet, ha a német befolyás Jugoszláviában és Romániában érvényesül. Ezek az államok fontosabbak lesznek a németek számára, mint Magyarország, és könnyen előfordulhat, hogy a németek kényszerítik Budapestet, hogy a két állammal szembeni területi igényéről mondjon le. (Ami lényegében be is következett, mivel Berlin csak a Csehszlovákia elleni fellépést támogatta – a másik kettővel pedig jó viszonyt ajánlott.)

Pezet azzal zárta a gondolatmenetét, hogy mivel Magyarország elmulasztotta a nyugati hatalmakkal való együttműködést, azok magára fogják hagyni. Akárhogy is, a területi változások követelése háborúhoz vezethet. Mivel ezekben Csehszlovákia is érdekelve van, Franciaországnak is be kell avatkoznia békevágya ellenére. Véleménye szerint a legrövidebb időn belül kitör az újabb világháború.[20]

Párizsnak egyáltalán nem tetszett a magyar diplomácia Horthy ausztriai és bajorországi látogatása által fémjelzett aktivitása, de a magyar megítélés ennek túl nagy fontosságot nem tulajdonított, mivel vélekedése szerint „A francia diplomácia nem látja, hogy megszűnt az a hegemonikus helyzete, amelyik a magyar külpolitikát a várakozásra és a kezdeményezéstől való tartózkodásra kényszerítette.”[21] Ugyanakkor megkönnyebbülve állapította meg a közvélemény egy része, hogy „az a fölény, az az ellentmondást nem tűrő biztonság, mellyel Franciaország intézni vélte Európa sorsát, immár a múlté”.[22]

Ettől függetlenül a Gömbös halála után a miniszterelnöki posztra került Darányi – jelezve a nyugati demokráciáknak, hogy a német orientáció egyelőre lehetőség – rejtjeltáviratban sietett arra utasítani a francia külügyminiszterhez készülő Khuen-Héderváryt, hogy fejtse ki a Quai d’Orsay-n, az új magyar kormány külpolitikája változatlan. Magyarország barátságai ápolását folytatja, azonban ez nem jelenti azt, hogy más államokkal nem keresi a jó viszonyt. Elsősorban ez áll Franciaországra, amelyiktől Magyarországot semmiféle direkt ellentét nem választja el. Őszintén be kell ismerni, hogy a magyar–kisantant viszony nem a legkedvezőbb, de megelégedésre szolgál, hogy Jugoszláviával enyhült a feszültség.

A kisantanthoz fűződő jó viszonyt megnehezíti, hogy az egyenjogúság kérdésében merev álláspontra helyezkednek. A katonai egyenjogúság, a kisebbségekkel való bánásmód olyan kérdés, amely elválasztja Magyarországot a kisantant államoktól. Franciaország jó tanácsa főleg román viszonylatban sokat segítene. A fenti kérdések rendezése nélkül nehezen elképzelhető a gazdasági együttműködés a kisantant-államokkal – bár erre Budapesten elvi hajlandóság van.

Kiemelendő, hogy „barátságaink nem irányulnak senki ellen”, továbbá, hogy az ismert római paktumon kívül semmi szerződéses megállapodás nincs – ami bizonyítja, hogy a magyar politika célkitűzései békések. Amennyiben a határok módosítása előkerül, jelentse ki, hogy a határok mai állapotának módosítására erőszakkal nem fogunk törekedni, de a mostani status quo újbóli elismerése lehetetlen. A kölcsönös segítségnyújtás kötéséről az ismert okokból nem lehet szó.[23]

A magyar kormány ennél tovább nem tudott menni. Egyrészt teljesen nyilvánvaló volt az, amit Khuen-Héderváry összefoglaló politikai jelentésében megállapított: „az 1936. évet Franciaország hegemonikus helyzetének hanyatlása jellemzi. Németország és Olaszország hatalmának növekedése nagy vonzerőt gyakorolt a Franciaország köré csoportosult államokra.” Párizs fő politikai célja a saját biztonsági rendszer kifejlesztése. A demilitarizált övezet megszállásának keserű piruláját Párizs ugyan lenyelte, de olyan béketervet terjesztett elő, amelyiknek számos pontja Magyarország számára sem volt elfogadható. A fegyverkezés korlátozása, a kölcsönös segélynyújtás regionális egyezmények révén, valamint az a kitétel, hogy a (versailles-i) szerződések revíziója szükséges ugyan, de ilyen revíziós kívánság Európa területi rendjét illetően 25 év előtt nem terjeszthető elő[24] – teljesen elfogadhatatlan volt a magyar kormány számára.

Másrészt, egyáltalán nem találtak süket fülekre a Quai d’Orsay-n a román részről elhangzott figyelmeztetések, melyek szerint a kisantant–magyar viszony javítása nem állhat Franciaország érdekében, mivel a kisantant létezésének éppen az az értelme, hogy a magyarokkal szemben fognak össze a tagországok. Amennyiben a viszony megjavul, a kisantant léte alapjaiban kérdőjeleződik meg, aminek elősegítése szolgálja a francia célokat.[25] A kisantant lobby olyan erős volt, hogy Delbos külügyminiszter hiába ismételte a kisantant-fővárosokban tett látogatása során a Magyarországgal való megegyezés szükségességét, hiába volt tapasztalható bizonyos politikusi körökben nagyfokú kiábrándulás a kisantantból – ez utóbbi pozíciója kikezdhetetlen volt. Mi több, hiába akarta a miniszterelnök leállíttatni a szélsőjobboldali Goga-kormánynak szánt fegyverszállításokat – meg kellett hátrálnia a külügy és (nyilván) a hadügy nyomására.[26] Mindezt annak ellenére, hogy a francia diplomácia háború utáni legnagyobb illúziója az volt, hogy Romániát és Jugoszláviát felhasználhatják egy Németország elleni háborúban – vélte Khuen-Héderváry.

Ugyanő megállapította, hogy a francia külpolitika még mindig nem szánta el magát arra, hogy megbeszéléseket kezdjen a magyar követelések meghallgatására. A francia diplomáciát továbbra is passzivitás jellemzi Budapest irányában. Ez némileg enyhült elsősorban Prága hatására, de az is számít, hogy Anglia nagyobb érdeklődést kezd mutatni Ausztria és Magyarország iránt. A magyar kormány tevékenységét általában kedvezően ítélték meg, a nekik oly kedves magyar–kisantant tárgyalások lehetőségét nem zárta ki Párizs. Emellett francia részről szívesen tesznek kisebb gazdasági gesztusokat a német befolyás ellensúlyozására. A kétoldalú kereskedelmi összforgalom kb. 40 százalékkal nőtt az előző évihez képest, ezen belül a magyar kivitel 50 ezer frankról 80 ezerre emelkedett

A magyar–osztrák együttműködést szívesen látták, mert francia felfogás szerint ellensúly lehet a „hitlerista bel- és külpolitikai törekvések ellensúlyozására.” A két országot egymásra utalt államoknak tekintik. Az a beállítás megszűnt, miszerint Magyarország a germán törekvések előőrse a térségben. Inkább felfedezik azokat a momentumokat, amelyek a hitlerista törekvésekkel szembeni ellenállásra mutatnak.[27]

Az Anschlusst és német–csehszlovák konfliktust követően bebizonyosodott, hogy Franciaország teljesen elveszítette stratégiai kezdeményezőkészségét, és nem tudott semmit kezdeni a német külpolitika nyomulásával. Ettől függetlenül Párizs és Budapest között folyamatos volt a párbeszéd a dunai térség problémáit illetően – különös tekintettel a német birodalom „terjeszkedésére”, illetőleg a magyar revíziós politika alakulására.

A párizsi német nagykövet Quai d’Orsay-n tett felvetésére, miszerint a szudétanémet ügyben tanúsított intranzigens cseh magatartás bele fogja kényszeríteni Párizst egy konfliktusba Németországgal, Bonnet külügyminiszter ünnepélyesen kijelentette, hogy a francia kormánynak esze ágában sincs „Csehszlovákia által vakon vezettetni”, sőt ki fogja jelenteni Prágában, hogy amennyiben a cseh-szlovák kormány nem teljesítené legalább 80 százalékban a kisebbségek jogos követeléseit, Franciaország kénytelen lesz a szövetségi szerződést revideálni.[28] A francia külpolitika lassú kisodródása az európai folyamatok fő áramlatából meglepő módon azzal az eredménnyel járt, hogy Párizs a magyar revíziós politikát kezdte „nem a kisantant szemüvegén keresztül nézni.”[29] (Ez persze a francia politikai szereplők egy részére volt csak igaz.)

Honti Ferenc, a Magyar Revíziós Liga párizsi titkárságának vezetője hosszabb beszélgetést folytatott Jean Mistler volt miniszterrel, radikális képviselővel, a nemzetgyűlés külügyi bizottságának alelnökével. Hontinak Mistrel kifejtette, hogy osztrák–magyar–cseh hármas lenne a legjobb a német terjeszkedés megállítására, a kisantant nem létezik többé. Szerinte ma már semmi akadálya annak, hogy e hármasban vállalt magyar szerep ellentételeként a franciák teljes mértékben támogassák a magyar felet a románokkal szemben. Mistler szerint a jugoszláv és a román magatartás miatt a kisantant már nem bír több értékkel. Franciaországnak ennélfogva új alapokra kell helyeznie dunai politikáját. Úgy látták, hogy a legjobb megoldás egy osztrák–cseh–magyar hármas lenne, ha az előbbi kettő készséget mutatott volna. 1937 őszén az volt a benyomása, hogy Budapest ebbe az irányba is hajlandó lenne menni, de aztán minden ilyen lépéstől elzárkózott. Úgy tűnik, hogy Magyarország nem akar továbbmenni a Prágához való közeledés útján, inkább egy másik hatalmi csoportosulás felé hajlik. Azonban Magyarország a hármas antant felé haladva számíthatna a francia diplomácia támogatására. Így Párizs nemcsak az erdélyi magyar kisebbséget illetően mozdítaná elő a magyar érdekeket, hanem újragondolhatná eddigi álláspontját az egész erdélyi kérdés tekintetében is. A cseh kormány részéről is messzemenő megértéssel találkozna a magyar fél a kisebbség vonatkozásában, sőt úgy tudja, hogy Milan Hodža, csehszlovák miniszterelnök egy olyan megegyezést is lehetségesnek tart, amely egy bizonyos idő múlva területi revízióhoz vezetne a két ország között – a Csallóközről lenne szó.[30]

A Mistrel által mondottak nem a hivatalos álláspontot tükrözték. Ez utóbbi sokkal közelebb állt a budapesti francia követ által Kányának előadott nézethez, miszerint a magyar fél a csehekkel a németek hozzájárulása nélkül nem köthetne egyezményt, és ezt a hozzájárulást a németek nem fogják megadni.[31]

Ernest Pezet 1938 nyarán ismét Magyarországra látogatott, de ez alkalommal a magyar külügyben már csak osztálytanácsosi szinten fogadták. A magyar diplomata feljegyzése szerint Pezet-nek a térséget és főleg a magyar törekvéseket illető nézetei módosultak – aminek 1938 nyarán már nem sok jelentősége volt. Pezet szerint az Anschlusst követően a francia közvélemény ráeszmélt arra, hogy az esemény veszélyezteti a franciák „sécurité”-hez való ragaszkodását. Párizs úgy véli, hogy Németország további megnagyobbításáról szó sem lehet, s ilyen módon szerinte téves a Csehszlovákia feldarabolásához fűzött magyar remény. Magyarországon sajnálatra méltó változásokat vélt felfedezni. Hírei szerint a jobboldali szélsőségek nagyon előretörtek, és a magyar kormány bel- és külpolitikáját erősen befolyásolják. Ma Magyarországban ismét Németország szövetségesét látja – jelentette ki Pezet. Így nem bízik Magyarország francia támogatásának a lehetőségében, főként azért, mert Budapest annak a Csehszlovákiának a feldarabolására törekszik, amelyik a franciák számára az utolsó ütőkártya a németekkel szemben. Pezet megemlítette, hogy Beneš elmondta neki, hogy a megváltozott körülmények miatt nem tudja állni azokat az ígéreteket, amiket annak idején a brucki tanácskozásoknál tett a magyarlakta területek Magyarországhoz történő visszacsatolására vonatkozóan. A magyar osztálytanácsos véleménye az volt, hogy Pezet „ma teljesen a cseh befolyás alatt áll, a cseh kormány megsegítését francia létérdeknek tekinti”.[32]

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:
 

 


[1] Pesti Hírlap, 1933. június 21., 22.

[2] NOL, K 63 1934-11/1. 1934. június 25.

[3] NOL, K 63 1934-11/1. 1934. július 4.

[4] NOL, K 63 1934-11/1. Dátum és aláírás nélküli, kézzel írott feljegyzés.

[5] Uo. 1934. december 7.

[6] Uo. 1934. december 7. Khuen-Héderváry jelentése.

[7] E tekintetben a fegyverkezési egyenjogúság volt a vitatott probléma.

[8] NOL, K63 1935- 11/7. 1935. február 6. és szeptember 12.

[9] Uo. 1935. február 6.

[10] NOL, K 63 11/1. 1935. január 18.

[11] Uo. 1935. március 26.

[12]Magyar Külpolitika, 1934. XV. évf. 10-11. sz.

[13] NOL, K63 11/1. 1935. január 15.

[14] NOL, K63 11/7. 1936. március 10.

[15] Uo. 1936. március 12.

[16] Uo. 1936. április 2.

[17] Uo. 1936. április 7.

[18] Uo. 1936. április 4.

[19]    A francia kereszténydemokrácia-szociálkatolicizmus egyik jelentős személyisége. 1924-ben a Demokrata Néppárt egyik meglapítója, 1928-ban képviselő, aktív szerepet játszott a parlament külügyi bizottságában, melynek elnökhelyettese, Közép- és Kelet-Európa-szakértő.

[20] NOL, K63 11/7. 1936. dátum nélkül.

[21] Uo. 1936. augusztus 27.

[22]Magyar Külpolitika, 1935. XVI. évf. 3-4. sz.

[23] NOL, K63 11/7. 1936. október 14.

[24] NOL, K 63. 11/1. 1937. január. Követi jelentés.

[25] Uo. 1937. október 14. Khuen-Héderváry jelentése a Párizsban a csehszlovák külügyminiszterrel folytatott beszélgetéséről.

[26] NOL, K63 1938.11/1. 1938. január 6.

[27] Uo.

[28] NOL, K63 1938.11/1. 1938. április 10. Párizsi német nagykövet Khuen-Hédervárynak. Hasonló szellemű megjegyzést tett Sztójaynak a berlini francia nagykövet Francois-Poncet: „Csehszlovákiáért nem volna érdemes európai háborút kirobbantani.” (1938. augusztus 13.)

[29] NOL, K63 1938.11/7. 1938. január 6.

[30] Uo. 1938. február 6.

[31] Uo. 1938. március 21.

[32] Uo. 1938. július 27.



« vissza