Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A magánjogi kodifikációkról – kultúrtörténeti tükörben

A szocialista rendszer összeomlása után két alapvető gazdasági és társadalmi követelmény teljesítése kötötte le az érintett államok jogalkotását. Az egyik törvényhozási feladat az államszervezet demokratikus átalakítása, az állam és polgárai viszonyának (a vertikális viszonyoknak) újrarendezése volt. Ez a célkitűzés alkotmányozási folyamatot indított el, és előbb vagy utóbb új alkotmány (alaptörvény) megalkotásához vezetett. A másik jogalkotási teendőt a polgárok és szervezeteik egymás közötti viszonyában (a horizontális viszonyokban) a szociális piacgazdaság feltételeinek megteremtése jelentette. Ez pedig a magánjogi szabályok átfogó reformját tette szükségessé, és előbb vagy utóbb új magánjogi törvénykönyv megalkotásához vezetett. Litvániában már 2000-ben, Romániában 2009-ben, Csehországban 2012-ben, Magyarországon 2013-ban alkottak új magánjogi kódexet.

A magánjogi kodifikáció csillagóráit a 19. században számlálták. E században vette kezdetét a mai értelemben vett magánjogi kodifikáció, ekkor születtek a nagy klasszikus törvénykönyvek. A felvilágosodás szellemében fogant két kódex: 1804-ben a Code civil (Code Napoléon), majd 1811-ben az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch (ABGB) indította a sort, és 1896-ban a német törvénykönyv: a Bürgerliches Gesetzbuch (BGB) csatlakozott hozzájuk. Mintájukat alapul véve készültek azután Európában, Latin-Amerikában és Ázsiában a század, majd a 20. század törvénykönyvei. Rendkívüli színvonala miatt ki kell emelnünk az 1911-ben elkészült és a magyar magánjog fejlődésére is hatást gyakorló svájci törvénykönyvet (Zivilgesetzbuch) is.[1]

A posztszocialista országok új magánjogi törvénykönyvei az államkapitalizmus kényszerűen közbeiktatott évtizedei után a megkésett magánjogi kodifikáció példáinak tekinthetők. Társadalmi funkciójuk ugyanakkor – paradox módon – a 19. század elején alkotott kódexekével hasonlítható össze.
A Code civil és az ABGB a feudális viszonyok felszámolását és a polgári magántulajdonra épülő új társadalom megteremtését szolgálták. A 21. század eleji kelet-európai új törvénykönyveket a termelő javak totális állami tulajdonának privatizálása nyomán kialakult polgári magánjogi viszonyok korszerű szabályozásához kellett megalkotni.

E vázlatos történeti szemle után kísérletet teszünk a magánjogi kodifikációk legfontosabb jellegzetes vonásainak bemutatására. A szemléletesség kedvéért kultúrtörténeti példák keretébe illesztve értékeljük a magánjogi kódexalkotást.

 

Egy korszakváltás követelményeinek rögzítése

 

A magánjogi kódexek egyik bevallott célja a normaanyag értékelő felülvizsgálata, megújítása, a megváltozott életviszonyokhoz igazítása és hosszabb időtartamra történő rögzítése. A kodifikáció ebben az értelemben nem a jog sajátossága. Hasonló értékelő tevékenység és az így megállapítható eredmények rögzítése időről időre végbemegy az emberi együttélést szabályozó egyéb normák világában is. Az értékelési folyamat ezeken a területeken is szabályok kialakulásában és alkalmanként kódexben történő rögzítésében csúcsosodik ki. Manapság egyes szakmák vagy hivatásrendek etikai kódexéről is beszélünk.

Kevésbé kötöttek és korlátozottabb hatókörrel rendelkeznek, mégis hasonló értelemben foghatók fel az emberi szellem alkotásait értékelő kánonok.
A kánon szó antik jelentése: „kötelező erejű és rögzített” szabály. Ezt a terminus technicust az ókorban csak a társadalmi együttélést és közösségi cselekvést szabályozó fundamentális jelentőségű normákra alkalmazták.
[2]

Az irodalmi kánonok például valamely közösségben irányadónak tekintett alkotások és értelmezések összességét jelentik.[3] Az irodalmi kánon megállapítja egy adott közösség irodalmi alkotásokra vonatkozó aktuális értékrendjét és értelmezését; gyakran irodalomtörténeti összefoglaló munkákban rögzített formában is megjelenik, adott esetben az iskolai kötelező tananyagot is kijelöli, vagy legalábbis döntően befolyásolja.

Ugyanez az értékelő normaképzés művészeti alkotásokkal kapcsolatban is megtörténik. Ez utóbbira költői ihletésű, beszédes példát olvashatunk Dante Isteni színjátékában.[4] A Purgatórium Tizedik énekében a költő és lelki kísérője a tisztítótűz előszobájából a valódi purgatóriumba lépnek.[5] Vergilius a háromembernyi magasságú fehérmárvány sziklafalba vésett, Isten alkotta domborművekre hívja fel Dante figyelmét. Azok szépsége és drámai hatása mellett „nemcsak Poliklét, de a Természet (is) szégyenben maradna”. A három reliefen az alázat márványképei láthatók, amelyek egy-egy történetet beszélnek el erről az emberi erényről, szembeállítva ezeket a gőgnek a teraszon megjelenített példáival.[6]

Az első kép – talán Simone Martinitől vagy Giotto[7] Capella degli Scrovegni-beli freskórészletéből véve a mintát – a posztgótikus, majd a reneszánsz festészet egyik legkedveltebb témáját, az angyali üdvözlet Lukács evangéliumában[8] leírt jelenetét ábrázolja, „annyi édes bájjal, hogy nem is néznéd néma kőremeknek”.

A második képi történet Dávidot jeleníti meg a Sámuel II. Könyvében[9] szereplő szituációban, amint „a Zsoltáros föltürkőzve táncol” a frigyszekrény előtt, alázatosan, „s több volt királynál, s kevesebb, e tánccal”.

S végül a mozgalmas harmadik kép és történet főszereplője a csapatai élén éppen csatába induló Traianus császár (Kr. u. 98–117). „Büszke ménje előtt egy özvegy állt; […] arcán mély fájdalom, s szemében könnyek fénye”; védelmet kér a császártól meggyilkolt fia ügyében. Traianus előbb a háború utánra akarja halasztani az igazságtevést az özvegy panaszáról, de kis vonakodás után megváltoztatja döntését, mert nem mehet addig a harcba, „míg lelkemen adósság súlya van; itt tart a Könyör törvénye.[10]

Dante mindhárom reliefen a cselekményt, a történetet (storia) s a szereplők mozgását és „látható” beszédének, dialógusának érzékletes képi megjelenítését emeli ki. Az örömhírt hozó Gábriel: „’Ave!’ – látszott mondani néma szájjal”, … s Mária „mozdulata rávallott e szavakra: ’Ecce ancilla Dei’ – s oly találón, mint viasz­nyomás valamely alakra”. Ugyanígy Dávid jelenetében: A frigyládát „kísérők hét kórusra oszolnak; s ott két érzékem küzködött” – mondja Dante; „az egyik szólt: ’Nem!’ – a másik: ’De igen, dalolnak!’ S a tömjénfüstöt is, mely föltüremlik körös-körül, sok jól utánzott ránccal, az orr tagadja, s a szemek igenlik”. S végül Traianus jelenete az alázatról és az igazságtételről a maga egészében egy antik görög tragédiába illő drámai párbeszéd az özvegy és a császár között, akik előbb csak „szólni látszanak”, hogy aztán tényleg beszéljenek egymáshoz.

A három relief megszólaltatásával, „szóra bírásával” Dante – a keresztény művészetben korábban századokon át uralkodó statikus és merev ikon- és gótikus festészet helyett – saját korának történetet elbeszélő, eseményt megjelenítő, jelenetet festő és egyben drámai hatású szakrális képzőművészetét kodifikálja: „Lám, festészetben Cimabue tartott minden teret, és ma Giottót kiáltják: s amannak híre éjszakába hajlott.”[11] S tegyük hozzá: Dante egyenesen „márványkőbe vési” az új kánont.[12]

Mutatis mutandis, ugyanezt a célt szolgálják a magánjogi kodifikációk is: az életviszonyok megváltozására reagálnak, korszakváltást jeleznek, és hosszabb időre rögzítik normatív formában az új korszak új világnézetét. Két történelmi példával illusztráljuk ezt a megállapítást.

Az 1811-es osztrák ABGB 16. §-a a felvilágosodás fogalomkészletével a következőképpen sűríti egyetlen mondatba a feudális kor társadalmi hierarchiájával való gyökeres szakítást: „Minden embernek veleszületett, már magából az észből is kivilágló jogai vannak, és ezért minden ember személynek tekintendő”. Ez a korszakos jelentőségű szabály a maga tömörségében kánonszerű pontossággal juttatja kifejezésre az alapvető társadalmi változást: jogilag minden ember egyenlő, megszűnik mindenfajta jogi megkülönböztetés ember és ember között, nincs többé rabszolgaság, nincs többé jobbágyság. Jövőbe mutató tétel, még ha tudjuk is, hogy jogszabály önmagában nem képes megszüntetni vagy kiegyenlíteni az emberek közötti születési, a képességekben és a gazdasági-vagyoni helyzetben lévő és más különbségeket. Az emberi jogok bölcsője ez a kánon, amely az elmúlt kétszáz évben a gyakorlatban is kiteljesedett. Az ABGB idézett szabálya emellett megalkotta a jogképesség elvont kategóriáját, amely alapvető kiindulópontja a magánjogi szabályozásnak: a polgári magántulajdonra épülő társadalmak magánjogaiban a tulajdonosi minőség lehetőségét fejezi ki absztrakt formában.

Hasonló korszakváltást jelöl és rögzít normatív formában az emberi személyiség általános magánjogi védelmét kimondó szabály az egyik első magyar magánjogi kódextervezetben.[13] Ez az úgyszintén kánonnak tekinthető tétel kimondta: „Mindenkinek joga van arra, hogy a törvénynek és mások jogainak korlátai között személyiségét szabadon érvényesíthesse, és hogy ebben őt senki se háborítsa.” Az Országgyűlés bizottsága „a személyiség jogának megsértése elleni jogvédelem általános elvi szabályához” fűzött indokolásban kiemelte: „Kívánatos…, hogy a személyiség joga, mint abszolút jog, pozitív irányban is meghatároztassék.” A maga korában páratlanul új és forradalmi, emellett rendívül kifejező módon megfogalmazott szabályt szó szerint átvette a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. számú magyar törvény 2:42. §-a. Nem kevesebbről van szó ebben a törvényi tételben, mint az emberi személyiség kibontakoztatásának törvényi elismeréséről és magánjogi védelméről. Több mint száz éve új magánjogi kánon született.

 

A magánjogi kódex: sokezernyi norma rendszere (hálózata)

 

Rainer Maria Rilke így írt feleségének az 1907-es párizsi Őszi Szalon retrospektív Cézanne-emlékkiállításán látott Madame Cézanne vörös karosszékben című portréról: „Mintha minden egyes részlet ismerné az összes többit.”[14]

A magánjogi kodifikációk a horizontális életviszonyokat szabályozó normák átfogó, egységes rendszerének (a ma inkább használt fogalommal élve: hálózatának) megalkotását tűzik ki célul, ezt kell megvalósítaniuk. Egy magánjogi kódex sikerének egyik fő feltétele, hogy minden normatétel – tartalmilag, fogalmilag és terminológiájában – összhangban legyen a törvénykönyv többi rendelkezésével. Egy sikeresen megalkotott magánjogi törvénykönyv minden egyes normájának – Rilkével szólva – „ismernie kell az összes többit”. A magyar Polgári Törvénykönyvben például több mint tizenötezer normatétel harmóniáját kellett biztosítani. E követelmény megvalósításából adódó nehézségek illusztrálására itt egyetlen példát említünk: a „dolog” definiálásának következményét a kódex rendszerének számos helyén.[15]

A dolog mint a tulajdonjog tárgya fogalmának mikénti meghatározásától függ a birtok fogalma, a birtokvédelem funkcióképessége, a birtokátruházás és a tulajdonátruházás rendje, és e döntéssel összhangban kell koncipiálni például a kellékszavatosságot és az engedményezést is. A német BGB és kiindulásképpen a svájci ZGB szűk értelemben definiálja a dolog fogalmát: csak a birtokba vehető testi tárgyakat tekinti dolognak. Hagyományosan ez a felfogása a magyar magánjognak, így a magyar Polgári Törvénykönyvnek is. Ezzel szemben az angol magánjog a birtokba vehető testi tárgyakon (ingókon és ingatlanokon) kívül kiterjeszti a dolog fogalmát a vagyonértékű forgalomképes jogokra, az átruházható szerződési pozíciókra és a követelésekre is. Hasonlóképpen a tágabb dologfogalmat alkalmazzák a francia és az osztrák magánjogban is. Végső soron a dologfogalom meghatározásától függ a dologi és kötelmi jog külön kategóriaként történő kezelésének értelme is. Ha a törvénykönyv a tulajdonjogot a szűkebb értelemben felfogott dolgokra korlátozza, a dologi és a kötelmi jogviszonyok közötti megkülönböztetés – viszonylagos – értelmet nyer, széles dologfogalom mellett erről nem beszélhetünk.

A sikeres rendszeralkotás előnyeként említhetjük, hogy a kellően absztrahált és egymással harmonizáló normák kodifikált hálózata sokkal inkább alkalmas az életviszonyok gyors változásainak követésére, mint az egymást sebesen kergető és a részletekben elvesző eseti jogszabályok áttekinthetetlen tömege. A kódex az általános és különös szabályok összehangolt rendjével, utaló normák alkalmazásával rövidítésekre ad lehetőséget, és ezzel csökkenti a szabályok számát. A jogbiztonság követelményét is hatékonyabban szolgálja egy színvonalasan megalkotott törvénykönyv, mint a törvényhozó napi buzgalma és a jogszabályok követhetetlen áradata. Egy kódex szilárdabb kereteket biztosít a bíróságok jogfejlesztő tevékenységéhez, az írott szabályok elkerülhetetlen hézagait kitöltő szerepéhez. A 19. században alkotott klasszikus magánjogi törvénykönyvek utóélete azt bizonyítja, hogy az életviszonyok változása miatt szükséges korrekciókhoz amúgy sem kell mindig és feltétlenül törvényhozói beavatkozás, a bírói gyakorlat képes a megfelelő átértelmezésre. Törvényhozásra csak valódi társadalmi, etikai, világnézeti változások miatt kell hogy sor kerüljön.[16] Világszerte ilyen nagy horderejű kihívások elé állította például a családjogot a 20. század második felében végbement gyökeres társadalmi és felfogásbeli változások sora. A posztszocialista országokban pedig a magántulajdon újbóli elismerése és a piacgazdaság követelményei tették szükségessé a törvényhozói beavatkozást, a magánjog kodifikálását.

 

A magánjogi kodifikációk hatása a társadalmi viszonyokra

 

A magánjog és a magánjogi kodifikációk szerepe elsősorban a polgári társadalom hétköznapjaiban érvényesül. A magánjogi kódexek lefektetik és rendszerbe foglalva megszilárdítják a jogalanyok (az emberek és szervezeteik) egymás közötti, rendkívül szerteágazó vagyoni és személyi kapcsolatainak jogi normáit, és e körben: a horizontális kapcsolatokban jelentősen hozzájárulnak a jogbiztonsághoz.

Fustel de Coulanges a római Twelve Tables (Kr. e. 451.) kapcsán állapítja meg: „Ha lehetséges is némelykor, hogy az ember politikai intézményeit hirtelen megváltoztassa, […] magánjogát csakis lassan és fokozatosan változtathatja meg. Ezt mind a római, mind az athéni jog története bizonyítja.”[17] A magánjogi kodifikációk valóban csak kivételes történelmi korokban, rendszerint forradalmak idején érintik a társadalmi berendezkedés tulajdoni alapjait, és akkor is csak korlátozott mértékben és közvetett módon (például az öröklési rend meghatározásával) befolyásolják a tulajdoni alapstruktúrákat. Erre tanítanak a történelem tanulságos példái.

Az első példát a magyar polgári átalakulás hajnaláról idézzük. Kemény Zsigmond 1850-ben megjelent Forradalom után című tanulmányában – Jeremy Bentham gondolataira[18] támaszkodva – írja a következőket: „A legnagyobb közjogi változások, a legáltalánosabb forradalmak az osztály és a szukcesszió kérdéséből támadnak. Hosszabb időt véve mértékül, a magánjog rendezése határozza el, hogy egy állam minő alkotmánnyal bírjon, s hogy az arisztokrácia, demokrácia vagy szocializmus és a mindent feloszlató elméletek vegyék át a közügyek vezénylését”.[19] Ez a megállapítás igaz, de itt a „magánjog rendezése” alatt nem a jogalanyok horizontális viszonyait rendező magánjogi szabályokat: a magánjogi kodifikáció tulajdonképpeni tárgyát kell érteni, hanem a társadalmi berendezkedés alapját jelentő tulajdoni viszonyok mikénti rendezését. A tulajdoni berendezkedés jogi alapjait ugyanis sohasem magánjogi szabályok, hanem közjogi törvények fektetik le. Így volt ez a Kemény szeme előtt lebegő 1848. évi áprilisi törvényekben is. A polgári társadalom alapjainak lerakásához, nem utolsósorban a Széchenyi István által is követelt üzletszerű hitelélet megindulásához és hatékony hitelbiztosítéki jog megteremtéséhez feudális kötöttségektől mentes, árujellegű, forgalomképes földtulajdon megteremtésére volt szükség.[20] Mindezek érdekében elsőként közjogi természetű törvényeket kellett alkotni. Az 1848. évi IX. törvénycikk az úrbéri szolgáltatások eltörléséről, azaz a jobbágyfelszabadításról és az örökváltság (kártalanítás) kilátásba helyezéséről rendelkezett, az 1848. évi XV. törvénycikk pedig az ősiséget törölte el. S ez utóbbi törvény rendelte el első ízben egy polgári törvénykönyv megalkotását is.

A közelmúlt kelet-európai történelmének példái alapján hasonló következtetésre juthatunk, ha a közjogi és a magánjogi szabályozás társadalmi hatását vizsgáljuk. Sem a 20. század közepén alkotott, tömeges államosítást jelentő brutális törvények, sem az ellenkező eredményre vezető 1990 utáni privatizációs törvények nem tartoznak a magánjoghoz, és így nem képezik a magánjogi kodifikáció tárgyát. Az említett törvények közjogi jellegűek voltak. Az előbbiek egyenesen a polgári társadalom (és egyúttal a magánjog) létalapját: a magántulajdont szüntették meg, az utóbbiak pedig – jól-rosszul – azt állították vissza.

A társadalmi berendezkedés alapjait is érintő hatása lehet viszont az öröklési rend magánjogi szabályozásának, adott esetben az erre vonatkozó magánjogi kodifikációnak. Ilyen következménye volt a francia forradalom törvényhozásának, amely eltörölte az elsőszülött gyermek privilegizált törvényes öröklési státusát, helyette bevezette a gyermekek egyenlő öröklési részesedését, és ezzel közvetlenül járult hozzá a nagybirtokok osztódásához. Ezt az elvet alapjaiban elfogadta a Code civil is. Jogos büszkeséggel írta Napóleon[21] bátyjának, Joseph nápolyi királynak (1806–1808) a következőket: „Vezesd be Nápolyban a Code civilt, és ami nem szít hozzád (tudniillik a nagybirtok), rövid pár év alatt bomlásnak indul. Ez jó a Code civilben, […] ez fogantatá velem a kódexet. S ezért mondta egy angol diplomata: a franciák megpuhultak örökösödési rendszerük miatt”.[22]

Hasonlóan társadalompolitikai célra alkalmazta (ráadásul diszkriminatív módon) száz évvel korábban Anna angol királynő a törvényes öröklés eszközét. Egy 1703-as törvény az anglikán vallású birtokos osztály megerősítése érdekében a katolikus örökhagyók utáni öröklés esetére (de csak ezekre a hagyatékokra) a fiú utódok egyenlő örökrészét írta elő, az anglikán családokban viszont fenntartotta az elsőszülött kizárólagos öröklését. Katolikusok ellenkező jellegű végintézkedéssel sem kerülhették meg a törvényt, mert ez a lehetőség is kizárt volt.[23]

Az örökösödési rend természetesen csak közvetett módon érinti a társadalom alapjait, hiszen örökölni a magántulajdonban tartható vagyontárgyakat lehet. A tulajdoni berendezkedés megteremtése pedig – amint az imént röviden kifejtettük – közjogi normák feladata.

Magánjogi kodifikáció és egységes állam

 

A magánjogi kodifikáció fontos szerepet játszott államok és államszövetségek egységének megteremtésében és megszilárdításában. Különösen a 19. században alkotott magánjogi kódexek létrejöttének volt egyik fő mozgatórugója a nemzetállami egység megteremtése a magánjog szférájában.[24] A valódi belső jogi homogenitás megteremtéséhez elengedhetetlen volt a partikuláris magánjogi rendszerek megszüntetése, és ennek leghatékonyabb eszköze a magánjogi kodifikáció volt.

Ezt a szerepet tulajdoníthatjuk mindenekelőtt a Code civilnek. A francia törvénykönyv előkészítésekor a közjogilag már egységes Franciaország magánjoga még korántsem volt homogén. Még a 18. század végén is létezett a déli és az északi tartományok magánjoga között a középkorban kialakult választóvonal. Az előbbiekben, nagyjából a Loire folyótól délre fekvő területeken a római jogra épülő ún. droit écrit képezte a magánjog törzsanyagát. Ezzel szemben az északi tartományokban (pays de droit coutimier) több száz germán szokásjogra épült a magánjog. Igaz, ezek közül a szokásjogok közül csak néhány (a párizsi vagy az orléans-i) volt nagyobb területen érvényben. A Code civil megalkotása döntő lépés volt a magánjogi partikularizmus megszüntetéséhez és a franciaországi magánjog egységesítéséhez, és egyben jelentékeny hozzájárulást jelentett az egységes francia nemzetállam megszilárdításához is.[25] A francia mintát követve a partikuláris magánjogok egységesítését hajtotta végre az első Codice civile (1865) is a nemzetállammá szilárduló Olaszországban.[26]

Az 1871-ben létrejött német egység idején az egyes német királyságokban, hercegségekben és városállamokban is többé-kevésbé önálló magánjog volt érvényben. Ezeknek közös alapot adott ugyan az 1495-ben recipiált római jogra épülő közös magánjog (gemeines Recht), az eltéréseik mégis jelentősek voltak. A bajor (1756), a porosz (1794) és a szász (1863) királyságban önálló magánjogi törvénykönyvet is alkottak. A német császárság egységének megteremtéséhez elengedhetetlen volt a magánjog egységesítése. Ezt valósította meg az 1896-ban elkészült és 1900-ban életbe lépett BGB.[27]

Hasonló szerepet játszott az állami egység megteremtésében a közös magánjogi törvénykönyv a nem nemzeti alapon szerveződött államokban is: a kantonális berendezkedésű Svájcban (1883, 1911) vagy a Habsburg-birodalomban (1811) is.

Az imént tárgyaltakhoz hasonló gyökerű jelenség, a független állami létet megszilárdító magánjogi kodifikáció tanúi voltunk a Szovjetunió felbomlásakor. Az önállóságukat ismét elnyert volt tagállamok függetlenségüket saját magánjogi kódex megalkotásával is meg kívánták erősíteni. Ezért siettek a 20-21. század fordulóján magánjogi kódexet alkotni a függetlenné vált egykori tagköztársaságok, legelsőként a balti államok. Észtország (1993–2003) és Litvánia (2000) új magánjogi törvénykönyvet alkotott, Lettország a szovjet megszállás előtti kódexét (1937) újította fel és léptette ismét hatályba (1992-93).

Az Európai Unió szintén elindult az egységes magánjog megteremtésének útján. Az Unió szervei – irányelvekkel és rendeletekkel – egyelőre csak a magánjog egyes részterületein (szellemi alkotások joga, védjegyjog, társasági jog, fogyasztóvédelmi, szerződési jog stb.) harmonizálják a tagállamok magánjogát; határozott törekvésük viszont a szélesebb körben megvalósítandó jogegységesítés, mindenekelőtt a szerződési jogban. E célkitűzés megvalósítása érdekében nemzetközi tudóscsoportok alapozó tervezeteket is készítettek: Principles of European Contract Law (PECL),[28] Draft Common Frame of Reference (DCFR).[29] Meg kell állapítanunk mégis: az Európai Unió egységes magánjogának megalkotása – részben politikai, részben szakmai okokból – ma még csak távoli lehetőségként képzelhető el.



 

Jegyzetek:

 


[1] Lásd Hamza Gábor: Entstehung und Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition. Eötvös Universitätsverlag, 2009, Budapest. 209–215, 224–229, 249–255, 287–290, 629–683.

[2]   Lásd Jan Assmann: A kánon – a fogalom tisztázása. In uő: A kulturális emlékezet. Atlantisz Kiadó, 1999, Budapest, 103–120.

[3] Az irodalmi kánon több szempontból történő megközelítését lásd Szegedy-Maszák Mihály: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram Könyv- és Lapkiadó, 2008, Bratislava.

[4] Dante Alighieri: Isteni színjáték. A részleteket Babits Mihály fordításából idézzük. Európa Könyvkiadó, 1968, Budapest; lásd Nádasdy Ádám fordítását is: Isteni színjáték. Magvető, 2016, Budapest.

[5] Purgatórium X, 28–93.

[6] Lásd Richard Lansing (ed.): The Dante Encyclopedia. Garland Publishing, 2010, New York.

[7] Purgatórium XI, 94–96.

[8] Lukács 1,28-38.

[9] 2 Sámuel 4,14–23; vö. Weöres Sándor: Dávid tánca, in Egybegyűjtött írások. Magvető Könyvkiadó, 1981, Budapest. 1. k., 213.

[10] A jelenetet több képzőművészeti alkotás is megörökíti. Lásd például Roger Van der Weyden falikárpitját a Berni Történeti Múzeumban, vagy Gustave Doré Dante-illusztrációjának 92. lapját.

[11] Purgatórium XI, 94–96.

[12] Vö. Ivan Nagel: Gemälde und Drama – Giotto, Masaccio, Leonardo. Suhrkamp Verlag, 2009, Frankfurt am Main. 51–59.

[13] Lásd az 1915-ös ún. Bizottsági szöveg 17. paragrafusát.

[14] Lásd Rainer Maria Rilke: Briefe über Cézanne, Hrsg. von Clara Rilke. Suhrkamp/Insel Verlag, 1983, Frankfurt am Main. 7.

[15] Lásd Menyhárd Attila: Dologi jog. Osiris Kiadó, 2007, Budapest. 44–55.

[16] Lásd Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC, 2001, Budapest. 17–19, 21–24.

[17] Numa Denis Fustel de Coulanges: Az antik városállam („Az ókori község” címmel 1883-ban megjelent tanulmány hasonmás kiadása). ELTE Eötvös Kiadó, 2003, Budapest. 264.

[18] Jeremy Bentham: An Introduction to the Principles of Morals and Legislation. Clarendon Press, 1789.

[19] Kemény Zsigmond: Forradalom után, in Változatok a történelemre. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982, Budapest. 228–229.

[20] Széchenyi István: Hitel. Trattner és Károlyi, 1830, Pest.

[21] Napóleon személyes szerepéhez a Code civil megalkotásában lásd Eckhard Maria Theewen: Napoleons Anteil am Code civil. Duncken &Humblot, 1991, Berlin.

[22] Idézi Grosschmid Béni: Magánjogi tanulmányok. Politzer Zsigmond és Fia, 1901, Budapest. 5–6.

[23] Lásd Grosschmid: uo., 343.

[24] Lásd Franz Wieacker: Der Kampf des 19. Jahrhunderts um die Nationalgesetzbücher. In Industriegesellschaft und Privatrechtsordnung. Fischer Athenäum Verlag, 1974, Frankfurt am Main. 79–86.; Karsten Schmidt: Die Zukunft der Kodifikationsidee: Rechtsprechung, Wissenschaft und Gesetzgebung vor den Gesetzeswerken des geltenden Rechts. C. F. Müller Verlag, 1985, Heidelberg. 34.

[25] Lásd Paul Ourliac /Jehan de Malafosse: Histoire du droit privé I-III. Presses universitaires de France, 1957–1969, Paris.

[26]Lásd Alberto Aquarone: L’unificazione legislativa e i codici del 1865. Giuffrè, 1960, Milano.

[27] Lásd Heinrich Getz: Die deutsche Rechtseinheit im 19. Jahrhundert als rechtspolitisches Problem. Ludwig Röhrscheid Verlag, 1966, Bonn.

[28]Lásd Ole Lando /Hugh Beale (ed.): Principles of European Contract Law. (Part I and II, Combined and Revised). Kluwer Law International, 2000, The Hague/London/Boston. 561.; Ole Lando /Hugh Beale /Eric Clive /André Prüm /Reinhard Zimmermenn (ed.): Principles of European Contract Law (Part III). Kluwer Law International, 2003, The Hague/London/New York. 29.

[29] Lásd Christian von Bar /Eric Clive (ed.): Principles, Definitions, Model Rules of European Private Law – Draft Common Frame of Reference (DCFR), Full edition in 6 volumes. Sellier European Law Publisher, 2009, München.



« vissza