Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A naplóíró Kozma Miklós

"A Babits, Kosztolányi és Szekfű Gyula nemzedékéhez tartozó leveldi Kozma Miklós addigi pályafutása a maga korában korántsem mondható kivételesnek. A k. u. k. hadsereg, a Nemzeti Hadsereg tisztjei közül a Horthy-korszakban többen is civil pályán jutottak jelentős pozíciókba. Kozma a közös ármádia huszár századosaként harmincadik életévét taposta az I. világháború kitörésekor. Különböző frontokon végigharcolta a négy évet, hazajőve szembesülnie kellett azzal, ami majd életének új irányt szabott, tehát nemcsak a közös államalakulat fölbomlásával, hanem a történelmi Magyarország megszűnésével is."

Az MTI és vállalatai, közöttük a Magyar Rádió elnök-igazgatója, Kozma Miklós 1937. október 9-től november 12-ig félhivatalos úton Párizsban, majd Berlinben tartózkodott. Erről is, mint valamennyi hasonló külföldi utazásáról, még azon frissiben naplószerű, útirajznak is beillő összefoglalót készített.

A Babits, Kosztolányi és Szekfű Gyula nemzedékéhez tartozó leveldi Kozma Miklós addigi pályafutása a maga korában korántsem mondható kivételesnek. A k. u. k. hadsereg, a Nemzeti Hadsereg tisztjei közül a Horthy-korszakban többen is civil pályán jutottak jelentős pozíciókba. Kozma a közös ármádia huszár századosaként harmincadik életévét taposta az I. világháború kitörésekor. Különböző frontokon végigharcolta a négy évet, hazajőve szembesülnie kellett azzal, ami majd életének új irányt szabott, tehát nemcsak a közös államalakulat fölbomlásával, hanem a történelmi Magyarország megszűnésével is. Az őszirózsás forradalommal hamar szembefordult. Már ekkor, de különösen a kommün alatt tudatosan kereste az érintkezést az ellenforradalmi csoportokkal, s így jutott el Szegedre, ahol részt vett a nemzeti hadsereg megszervezésében. A békeszerződés aláírása után leszerelt, s az 1920-ban még kicsiny és jelentéktelen MTI, négy évvel később pedig az éppen megalakuló Magyar Rádió, valamint a Magyar Film Iroda vezetésével bízta meg Horthy Miklós kormányzó. Ezt a munkát csak rövid ideig, az 1935 márciusa és 1937 februárja közötti szűk két esztendő szakította meg, amikor, elvállalta a régi szegedi bajtárs, Gömbös Gyula kormányában a belügyminiszteri tárca irányítását. A miniszterelnök konzervatív alkotmányosság kereteit feszegető törekvéseivel azonban mindinkább szembekerült, de lemondása végül már Darányi Kálmán kormányfőségének idejére esett. Tulajdonképpen megkönnyebbülve tért vissza a hírszolgálathoz és a rádióhoz, amely szakmai elismertségét nem kis részben az ő szívós munkájának, vezetői talentumának köszönhette.

Milyen céllal indult 1937. őszi utazására? A Párizsban ekkor zajló világkiállítás pavilonjait kívánta elsősorban meglátogatni, amelynek eseményeiről a magyar rádió helyszíni tudósításokban számolt be. Emellett a Film Iroda javára magyar propagandafilmek franciaországi forgalmazásáról szeretett volna egy elvi megállapodást nyélbe ütni. Természetesen igyekezett kiaknázni az értékes napokat további kapcsolatépítésre a Havas hírügynökséget vezető André Meynot-val, egyúttal megismerkedni a francia fővárosban működő Magyar Egyesülettel és a magyar kormány alapította Tanulmányi Központtal. Utóbbival együttműködve hódolhatott egyik fő szenvedélyének. Valódi mecénásként adott támogatást francia nyelvű magyar költői antológiára. Ehhez fűzött kommentárja ars poeticának is beillik: „Annyit osztok szét közcélra, amennyit csak tudok, mert jólesik.”

A párizsi tartózkodás epizódjait megörökítő oldalaknak körülbelül negyven százalékát teszik ki csupán az említett célokkal kapcsolatos följegyzések, a többi helyet a francia politikai közélet időszerű történéseiről – az ezekben reflektorfénybe került szereplőkről –, valamint a társadalmi viszonyokról, napi érdekességekről, nem mellékesen a már egy ideje Párizsban élő régi orosz emigráns ismerőseivel való találkozásról szóló rövid, eleven jellemrajzok és értékelések töltik ki. Kozma látható örömmel, mi több, elégedettséggel ír arról a kulturális és politikai közeledésről, ami a két ország között ebben az időben végbement. Ennek megfelelően a hazai sztereotípiák kevéssé befolyásolták a francia viszonyok megítélésében. Politikai meggyőződése, az ottani közéleti visszásságok ugyan erős kritikára ragadtatták, mindez nem takarta el előle azt a civilizációs minőséget, magas kulturális színvonalat, ami még mindig vonzóvá tette a francia életet. Azt érzékelte, hogy a fölszíni gyöngeségek mögött még bőven rejtőznek társadalmi, emberi erőtartalékok. A világkiállításon történő eredményes magyar bemutatkozást – elég csak Goldberger Leó és Aba-Novák Vilmos díjaira gondolni – ugyanilyen józanul, hurráoptimizmus nélküli örömmel és büszkeséggel értékelte, ugyanakkor a Párizsba is eljutott honi gyarlóságok egyik legjelentősebbike, az úrhatnámság, mint mindig, ezúttal is fölbosszantotta, s nem sajnálta tőle a gúnyt és iróniát.

Párizsban ismét jelentkezett Kozma világháborúban szerzett betegsége, amelynek gyógyítása végett egy hetet kellett töltenie a híres drezdai Lahmann-szanatóriumban, s csak azt követően utazhatott tovább, november 7-én Berlinbe. A német fővárosban azután a maradék öt nap alatt sűrű programot bonyolított le. Előbb tárgyalásokat folytatott a német hírhivatal, a DNB vezetőivel, rádiósokkal, majd hosszabb eszmecserébe bocsátkozott korábbi tárgyalópartnerével, Funk államtitkárral Goebbels propagandaminisztériumából. Elbeszélgetett a magyar külképviselet vezetőjével, Sztójay Dömével, akivel közös katonai múltjuk kötötte össze. Társasági összejöveteleken többször találkozott Berlinben tartózkodó vagy éppen oda látogató előkelő magyar családok tagjaival, de otthonosan mozgott német körökben is, amit megelőző látogatásai és kiváló német nyelvtudása alapozott meg. Nem mulasztotta el ezúttal sem fölkeresni a magyar körökben nagy népszerűségnek örvendő agg tábornokot, Mackensent, akivel még az első világháborúban a romániai frontszolgálata során kötött személyes ismeretséget.

Sok értékes megfigyeléssel, találó észrevétellel adja vissza összefoglalójában a berlini napok tapasztalatait. A német viszonyokat meglehetős távolságtartással szemlélte, különösen a rendszer pénzügyi, gazdasági perspektívájával kapcsolatban fogalmazott meg kételyeket. Természetesen, ahogy a franciaországi, úgy a németországi fejleményekről is eleve igyekezett naprakészen tájékozódni. Ebben sokat segítettek a két fővárosban dolgozó MTI-tudósítók, Ajtay Miklós, valamint Kandó-Meloccó Ferenc, akik havonta küldték főnöküknek a lényeges hírekre összpontosító beszámolóikat.

Kozma az idő tájt már rutinos naplóírónak számított. Az első világháborús 44 havi frontszolgálata alatt átélt történéseket a fegyelmezett katona napi rendszerességével örökítette meg. Ennek a szövegét Rákosi Jenő és édesapja, Kozma Ferenc (költőként Bárd Miklós néven vált ismertté) nógatására végül 1931-ben megjelentette, ami két szempontból is figyelemreméltó volt. Még életében vállalta a közlést, ami döntően a 20. században vált bevett gyakorlattá, megtörve a korábbi konvenciót, amely a naplóíró életében kizárta a nyomdába kerülést. Elképzelhető, hogy a Széchenyi-napló 1925-től kezdődő kiadása is lökést adott az irodalmi nyilvánosság elé lépésének. Az Egy csapattiszt naplójának sikerén fölbuzdulva két évvel később már a céhen belüliek magától értetődő természetességével adta nyomdába Az összeomlás című, 1918-1919-es viselt dolgairól, a forradalmak és az ellenforradalom koráról szóló kötetét, amit naplónak nevezett ugyan, de helyesebb az emlékiratok közé sorolni, mivel nem napokra tördelve követi az eseményeket, hanem megszakítatlanul, folyamatszerűségében mutatja be mindazt, amit fontosnak tart. Ez a személyes korrajz bizonyára saját egyidejű feljegyzésein alapult, amint az előszóban meg is jegyzi, az már viszont erősen kétséges, hogy az emlékezet engedelmesen, „akadálytalanul” szűrte volna át magán az akkor leírtakat. Az események és a szerkesztés között eltelt időszak élményei, tapasztalatai óhatatlanul is igazítottak többet-kevesebbet azoknak egyidejű megítélésén. Kiderül ez abból is, hogy hiába keressük annak a rövid időszaknak a nyomát, amit Kozma a Károlyi-kormány hadügyminisztériumának a kötelékében eltöltött.

Egyáltalán miért vállalkozott arra, hogy minden politikus kortársánál nagyobb alapossággal és részletességgel dokumentálja a tevékenységét? Pusztán forrásteremtésről lenne szó? Elég ahhoz kiadott vagy kiadatlan naplóiból néhány oldalt elolvasni, hogy észrevegyük, a naplóírás funkciói az ő gyakorlatában is összetettek. A műfaj, amelynek általa gyakorolt változata is kétségkívül része az irodalomnak, 1914-ben érintette meg, így íróvá lényegében a háború tette. Attól kezdve mutatható ki nála az igény a közélet általa megtapasztalt s megítélése szerint jelentős, sorsformáló történéseinek a rögzítésére. Csak olyan időszakokról készített a napló és az emlékirat határán mozgó összefoglalókat, amelyekről úgy vélekedett, hogy politikai súlyuk lehet, vagy addig számára ismeretlen, kevéssé ismert részét képezik a kor európai valóságának. A felfedezőkedv, megismerésvágy miatt némelyikük kifejezetten az útirajzokkal rokonítható. A lényegesnek ítélt események megőrzésére irányuló szándék a közösség iránti felelősség ethoszából táplálkozott. Másfelől a látottak-hallottak, a tapasztalatok írásba foglalása, rendezése nagymértékben segíthette is számára ezeknek a megértését, az elengedhetetlen földolgozást, mi több, a tisztánlátást, ami azután visszahatott közéleti munkásságára, irányt szabva soron következő döntéseinek. Nem annyira őszinteségre, mint inkább világosságra törekedett naplószerű feljegyzéseiben. Mindenekelőtt a megtapasztaltak megvilágítására, ami idővel „rejtett erőforrássá” avatta számára ezt a tevékenységet. Egyszerre szolgálta a közösségi és a személyes önismeret alakítását. Paradox módon több személyesség, nagyobb oldottság, mélyebb intimitás vissza-visszatérően a rövid, főként száraz tényekre szorítkozó naplóbejegyzéseiben tűnik föl, s leginkább életének az utolsó éveiben. Ezekben gyakran már ő maga válik főszereplővé, ám a vázlatszerűség másfelől meggátolja a mélyebb önelemzést. Közéleti fontossággal, vonatkozással egyáltalán nem bíró eseményt egy alkalommal vett részletesebben a tolla hegyére: saját betegségtörténetéből az orrpolip-műtétet. Itt kizárólag az a cél vezette, hogy pontról pontra figyelje meg saját reakcióit, és mintegy „lekottázza” erről a testi-lelki élményről az észleleteit.

A naplóírás harmadik, kétfelé ágazó funkciója mindenképpen az önkifejezés s vele az alkotás öröme. A naplóíró a tűnő idő nyomában járva próbálja foglyul ejteni az érdemes pillanatokat, s így a történelmi mindennapok esetlegességeiből „kitörölhetetlen eseményt” hoz létre, miközben, talán éppen ezáltal meg is szabadul a történtek terhétől. Ilyen belső, lelki terápiára irányuló igény hívhatta részben életre a világháborús naplót, mivel, mint utal is rá egy helyen, a levelezés semmi esetre sem tölthette be ezt a szerepet amiatt, hogy a katonai cenzúra minden elküldött sort ellenőrzött. Mindamellett szinte valamennyi Kozma-naplóra a nagy terjedelem, lankadatlan dokumentálókedv és eseménygazdagság dacára legalább annyira jellemző az elhallgatás. Éppen világháborús naplójának születésekor, amikor még föl sem merült annak megjelentetése, arról elmélkedik egyik levelében, hogy a történések „komolyabb fele soha le nem íródik”, mert az emberben mindennek folyton változik az igazságértéke, s idővel az ellentétes ítéletek egymásra torlódnak, ami fegyelmezően hat a közlésvágyra. Ez magyarázza tehát naplóiban a visszafogottságot: a dolgokat és önmagát figyelő, kommentáló én a gondolatainak mélyebb rétegeiből szinte egyáltalán nem, vagy csak óvatosan és szűrt reflexiók rögzítésére „adott engedélyt”.

Ahogy az már az előbbiekből kiderült, Kozma naplóírói, emlékírói technikája többrétegű. A szórt, vázlatos napi bejegyzések jelentik az alsó, legnyersebb réteget, de van példa a részletes és rendszeres, bőbeszédű diáriumra is, ilyen mindenképpen a világháborús napló. Az esetlegesebb és kezdetlegesebb változatra épülnek a hosszabb összefoglalók, illetőleg a memoárszerű szubjektív korképek. Nem tudni pontosan, de ismerve Kozma írói ambícióit, korábbi munkáit, jó okkal következtethetünk arra, hogy ezekkel a hosszabb szerkesztett és gépelt szövegekkel határozott terve lehetett, nem a levéltárnak szánta őket. Segítségükkel akár megírhatta volna a politikusi pályafutását összegző nagy visszaemlékezését, amelyre a kortársai körében addigra több példa is akadt, gondoljunk csak Batthyány Tivadar vagy éppen Kristóffy József emlékirataira. Ezt a szándékot látszik közvetetten alátámasztani, hogy élete utolsó fél évében, kárpátaljai kormányzói biztossága idején rendszeresen olvasta Justh Zsigmond naplóját, s az olvasmányélmény kiváltotta észrevételeit többször is „megosztotta” utolsó, töredékes naplójával.

Az írás iránti vonzalom eredendően családi hagyomány, bár atyja inkább csak az epigonok sorát gyarapította, a nagybátyja, Kozma Andor a maga korában elismert írónak számított. Olyanok nyilatkoztak róla megbecsüléssel, mint a nyugatos alkotók, többek között Móricz. Kozma Miklóst más irányból is érték személyes hatások. A húszas években szoros barátságot kötött Zilahy Lajossal. Az ezt követő évtized derekán pedig Németh László, majd Cs. Szabó László, kikre gyors egymásutánban a Rádió irodalmi osztályának vezetését bízta, kerültek igen közel hozzá. Különösen Cs. Szabó vált egészen az utolsó napokig fő bizalmasává. Ez idő tájt Illyés Gyula ugyancsak ismerősi köréhez tartozott, akit mellesleg befolyását latba vetve igyekezett az ügyészi, rendőrségi zaklatásoktól megvédeni. Ezek a szerteágazó intellektuális kapcsolatok érdeklődésének újabb és újabb impulzusokat adtak, szemhatárát értelemszerűen tovább tágították, s hozzásegíthették, hogy a létformájával járó hajszoltság és egyoldalúság sem okozott nála beszűkülést, nem vesztette el képességét az árnyalatok meglátására, a minőségi gondolkodásra. Ahogy élete végén mindjobban kiábrándították világpolitikai körülmények, a hazai közélet jelenségei, valamint szereplőinek gyakorta alacsony emberi és szakmai színvonala, úgy vette egyre jobban magát körül az irodalommal. 1941. december 7-én bekövetkezett halálakor – Cs. Szabótól tudjuk – egy bőröndnyi szépirodalmat vittek el szanatóriumi szobájából.



« vissza