Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A történelmi tudatlanságról és egy remek asszonyról

Okleveles történelemtanárként sem vettem kellően komolyan, amikor kedves vacsoravendégünk – ifjúságára emlékezve – az 1943 végén létesített „Kiugrási Irodát” emlegette. Története nekünk, akik szülőhazánkban sok mindent átéltünk, ott vált érdekessé, amikor arról kezdett beszélni, hogy Budapest ostroma után nem sokkal egy fiatal svájci diplomata feleségül vette, s így elkerülte azokat a meghurcolásokat, amelyeket itthon maradt családtagjai átéltek. Ezekről legalább tudtam valamit. Hajdani – cégénydányádi – kastélyukban is jártam, ahol a nyolcvanas években gyermekotthon működött. Az eredeti bútorzatból semmi nem maradt meg, az intézmény feladatainak megfelelően még a falakat is áthelyezték. Parkja nagyon megszenvedte a második világháborút és az 1970-es nagy árvizet, de azt követően sem hozzáértő kertész tette rendbe.[1]

A tizenkilencedik század elején Cégény jómódú, igényes földesura, Szatmár vármegye alispánja, Kende Zsigmond új, klasszicista stílusú udvarházat építtetett családjának. A középtengelyes épület 1833-ra készült el. Barátja, a megye főjegyzője, Kölcsey Ferenc a következő négysorost íratta párkányára: „Alkota munkáskéz engem: s a szőke Szamosnak / Partjain a költő itt vala s zenge felém: / Ház, örökülj: s vidám békével tartsad öledben / Gazdád s gyermekeit, s hív unokái sorát!” Ez – a család büszkeségeként – máig megmaradt, az udvarházat viszont 1913 és 1922 között jelentősen átalakították és új szárnyakkal kibővítették. Mivel említett vendégünk kölcsei Kende Éva, az építtető Zsigmond egyenesági leszármazottja volt,[2] eltöprenghettem a költő egykori kívánságai sorsán: a Ház bizony nem tudta „vidám békével” ölében tartani az „unokák” későbbi nemzedékeit. Az építtető természetesen időközben elhagyta e földi világot, ahol döntő szerepe volt abban, hogy Kölcsey beavatkozott a közélet és a politika sok változtatást (reformot) hozó folyamataiba. Noha ezekről nyilván nem gondolkodtak egészen egyformán, mindég hűségesen állt mellette, ahogy ezt a kettőjük levelezését közreadó – 1983-ban megjelent – kötet tanúsítja.[3] A kastélyt újabban szépen fölújították, de ezt az utolsó „uraság”, báró Kende György gyermekei, köztük a háború végén a gazdaság vezetését átvevő Zsigmond és Gábor, valamint Éva asszony, már nem láthatták. Az ő gyermekeik, unokáik pedig távol idegenben élnek, talán Kanadában, Írországban, Svájcban, és többségük nem is tud magyarul. Utoljára Kende Évával jártam itt, akit megilletett a bárói cím, de néhány éves ismeretségünk alatt ezt nemcsak elhárította magától, hanem valahogyan nem is illett hozzá. (Igaz, nincs egyértelmű elképzelésem arról, milyen ma egy bárónő.) Mindhárman a Szamos partján nevelkedtek, és séta közben Éva asszony csodálatos angolparkjukról olyan fölidéző erővel mesélt, hogy a kissé összevissza nőtt fák között is el tudtam azt képzelni. Azóta őt is eltemették. Most azért írom e sorokat, mert egy jegyzet, két mondat és ugyanennyi utalás erejéig találkoztam a nevével Szent-Iványi Domokos Visszatekintés című kötetében.[4]

Kende Éva az említett vacsora végén – emlékeit idézve – beszélt a kormányzói Kabinetiroda részeként a királyi palotában berendezett „Kiugrási Irodáról”, ami nyilvánvalóan azonos a Szent-Iványi művében szereplő Különleges Irodával. Egy fiatal lány történeteit idézte a Horthy „Nickyvel” és Szent-Iványival folytatott kártyaestekről, arról, milyen nagy élmény volt neki, az apácák nevelte, otthon gondosan vigyázott lánynak felnőtt és befolyásosnak ismert érett férfiak társaságában forgolódni, titkárnőként elmondhatatlan titkok birtokába jutni.[5] (Később Bécsben bemutatott egy Odescalchi hercegnőnek, s jelenlétemben beszéltek a kormányzói palota életéről, de akkor sem figyeltem eléggé, meg talán a körülmények sem voltak alkalmasak egy – szorosabb szakterületemhez nem tartozó – történelmi kérdés földerítéséhez.) Éva asszony a vacsora végi ellágyulás perceiben arról is szólt, hogy mindkét férfi nagy nőcsábász volt, és ez milyen izgalmassá tette az ő szerepét. Utalt titkokra, de ezeket intim sejtelmességbe burkolta. Én meg ifjú Horthy Miklós („Nicky”) elrablásáról kérdezgettem, amiről ő sem tudott többet, mint amennyi a nyolcvanas években már olvasható, s egy filmben látható is volt. Csak most – a könyvből – tudtam meg, hogy a Moszkvából hazatérő Szent-Iványi 1945-ben – egyebek között – tőle tájékozódott arról, távollétében mi mindent történt. Erről kellett volna kérdeznem…

Mielőtt a Visszatekintésre a Magyar Szemle fölhívta a figyelmem, Szent-Iványinak legföljebb a nevét hallottam, történelmi szerepéről, ami az emlékiratban elénk tárul, sejtelmem sem volt. Így aztán értelmes kérdéseim sem lehettek a titkos beszélgetések egykori tanújához. Az Iroda hallatán legföljebb az a nap jutott eszembe, amikor kilencéves kisfiúként feszült izgalommal és a béke iránti vad reménykedéssel hallgattuk a rádió bemondóját arról, hogy Horthy kormányzó fegyverszünetet kért a szovjet csapatoktól, amelyek már a „kertek alatt” voltak, ahol az ideiglenes lakhelyünkül szolgáló gellérthegyi villa körül a valóságban is erdélyi menekültek táboroztak. Aztán hamarosan beolvasták a harcok folytatására utasító hadparancsot, s fenyegető hang vette át az éter fölötti uralmat. A félelem újszülött húgomat szoptató anyámat is magával ragadta, noha nem volt sem ellenálló, sem zsidó. Az ijedelem úgy sugárzott belőle, hogy a mai napig emlékszem elborzadt arcára. Az átélt csalódás mindeddig úgy rátelepedett tudatomban a kiugrási szándékok kudarcos történetére, hogy semmi nem jutott eszembe, amit Éva asszony ottani munkájáról – némi támpontok alapján – kérdezhettem volna.

Pedig Szent-Iványi munkája most arra döbbentett rá, hogy sok mindenre emlékezhetett, noha volt abban némi tudatosság, hogy nekünk csak nagy általánosságban beszélt róla. Természetesen látnia kellett tökéletes tájékozatlanságunkat és ebből következő érdektelenségünket is. Talán még mindég a titoktartási kötelezettség járt a fejében, talán az idő (mialatt mást sem érdekelt életének ez a rövid fejezete) tényleg elhalványította és összemosta emlékeit. Vagy minket akart megóvni olyan tudástól, amiből még a nyolcvanas években is bajunk származhatott volna. Pedig az ifjú bárónőnek minden érdemi tevékenységről tudnia kellett, arról is, amit könyvében Szent-Iványi – az iroda egykori vezetője – nem részletez. Beszélhetett volna azoknak a szeptemberi-októberi napoknak a fordulatairól, amelyekről nagyon kevesen tudtak, s amelyekről nincsenek írásos források. Ráadásul leánykori kapcsolatai alapján találkozásunk időpontjára értesülhetett róla, hogy az akkor már halott Szent-Iványinak a hetvenes években sikerült külföldre jutnia, s még talán emlékiratairól is hallott. Csak találgatás, amikor arra gondolok, hogy a titkárnő idejét elsősorban a személyes találkozók szervezése, előkészítése, lebonyolítása köthette le. (A csészéket nyilván nem ő mosta el, de a kávét, teát, italokat és ételeket bizonyára ő vitte be azokra a megbeszélésekre, amelyekről nem szabadott semminek kiszivárognia.) A nyolcvanas években Éva asszony Budapesten több régi ismerősével találkozott, de ezekről nekem nem beszélt, noha utólag erősen érdekelne, hogy máshol mondott-e valakinek többet is a „Kiugrási Irodáról”. Csak egy – kicsit rám is tartozó – „irodalmi” látogatásáról számolt be, amit Király István professzornál tett, akinek apja Cégénydányád református lelkésze volt. A család úgy gondolta, ő láthatta a Kende-kastély kifosztását, tudta, kikhez kerülhettek a közel fél évszázaddal később keresett különböző értékű tárgyak. A nagy hatalmú akadémikus azonban arra hivatkozott, hogy a háború végére ő már elkerült onnan, semmit nem tud. Éva asszony azt a Kölcsey-portrét sem látta a lakásán, amiről kollégáim közül többen is beszámoltak. Így aztán ott is hiába kereste a kastély berendezésének általa legértékesebbnek tartott darabját (az ezüstről eleve lemondott): a költőt ábrázoló festményt.

Kende Éva 1916. november 16-án született, és 1991. június 3-án halt meg.[6] Semmit nem mondott arról, dolgozott-e valahol, mielőtt a „Kiugrási Iroda” munkatársa lett, vagy csak társasági hölgyként élte a jómódú örökösnő életét. (Bálokról, táncdélutánokról, ruhákról, ékszerekről mesélt.) Ha jól értem a könyvet, őt nem Szent-Iványi választotta ki, valaki más révén került ide. Föltehető, hogy állást csak a rá váró bizalmi feladat kedvéért vállalt a kormányzó családi körébe tartozó valamelyik rokona vagy ismerőse rábeszélésére. Noha Cégény a trianoni határon innen van, egykori birtokaik részben Románia területére kerültek, így a kor szellemében ő is „erdélyinek” számíthatott. (Amit Szent-Iványi fontosnak tartott.) Illik a bennem őrzött emlékéhez, hogy kockázatoktól sem mentes – bátor – vállalása mögött a rá jellemző becsület fogalom, mögötte a neveltetéséből fakadó felelősségérzet, magyarságtudata és egy kis költői romantika állhatott. (Kedves verseket is írt, amelyek közül néhányat megmutatott, de nem adott oda.) Kende Éva ellenállási tevékenységét az 1945-ös kormány Budapestre telepítése után is elismerték, ezért kormánytisztviselő maradhatott. (Nem tudom, melyik szervnél.) Mindenesetre hivatali kapcsolatban állt a városba helyezett külföldi diplomatákkal, akik közül sokan éltek mozgalmas társasági életet; rendeztek vacsorákat és táncmulatságokat magyar viszonyok között kiemelkedő jövedelmükkel, s a hazájukból a szűkölködő városba érkező élelmiszer, ruha és kozmetikum „csábító” bevetésével. Éva harmincéves lehetett, amikor házasságot kötött közülük Richard Pestalozzival, és férjével Svájcban telepedett le. Gyerekeket szült, és sikeresen bonyolította a különböző országokba helyezett diplomaták feleségének nem könnyű életét. Teljesítette háziasszonyi kötelezettségeit, és aligha állta meg, hogy távol Európától helyi ismerőseinek (és feleségeiknek) szülőhazája „igazi” gondjairól, szépségeiről és történelméről „ismeretterjesztő” kiselőadásokat ne tartson. Nekünk legtöbbet Kenyáról és Indiáról mesélt, ahol férje már nagyköveti rangban szolgált. Kényelmes, szép, de nem a családjától örökölt tárgyakkal berendezett svájci otthonuk Bern mellett egy tájba illeszkedő „zöld”, azaz növénybeültetésekkel díszelgő házban volt. De nem ott, hanem korábbi genfi lakásukban ismerhettem meg: 1983-ban oda kötötte munkája férjét, aki akkor a Nemzetközi Vöröskereszt alelnöki tisztségét töltötte be.

A magas rangú diplomáciai háttér és a jó tájékozottság sugallhatta Éva asszonynak, hogy magának Aczél Györgynek ajánlja föl a Kende család közös tulajdonában lévő Kölcsey-kéziratokat. Mivel e kapcsolat révén levele diplomáciai úton érkezett, ez arra késztethette a MSZMP KB osztályvezetőjének titkárságát, hogy azt főnökükkel is elolvastassák, majd válaszoljanak rá. A nagy hatalmú pártvezető – illetékességből – a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztályának vezetőjét bízta meg azzal, hogy küldjön ki valakit, aki megnézi a gyűjteményt, majd jelentése alapján eldönthetővé válik, érdemes-e a levélben említett kikötéseket teljesíteni.

E kikötések mindössze annyit tartalmaztak, hogy a Magyarországnak fölajánlott kéziratokat – kedvező válasz esetén – nyilvános magyar közgyűjteményben őrizzék, s ott örökre – elidegeníthetetlenül – nemzeti (állami) tulajdonba maradjanak. Továbbá a gyűjtemény hivatalos átadására egykori családi otthonukban, „államosított” kastélyukban kerüljön sor, csak ezután helyezzék el országos intézményben. Végül pedig, hogy az általa a berni magyar nagykövetségre átadandó küldemény diplomáciai úton érkezzék a megállapodásban (majd) szereplő címre. Genfi feladatom annyiból állt, hogy megállapítsam, Kölcsey Ferenc Kende Zsigmondhoz írott 76 (illetve a későbbi feldolgozás szerint 78) levele és több más irata eredeti kézirat, ezért irodalomtörténeti jelentősége fölbecsülhetetlen. Írásbeli jelentésem alapján Aczél György megköszönte az értékes ajándékot, ígéretet tett a feltételek teljesítésére, és meghívta az egész családot Magyarországra, miközben az ügy lebonyolítását a Művelődési Minisztérium illetékes osztályára, az pedig az Irodalmi Múzeumra bízta. A feladat legérdekesebb szakmai része az itthon őrzött válaszokkal kiegészített levelezés sajtó alá rendezése volt, amit sürgetővé tett, hogy a kötet az átvétel időpontjára megjelenjen. Váratlan akadályba a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács elnökhelyettesénél ütköztünk, akinek a Kende család ajándékának cégénydányádi átadását kellett engedélyeznie és feltételeit biztosítania. Az utóbbi a megyei múzeum és a gyermekotthon közreműködésével könnyen megoldható volt, legnagyobb meglepetésemre azonban az a kérdés merült föl, nem fognak-e a falu parasztjai föllázadni, nem vált-e ki izgalmakat és indulatokat, ha a volt földbirtokosok újból megjelennek. Meg kellett kérdezni a belső karhatalom megyei vezetőjét, biztosítani tudja-e a zavartalan lebonyolítást. Még Aczél elvtárs elkötelezettségére is hiába hivatkoztam évtizedekkel a 45-ös földosztás, a padlássöprések, az erőszakos tsz-szervezések után. (Azt persze nem mondhattam, hogy őket bizonyára jobban gyűlölik, mint a régen – vagy a fiatalabbak által soha – nem látott egykori urakat.) Végül azonban (érdekes tanulságul szolgálva a korlátlannak vélt hatalom bizonytalanságára) engedélyezték az ünnepélyes átadás lebonyolítását, amit aztán a tv is közvetített.

Nem hinném, hogy akár a miniszterhelyettes beszéde, akár a megyei vezetők ebédnél elmondott pohárköszöntői különösebben meghatották volna a három messziről (Kanadából, Írországból és Svájcból) érkezett Kende testvért. Inkább annak örültek, hogy még egyszer láthatják egykori lakóhelyüket (noha ahhoz sok rossz emlékük is fűződött), találkoztak néhány lelkes falusival, akik szeretettel fogadták őket. A Különleges Iroda egykori titkárnőjének, aki ellenálló érdemeit nem nagyon hangoztatta (különösen fivérei előtt nem), könnyek voltak a szemében, és meg volt magával elégedve. Ezt követően egyedül jött még néhányszor Magyarországra, leginkább régi ismerőseit kereste föl, egyszer azonban újra elmentünk Cégénybe, de legföljebb csak álmodtunk arról, hogy halála után akad egy helyi polgármester, aki gondjaiba veszi és 2016-ra fölújítja a kastélyt.


 

Jegyzetek:

 


[1] A park 18. századi száz holdjából is csak mintegy 18 maradt meg ebben a funkcióban.

[2] Az ismertetők Kölcsey–Kende kastélyról beszélnek. Valójában az egykori tulajdonos Kende család előneve volt a kölcsei, csak távolabbi rokonságban álltak a költő Kölcsey Ferenc családjával.

[3]Kölcsey Ferenc levelezése Kende Zsigmonddal. – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Taxner-Tóth Ernő. Új, átdolgozott kiadása – Szabó G. Zoltán szerkesztésében és jegyzeteivel – 2016-ban jelent meg a Cégénydányádi Kende Könyvespolc 1. köteteként.

[4] Szent-Iványi Domokos: Visszatekintés. Magyar Szemle Könyvek, 2016, Budapest. Szerkesztette Szekér Nóra és Kodolányi Gyula, Gróh Gáspár előszavával. 92–93., 98., 263., 309. és 384.

[5] Magam mentségére: szűk családi körben hozzászoktam, hogy a múlt személyes titkait jobb nem feszegetni. Apósom – Virágh György alezredes –, miután ezredét hazahozta Németországból, a több lehetőséget kínáló amerikai fogságból, hosszú évekig segédmunkásként tengette életét, csak utolsó aktív évtizedére kapott – műegyetemi diplomája alapján – beosztott mérnöki munkát. Katonai múltjáról semmit nem volt hajlandó elmondani, még fő büszkeségének, kisfiú unokájának sem magyarázta el a Hadtörténeti Múzeum előtt álló ágyúk működését. Nyilván úgy gondolta, tiszti múltja elég bajt okozott már a családjának, nem engedheti meg magának, hogy valamilyen félremagyarázható részlettel ezek számát szaporítsa. Inkább makacsul hallgatott.

[6] Halálát férje, Pestalozzi Richard írta meg.



« vissza