Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy szolgálat története – Trócsányi László új könyvéről

Nem tartozik a kellemes emlékeim sorába, amikor Trócsányi Lászlót brüsszeli nagykövetként történő kinevezése kapcsán, az egyébként kiválóan sikerült parlamenti bizottsági meghallgatása után, egy jobb sorsra érdemes politikus az „üzlettársamnak” minősítette. Üzlettárs? Hiszen sohasem volt közös „üzletünk”, egyikünk sem volt remek üzleteiről nevezetes. Mondhatták volna, hogy tanártárs, mivel valóban együtt ültünk a szegedi jogi kar tanácsülésein, ő az alkotmányjog, jómagam pedig a nemzetközi magánjog tanáraként. Talán még az sem lett volna sértő, ha versenytársnak nevezik, hiszen két egymással is versenyző ügyvédi iroda viselte nevünket. Igazságtalan volt és ezért bántott az üzlettárs megjelölés, annál is inkább, mert akkor még ostoba módon valóságtartalmat kerestem a politikai indíttatású megnyilvánulások mögött.

Az igazat megvallva magam is enyhén meglepődtem, amikor e könyv szerzője 1998-ban készséget mutatott arra, hogy diplomáciai szolgálatba lépjen. Mi késztetett egy neves tudós egyetemi tanárt és sikeres ügyvédet arra, hogy legalábbis átmenetileg elhagyja pályáját, és ismeretlen kockázatokkal teli, újra lépjen? Pedig egyszerű volt a magyarázat, legfeljebb nem mindig és nem mindenki érti. Trócsányi László a hazáját akarta szolgálni, úgy érezte, ezen az új területen talán közvetlenebbül, nehezebb kihívásokkal szemben tudja ezt megtenni.

Az azóta eltelt évtizedek pedig arról győztek meg, hogy ő valójában és egyszerűen „csak” a sorstársam. Családi örökségünk, nemzeti és európai elkötelezettségünk, értékeink, érdeklődésünk, ambícióink és persze a történelem nyújtotta csodálatos alkalom egy közösségbe hozott minket, és sok mindenben együtt kellett ugyanazt a hazát és ugyanazokat az értékeket szolgálnunk. Életünk pályáját nemcsak magunk alakítottuk, azt a rajtunk jórészt kívül álló fejlemények, például az egyes parlamenti választások is formázták. Többször léptünk egy másik pályára, de a lényeget illetően nem változtak a dolgok. Az idők fordulnak, de ez a szereplőkre csak bizonyos korlátok között alkalmazható.

Majd elérkeztünk 2010-hez. Nem titok, hogy szerzőnk már korábban készült a párizsi nagyköveti posztra. Sejtette talán, hogy ez lesz az egyik legnehezebb szolgálat? Nyilván az 1998 és 2002 közötti négy esztendő sem volt könnyű Brüsszelben, de az ottani látványos és maradandó eredmények az önbizalmát is erősítették.

Párizsban azonban igazi értelmet nyert a haza szolgálata, a feladat szépsége, minden keserve és kínja.

Tudjuk, a történelem sem a legkönnyebb pályát készítette elő a párizsi magyar diplomatáknak és mindazoknak, akik kulturális, spirituális és érzelmi okokból különösen szívükön viselik a magyar–francia kapcsolatok alakulását, jelenét és jövőjét. Akik csodálják és szeretik a francia nyelvet, kultúrát és Franciaországot, ismerik a történelmi hátteret, a gazdasági és geopolitikai valóságot. A trianoni trauma meghaladásának igénye sokunkban égett, de azt is tudtuk, hogy ehhez több szereplő kell. (A trauma túllépéséről Jeszenszky Géza időközben ragyogó könyvet írt, bizonyságául annak, hogy mi ezen az úton azonnal elindultunk, de úgy tűnik, útitársaink haladnak lassabban.)

Súlyos és nehéz kérdésekkel kellett ezen a terepen szembesülni.

Hogyan lehet összeegyeztetni a különböző történelmi és kulturális örökségből eredő eltérő felfogásunkat a közösségi identitás létéről és lényegéről, az Európához tartozás eredetéről és legfontosabb tényezőiről? Hogyan tudjuk megérteni a felvilágosodás magasztos eszméiben gyökerező „laïcité” mindenek felett álló francia tételét, és fenntartani azt a meggyőződésünket, hogy kereszténység nélkül nem lenne és nincs sem európai identitás, sem pedig Európa? Hogyan lehet a 20. század történelmét úgy feldolgoznunk, hogy megőrizzük nemzeti önbecsülésünket, nem felejtjük a velünk esett igazságtalanságokat, de egy új – ezeken túllépő –, közös Európát építünk?

Lehet-e megoldást találni az eltérő világszemléletekből vagy éppen gazdasági érdekekből eredő politikai vitákban? És lehet-e párbeszédet folytatni azokkal is, akik bármilyen okból mélységes ellenszenvet táplálnak a hazánkkal, történelmünkkel és legfőképpen a jelenlegi politikai céljainkkal és gyakorlatunkkal szemben? Lehet-e vitatkozni a francia sajtó jelentős részében megnyilvánuló elképesztő rosszindulattal, tudatlansággal, egyszerűsítéssel és tudatos torzításokkal? Lehet-e tisztességes és kiegyensúlyozott kompromisszumokat elősegíteni bonyolult, elmérgesedett vitákban a magyar fél, a kormány vagy önkormányzat és az előnyös szerződéséből és tényleges monopolhelyzetéből fakadó előnyökkel élő vagy visszaélő francia befektető között? Lehet-e a félreértések és viták ellenére barátokat keresni és találni a nem mindig a legbarátságosabb közegben? Barátokat, akik bizony számosan vannak, sokkal többen, mint gondolnánk. (Bizonyos, hogy a szerző távozásakor többen voltak, mint az érkezésekor).

És ha a barátokról szólunk, lehet-e úgy a nemzeti érdekeket határozottan és sikeresen védeni, hogy nem veszítünk, hanem szerzünk barátokat?

Lehet-e erősíteni a magyar kulturális és gazdasági jelenlétet Franciaországban, miközben a magyarországi francia jelenlétet is elősegítjük, és ezzel a két ország közötti kapcsolatok erősödését mozdítjuk elő? Lehet-e segíteni, hogy a francia jobban ismerje meg a magyart, és egyben kerüljön az eddiginél közelebb nemcsak Magyarországhoz, hanem ehhez a sokszor meg nem értett, bonyolult, vívódó és gyakorta külső erők által megosztott Közép-Európához? Lehet-e mindezzel előmozdítani egy alapértékeiben és érdekeiben egységes, de sokszínű és a nemzeti identitások tiszteletben tartására épülő Európa megteremtését?

Nos, a könyv mindezekre a kérdésekre választ ad. Igen, lehet. Nemcsak lehet, hanem kell is. Mert ez a nagykövet legelső feladata, ez adja a munkája értelmét és szépségét. És ezt bizonyítja be Trócsányi László párizsi munkájának közel négyesztendős története. Az a történet, amit ez a könyv tanúként és főszereplőként ír meg. Egy szolgálat története, amely nemcsak izgalmas olvasmány, hanem hallatlan érték a jövő történetírása számára is, hiszen más mindezt ezzel a hitelességgel nem írhatta volna meg.

De a történet megy tovább. És mindaz, ami Párizsban, Budapesten és a kettő közötti kapcsolatok alakulásában történik, befolyással van és lesz egész kontinensünk történetére. Meg tudjuk-e találni azt, ami összekapcsol bennünket, ami a mi közös európai identitásunk lényege? El tudjuk-e fogadni és tisztelni tudjuk-e azt, ami a másiknak fontos? Látja-e a másik fél is a görög templomok mellett a keresztény templomokat és a zsinagógákat, látja-e Európában mindenütt, az utak mentén és a temetőkben a kereszteket, hallja-e a harangokat, legfőképpen a déli harangszót? Mert mindezek nélkül nincs európai identitás, nincs az európai építkezés sikeres újralendítésének, vagy éppen „refondation”-jának kulturális és szellemi alapja, nincs az integrációnak lelke és lényege. És része ennek az identitásnak az antik örökség, annak reneszánsza, és nélkülözhetetlen része a felvilágosodás, az általa teremtett és ránk hagyományozott értékekkel együtt. És amikor az emberi jogokról szólunk, nem felejthetjük el, hogy az univerzális értékek alapját a nagy világvallások teremtették meg, az emberi méltóság, szabadság, felelősség és egyenlőség tételeit pedig először a keresztény filozófia fogalmazta meg. Mindezek alkotják – a jogi normáknak a római jogban gyökerező tiszteletével együtt – a közös európai kulturális, szellemi örökséget és az arra épülő, a múlt által megteremtett, de a jövőnek szóló egységes és sokszínű európai identitásunkat.

De ehhez sokkal jobban meg kell ismernünk és el kell fogadnunk egymást. Erről az oldalról az látszik különösen lényegesnek, hogy jobban meg kellene érteni, és be kellene fogadni Közép-Európát történelmi, kulturális örökségével, a sajátos közép-európaiságával együtt. Azzal az érzékeny közép-európai lélekkel együtt, amelyik nem örül annak, ha kelet-európainak nevezik, és még inkább sértésként éli meg, ha posztkommunistának bélyegzik. Ez a Közép-Európa nem egyszerűen befogadta a szabadság, egyenlőség és testvériség tételeit, hanem jó néhány forradalmat és szabadságharcot is vívott ezek érvényesítéséért. Az állam és az egyház szétválasztására vonatkozó törvényeivel a szükséges körben még a „laïcité”-nak is teret adott. De ragaszkodik a keresztény örökségéhez, mert tudja, hogy anélkül államisága és nemzetének túlélése sem lett volna biztosítva, és egyetért a nagy francia államférfi, Robert Schuman szavaival, hogy „Európa keresztény lesz vagy nem lesz”. Közép-Európát ezért nem megosztani, hanem befogadni kell. A megosztás – bármilyen választóvonal mentén történjék is – Európa számára sem megoldás. Európa és Európai Unió csak egy van, és reményeink szerint egy is lesz.

A történet tehát nem csak nem zárult le, hanem egyre izgalmasabbá válik. Ha jobban akarjuk érteni, hogy mi történik most és a jövőben, olvassuk el és értsük meg Trócsányi László könyvét és annak üzenetét. Új kérdések fognak felmerülni, új kihívásokkal kerülünk szembe, amelyeket nem tudunk megválaszolni, ha a régieket nem ismerjük és nem értjük.

Mondják, a történelem ismétlődik, de nem tanulunk belőle. Azt is mondják, hogy a történelem nem ismétlődik, de tanulunk belőle. Én az utóbbira hajlok. Akár ismétlődik, akár nem, tanuljunk belőle. Ehhez is hozzásegít majd ez a könyv.

(Trócsányi László: Erdély jogtörténete. Forum Iuris, 2018, Budapest)



« vissza