Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Hazatérő erdélyi magyar arisztokraták

Erdély és arisztokrácia – ha bármi is eszünkbe jut erről az Erdélyi Fejedelemség egykori évszázadain túl, akkor az talán Bánffy Miklós Erdély-trilógiája: az Erdélyi történet három kötete, a Megszámláltattál; És hijjával találtattál; Darabokra szaggattatol. Talán szimbolikus, hogy az 1934 és 1940 között az Erdélyi Szépmíves Céh által megjelentetett regény új kiadására 2006-ban került sor a Helikon kiadó által a Bánffy műveit felölelő sorozatban. A trilógia a nemzetközi közönséget is meghódította, angol kiadásának egyik recenzense például magyar Tolsztojnak nevezte Bánffyt.

Azért jelképes az első és az új kiadás, mert a regény harmadik részének első megjelenése után pár évvel már folyt az arisztokráciaellenes hajsza a Kárpát-medence országaiban; az ezredforduló utáni kiadás pedig nagyjából abba az időszakba esik, amikor a volt erdélyi arisztokrata családok leszármazottai elkezdtek visszatérni szülőföldjükre. A Bánffy-család bárói ágának egyik ifjonca, Bánffy Farkas például államvizsgája után két nappal, 2007. június 27-én költözött a Nagyenyed melletti Fugadra (Ciuguzel), ahol visszakapott családi kúriájuk áll. Így vallott erről a Mandinernek: „Úgy döntöttem, lemegyek Fugadra, végigviszem a restitúciót, és kezelem a családi birtokot. Korábban édesapám foglalkozott a birtokkal, de Magyarországról ezt nem lehetett hatásosan intézni. 2007. június 27-én még a szakdolgozatomat védtem, aztán június 29-én leköltöztem.”[1] Visszaköltöztek – vagy épp maradtak, de „feléledtek” nem csak a Bánffyak, hanem a Kálnokyak, az Aporok, a Mikesek, a Hallerek, a Dálnokiak, a Bethlenek, a Telekiek, a Kemények, a Csávossyak és a Barcsayak is.

 

Az erdélyi főnemesség

 

A Köpeczi Béla által szerkesztett Erdély története szerint „az erdélyi nemesi társadalom alaprétegét” a „Szamos-vidék honfoglaló nemzetségeinek leszármazottai képviselték”, s közülük egyes családok még az újkort is megélték.[2] Az ősi nemzetségek közül 21 kötődik Erdélyhez.

Az Erdélyi Fejedelemség idejétől kezdve az erdélyi főnemesség jóval szerényebb életet él, mint a királyi Magyarországé. Kisebbek a birtokai, kevesebbet engedhet meg magának, és sokkal jobban függ az uralkodótól, a fejedelemtől. Igazi nagybirtok alig akad Erdélyben, az itteni birtokok a királyságban csak középbirtoknak számítottak. A 16. század közepétől mégis kicsinosodnak az erdélyi főúri lakok, a reneszánsz volt meghatározó Tündérkert főnemességére.[3]

A 16-17. század fordulóján a fejedelemség uralkodó osztályát hét megye, illetve a Partium és a Székelyföld birtokosai tették ki. Ez 350-400 családot jelent, de a birtokok nagyon felaprózódtak; 15 százaléknak csak 1-3 falu jut, hat családnak van nagyobb uradalma (köztük a Gálfi-, Kendi-, Apafi-család), valóságos nagybirtoka pedig csak két családnak van: a losonci Bánffyaknak és a Csákyaknak, a két uradalom pedig Almás és Bánffyhunyad. A somlyai Báthoriak is jelentősek, de a királyságbéli Szatmárban található birtokaik miatt. A Partiumban birtokos az iktári Bethlen-, a Zólyomi- és a Wesselényi-család. Székely mércével vagyonosnak számít, a magyar főnemesség köreiben viszont a szegényebbek közé tartozik a Lázár-, a Mikes- és az Apor-család. Báthori Gábor fejedelem adományozásai sem változtattak ezen, I. Rákóczi Györgynek pedig akkor, amikor fejedelemnek érkezik Erdélybe, annyi birtoka van Magyarországon, mint amennyi hetven erdélyi családnak együttvéve. Az egyetlen igazi középkori arisztokrata család a losonci Bánffy marad, s utána jön még tíz tekintélyes család: a Gyerőffyek, az Apafiak, a Mikolák, a Kendiek, a bethleni Bethlenek, a Pekryek, a Kamuthyak, a Kornisok, a Hallerek és a Rhédeyek. Erdélyben ugyan nincs örökletes főrendiség, de a főnemesség nem „fagy meg”, mint a királyságban, s nem is hanyatlik, mint nyugaton. Azonban a fejedelem mindenkinél nagyobb úr, rendi hatalom sem létezik.[4]

A 17. században a Habsburg-uralkodók felemelik támogatóikat, birtokokkal és címekkel látják el őket. Ide tartoznak a bethleni Bethlenek, a losonci Bánffyak, a magyargyerőmonostori Kemények, a hallerkői Hallerek és a göncruszkai Kornisok.[5]

A 19. században 50-60 főnemesi család található Erdélyben. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás nehézségeket okozott nekik is.[6] A nemesség elüldözéséig azonban nem változtatott sokat az idő: a 19. század végén még mindig csak Bánffy György gróf 26 ezer holdnyi birtokai veszik fel a versenyt a dunántúli főnemesekével. A 19. század végén hatvan arisztokratának volt 2500 hold feletti birtoka, a nagybirtokok fele negyven ember tulajdonában volt. A kiegyezés után modernizálták birtokaik, sokan mintagazdaságokat fejlesztettek ki. Gazdasági pályára viszont kevés arisztokrata lépett, leszámítva saját birtokai igazgatását, inkább a politika, az állam szolgálata és a társasági élet kötötte le őket. Bánffy Dezső miniszterelnök lett, az 1885-ös vagyoni cenzusig a főrendiházban sok volt az erdélyi. Ekkor azonban leapadt a számuk. Az erdélyi arisztokrácia világa házasodás tekintetében zártabb volt a magyar főnemesség többségénél, ami három szempont szigorúbb érvényesítését jelentette: a kiszemelt házastárs azonos nemzetiségű és rangú legyen, és azonos felekezethez tartozzon.[7]

Az arisztokrácia nem természetes módon tűnt el az ország életéből, hanem, miután az 1947. évi IV. törvény eltörölte a nemesi rangokat, címeket, ők a kommunista üldöztetés áldozataivá váltak, vagy külföldre menekültek. Onnan kezdtek el hazatérni 1990 után Magyarországra és Erdélybe. Az életük a kastély körül szerveződött, amíg el nem üldözték őket a negyvenes évek közepétől. Sokakat egy éjszaka alatt tettek ki a kommunista román hatóságok. A keresdi reneszánsz várkastélyból egy napja volt kiköltözni a családnak, az épületegyüttest főleg a szövetkezet birtokolta. Ceaușescu egyik filmrendezője a Vitéz Mihály román hősről szóló, 1970-es grandiózus film egyik jelenetét itt forgatta, barbár módon felgyújtva ahhoz a tetőt. A fugadi Bánffy-kastélyban iskola működött, Bonchidát lebombázták a németek, a legtöbb kastélyba tanintézmény, kórház, elmegyógyintézet vagy árvaház költözött. A rosszabb esetben nem csak szétverték és lelakták, hanem széthordták az emberek. Az erdélyi (sőt az összes romániai) kastély felmérésével egy bukaresti művészettörténész diákok által alapított egyesület, a Monumente Uitate foglalkozik, akik együttműködnek például a gernyeszegi kastély urával, Teleki Kálmánnal is. Az egyesület nyilvántartásában ötszáz kastély szerepel Erdélyből, a Bánátból, a Partiumból, Máramarosból.

 

Főúri fogadtatás?

 

A Monumente Uitate egyik alapítója, Chira Cristina így vélekedik az egykori arisztokráciáról: „Szerintem sokan, főleg a fiatalabb nemzedékekből, a régi arisztokrata családokra úgy tekintenek, mint a nevelés és a jó ízlés példáira, amelyek a mai társadalomból gyakran hiányzó értékek. A kulturális örökség jelentős része az arisztokráciának és a középnemességnek köszönhető, ők hozták létre, ők tartották fenn, sok esetben ők maguk voltak az alkotók.”[8]

Nem volt mindig így. Igaz, a kommunizmus alatt visszalopódzó, hazalátogató arisztokratákat nagy szeretettel köszöntötte a falu népe, de a románok általában már nem kedvelték a rendszerváltás vagy a 2000-es évek után visszatérőket, s előfordult, hogy a visszaigényelt, közintézménynek otthont adó kastély miatt konfliktusba kerültek a település (akár magyar) vezetőivel. Kálnoky Farkas és fia, Tibor 1987-ben ment vissza Sepsikőröspatakra. Mialatt ők a misét hallgatták, faluvégi útbaigazítójuk elhíresztelte: visszajöttek a grófék. A fogadtatás szeretetteljes volt, kivéve egy később rájuk álló Securitate-autót – olvasható Csinta Samu erdélyi arisztokratákról szóló első kötetében.[9]

Barcsay Tamás, a gyalui fejedelmi kastély örököse is hasonló fogadtatásról mesélt a Mandinernek: „Először 1968-ban voltam ott, oxfordi egyetemi társaimmal mentünk látogatóba a Szovjetunióba, és visszafelé elvittem őket Gyalura. Akkor még viszonylag liberális volt a rendszer. Gyalun sok minden megvolt, és nem volt rossz állapotban sem a kert, sem a kastély. Az igazgató fogadott, és kedvesen körbevitt minket. Egy kucsmás parasztot rendeltek mellém, én azt kérdeztem tőle: tényleg borzalmasak voltak ezek az elnyomó, feudális urak? És akkor ő apámról abszolút pozitívan nyilatkozott. Majdnem elsírtam magamat. A sztálinista propaganda terjesztette, hogy a nemesek elnyomták a parasztokat, de ezt már komoly marxista történészek sem írták így le a rendszer vége felé.”[10]

A románok lakta vidékeken már vegyes a kép. Barcsay erről is meglepően pozitívan számol be: „Nemrég egy bonchidai román tanárnő azt a feladatot adta tanítványainak, hogy kérdezzék meg az idősebb falubelieket, hogy milyen is volt az élet, mikor meg a Bánffy-grófok voltak a földesurak. Meglepően pozitív válaszokat gyűjtöttek össze a többségében mindig is román nemzetiségű faluban. Az új nemzedék már rájött: nem biztos, hogy igaz, amit korábban mondtak nekik.”[11]

Bánffy Farkas viszont ellenállással találkozott: „Megvolt a négy, minden román faluban megtalálható kiskirály: a polgármester, a pópa, a rendőr és az erdész. Nem fogadtak szívesen, hisz a már bejáratott rendszerüket borítottam fel. Egyszer még az autómat is megrángatta a pópa a polgármesterrel közösen. […] Az ortodox pap még néha kiprédikál a templomban, ilyenkor ezt elmesélik nekem a szomszédok. Szóval nagy barátság nincs, de már igazi harc se. Lassan sikerült megvetni a lábunkat, a szomszédokkal is sikerült jó viszonyt kialakítani.”[12]

A Kemény-örökösök, akik a marosvécsi kastélyt kapták vissza, ami az Erdélyi Szépmíves Céh egykori irodalmi találkozóinak központja volt, a magyarok körében találkoztak ellenállással. Sem a kastélyban működő neuropszichológiai intézet igazgatója, sem a település polgármestere nem fogadta őket szívesen, sőt a falusiak is attól féltek, hogy az egykori cselédlakásokat is visszaveszik az urak.[13]

 

Visszaszolgáltatás (restitúció)

 

A visszatérés oka tehát a román restitúciós törvény, amely – elméletben – visszaadja az egykori kastélyokat és földek egy részét, hiszen a román államnak nincsenek erőforrásai ennyi lelakott, düledező, romos kastély és vár megmentésére. Ugyanakkor, mint Barcsay Tamás mondja: a románok legalább visszaadtak valamit, nem úgy, mint a magyar állam, ami a kárpótlással szúrta ki mindenki szemét. Mindez persze gyakran hosszú harcokat jelent a román igazságszolgáltatással, nem is a kastély, hanem az azt fenntartani hivatott birtokok esetében, amelyeket csak azután adnak vissza, hogy lerabolták őket, vagy – érvényes bírói határozat ellenére – még akkor sem akarják. Ahogy Bánffy Farkas mondja a már idézett interjúban: „A kevésbé értékes, apró, már szétlopott területeket már visszaadták, az értékes területeknél valamiért nem találják a módját a visszaszolgáltatásnak. Ítélet már van róla, hogy a mienk, de nem akarják adni, mert csak.”

Az 1999-es visszaszolgáltatási törvény szerint vagy telekkönyvekkel, vagy más egyéb dokumentumokkal, esetleg élő tanúval lehetett bizonyítani a területre tartott igény jogosságát. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén, a Kárpát-medencében volt telekkönyv, a Kárpátokon túl nem.

 

Kastélysors, bizonytalan jövő

 

S hogy mit lehet csinálni ennyi kastélyból?[14] Néhányból kastélymúzeumot vagy kastélyszállót – de mindegyikből nem, annyira nincs igény, s még akkor sem lenne, ha Erdély elfoglalná méltó helyét a nemzetközi turizmusban, amitől még messze vagyunk. (Talán ez jobb is így, sok érték és báj veszne el a turizmus túlzott professzionalizálódásával.) Bánffy Farkas fugadi kastélyából, ha egyszer lesz miből rendbe hozni, valószínűleg családi nyaraló lesz. A Mikes-leszármazott Gregory Roy-Chowdhury (avagy Mikes Gergely) Zabolán kastélyszállót csinált ősei lakhelyéből, s a Kálnokyak is felsőkategóriás szállót rendeztek be Miklósváron. Szóba jöhet még konferenciaközpont, a kisebb udvarházak esetében pedig a pusztán családi célú felhasználás is. De számos esetben bajban van az örökös család, hogy mit is kezdjen a kastéllyal. A gernyeszegi Teleki-kastélynak, Gödöllő rokonának sem sikerült még funkciót találni, igaz, először – vagy a hasznosítással párhuzamosan – fel kellene újítani.

Mindenesetre a visszahonosodó arisztokraták egyesületet is alapítottak, ez a Castellum Alapítvány, s évente rendeznek bált valamelyik családi fészekben. Az elsőt Almakeréken tartották, az Apafi-kúriában, majd a bonchidai Bánffy-kastély, a szárhegyi Lázár-kastély következett, ezután jött a gyalui kastély, végül a Bánffy Farkas „kezelésében” lévő, fugadi Bánffy-kúria volt az ötödik. 2017-ben már a kilencedik bált rendezték meg. A rendezvény ötlete onnan származott, hogy a külföldi barátoknak is szeretnék megmutatni – Ugron Zsolna szavaival – „azt az Erdélyt, amit mi szeretünk”, így aztán Japántól Argentínáig érkeztek vendégek.[15]

 

A nemesség kötelez

 

A főnemesi ivadékok szinte automatikusan a helyi közélet fontos emberei lettek. Magától értetődően tesznek eleget „a nemesség kötelez” parancsolatának. Akinek sok adatott, történelemben, tekintélyben és presztízsben, de akár vagyonban is, annak tennie kell szűkebb-tágabb közössége javára. Ebben a szellemben tevékenykedik Gregory Roy-Chowdhury Zabolán, aki már tánctábort szervez a faluban; és unokatestvére, Bánffy Farkas is, aki a Fugaddal szomszédos, magyarok lakta falu, Magyarlapád társadalmi életének fontos figurája. Ő a Kis-Küküllő menti tánctáborok szervezője, valamint segítségével jött létre a faluban 2016 őszén egy szórványkollégium.

Erdélynek pedig – mint arról időnként a híradások is szólnak – még brit királyi lakója, legalábbis nyaralója is van: Károly herceg Kálnoky Tibor segítségével talált rá arra a zalánpataki birtokra, amit végül megvett. Igaz, nem minden konfliktusmentes. A községközpont Málnás polgármestere, Kasléder József egyszer kifakadt, hogy nem sokat profitálnak Károly herceg jelenlétéből: „Elvárják a zalánpatakiaktól, hogy az ablakaikat ne cseréljék le termopánra, hogy ne építsenek nagy, korszerű házakat, sőt az utat se aszfaltozzák le, hogy megőrizzék a régi faluképet. Nem lehet visszafogni a falu fejlődését csak azért, hogy a herceg és a külföldi vendégek egy évben egyszer vagy kétszer csodálkozzanak a nyomorúságunkon.”[16]

A kommunista évtizedek után döcögve, nehézségekkel, de szépen indul újra az élet Erdélyben a visszatért arisztokraták számára. Nagy elhatározással költöztek vissza sokszor olyan helyekre, ahol maguk már nem is éltek, s csak hallomásból, gyermekkori mesékből ismerték őket. Mégis nekifogtak, keresztülverekedték magukat a nehézségeken, és nem csak magukon, hanem szűkebb pátriájukon is segíteni kívánnak. Talán kicsit különcök, nevük, vagy épp munkájuk, akár puszta létük miatt is, de itt vannak, és gazdagítják Erdélyt. Helyettük mindezt senki nem csinálhatja meg. Ahogy gróf Teleki Pálné vajai Vay Kata figyelmeztette hadba induló fiát, gróf Teleki Ádámot 1744-ben: „Ha magad nemzetednek használhatsz, el ne mulasszad”.

 

 

Jegyzetek:

 

 


[1] Bánffy Farkas: Románia a korlátlan lehetőségek és a lehetetlen korlátok országa. Mandiner, 2012. június 18. Url: http://mandiner.hu/cikk/20120615_banffy_interju (Készítette: Szilvay Gergely).

[2]Erdély története a kezdetektől 1606-ig. (Főszerk.: Köpeczi Béla). Akadémiai kiadó, 1986, Budapest, 325.

[3] Uo. 507.

[4]Erdély története 1606-tól 1830-ig. (Főszerk.: Köpeczi Béla). Akadémiai kiadó, 1986, Budapest, 733–736.

[5] Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben. Gutenberg kiadó, 2012, Csíkszereda, 22.

[6] Lásd erről: Erdély története 1830-tól napjainkig. (Főszerk.: Köpeczi Béla). Akadémiai kiadó, 1986, Budapest, 1459–1462.

[7] Uo. 1582–1591.

[8]Monumente Uitate: erdélyi kastélyokat mentenek a román diákok. Mandiner, 2014. június 14. Url: http://mandiner.hu/cikk/20140603_monumente_uitate_erdelyi_kastelyokat_mentenek_a_roman_diakok (Készítette: Szilvay Gergely).

[9] Csinta Samu: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása. Heti Válasz kiadó, 2015, 11.

[10] Barcsay Tamás: A románok legalább visszaadtak valamit, Magyarország nem. Mandiner, 2014. március 9. Url: http://mandiner.hu/cikk/20140308_barcsay_tamas_interju_erdely_gyalu (Készítette: Szilvay Gergely).

[11] Uo.

[12] Bánffy Farkas: Románia a korlátlan lehetőségek és a lehetetlen korlátok országa. Mandiner, 2012. június 18. Url: http://mandiner.hu/cikk/20120615_banffy_interju (Készítette: Szilvay Gergely).

[13] Csinta Samu: Arisztokraták honfoglalása. Erdély újranemesítői II. Heti Válasz kiadó, 2016. 53–54.

[14] A kastélyok jövőjének szentelte egy számát a Korunk folyóirat: 2013. június: Erdélyi kastélyok új szerepkörben.

[15] Szilvay Gergely: Erdélyi Pocahontas – útirajz Ugron Zsolnával. Mandiner, 2014. március 1. Url: http://mandiner.hu/cikk/20140220_erdelyi_pocahontas_utirajz_ugron_zsolnaval .

[16]Többet várnak Károly hercegtől. Krónika, 2015. augusztus 22. Url: https://kronika.ro/erdelyi-hirek/tobbet-varnak-karoly-hercegtol.



« vissza