Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Különös kormányalakítás

2018. március 4-én, vasárnap délelőtt Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) nyilvánosságra hozta azon párton belüli szavazás végeredményét, amely arról döntött, hogy az SPD elfogadja-e a koalíciós egyezmény tervezetét, és be fog-e lépni az immár harmadik nagykoalícióba Angela Merkel jelenleg ügyvezető kancellár pártjával, a CDU-val és a (félig még) Horst Seehofer vezetése alatti CSU-val. A nagy izgalommal várt szavazás végül is egyértelmű eredményt hozott: a párttagság 66 százaléka, vagyis csaknem kétharmada megszavazta a koalíciót. Ezzel elhárult az utolsó tárgyi akadály a kormányalakítás elől – Frank-Walter Steinmeier köztársasági elnök már hétfőn közölte, hogy Angela Merkelt javasolja a parlamentnek mint kancellárjelöltet. A párton belüli szavazás egyébként alkotmányosan kissé csúszós talajon állt, hiszen a német alaptörvény – mint gyakorlatilag minden szabad és demokratikus ország alkotmánya – a képviselőket csak saját lelkiismeretüknek veti alá, és kijelenti, hogy megbízások és utasítások nem kötelezik őket (Grundgesetz 38. cikkely 1. bekezdés). Az alkotmánybírósághoz több panasz is érkezett a tagsági szavazás ellen a fenti előírásra hivatkozva, a bíróság azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tagsági szavazás eredménye a képviselőket nem kötelezi semmire a kancellárválasztásnál. Az alkotmánybíróság döntése természetesen megfelel az alkotmány betűjének, a kérdés mindössze az, hogy mi történt volna, ha a tagság megkérdezése fordított eredménnyel végződik? Életszerű lenne-e feltételezni azt, hogy a szociáldemokrata képviselőkre nem nehezedett volna súlyos nyomás a koalíció elvetése irányában? Mindenesetre az eredmény egyelőre levette az alkotmánybíróság válláról a döntése következményeivel való szembenézés terhét, de a jövőben nem lehet kizárni, hogy hasonló, az „imperatív mandátum” irányába mutató kezdeményezések alkotmányos válsághoz vezetnek.

Maga az egyezmény egyébként hosszas (177 oldal!), körülményes és messzemenően innovációmentes, viszont túlteng benne a jó szándékú, de az emberek mindennapi életét jóformán nem érintő, jelképes politika. Mindjárt az elején a partnerek például kijelentik, hogy „a gyermekek jogait explicit módon rögzíteni fogjuk az alaptörvényben. A gyermekek alapvető jogok hordozói, jogaiknak számunkra alkotmányos rangja van. Gyermek-alapjogot fogunk létrehozni” (801–804. sor) – mintha csak az alaptörvény emberi és polgári jogokat garantáló első 19 cikkelyének semmi köze nem lenne a gyerekekhez. Tudatosan próbáltam szó szerint fordítani, hogy a magyar olvasók képet kapjanak a bürokratikusan nyakatekert, részben önmagát ismétlő szövegről. Hasonlóképpen nem tudja az ember, hogy a naiv jó szándék, vagy a német „erkölcsi nagyhatalmi” ambíció diktálta-e a partnerek tollába az alábbi célt: „Létre fogjuk hozni a szövetségi kormány világméretű vallásszabadsági megbízottjának hivatalát” (7407–7408. sor).

Félretéve a fenti, inkább politológiai ínyencfalatnak tekinthető furcsaságokat, komoly aggodalommal is lehet élni bizonyos kitételeknél, mint pl. a 6861–6871. sorban, miszerint az évi költségvetés megállapításánál 2018–2021 közt a koalíció 1:1 arányban fogja emelni a pluszkiadásokat az egyik oldalon a humanitárius beavatkozások, válságmegelőzés, fejlesztési segélyek, külső kulturális és művelődési politika, a másik oldalon a honvédelem érdekében. Természetesen az előbbi célok is fontosak, ezt józan gondolkodással senki sem vitatja, ugyanakkor mindenki tudja azt is, hogy a Bundeswehr – ide kívánkozik a szójáték – békeidőben teljesen leharcolt állapotban van. A junktimot nyilván ismét a politikai jó szándék diktálta, függetlenül a tényleges politikai szükségletektől. A kiadási tablót (3065–3070. sor) egyébként a „jut is, marad is“ jellemzi – mindenki kap valamit, Schäuble volt pénzügyminiszter óvatos politikájának eredményeit két kézzel szórják, elsősorban szociális jótéteményekre, míg a jövőbe mutató beruházásokat meglehetősen mostohán kezelik.

A koalíciós egyezményt a szociáldemokratáknál hosszas, kínzó és önmarcangoló viták előzték meg, amelyek során azonban nem igazán sikerült válaszokat találni azokra a kérdésekre, amelyek a választóközönség nagy részét valóban izgatják – a terrorizmus sakkban tartásától a migráció korlátozásán át a munka világának digitalizálásáig. Ez utóbbi téma pedig különösen szívügye kellene hogy legyen az SPD-nek, hiszen részben marxista kezdeteinek túlhaladása óta kifejezetten, ha már nem is munkáspártnak, de a munkavállalók pártjának tartotta magát – most pedig ott áll koncepció nélkül. Politológusok szövegelemző módszerekkel kimutatták, hogy a koalíciós egyezmény kb. 70 százaléka szociáldemokrata eredetű – a legnagyobb furcsaság lett volna, ha a szocdemek leszavazzák saját szerzeményüket. A pártban mély árkok nyíltak, elsősorban a hagyományosan valóban munkás és szakszervezeti hátterű tagok és a balliberális értelmiségi szárny közt.

A konfliktusok többek közt azon a kérdésen éleződtek ki, hogy az ún. szubszidiáris védelmet élvező (tehát klasszikus alkotmányos értelemben vett menedékjoggal nem rendelkező) menekültek utólagosan Németországba hozhassák-e családjukat, vagy sem – nagy nehezen itt is kompromisszum született, noha meglehetősen egyértelmű volt, hogy a „hagyományos” szárny alapvetően nem értett egyet az ötlettel, a koalíciós partnerekről nem is beszélve. A migráció az alábbi bonyolult kompromisszum formájában jelenik meg az egyezményben (4815–4823. sor): „Az átlagos bevándorlási számokhoz viszonyítva, az utóbbi húsz év tapasztalataira, valamint a megállapodás szerinti intézkedésekre és a bevándorlás közvetlenül irányítható részére tekintve – a menedéki alapjog és a genfi menekültügyi egyezmény érintetlen marad – megállapítjuk, hogy a bevándorlási számok (beleértve a háborús menekülteket, az átmeneti védelemre jogosultakat, a családjukhoz utólag költözőket, a relocationt és resettlementet, levonva a visszaviteleket [sic!] és jövőbeli menekültek (sic!) önkéntes kiutazását, és a megélhetési migráció nélkül) az évi 180 000–220 000 fős sávot nem fogják túllépni.” (Angol szavak az eredetiben is – BJ.) Az ismét lehetőleg szó szerint fordított szöveg több szempontból is árulkodó. Egyrészt a „Rückführungen” szó használata – jobb híján „visszavitelek”-nek fordítottam, holott de facto kiutasításokról van szó, csak a koalíciós partnerek ezt, úgy látszik, nem merik szájukba venni. Másrészt a mondat kijelentő módban fogalmazása és a „stellen wir fest” („megállapítjuk”) szavak használata arra utal, hogy kész tényként kezelnek egy olyan nagyságrendet, amelynek betartását a mondat elejének helytálló kitétele szerint csak részben lehet közvetlenül irányítani. Egyébként még ez a nagyságrend is egy kisebb nagyváros évenkénti elhelyezésének, élelmezésének, gyermekei iskolázásának stb. feladatát jelenti, ami nagyrészt a helyi önkormányzatokra hárul, azok mérsékelt lelkesedésére.

A tárgyi konfliktusok mellett – és a publikum nagy részét a politikai színjáték ezen része bizonyára sokkal jobban érdekelte, mint a koalíciós egyezmény nehezen emészthető szövege – a szociáldemokrata pártban a személyi konfliktusok játszottak döntő szerepet. Martin Schulz pártelnök először még a választás estéjén közölte, hogy az SPD ellenzékbe vonul. Ezutáni pálfordulását – azt, hogy az SPD mégis koalíciós tárgyalásokat folytatott, és belép a kormányba – mind a közönség, mind a párttagság még nagy nehezen tudomásul vette, már csak azért is, mert Steinmeier köztársasági elnöknek, volt szociáldemokrata politikusnak komoly része volt abban, hogy az SPD nem játszotta tovább a csökönyös csacsi hálátlan szerepét (l. Magyar Szemle Új folyam XXVI. 11-12. szám). Második manővere azonban még a régi szocdem „pártkatonáknak” is sok volt. Miután úgy vélte, hogy további pártelnöki szerepe veszélyeztetné a párton belüli szavazás eredményét, mint pártelnök lemondott, és egy füst alatt – bármilyen vezetőségi testület konzultálása nélkül – Andrea Nahles frakcióvezetőt jelölte utódjaként és egyúttal megbízott pártelnökként. Ez világosan ellentmond az alapszabálynak, amely ilyen esetre valamelyik szabályszerűen választott elnökhelyettest irányozza elő átmeneti elnökként. Az általános felzúdulást követően Olaf Scholz helyettes pártelnök, hamburgi főpolgármester és a pénzügyminisztérium várományosa vette át az átmeneti elnökséget. Harmadik húzásával Martin Schulz politikailag saját magának adta meg a kegyelemdöfést. Még 2017. szeptember 25-én egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „soha” nem fog belépni egy Merkel-kabinetbe, majd 2018. január 12-én már érdeklődését jelezte a bársonyszék iránt, később pontosítva, hogy külügyminiszter szeretne lenni. Félretéve a politikában nem ritka viselkedési mintát – az asztal alatt egymás lábát rugdosni, az asztal fölött mosolyogni –, ezen a ponton a tárca (ügyvezető) birtokosa és Schulz elődje a pártelnöki székben, Sigmar Gabriel, meglehetősen stílustalan, de hatásos becsúszó szereléssel élt: miután pártjának általában és Schulznak különösen hálátlanságot vetett a szemére (Schulzot 2017 elején Gabriel javasolta a pártelnöki tisztségre), február 8-án egy sajtónyilatkozatban kislányát idézte, aki állítólag azt mondta neki: „Papa, ne légy szomorú, most több időd lesz velünk. Ez jobb, mint a szőrös arcú férfival.” Ezzel ugyan gyakorlatilag megakadályozta, hogy saját utódja legyen a külügyminiszteri székben, ugyanakkor viszont egyre nőtt a párton belüli és kívüli nyomás Schulzra, hogy ne legyen (másodszor is) szószegő. Schulz – csillagászati hasonlattal élve – mint szupernova kezdte pályafutását, és „fekete lyukként” végezte, feltehetően végleg eltűnve a politika égboltjáról: február 9-én bedobta a törülközőt, és kijelentette, hogy eltekint a miniszteri pozíciótól. Utólag Gabriel bocsánatot kért Schulztól, de ekkor már mindketten vesztesek voltak.

Néhány szót a nyertesekről Merkel új és valószínűleg utolsó kabinetjében és annak holdudvarában. A berlini augurok szerint összességben a szociáldemokraták a nyertesek, annak ellenére, hogy ők „még jobban” elvesztették a választást, mint a CDU/CSU, ugyanakkor ügyesebben taktikáztak a koalíciós tárgyalásokban – ez is Schulz tragédiájához tartozik. Merkel lehetséges utódjaként Annegret Kramp-Karrenbauer eddigi Saar-vidéki miniszterelnököt tartják számon, aki Merkel kérésére elvállalta a CDU főtitkári posztját, amely párttisztségként protokollárisan ugyan szinte eltünteti birtokosát, viszont ugródeszka lehet, hiszen Merkel is főtitkár lett, mielőtt pártelnökké, majd kancellárrá választották. A CSU elnöke, Horst Seehofer, kapja a belügyminisztériumot, amelynek hatáskörét „szuperminisztériummá” bővítik az építésügy, a településrendezés és -fejlesztés, valamint a „Heimat” fogalma alatti, nehezen meghatározható ügyekkel. A „Heimat” inkább programmatika, semmint konkrétum – maga a szó is gyakorlatilag lefordíthatatlan, a „haza” szó nem igazán takarja, inkább az „anyaföld” vagy – talán leginkább – a „szűkebb pátria”, a helyi identitás ápolásának a változó világban növekvő igénye. Konkrétumként ezen ügyek közé sorolják a területrendezés és -fejlesztés ügyeit is, beleértve a virágzó és a leszakadó térségek közti különbségek kiegyenlítését, az egyenértékű életviszonyokat is. Seehofer ezzel mintegy látványos politikai feltámadását éri meg, miután párton belüli riválisa, Markus Söder, kvázi kitúrta a bajor miniszterelnöki tisztségből. Jens Spahn, eddigi parlamenti államtitkár a pénzügyminisztériumban és a párton belüli „ifjútörök” Merkel-ellenes konzervatívok informális vezetője, egészségügyi miniszter lesz – Merkel, úgy látszik, célszerűbbnek látja, ha Spahn szem előtt van a kabinetasztalnál, és nem zsémbel a háttérben, egyúttal ezzel a gesztussal akarja konzervatív kritikusai vitorlájából kifogni a szelet. A koalíciós egyezmény kapcsán sok kritika érte Merkelt azért (is), hogy átengedte a pénzügyminisztériumot a szociáldemokratáknak, cserébe viszont a CDU kapja a gazdasági minisztériumot, amelynél – részben a savanyú szőlő ízének javítására, de részben a valóságnak is megfelelően – a CDU arra utal, hogy ez volt hajdanában Ludwig Erhard, a szociális piacgazdaság történelmi sikerű atyjának tárcája, ami máig is lehetőségeket kínál. A tárca várományosa Peter Altmaier, eddig a kancellári hivatal miniszteri rangú főnöke. A külügyminisztériumot Heiko Maas, eddigi szociáldemokrata igazságügyi miniszter kapja, míg a művelődés- és kutatásügyi minisztériumot – ez a kevés meglepetés egyike – Anja Karliczek, eddig messzemenően ismeretlen kereszténydemokrata politikus kapja. A koalíciós pártok közül a CDU és az SPD a női–férfi paritásra törekszik „saját” minisztereinél, csak a CSU táncol ki a sorból, ahol valamennyi miniszter férfi, némileg enyhítve a képet azzal, hogy Dorothee Bär eddigi közlekedési minisztériumi parlamentáris államtitkár a kancellári hivatalban lesz a digitális ügyeket koordináló államminiszter, ami azonban valójában „de luxe parlamentáris államtitkárt” jelent, tanácskozási joggal a kabinetben. Nyertesnek számít mindenképpen Andrea Nahles, aki mint szocdem frakcióvezető és jövőbeli pártelnök, kormányon kívüli hatalmi központot hozott létre – valószínű, hogy kancellári ambíciói vannak, ha az SPD valaha is egyáltalán fel tudja még tornászni magát a meghatározó politikai erővé.

Merkel újraválasztása március 14-én esedékes (a szerző ezeket a sorokat március 8-án írta). Néhány szociáldemokrata képviselő ugyan jelezte, hogy ellene fog szavazni, de a választás kimenetele nem kétséges: utoljára da capo.



« vissza