Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Kelet Népe-vita és Széchenyi politikai iránya – 2. rész

Széchenyi István az angol politikai gondolkodásban általánosan ismert és ebben az összefüggésben közkézen forgó fogalmak közül a racionalitás, az ész kategóriájával tudta bevezetni hazájában a reform szükségességét, a racionalitás segítségével tudta felülbírálni az átgondolást nem igénylő, szokásokra épülő hagyományelvűséget (pl. a rendi alkotmányt), ilyen eszközökkel volt képes a hazai nézőpontot a múlt felől a jövő felé fordítani.[1] Sőt, az angol politikai gondolkodás bevett formuláinál sokszor mélyebbre hatolt. Naplója szerint 1825-ben a magyar rendi alkotmány védelmét nem tekintette ésszerű feladatnak, számolt, és úgy látta: „alkotmányunkat még sokáig védelmezhetjük – Egyébként teljesen mindegy. – Ez antiliberális alkotmány védelme: nem valami nemes feladat. 400 000 lelket látunk, kik előjogaikat és kiváltságaikat oly 10 000 000 emberrel szemben akarják megerősíttetni, akikről az országgyűlésen szó sem esik.” Kritizálta a rendi alkotmányos felfogás társadalomképét, mivel az nem tudott alkalmazkodni a reformhoz, akadályozva a fejlődést: „Ha erre a tárgyra fordul a szó: olyan véleményeket és korlátoltságokat hall az ember, melyek a tunguzok vagy a baskirok birodalmába illenek. – ’De hisz a magyar paraszt boldogabb, mint az osztrák’, […] mintha ok volna arra, mert ezt még elismerném, hogy megnyugodjunk a magyar paraszt sorsa felől. – A lovat kevésbé bántalmazzák, mint a szamarat, és zabot kap – ’következéskép a ló boldog’. Be szép következtetés!” Kiemelte, hogy a nemes és a paraszt együttélésének idealizálása a reformgondolkodás akadálya, mivel elfedi a „társadalmi különbséget”.[2] (Eredeti kiemelés)

Ugyanakkor a reformerek életmódjában is sok kivetnivalót talált. Rendszeralkotó szempont nála, hogy a reformok racionális rendjét a csinosodás követelményével kötötte össze (vagyis több politikai beszédmódot szintetizált, így teremtve eredeti formációt), amikor bírálta barátja, Wesselényi Miklós viselkedését. Természetesen itt a politikai filozófia és az erkölcsfilozófia szoros kapcsolatáról van szó, hiszen arról értekezett, hogy a reformer politikai eszméi és életmódja nem kerülhetnek egymással ellentétbe: „Wesselényi vadásza megszökött. ’Nem bírt a bárónál megmaradni; túl sokat veri őt – egyszer tizenkét pofont adott neki, hogy majdnem eszméletét veszítette’ etc. – Magával vitte a báró óráját, éspedig, mondotta, a 28-iki fizetés fejében, melyet még nem kapott meg. Részeg volt, legalább annyira szokásból, mint kétségbeesésből. – Mindenható Isten! Hogy megrázott engem ez az eset! – A legigazabb ember – micsoda bajt képes olykor előidézni! Egy becsületes embert, indulatosságával, akasztófára juttathat. Ennek ő maga a gyökeres oka! És mi még az emberiség emancipációjáról, szabadságáról, liberalizmusról, keresztény bölcsességről beszélünk! – Nem, mi nem születtünk reformátoroknak – előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját. […] Nekünk a filozófia templárius lovagjainak kell lennünk, a szó teljes értelmében. – Kötelességemet teljesíteni fogom, és majd beszélek vele erről.”[3]

Aztán e szellemi fordulat részeként rögtön felbukkan gondolataiban a mérlegelés szempontja: teljes fordulat vagy „javítás”! Már 1825-ben következőképpen fejtegeti a reformhaladás dilemmáit, mellyel saját maga teremti meg, sőt szinte sürgeti hazájában a politikai irányzatok kialakulását, tagolódását: „Az újítás és a javítás szenvedélye közt nagy a különbség – és rendkívül nehéz meghúzni a választóvonalat. Attól a hajlamtól vagy mondhatnám nemes ösztöntől vezérelve, hogy mindent a tökély legmagasabb fokára emeljünk, az embert gyakran oly öncélú újítások csábítják, melyek nem jobbat, hanem éppenséggel valami rosszabbat rejtenek magukban. Viszont attól a félelemtől, hogy a jót középszerűvel pótolva, vagy teljesen tönkretéve lássuk, az ember jóformán minden igazi jobbítással és hasznos új vívmánnyal szemben megbénul – nincs ereje kiemelkedni a szokások és az előítéletek medréből. – Amiképpen az arany középút található meg mindenben a legnehezebben, szintúgy bajos az újított és a javított közt a különbséget megtalálni. – Mivel pedig az újító szenvedély háztartásban csakúgy, mint alkotmányban, egyaránt sok kárt és szerencsétlenséget okozhat – másrészt viszont az újítástól való félelem miatt számtalan jó és hasznos találmány, mely az emberiség jólétét és gazdagságát szolgálhatná, mellőzött és kihasználatlan marad: kötelességemnek érzem, hogy a módot, miként lehessen az újítást a javítástól megkülönböztetni, itt, a magam felfogása szerint megmagyarázzam és kinyilvánítsam”.[4]

A reformgondolkodás idővonalán halad előre, és a csinosodás szempontjait is érvényesítő megható gesztussal fordul a jövő felé, s önmaga politikai pozícióját az abszurditásig feszítve így írja le: „Boldog jövendő nemzedék!
A mienknél nagyobb és általánosabb tudástok türelmesebb, szelidebbé, erényesebbé és következésképp boldogabbá tesz majd benneteket, mint mi vagyunk – fogadjátok szívesen szűrke eleitek egyikének üdvözletét, kit a mindenható Isten annyi belátással és világos gondolkodással áldott meg – amiért Néki mindörökké háládatos marad –, hogy e néhány szót már az 1825. esztendőben leírhatta oly korban – hihetitek-é, felvilágosultabb gyermekek? – melyben ezek
[a szavak] a Szent Szövetség által őrültségként elutasítva, engem abba a veszedelembe sodortak volna, hogy – ha el nem rejtem őket – holdkórosnak nyílvánítanak, vagy mint valami szélhámost, börtönbe vetnek.”[5]

Széchenyi elgondolásaiban sokszor már az első pillanatban, így A Kelet Népe-vita indulásakor is, feltűnik a törekvés a reformfolyamat összetettségének a bemutatására, mellyel a szerző a leegyszerűsítő megközelítéseket igyekszik elhárítani: sokan a „különböztetést nem fogják fel, mert általában nem egészen könnyű, a nemzeti élet szövevényes és néha felette egybebonyolított gombolagábul kiszemelni és felvenni a fonál valódi végét, és világosan kitudni, mi a hatás, mi a következmény, és elhatározni, mikép s mennyire hat, és hat vissza egyik a másikra; ezen felül valamint különböznek egyesek sajátsági, úgy száz meg száz árnyéklatban mutatkoznak meg külön nemzetek hajlami és végirányai”. A reform körülírásakor hangsúlyozza fenntartásait „a népek boldogságát eldöntő” eszmékkel szemben csakúgy, mint azok kigondolóival, az „ábrándozó theoreticusok”-kal, valamint „a népeket erővel boldogítani akaró hatalmasok”-kal szemben, akik „legtöbbjei annyira bízván ezen thémának helyességében, mint önmagukban”. Azt ajánlja ezeknek a filozófusoknak és politikusoknak, hogy ha már a nemzetek „boldogítására csakugyan hivatást éreznek magukban – sajátságait iparkodnának kitanulni, és ügyes orvosként a baj gyökérokai mellett az illetőnek még idiosyncrasiai negédjeibe – ha így lehet mondani – is hatni elég philosophiával birnának”. Ugyancsak kritikus a reform alanyát képező népek fejlettségét illetően is, ugyanis felfogása szerint „egy nemzet már érett ingatlan-birhatásra, másik nem; az egyik felfogni képes a szabadságot, a másik nem; az egynek adhatni már befolyást maga dolgaiba, másiktul még el kell tiltani azt”. Beállítása szerint bizonyos „népek, minden nemzeti jellem és alkotmányos formák nélkül igen boldogok” lehetnek. „Hiszen a kormányban rendszeres részesülés – a nélkül, hogy az országos erőműv elveszítené egyensúlyát, s vagy fejetlenségre vagy önkényre dülne, mint a régi görög és középkori kisérleteknél szünet nélkül történt – s mi nem egyéb, mint a képviseleti rendszer, csak később kori, néhány századdal ezelőtti találmány.[6]

Széchenyi A Kelet Népében a változáselvek tekintetében összetett vitapozíciót vesz fel, amelyben az angol politikai gondolkodás eredményeinek az ismeretében hagyományelvű és észelvű szempontok, illetve a liberális-utilitárius, a republikánus és a csinosodás politikai beszédmódjának, politikai nyelvének szemlélete és fogalomkészlete keverednek.[7] Fejtegetéseit gyakran élvonalbeli tudományterületek (közgazdaságtan, agrárgazdaságtan, politikai filozófia) képviselőitől vett elgondolásokra alapozza, így véleményét az utilitárius törekvések csoportjától[8] származó és a többségi elvet is szóba hozó boldogság filozófiájából szó szerint átvett fejezetnyi szövegekkel támogatta meg.[9] Ám ezt a racionalitást is felülírta, amikor a romantika esztétikai eszközeinek a felhasználásával, azokra jellemző lelkülettel mutatta be a modernizáció alternatíváit – például felrajzolta a jövőt – „halál, vagy teljes újjászületés (Forradalom)” –,[10] illetve a modernizáció sajátosságait, mint: elmaradottság feloldása idegen elemek segítségével, mely a nemzeti sajátosságok megőrzésével feszül szembe. Ilyenkor megfogalmazásában a lehetőségek mégis gyakran feloldhatatlan ellentmondásokká transzformálódtak. Ez nem könnyítette meg az általa is olyannyira óhajtott praktikus megoldások megtalálását, bár – ismételjük – az ellentmondásokat (a jó és a rossz, a szép és a rút) önmagában igen jól megértette, csak azokat néha legyőzhetetlen formákká alakítva mutatta be.

Elemzésének módszertanát már A Kelet Népe első részében, főként az 52–70. oldalon bemutatja. Ebben a keretben számos szempont kritikai feldolgozására valamint egyeztetésére törekszik, ilyen módon alakul ki elgondolásainak önálló karaktere. Azt igyekszik bizonyítani, hogy legcélszerűbb, ha Magyarországon a reformok folyamatában nemzet és szabadság egymást minél mélyrehatóbban áthatja és átformálja. Így kijelenti: „Alkotmányos szabadság, felemelkedett nemzetiség a mi elemünk, ez azon kutfő, mellybűl mindennek folyni kell. – Ismerjük meg végkép palladiumunkat, s szünjünk meg örökleg csak keringeni életünk ezen egyedüli kutforrása körül, mellyet vagy mindig másutt kerestünk, vagy eléggé becsülni és vele józanul élni nem tudánk. S hogy ezt eddigelé – kivéve a nemzet lelkisbjeit, kik szinte csak sejditék – a nagyobb rész egy lélekkel egy akarattal el nem ismeré, s mindig tétovázván, részint korlátlan függetlenségben keresé szabadságát, részint nemzeti életének mind nagyobb és nemesb kifejtése helyett, idegen elemekben kalandozott, s idegen vért szíva ereibe, mint például a latinságot és germanismust, maga magát tapodta örökleg – okozá, mikép már bizony a lélekharang pillanatára jutott a magyar, s rá nézve a koporsón kivűl nem volt egyéb hátra, mint egy szégyenteli elbukásnak emléke.”[11]

Széchenyi a hagyományelvűség és a civilizáció egyeztetésével invenciózusan elemezte a hazai modernizáció folyamatában jelentkező ellentmondásokat, a képzelt vagy létező feszültségeket. Elutasította a polgárosultabb (német) kultúrához történő egyoldalú hasonulást, benne a felvilágosult abszolutizmus nyújtotta alternatívát. Gondolkodásában a birodalmi (német) kultúrába történő beolvadás veszélyérzete hosszabb ideje jelen volt – 1830-ban Naplójában a változás tényezőiről és következményeiről a következő mérleget állította össze: számolt a Habsburg Birodalom folyamatos jelenlétével („Üdvömet Ausztriával szoros szövetségben kerestem”), ugyanakkor ebben az állami keretben tartott a magyarság beolvadásától („Semminémű változástól nem félünk – de félünk az osztrákosítástól”).[12] Később, az 1830-as évek közepén a Hunniában szókimondóbban arról írt, hogy a magyarság szabadságára miféle veszélyeket jelent a német intelligencia és a birodalmi politika. Itt a központosító bécsi kormányzattal szemben még a hagyományelvű magyar rendies szabadság intézményei irányába is nagyobb megértéssel fordult: „Ausztria politikai állásában nem volna felette tanácsos osztozni, hanem sokkal józanabb inkább csak képviseleti alkotmányunkhoz ragaszkodni ezentúl is”.[13] A nyilvánosságban, A Kelet Népében természetesen visszafogottabban, de hasonló szellemben ugyancsak a nemzet szabadságát óvta a birodalmi (német) beolvasztó politikától: „Az ország anyagi kincsit akarjuk nevelni, s ezen felűl nincs más tekintet: ám tűzük ki honunk német lakosait például, s engedjük csak sőt mozdítsuk elő, hogy az ország minden lakosa vegye át nyelvét, sajátságit és szokásait, s nem sokára virágzik a hon – mint József császár tervezé – de belőle a magyarnak nem jut több mint sírjára egy virág, […] Öntsük régi alkotmányunkat végkép német nyelvbe, terjesszünk német értelmességet, s rögtön polgárosítva lesz a nép, s óriásit nyer az alkotmány, csakhogy alatta örökre el lesz temetve a magyar.”[14]

Persze sohasem tagadta a haza elmaradottságát sem. Amikor a „csúnyácska haza” sorsáról gondolkodott – a felvilágosodásban és a romantikában gyökerező, közkeletű felfogás szerint[15] –, a magyar nép pályáját az emberi élethez hasonlóan tagolta, és bizonytalankodott, hogy fejlődésének melyik korszakában él. Hosszasan foglalkoztatta a magyarság jövője, s igyekszünk ezt magunk is hosszabb idézettel bemutatni. Már 1816-ban Bécsben naplójában a következőket írta: „Nemzetek és emberek hasonlítanak egymáshoz: ami kicsiben minden emberben zajlik, nagyban is végbe megy összességükben. Az ember gyermekkorában merő sötétségben halad, anélkül, hogy felfedezné léte okát. – Ugyanígy van népekkel! Azután valamiféle, de még nagyon korlátolt fejlettségre jut. Ugyanígy van a nemzetekkel! Szép lassacskán egyszer csak elérkezik a kamaszkorba, – innen kerül az életbe, onnan a kiteljesedése, vagy a pusztulásra. Így van ez velünk! – de azzal a különbséggel, hogy egyetlen emberélet rövid, és szakaszai gyorsan leperegnek; egy nemzet létezésének évezredekig, szakaszainak évszázadokig kell tartaniok – egy nép kamaszkora 300 évre is kiterjedhet. Nagyon szeretném legalább azt tudni, mi hányadik esztendőnkben járunk!”[16]

Véleménye nagy hullámzást mutat,[17] gyakran felerősödik pesszimizmusa, például 1821-ben az ország sorsáról a következőképpen vélekedik: „Magyarország már elérte zenitjét, egy hullócsillag sorsában osztozik (mely méghozzá rendkivüli módon sohasem tündökölt), a következőkből szűröm le: a Magyarországra beköltözött idegen népek száma minden évben növekszik; az ősi magyar törzs közeledik a meddőséghez. A nemesség morálisan és fizikailag beteg. A házasság szentségét, a családatya méltóságát még hírből sem ismerik, etc. etc. – Ha egy 2000 esztendővel ezelőtt élt bölcs ma feltámadna és tudni akarná, melyik nép volt fölényben a többiek felett, vagy van még, vagy lesz még, – fogja-e valami más érdekelni […] Az erősebbet utánozzák mindenben, így végül a beszédben is: csakis az okosabb az erősebb.”[18]

A Kelet Népében aztán e két szempont összekapcsolódik a boldogságfilozófiával, és Herder szellemében[19] az egyének és a nemzetek életszakaszait egymásra vetíti, s arról értekezik, hogy a „Férfiúkorban levő egyénnek és nemzetnek tehát, ha tettleges részt akar az életben venni, az értelem urodalmi körébül kell hatnia, azon egyedülibül, honnan minden következményes hatás veszi kezdetét. […] De ugyan mi kormányozza mind azt; tán az érzelem és az andalgás? Éppen nem; mert ezek csak a czélt tűzik ki, és az értelem, a bölcsesség az, melly tőlünk sokszor éppen fel nem fogott utakon, eszközli a lehető legnagyobb számnak lehető legnagyobb boldogságát”. Mindezt pedig Széchenyi a „sziv”-vel, mint politikai technikával is összefüggésbe hozza, és újra meg újra hangsúlyozza, hogy az „értelem az, mellynek kormányozni kell”, mert „mindenütt áll azon országlási rendszernek helyes léte, hogy t.i. az ész szavával és nem a szív andalgásaival kell kormányozni.” Csak ez hozza el kívánt célt, hogy „nemzetiséget és alkotmányt kell mentenünk meg”.[20]

Mint már fentebben szó volt róla, az elmaradottságot a „csinosodás” útján, gyakran republikánus elvek idézésével, a politikai közösség átalakításával igyekezett volna feloldani, úgy azonban, hogy ennek során a magyarság történeti jogai se csorbuljanak. Nem tagadta, sőt bemutatta e kettős feladat nehézségét, mint kifejezte, „szövevényes létünk” megnehezíti a civilizációs folyamat feszültségmentes előrehaladását, mivel az új polgári politikai közösség kialakulását a nemesi alkotmány „mindent elválasztó” építményében „honunk olly sok nyelvű, olly külön vallású, eddigelé egybeolvadni éppen nem akaró tarkabarkasága” nehezen találja meg a helyét, „az austriai birodalom egyéb részeiveli viszonyunk” ugyancsak megnehezíti a reformot, hiszen a birodalmi adminisztráció alárendeltségében élünk, miközben Magyarország (történeti) alkotmánnyal rendelkezik, az örökös tartományokban pedig az előző századokban azt az abszolutizmus felszámolta.[21]

Ezek után mérlegeli: „Valóban mind ebbül diadalmasan kigázologni, magyarosodni s csinosodni egyszersmind, s egynek rovására sem, majd nem lehetetlen.”[22] Ennek ellenére reménykedik, és azt gondolja, hogy „Meg kell, meg lehet menteni mind a kettőt.” Az alkotmányos hagyományokba ágyazódó szabadságfogalmat a racionalizmus szempontjaival fejleszti tovább, reformelgondolásának központi fogalmai is, a központosítás és a fokozatosság, ebből az alapból fejlődnek ki: „Felhevült vér, a legjobb akarat, a legszilárdabb elszántság […] korántsem elég; itt egyedül hideg vér és csalhatatlan szám vezet üdvös öbölbe.” Más szavakkal az a „fő kérdés”, hogy „két czélunknak tökéletes elérésére valljon oszolva, elágazva dolgozzunk-e és egyszerre, vagy központosítva és egymás után”.[23] Kedvező eredményt a racionalizmus technikájától remél, a „jó számolás”-tól, ebben a keretben tűnik fel az ész és a szív fogalompár, olyan formában, hogy a „szív” a politikai cselekvést rossz irányba tereli, kedvező változást ott remél, ahol „kirekesztőleg a minden szenvedelmekbül kibontakozott észnek kezdődik uralmi köre”.[24] Véleménye szerint ez lehetne a reform technikája, mellyel elsősorban a társadalom magyarság számára kedvezőtlen nemzetiségi összetételéből és a birodalmi bürokrácia beolvasztó modernizációs törekvéseiből[25] eredő veszélyeket lehetne elkerülni. Máshol is és többször elővett hasonlattal így írja le ezeket a veszélyeket: „üssük csak lágy velejű, fenyítéket érdemlő gyermekként gyenge fazekunkat minden fazék sőt a szláv és német kőedény ellen is, mi számban annyival csekélyebbek, s a németnél értelmi súlyban annyival könnyebbek, és ne kételkedjünk, rövid idő alatt törött cserép lesz a magyar”.[26]

Látjuk tehát, a Széchenyi által elképzelt reformnak a tartalma a szabadság és a nemzet egyesítése felé vezet, mely egyezik a magyarság érdekeivel, így véleménye szerint a modernizáció során e két fogalom kapcsolatában nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” elve érvényesülhet: „Jövendőnk biztosítása végett tehát most mindenek előtt alkotmányunk minél előbbi s minél tökéletesb kifejtésére, és annak lehető legnagyobb számra ruházásra kell törekednünk.”[27] Az átalakulás valószínűleg nagyobb távlatban új politikai közösség megszületését is eredményezte volna, melyben az egyéni szabadságjogok biztosítása mellett ő sem gondolt közösségi autonómia bevezetésére, a kulturális asszimiláció működésében viszont erősen reménykedett: „vigyük honunkban más népekkeli surlódásunkat olly mezőre, hol mi vagyunk erősebbek s ők felette gyengék, t.i. az alkotmányira; vagy más szavakkal: vegyük be őket alkotmányunkba, hogy ők is bevegyenek minket, t.i. a magyarságot magukba”.[28] Ennek az elképzelésnek több eleme mások fejében is megfordult, így a távolabbról és bizonyos naivitással idetekintő J. S. Mill esetében is, aki elképzelhetőnek tartott Magyarországon – a közösségi autonómia megformálásnak mérlegelése és a kulturális asszimiláció bekapcsolása nélkül – egyéni jogokra épülő politikai közösséget. Úgy vélte, hogy Magyarországon a társadalom nemzetileg roppant kevert, ezért a magyarok, szlovákok, horvátok, szerbek, románok és bizonyos területen a németek által alkotott struktúrát jobb elfogadni, vagyis „nem lehet a nemzetiségeket helyileg elkülöníteni, így egyetlen lehetőség kínálkozik: a szükségből erényt csinálni, és belenyugodni abba, hogy együtt, egyenlő jogokkal és egyazon törvények alatt éljenek”.[29]

Széchenyi az általa „józan systema”-ként bemutatott és a racionalitásra támaszkodó reformprogramjában megpróbált számot vetni az átalakulásban szerepet játszó sokféle tényező erejével és a kitűzött célok elérhetőségével, miközben az átalakulás eredményéről, a polgárosodásról semmiképpen sem kívánt lemondani, ezeket a szempontokat az erők összpontosítása (központosítás) és a fokozatosság fogalmában foglalta össze. Bizony ez bonyolult rendszer, de nem lehet tagadni, hogy maga a valóság sem volt egyszerű.

A változás világában Széchenyi terveit messzemenően befolyásolta a Habsburg Birodalomhoz fűződő viszonya. Államfelfogása az évszázadok során kialakult és rögzült európai tapasztalatra épült. Ebben a keretben az alkotmányosság kérdése igen fontos helyre került, mellyel Széchenyi maga is egyetértett. A képviseleti rendszer bevezetése sokat foglalkoztatta, érzékelte a körülötte kibontakozott küzdelmeket, melyet az európai politikai kultúra egyik legfontosabb jelenségének tartott: „Az évszázad filozófiája küzdelem a képviseleti szisztéma és az abszolutizmus között” és abban sem kételkedett, hogy a képviseleti szisztéma végül győzni fog. Ám azt is érzékelte, hogy a küzdelemnek nincs vége, az erők küzdelme folytatódik, ugyanis az abszolutizmus „szolgái” nem adják fel harcukat, számolni kell tehát velük, hiszen „létezésük a régi formákkal oly szorosan összefügg, a küzdőteret ellenfelüknek átengedni könnyen nem fogják”.[30]

Széchenyi az alkotmányos monarchia híve volt, mely az uralkodó és a képviseleti szisztéma együttműködéséből épült fel.[31] Az alkotmányos államberendezkedésről kialakított felfogása közel áll Kant Az örök békében vázolt rendszeréhez, ahol a filozófus ugyancsak a fejedelem és a képviseleti rendszer kombinációját tekintette ideálisnak. Kant filozófiája, államfelfogása általánosan ismert volt a hazai közgondolkodásban,[32] olyan formában is, hogy a Magyarországon közkézen forgó, Carl von Rotteck és Carl Welcker által szerkesztett Staatslexikon szemléletét az ő jogelmélete alapvetően jellemezte.[33] Kant ismertségét segítette, hogy a Staatslexikon eredeti szerepkörében a magánkönyvtárak mellett egyletek, kaszinók, olvasókörök polcain egyaránt hozzáférhető volt. Végeredményben a német filozófus jogelméletének különös jelentőséget az adott, hogy Az örök béke című irata segítette az igényes, differenciált megközelítések kialakulását, azáltal, hogy értelmezte a különféle uralmi formákat: fejedelmi uralom, nemesi uralom, népuralom (forma imperii), ugyanakkor szólt az államhatalmi ágak szétválasztásáról és az uralkodási formákról (forma regiminis), benne a polgári képviselet elvéről. Nála is (Széchenyi is hasonlóan vélekedett) kedvező megítélést kapott a fejedelmi uralom, mert véleménye szerint a képviselet elvével leginkább az egyeztethető össze, míg a nemesi uralom, s főként a népuralom arra szinte alkalmatlan.[34]

Kant magyar értelmezései egészen különböző kontextusban jelentek meg, például Batsányi Der Kampf című költeményében és a hozzá fűzött Toldalékban a fejedelmi uralommal egyesített képviseleti elv kapja – Kant nyomdokain haladva – a legkedvezőbb megítélést („republikánus és konstitucionális monarchia”), erre épül aztán az ún. magyar bonapartizmus gondolata,[35] mely szerint a Habsburg Birodalomból kiszakadó és a Napóleon fennhatósága alatt átrendeződő Európában elhelyezkedő Magyarországon intenzív polgárosodás várható.[36] A századforduló nagy reformdilemmái áthagyományozódtak a következő évtizedekre, így ezekkel Széchenyi is megküzdött.

Gondot okozott számára a Habsburg-dinasztia európai reformideológiákhoz fűződő viszonya, hiszen jól tudta, hogy az alkotmányos monarchia egyik alaptényezője a korszerűen gondolkodó fejedelem. Ezért emlegette oly nagy lendülettel, hogy „Egy fejedelemre lett volna szükségem, akinek lelkébe az igazi filozófia magvait, a liberalizmust elhinthettem volna”,[37] mely törekvése azonban valójában sohasem járt sikerrel. Ilyenkor újra és újra „az uralkodóház abszolutista felfogását”[38] hozta szóba, a törvényalkotási gyakorlatban ugyancsak a liberalizmus hiányával hozta összefüggésbe a hibákat: „A határozatokat atyaian és becsületesen és jól gondolták. – Azonban egy abszolút uralkodótól valók – egyetlen alkotmányos szó sincs bennük. – Az alfája minden átkunknak, – hogy az uralkodó nem tudja, micsoda voltakép a képviseleti rendszer”.[39] A dinasztia többi tagjáról kialakított véleményét is az említett reformideológiákhoz fűződő viszonyuk alapján alakította ki („ők irtóznak a liberalizmustól”),[40] gyakran tanácskozott a birodalmi bürokrácia első emberével, Metternichhel, akinek szűklátókörűségét[41] ugyancsak ezen mérte le.

Helyzetét tovább nehezítette, hogy nem dicsérhette minden fenntartás nélkül a hazai rendi intézményeket sem. Erre utal a rendi intézmények és a polgári képviseleti szisztéma kapcsolatáról alkotott álláspontja: „Mennél jobban végiggondolom az országgyűlés menetét, annál inkább úgy látom, hogy honfitársaim a képviseleti alkotmányra nem teljesen érettek”. A véleményében rejlő ellentmondást maga is érezte, ezért a jelenséget igyekezett jobban körülírni: „Ez a mondat látszólag ellentmondást rejt magában, mert hisz az alkotmány 800 esztendő óta fennáll. – Ez lehet mind igaz, de az is bizonyos, hogy valahol kell valami más okának lennie, hogy ilyen sokáig kitartott […], mert a magyarok nem értették. De van bennük fogékonyság azzá válni.”[42] Miután szélesebb körben az állam egész intézményrendszerére is kritikus szemmel tekintett, annak bonyolult rendszerét hasonló szempontok alapján közelítette volna korszerű elvekhez: átalakítva a négyévenként összeülő országgyűlés „egész öreg, bonyolult gépzetét”, vagy átszervezve a költséges közigazgatást,[43] közben azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a hazai közigazgatás csúcsszervét, a Helytartótanácsot felelős intézménnyé formálják.[44]

A birodalom vezető intézményeihez és elitjéhez fűződő viszonya látszólag folyamatosan ingadozott,[45] éppen ezért nehéz jól körülírni helyzetét. Főként az okoz gondot, hogy nagyon különböző minőségű, egymással gyakran ellentétben, többször harcban álló tényezők különös együttese határozza meg politikai pozícióját. Ebben a keretben a személyes-lelki adottságok bírnak legkisebb jelentőséggel, annál nagyobb súllyal esnek latba a hatalmi tényezők. Egyrészt igazodási pont számára, hogy hazája nem hagyhatja el Ausztria kereteit, így feltételezése szerint bármilyen reform csak a létező állami keretek között képzelhető el: „Minekünk érdekünket az Osztrák Monarchia általános jólétén belül kell keresnünk. – A Magyarországra korlátozott független monarchia álma: nem illik már a mi életkorunkhoz! Ne követeljünk lehetetlenségeket,”[46] mely a birodalmi elit oldalán szülhet elbizakodottságot. Másrészt a birodalmon belüli belső erőviszonyok nem kedveznek a magyar politikai tényezőknek, hiszen túlságosan gyengék („A rendek nincsenek lövő helyzetben”), ez viszont ellenzéki körben szülhet szélsőséges megnyilvánulásokat, kiegyensúlyozatlanságokat – „innen származik egyfajta vetélkedés, hogy ki mond erősebbet, hatásosabbat. Csak azokat, akik a császár ellen etc. látszanak lenni, tartja az ifjúság hazafinak. A mérséklet – eddigelé – kárba veszett fáradság”.[47] Széchenyi igyekszik az áthidalhatatlan politikai tényezők között is hidat verni, így – ahogyan maga is kimondja – pozíciója „két szék közti helyzet”,[48] mely sok feszültséget hordoz (abszolutizmus és liberális alkotmányos rendszerek, illetve rendi hagyományok modern ellenzékiség között). Ilyenkor e politikai konstrukció kigondolója az európai alkotmányos gyakorlatra utalva, talán követendő mintát is bemutatva, mintegy „függetlenként” a hazai viszonyok fölé helyezi magát, s kijelenti: „A valóban következetes férfi a királlyal tart, ha a királynak van igaza, a néppel, ha a népnek igaza van”.[49] Ezért nála a magyar reformelit ennek megfelelő módon nyer megfogalmazást: ideális, ha „projectánsok”, „kiművelt emberfők”, a „templárius rend lovagja”[50] irányítják a hazai változásokat, melyről már a Hitelben is szó esik.[51]

Politikai pozíciójának a bizonytalanságát fokozta, hogy a haladás koreszméjének, a liberalizmusnak a jövőjében sem tudott minden aggodalom nélkül hinni. 1826-ban barátjával, Wesselényi Miklóssal erről értekezett, aki biztatta, és a liberális pozíció fenntartására buzdította: „Azt mondom Wess[elényi]nek, hogy véleményem szerint minden liberális eszme sok évre visszavettetett. Ő nyersen adja meg a választ – hogy butaságot beszélek. Majd meglátjuk.” Ebben az időben Metternichhel is szót váltott az alkotmányosságról, akitől viszont nem kapott megnyugtató választ: „Mett[ernich] azt mondja, hogy a magyar alkotmánynak az az óriási hibája, hogy a király túlságosan korlátozva van! – Mindebből az abszolutizmust látjuk kikandikálni.[52] Mikor azonban a külső tényezők irányából belső világa, saját értékrendje felé fordult, megnyugodott, azt írta napjába: „Bensőm napról napra nyugodtabb lesz. Végre világosan látom hivatásom. Eszméimnek, terveimnek ide-oda ingadozása lassanként megszűnik – és egész életem biztos, határozott, állandó irányba lendül. – A filozófia templárius keresztjét nem a mentémen, sem a kabátomon akarom viselni, hanem a szívemben.[53] A külvilágról mégsem tudott egészen megfeledkezni, mert néhány évvel később a Nemzeti Kaszinóban politikai álláspontjáról (reformnézeteiről és azzal összefüggésben politikai elszigeteltségéről) keringő hírek egészen felizgatták: „Sokan gőgösnek tartanak, mások radikális reformernek, ismét mások arisztokratának etc. Éreztem, milyen fájdalmas – teljesen elszigeteltnek lenni – és valóban, már mindenkivel összevesztem”.[54] (Kiemelés az eredetiben)

(Folytatjuk)

 

 

Jegyzetek:

 


[1] Az újkor időfelfogásáról: R. Koselleck: Elmúlt jövő, i. m. 99–129., 201–237.

[2] Széchenyi I.: Napló, i. m. 397.

[3] Uo. 496–497.

[4] Uo. 382–383.

[5] Uo. 384.

[6] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 6–8.

[7] A politikai nyelvek keveredése az előző évtizedekben sem volt szokatlan. Takáts J.: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején, i. m. 180. és passim.

[8] A 18. század közepén kialakult utilitárius doktrína olyan képviselőire gondolhatunk, mint természetesen Jeremy Bentham, vagy Richard Price és Joseph Priestley. – Kontler L.: Bevezetés. In E. Burke: Töprengések a francia forradalomról, i. m. 27–32.

[9] Széchenyi I.: Napló, i. m. 415. – A Jeremy Benthamtől átvett szövegre már Kemény Zsigmond felfigyelt: Kemény Zs.: Széchenyi István, i. m., in Sorsok és vonzások. 246–247.

[10] Széchenyi I.: Napló, i. m. 418.

[11] Uő: A Kelet Népe, i. m. 9–10.

[12] Uő: Napló, i. m. 402., 640.

[13] Deák Ágnes: „Austriának semmi joga hozzánk.” Széchenyi Hunniája. In: A szabadság felelőssége. Írások a 65 éves Dénes Iván Zoltán tiszteletére. (Szerk. Pénzes Ferenc, Rácz Sándor, Tóth Matolcsi László). 2011, Debrecen. 142–149. Velkey Ferenc: A nemzet szabadsága és/vagy csinosodása. Széchenyi Hunniájának érvszerkezete. In (Szerk. Fazakas Gergely – Miru György– Velkey Ferenc): „Politica philosophiai okoskodás”. Politikai nyelvek és történeti kontextusok a középkortól a 20. századig. Debrecen, 2013, 257–258.

[14] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 54.

[15] Angyal Dávid: Adalékok Széchenyi István magyar történet-philosophiájához. Századok, 1913. VI. füzet.; Oplatka András: Széchenyi István. 2005, Bp., 100–101.

[16] Széchenyi I.: Napló, i. m. 67. – Az értelmezés persze Széchenyi szélesebb műveltségére (Herder mellett Montesquieu, Rousseau, Voltaire, Mme de Stäel) támaszkodik: Gergely A.: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. 1972, Bp., 75.

[17] Gerely A.: Széchenyi István a politikában. In uő: Egy nemzetet az emberiségnek. 1987, Bp., 182–201.

[18] Széchenyit a nemzethalál gondolat folyamatosan foglalkoztatta: Napló, i. m. 209., vagy 731.

[19] Johann Gottfried Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról. (Előszó, válogatta: Rathmann János). 1978, Bp.

[20] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 139–142.

[21] Uo. 54–55.

[22] Uo. 55.

[23] Uo. 57–59.

[24] Uo. 68.

[25] Andics Erzsébet: Metternich és Magyarország. 1975, Bp., 131–198.

[26] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 62.

[27] Uo. 65.

[28] Uo. 62–63.

[29] Michael Freeden: Szabadság és identitás. Magyar Tudomány, 2008/1. 12.

[30] Széchenyi I.: Napló, i. m. 448., 493.

[31] Uo. 423–424.

[32] Köteles Sámuel rendszeres kantiánus erkölcsfilozófiát és logikát írt – Egyed Péter: Az erdélyi magyar filozófia egykor és most. In Egyed Ákos Emlékkönyv (szerk., Pál Judit, Sipos Gábor). 2010, Kolozsvár. 92. Szász Károly körében ugyancsak sokan találkozhattak Kant nézeteivel, így Kant ismeretelmélete Kemény Zsigmond politikai gondolkodását is befolyásolhatta – Benkő Samu: A fiatal Kemény naplója. In Kemény Zsigmond Naplója. 1974, Bp., 8–11; Veliky J.: Kemény és a politikai nyelvek a reformkor második évtizedében. In Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A sors kísértései. Tanulmányok Kemény Zsigmond munkásságáról születésének 200. évfordulójára. 2014, Bp., 32.

[33] Huoranszki Ferenc: A német liberalizmus elméleti forrásai. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): Szabadság és nemzet. 1993, Bp., 19.

[34] Immanuel Kant: Az örök béke. (Babits Mihály fordítása). 1985, Bp., 21–24.

[35] Lásd Tarnai Andor Batsányi-kérdésben előadott vitaindítóját (Irodalomtörténeti Közlemények, 1967. 267–270.), valamint Benda K.: A jozefinizmus és jakobinizmus kérdései című tanulmányát a Történelmi Szemle, 1965. évfolyamában, és főként Szauder József Géniusz és torzó című tanulmányát. In uő: Az Estve és az Álom. 1970, Bp., 297–307.

[36] Szauder J.: Géniusz és torzó, i. m., 303.

[37] Széchenyi I.: Napló, i. m. 515.

[38] Uo. 480., 514.

[39] Uo. 519.

[40] Uo. 480.

[41] Uo. 423.

[42] Uo. 445.

[43] Uo. 418.

[44] Uo. 407.408.

[45] Gergely A.: Széchenyi István a politikában, i. m. 182–201.; Velkey F.: „Most nyíltan a kormány embere vagyok” (A kormány helye Széchenyi István politikai tájékozódási modelljében). Történeti Tanulmányok, VII., (szerk. Takács Péter). 1999, Debrecen, 95–114.

[46] Széchenyi I.: Napló, i. m. 402.

[47] Uo. 410.

[48] Széchenyi I.: A Kelet Népe, i. m. 32.

[49] Uő.: Napló, i. m. 504.

[50] Uo. 426., 492–493.

[51] Uő: Hitel, i. m. 22., 114., 155–156.

[52] Uő: Napló, i. m. 452–-453.

[53] Uo. 493.

[54] Uo. 580.



« vissza